A szükség nagyúr – azt mondják. Egészen ez idáig úgy voltam vele, süket hadoválás, és csak azoknak van ideje holmi filozofikus jelentéssel bíró utolsó mondatokat kiötleni, akik a harcmező ahelyett, hogy csapattársaikkal együtt védenék a számukra fontos világot, megbújva sírdogálnak egy nagyobb valami takarásában. Most hajlandó vagyok elismerni: tévedtem.
Ahogy a kétségbeeséstől nedves sziklafalú vájt járatban követem Theo Raekent, megvilágosodom. Tulajdonképpen ez az egész „utolsó mondat” – dolog nem arról szól, mennyire agyalja túl az ember annak fényében, hogy valami maradandót alkosson. Jön magától, a helyzet szörnyűségében születik, és ebben rejlik tiszta gyönyöre. Lehetetlenség rá felkészülni.
A sötét alagút sziklafalai veszedelmesen magasodnak fölöttünk. Egyedül farkasszemeimmel vagyok képes tájékozódni, de amikor az ingatag falak hatalmas, szinte egész felületét behálózó repedéseire téved mindent bebarangoló tekintetem, azt kívánom, bárcsak egyáltalán ne tudnám, hova megyek. A hűvös levegő bejárja testemet, mint egy testetlen, lelketlen gonosz, érzem, körülöttem ólálkodik. Gerincem mentén hideg futkosás lesz úrrá, bőröm libabőrös. Szürke leheletem páraként száll fel, ami egy idő után szertefoszlik – jóval azelőtt, hogy elérné a plafon nedves és éles felületét. Ezt addig próbálgatom, míg Theo rám nem szól.
Ami a legfurcsább az egészben, ebben a járatban semmilyen szagot nem érzek. Mintha elrejtették volna a feromonokat, vagy gondosan kitisztították volna a levegőt az érkezésemre. Persze, ha e gondolat fonalát veszem fel, könnyen felötlik bennem a kérdés: vajon a kiméra intézte így? Becsapott? A bizalmamra játszott, majd, mikor belátta, csakis alkukkal és fenyegetéssel tud rábírni, hogy vele tartsak, egy kész csapdát állított nekem elő?
A vesztembe futok?
„Kit érdekel? Ha nem tettél volna semmit, anyád vesztét nézhetnéd végig a nagykivetítőn!”
– Te sem érzel… semmit? – kérdezem, azután megköszörülöm torkomat. A hangom még számomra is ismeretlennek csengett.
Semmilyennek.
– Halkabban! – rivall rám, nekem pedig el kell ismernem, Theo Raeken nem csak abban jobb, hogyan szerezzem meg a barátnőmet, hanem, velem ellentétben, önmaga felett is megtalálja a páratlan irányítás kulcsát. – Nem éppen. – kuncog fel.
– Takarodj ki a fejemből! – morgom.
Az út előttünk kettéágazik. Pár lépés megtétele után kinyújtja a kezét, egyenesen beleütközöm. Bosszankodva néz rám, mire kérdőn felvonom a szemöldökömet. Ellököm karját. Szánt szándékú elhatározásommal újból elindulnék, ha nem markolja meg a pólóm anyagát hátulról, és szorítaná meg, pontban a nyakamnál.
– Nyugodtan menj csak arra – mondja. –, ha téged nem, akkor engem sem fog zavarna, hogy széttépnek.
– Mégis kik? – próbálok könnyeden, kételkedően felnevetni, de a hangom megbicsaklik.
– Lidércek. – rázza a fejét. Egy határozott mozdulattal eltaszít magától, fejével jobb oldalra bök. – Rengeteg lidérc, és ha őszinte akarok lenni, fogalmam sincs, mire kellenek a Mesternek ezek.
– Ismered őt? – kérdezem. – Mármint, tüzetesebbről.
– Szerencsére még nem volt lehetőségünk személyesen is bemutatkozni. A drága barátja, Gabriel, látogatott el hozzám.
– Oké, ez kezd egyre zavarosabb lenni. – keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt, mint egy védekező mechanizmus. – Addig nem vagyok hajlandó sehova sem menni veled, míg fel nem vázolod, mi folyik itt.
– Figyelj, Dunbar, nekem ez abszolút nem érdekem. – röhög a képembe. – Tőled aligha tíz méternyire nyílik egy szoba a természetfeletti egyik legveszedelmesebb fajára, a másik irányban pedig az anyádat tartják félholt állapotban, láncokra verve. Ezen felül, ha mégis úgy döntenél, hogy nem érdekel, és inkább menekülsz – amit aligha nézek ki belőled –, sem sikerülne megtalálnod a kiutat. Legalábbis: a segítségem nélkül.
– Csak annyit akarok, hogy egyszer végre ne én legyek az a szerencsétlen, aki mindent legutolsónak tud meg! Ilyen nehéz kérés lenne? – nézek a szemébe esdeklően. 
– A semmiért cserébe nem adok ki információkat. – közli, könyörtelen nyugalommal.
– Tudod, Theo, szerintem te nem vagy ennyire haszonleső. – felelem. – Csakis azért viselkedsz így, mert mindenkitől azt hallottad, milyen aljas dög vagy.
– Hidd el, nem csak azért. Senki nem rágta a számba, de amennyiben a Mester megjelenne a lidérceivel, örömmel dobnálak oda, hogy amíg széttépnek, én elmenekülhessek!
– Azt hiszed, nem vagyok tisztában vele? – horkanok fel. – De azért mégis – kezdem lassan. –, úgy gondolom, nem tennéd meg.
– Ó, miért is nem?
– Nala végett. Nem okoznál neki fájdalmat. Márpedig, ha én meghalnék, örökre elveszítenéd.
Theo állkapcsát összeszorítva mered rám. Állom a gyilkos tekintetét, de nem teszek semmi provokáló mozdulatot. Tisztában vagyok vele, mikor kell meghúzni a határokat.
Látszólag vívódik valamin. Soha nem gondoltam volna, hogy megértem valaha is Theo Raekent, sőt, átérzem kínlódását. De Nala ezt hozza ki belőlünk; mindkettőnkből.
– A lidércek tojásból kelnek ki – sóhajt –, majd egyfajta bizarr lényekké alakulnak át. Rettegettek még a mi körünkben is, hiszen képesek kiszívni az ember vérét, erejét vagy akár érzelmeit is pár perc alatt. Arra törekednek, hogy megpróbálják tönkretenni a gazdatestet, amelybe beférkőzik magukat. Hihetetlen hűséget mutatnak a gazdáiknak, a teremtőjüknek, s igyekeznek mindig a kedvében járni, ellátni őt, felhalmozott kincsekkel. Csakis kizárólag trükkökkel állíthatóak le: meg kell őket győzni egy lehetetlen feladat teljesítésével. Mint egy megrögzült vadállat, a gazda szeretetéért örökkön – örökké ezen fognak fáradozni. – majd hozzáteszi. – Jóllehet, hallottam már olyan híreszteléseket is, miszerint az alkotó halála annyira lesokkolja a lidérceket, hogy saját maguk vetnek véget az életüknek.
– Viszont, ha azt vesszük, ez szintén felszámolható lehetetlen küldetésként. – vonok vállat. – Hiszen trükkökkel kell őket kivégezni... de ez nem az. Szűkült nézetekkel hát próbálhatják újra és újra.
– Mi lenne, ha nem filozofálnál, hanem a valós problémán gondolkodnál? – vakkanja.
– Ezt hogy érted?
– Áruld már el nekem, hány olyan lénnyel találkoztál már, persze, a ti a gyökerekhez hű falkádon kívül, ahol a vérvonalak ne keveredtek volna? Hm? – egy ér erősen pulzál a homlokán. – Nala, Damien, én, Zadimus, Corey… a lista végtelen, farkas!
– Ezzel arra célzol, hogy…?
– Igen, természetesen a Mester nem most kezdett a szakmában. Valamiféle hibrideket csinált belőlük, ami elsősorban védelmet jelent számára, míg itt tartózkodik, másképp viszont, ha úgy tartaná kedve, egy hadsereget kovácsolhatna a betöretlen, puszta erejükből!
– És ez… ez rossz?
– Hogy rossz – e? – vakargatja Theo az állát teátrálisan. – Hm, lássuk csak. Még jó, hogy az! – ripakodik rám. – Mit gondolsz, bárki is legyen a Mester képében, miért finomkodik ilyen biztonsági óvintézkedéseken, mi?
Megvonom a vállam, jelezvén: nem tudom. Egy gunyoros mosoly a jutalmam.
– Azért, mert tisztában van vele, amennyiben harcra kerülne a sor, nem ő kerekedne felül. Az erejével már sehogy sem győzhetne, éppen ezért stratégiával építi meg a védfalát. Tulajdonképpen ez egy bizonyos szintig működhet is. – ráncolja a homlokát elgondolkodva. – Mindazonáltal, úgy hiszem, azzal nem számolt még a hű Gabriel sem, mi van, ha egy hatalmasabb csapat nem a gyilkolásokra hajt. Mi van, ha a serege az elsőbbrendű?
– Most arra célzol – remeg meg a hangom. –, arra, hogy egy ilyen csapattal… egy ilyennel…?
– Nem lenne többé élet a Földön. A suttogók, persze, alapból túlélő népség. Képzeld melléjük a lidércek pusztítását. A gazda iránt táplált megfelelési vágyat, valaki olyan iránt, akit lehetetlen kielégíteni.
– Egy új korszak kezdődne el.
– Míg meg nem szűnne létezni a világ.
Sercegő hang üti fel a fejét az alagút bal végében, mint mikor farkas karmát húzzák a sziklán. Egy test hurcolásához hasonló cibálás hallatszik, mellé nehéz léptek zaja.
Így is, messziről, kiráz a hideg. Összenézünk Theoval.
– Nyomás, befelé! – mutat a lidércek felé.
– Megvesztél? – kerekednek ki a szemeim.
– Odabent nem keresnek! A fordulón belül biztonságban vagyunk.
– Igen, attól! – biccentek balra. – Inkább menekülnél valami olyan karmába, ami sokkal veszedelmesebb?!
– Nem. Olyan karmába menekülnék, amiről tudom, mire képes. Tudom, hogy mire számítsak.
– Te megőrültél! – lehelem elképedve.
– Van jobb ötleted? – háborodik fel. – Vissza nem mehetünk, elkapnak. Ahhoz pedig, hogy szemből támadjunk, nincs meg a csapat. Kész öngyilkosság!
– Te mondtad, a Mester gyenge! – emlékeztetem. – Ezért veszi körbe magát szörnyekkel.
– Én azt mondtam, lehet. – pontosít. – A lényeg azon van: lehet.
– Nem megyek oda akkor sem. – rázom a fejem.
– Akkor halj meg! – taszít rajtam egy utolsót, és eltűnik a szemem elől.
Fél másodpercig bírom. A hang, mintha csak a halál szólna hozzám, egyre közelebbinek és közelebbinek hat. Fogaim közül szitkokat szórok Theora, amiért ide hozott.
Most az egyszer, amikor utána futok, nem feltételezem róla azt, hogy csapdába csalt. Ő is ugyanannyira fél, mint én.