A fagyos hideg megrémíszt. Kezdetben azon aggodalmaskodtam, mi lesz akkor, mikor a testem, a belső szerveim nem bírják a terhelést, és felmondják a szolgálatot a fogvacogtató jégveremmel szemben, ami másodpercek törtrésze alatt alakult ki a félhomályba ereszkedett, csupán fali fáklyákkal megvilágított helyiségben. S mint előbb, vagy utóbb, ahogy a lobogó tűz lángjához sétáltam, szedtem a lábaimat, mintha ezen múlt volna a jövőm – talán, abban a pillanatban ezt hittem. Nem voltam tisztában az igazsággal, mélyen elraktározódva pihent emlékezetemben, lefagyva, a többi információ mellett.
Kinyújtottam a kezeimet, a fáklya kibocsátott melegéhez tartottam a tenyeremet, azonban nem történt semmi sem. A fagyhalállal versengtem a meleg megszerzéséért, és azt kell mondjam, alul maradtam. Amint forróságnak kellett volna érintenie begörcsölt, belilult ujjbegyeimet, hogy aztán szépen lassan, sorjában kiolvadjon az egész testem, még nagyobb, még intenzívebb hullámként csapott le rám a hideg.
Lábaim a földbe gyökereztek, hátamon, illetve a kezeimen felálltak a szőrszálak, fagyos lehelletem szürke ködként gomolygott szám előtt, és már csak lassan érzékeltem, ami körülöttem történt.
Theo kiabálni kezdett, tisztán emlékszem. A sziklákból felépített alagút egyenletlen felületű oldalát tapogatta, szája mozgott, csak én nem értettem, mit beszél. Túlságosan hangosan dübörgött a vérem a fülemben, mikor azt hittem, megfagyok. Theo céltalanul cirkált ide – oda, volt, hogy hevesen nekiindult, mintha elhatározta volna, hogy szembemegy az ismeretlen ellenséggel, azután megtorpant, csigalassúsággal vánszorgott, szinte vonszolta maga után végtagjait, mintha... nem látna.
Az elkeseredett tájékozódási készség, az ijedt arckifejezés, szájának kinyitódása és becsukódása éppen olyan volt, akárcsak a szüntelen ordítozás, a segélykérés.
„Theo Raeken, a fiú, aki kinevette az önzetleneket, arra vetemedett, hogy szükségét mutassa irántuk. S ők, a kinevetettek nem avatkoznak be, mert megtanulták, Theo Raekentől nem váhatják el ugyanazt a nemes cselekedetet cserébe, amelyet az önzetlenek gondolkodás nélkül megtennének. Nem mentené meg őket.” – gondoltam magamban. – „Téged viszont megmentett.” – jött a figyelmeztetés agyam hátsó szegletéből, amelynek még éppenséggel maradt egy szusszanásnyi ideje, míg a jég őt is eléri. – „Figyelmeztetett, óvott a Mestertől. Az adósa vagy!”
– Ezt teszik. – nyöszörgi.
Úgy érzem, mintha kívülről szemlélném az eseményeket. Azzal, hogy a kiméra megszólalt, valamilyen szinten visszarántott a valóságba, a lidércek közé. Ebben a szokatlan szürreális álomban jégbe vagyok fagyva, a talpamtól kezdve a fejem búbjáig. Vastag réteg fogja közre a testemet, ami mozgásomat, akár a beszédemet gátolja. Utolsó lehelletem megfagyva sötétít az átlátszó anyagban, a szám előtt. Puszta rettenet van kiülőben az arcomon, a tehetelenség szikrái jászanak gyönyörű sziluettet vonásaimmal. Leginkább ahhoz hasonlítható ez a rettenet, mikor Zadimus rajtunk ütött az erdőben, nekem pedig lebénultan kellett végignéznem, ahogy Hayden elvérzik a fehér hó csillogó helyhei takarójában.
– Így végzik ki áldozataikat. – szól megint.
„Mit csináljak?” – formálnám a szavakat, csakhogy lilára fagyott ajkaim képtelenek megmozdulni.
Látom, ahogy szemeim szépen lassan lecsukódnak, ami ezen álom különös részét képezi. Ha ilyen valóságosan érzem át a megfagyást, hogy lehet az, hogy megmerevedett szemhéjaim ilyen egyszerűen lecsukódjanak? Lehetetlen. Még élek! Nehezen, de lélegzem. A pihék, melyek szempilláimra és szemöldökömre fagytak, még hitelesebbé tesznek mindent, csakhogy a vérem, az még mindig csordogál az ereimben. Jóllehet, percről percre veszít hőmérsékletéből, míg össze nem áll az is egy egésszé, hogy majd kései korok fiataljai egyetlen ütéssel zúzzanak szét mindenemet apró darabokra és szilánkokra, még van pulzusom, a szívem ver.
Miért érzem magam olyan halottnak, hogy felébrednem sem lehetséges?
„Ébredj fel, te hülye!”
„Tessék?” – az őrültség első fázisai. Biztosan annyira meg lehetek ijedve, már képzelgéseim vannak, hangok szólítanak meg a fejemben, és tanácsokat adnak a túlélésre.
„Ez nem igazi. A hideg, amit érzel, nem igazi.” – miért hinnék a tudatalattimnak? Felesleges. Nem szeretnék ostobán távozni, tudatlanként megérkezni a túlvilági élet fényűző pompáját sugárzó nyílt kapujaihoz.
Talán a legjobb lesz, ha nem figyelek a suttogására.
– Dunbar. – morogja Theo, mire megrezzenek.
Furcsa, eddig azt sem tudtam, képes vagyok kisebb mozdulatok végrehajtására. Talán megkísérelhetném kinyitni a szemem, hogy a fiúra vessek egy pillantást...
– Ide figyelj, te féleszű! – hörgi. – Kevés időm van, mielőtt azt hiszem, megfulladtam. Te nem tudsz beszélni, sem mozogni, ezért megpróbálom úgy felvázolni a történetet, hogy...
Ebben a pillanatban Theo a torkához kap. Mondanivalóját nagy siettségében hadarta el, mindazonáltal a rendelkezésére bocsátott idő – amiről fogalmam sincs, kinek van joga helyettünk dönteni –, nem bizonyult elegendőnek. Szemei kidüllednek, ahogy saját magát fojtagatja... vagy próbálja légszomját leküzdeni? Térdei hangos koppanással találkoznak a kőpadlóval, majd a fiú hátán folytatja tovább a szánalomra méltó fetrengést. Fájdalmas nyüszítése tölti be a teret, messze ható gonosz kacajjal vegyülve, s habár legszívesebben fülemre tapasztanám a tenyeremet, másrészt örülök neki, hogy nem vagyok rá képes. Hallani szeretném Theot, még akkor is, ha szavak helyett csak artikulálatlan nyögésekre futja. Szeretném azt hinni, nem vagyok egyedül.
Addig tudom tartani magam. Aztán úrrá lesz rajtam a pánik.
A különös hörgései abbamaradnak. Fáradtan és izzadtan terül el a homokos talajon, én pedig nem tehetek mást, csak méternyi távolságból figyelem, összefagyott ajkakkal.
– Azt játszák velem, hogy egy kötélre vagyok kötve. – lihegi a nyakát dörzsölve. – Az egyik végét egy lóhoz csomózták, a hurok másik vége a nyakamra került. Ja, hogy kicsodák? Hát a lidércek... Liam, igazából nincs hideg. Sőt, mi több, engem sivatagba vittek el, a tikkasztó hőségbe, ahol egy ártalmatlan fa, fű, avagy vízcsepp sincs megtűrve. A benned lejátszódó folyamatokat használják. – Theo nagy levegőt vesz, benedvesíti száját, majd oldalra köp. – A fájdalmadat használják fel, az elhagyatottságodat. Hogy mind Nalában, mind a barátaidban csalódnod kellett, emellett egy rövid ideig azt kellett, hogy hidd, az anyád nem tart rád igényt. Felnagyítják a megélt szenvedéseidet, és mindet egyszerre használják fel ellened! Lelkiismeret – furdallás, bánat, magány, tehetetlenség, a hazugságok súlya... Ez csak a fejedben játszódik le, Dunbar!
„És veled mi a helyzet? Mi a te „büntetésed?” – teszem fel a kérdést, bár kötve hiszem, ezekben a pillanatokban a kimérának lenne ideje, sőt, ereje a gondolataim kihallgatására. Valahogy hihetetlennek hagzik ez a mese, de mint a legtöbb ember, én is kapok a kapaszkodókon, még akkor is, ha énem racionálisabb fele már az első perctől belátja, a lehetetlent üldözöm. Szükségünk van megnyugvásra, mindinnyiunknak.
Hogy aztan újult erővel, teljes odaadással szenvedhessünk.
– Hogy velem? – nevet fel keserűen. – Én szó szerint égek, mintha csak a pokolban lennék. Az imént tért vissza a látásom. Most, ahogy belegondolok, talán csak azért kaptam vissza, hogy lassam az undorító húscafatokat lógni magamról, a sebekből ömlő vért, és tudjam, mindjárt elvérzek. Holott semmi bajom. Nem a sérülésekbe, hanem a sérülések tudatába fogok belehalni, Liam. Ez a helyzet velem. Egyébként köszönöm kérdésed, jól vagyok. – gunyorosan felröhög. – Mindig szerettem volna új dolgokat kipróbálni, szerencsére, ez az álmom is teljesülni látszik. Nem remek?!
„Ne rajtam töltsd ki a mérgedet!”
– Legalább az igazi valómra emlékeznél, és nem valami megszépített verzióra, valami olyasmire, ami soha nem voltam. Amit csak a gyász és az önmarcangolás hozott elő, hogy aztán a többieknek hazugságokkal traktáld a fejét a saját lelked megnyugvása édekében. De én mondom neked, Dunbar, okosan használd ki, ha megmenekülsz, és ez az élményed ne taszítson el a hidegtől, mert itt, az égő tornácon, amely kifogásolhatatlan kilátást enged a szenvedők kanyonjaira a pokolban, kurva meleg van! Otthon, édes otthon!
„Nem vagy magadnál! Hallod egyáltalán, mit beszélsz?” – kezdetleges riadalom lesz úrrá rajtam. Valahol mélyen kezdem feldolgozni Theo távozását, ami csak egyet jelent. Én vagyok a következő.
– Tudod, soha nem gondoltam volna, akiknek én ártottam, így szenvedhetnek. – tárja szét a karját tehetetlenül. – Lehet romlott vagyok, őrült, selejt és a pokolra való, de még mindig nem bántam meg! – megijeszt a csillogás szemeiben. – Hogy miért? Mert visszaadtam mindent, mi rosszal engem jutalmaztak. Fura, hogy utolsó pillanataiban mondom ezt el annak az embernek, aki az egyetlen személyt vette el tőlem, a személyt, aki mellett nem a magam hasznát figyeltem az aljasságok után, hanem őérte tettem volna mindet.
– Nem vagy rossz ember, Raeken, csak, az hiszem, eltér a feldogásod a megszokottól. – mondom. – De egy valamiben igazad van. Nala tényleg sokat segített neked. Tudom, mert nekem is. Mégis... figyelj ide! Ha valamit megtanultam a természetfelettitől az az, hogy minden lélegző teremtmény egyedül hal meg. Nala nem lesz mindig ott, hogy feltegyél érte mindent egy lapra. A szerelem szép, mégszebb, ha viszonozzák, amikor viszont haldokol, legjobb, ha a mérföldekre keveredsz tőle. Nem rózsaszín felhőkre, hanem szövettségesekre van szükségünk az életben; ezt meg tőled tanultam! Néha, barátok is lehetnek a szövetségesekből; ezt pedig Scottól. Nala remek ember, de csak egy közülünk. Ugyanazt teszi, mint mindannyiunk. Kockára teszi az életét a világért cserébe, s te csak azért szereted, mert ő volt az első, aki reményt fektetett beléd, a változásodba. Leszek én a második, Raeken!
– Ti viszont össze voltatok kötve az első pillanattól kezdve. Telepatikus úton. – konstatálja. – Ha nem bánod, nem kezdek könnyeket morzsolni a megható monológod hatására, mert egy: sokkal jobban érdekel, miért nem húz maga után a ló, kettő: hogyhogy képes voltál bármit is kinyögni, és három: miért hallgattak el ezek a dögök, és nem hallatják azt a visszataszító toroknevetésüket?
– Mert tisztelik a gazdáljuk érkeztét! – válaszol egy ismeretlen, recés hang mindenek előtt, hogy időm lenne belegondolni Theo szavának igazába.
A szoba hőmérséklete ismételten felszökött a kriptákéhoz hosonlóéhoz, a megszokott nedves levegőjével minden teljesen normálisnak tűnne, a lidércek és a kígyózó lény kivételével, aki a sötétből előtekeregve, mint egy csont nélküli teremtmény, kötszertől borított végtagjait engedi látszatni.