– Tehát... maradt három? – vonja fel a szemöldökét Scott, ahogy házuk nappalijában terpeszkedünk széjjel, birtokba véve a hatalmas bőrülőgarnitúrát. Ahogy régen szoktuk.
Hihetetlen, mennyire másképp hat a hangja. Ahogy meghallom, melegség jár át, valahol mélyen feloldódom, és tőlem régóta távolmaradó nyugodtság száll meg. Biztonságban érzem magam, felszabadultnak, hiszen magában a tény mellett, hogy a falkánk ismételten összetart, időtlen időknek ható messzeség óta hiányolt harmónia honol közöttünk.
„Illékony harmónia.”
– Khm... kettő. – köszörülöm meg a torkomat. Kényelmetlenül fészkelődni kezdek Mason mellett.
Csak azt tudom remélni, izgágaságom, illetve heves szívverésem nem szolgáltan olyan mértékű árulkodó jeleket, hogy lebukjak, sokkal inkább segít a felszínen maradásban. Scott, aki szokatlanul vizsgálja a hétköznapi szürke pólóját, amit Beacon Hillsi idejében gyakorta viselt, amit a rövid ideje megszokott kockás gyapjú pulóver váltott fel. Valószínűleg még most is szokatlannak érződik a ruhadarab tapintása, s ahogy arcára pillantok, egyértelműen kivehető, hogy meg van ütközve.
„Nem csodálom. Hálásnak kellene lennie, amiért felébresztetted! Semmit nem realizált, fogalma sem volt, mi történik körülötte.”
– Hogyhogy csak kettő? – pillant fel rám. Tekintetét az enyémbe fúrja. Valami elhomályosítja a gondolkodási készségét; vagy a megbánás, amit irányomban táplál, vagy még mindig kábán képes visszatekinteni arra a pár hónapra.
– Hát, öhm... – nyögöm, míg izzadó tenyeremmel tarkómat vakarom.
– Egyet használtál Nalára. Egyet pedig rám. Igaz? – vonja fel a szemöldökét.
– Igen – kezdek bele lassan, elhúzva a szót, hátha nyerek magamnak egy kis időt, és eszembe jut valami, mintegy mentőövként. –, de...
– Megfeledkeztél arról, mikor Stiles és Lydia összejöttek. – veti közbe a mellettem ücsörgő Mason, mire hálásan pillantok rá. Kedves gesztusom nem igazán talál viszonzásra. Szúrós szemeitől feláll a szőr a hátamon, és még inkább kiver a hideg veríték. Már csak abban reménykedem, hogy Scott tompasága meggátolja agykapacitása teljes elérésében, és nem gondol bele abba, amit Mason mondott. Elvégre, sehogy sem lehetett kivitelezhető, ami az imént elhagyta a száját, persze, ha belemegyünk a kronológiai történésekbe. – Meg kell jegyeznem, milyen szép párt alkotnak! Ki hitte volna, hogy eddig kibírják, nemde? – vihog fel kényszeredetten – erőltetetten, amiről tudom, csak azért tartja miattam a hátát, mert fontos vagyok neki. Na, meg, hogy a dupláját fizessem neki vissza. – Elvégre az a se veled se nélküled kapcsolat... Ne értsétek félre, milyen erős köteléketek van! Álompár! Mazel tov!
– Még mindig nem fér a fejembe, miért kell embereknek is jelen lenni a megbeszélésen. – morogja az orra alatt Malia keresztbe font karokkal.
– Mason tagja a falának! – kelek barátom védelmére azonnal.
– Ohó, mégis miféle falka? – akad fenn, majd hördülve hozzáteszi. – Arra a faljára gondolsz, ami két órája még csak nem is létezett?
– Hogy mondtad?
– Jól hallottad, Dunbar! Ennyi erővel Isaacnek is itt lenne a helye. Régen ő is egy volt Scotték közül. Számítottak rá, bíztak benne, kiálltak érte, harcoltak mellette... mi kell még?
– Laheyt elragadta a Hívás. A természetfeletti egy rohadt mágnesként Naláék falkájához vezette... odatapasztotta.
– Ó, valóban? – mordul fel. – Akkor hol van Nala? A kis barátnőd? Mert amióta én itt vagyok, neki még csak nyomát sem láttam. Ideérkeztem, és hűlt helye fogadott... a szagát sem érzem!
– Nem beszéltél Isaackel erről? – kérdezi Stiles
– Ugyan, miért tettem volna? – nevet fel nyersen. – Csak olyas problémákkal foglalkozom, amik számítanak is valamit. Nem pazarlom az időmet jelentéktelen dolgokra. Pláne úgy nem, hogy kiderült, a kiscsaj hazudott. Átvágott a suttogókkal kapcsolatban, és még arra sem volt mersze, hogy a napfordulókor beismerje a hibáját. A gyengeségét...!
– Malia, elég! – csattan Lydia visszafojtott hangja, de még így is érződik belőle a dinamika.
– Nem! Hol van, Liam, áruld el! Hol van Nala? – vicsorgatja a fogait. Arcára diadalittas mosoly ül ki, én pedig kezdem azt hinni, valóban logikus lépés volt egy kívánságommal úgy számolni, mintha már el is használtam volna.
– Ennyire akarod tudni? – ordítom az arcába, ahogy felpattanok a kanapéról. Mikor idejöttem, fogalmam sem volt róla, hogy ez a találkozás így végződhet. – Képzeld, drága Malia, míg te Párizsban romantikáztál az újdonsült barátoddal, valaki közülünk, egy nemes lélek, mindent egy lapra feltéve kockáztatja az életét a világért! Lemondva magáról, a boldogságról, a szerelemről, a barátokról, a jövőről... a múltba utazva, hajtóvadászatban üldözve az alakváltó – szörnyeket.
„Mikor csúszott ki a kezünk közül az irányítás?”
– És bizonyítani tudod?
– Azon kívül, hogy megölte egyiküket? Nem. Nem tudom.
Ebben a pillanatban, ahogy kimondom az utolsó szavakat, és a teremben mindenki elgondolkozik mondandóm jelentésén, beáll közénk a kínos csend. A többiek tekintetüket a perzsaszőnyegre szegezik, néha – néha pillantanak csak fel, egyedül én nézek farkasszemet Maliával.
Elkeserítő a helyzet, hiszen tudom, nem fog bocsánatot kérni. Ő az a fajta büszke lány, aki a végsőkig is kitart a saját akarata mellett, nem számít, a másiknak ezzel milyen fájdalmakat okoz. Bizonyos szinten meg tudom érteni, tekintve, hogy életének nagy részét az erdőben barangolva töltötte, egy állat testében, négykézlábon, a maga uraként, de az emberek között mégiscsak meg kellene tanulnia pár illedelmes, avagy alap viselkedési normát.
– Ez már nem lesz jobb, Liam. Nem lesz ugyanaz. – súgja Mason. – Pedig hittem benne, hogy a barátság mindennél erősebb. Talán mégsem, tévedtem.
– Itt az idő, ugye? – kérdezem lemondóan, figyelmen kívül hagyva a rám szegeződő értetlen tekinteteket.
– A te döntésed. – vonja meg a vállát. – Ahogy Malia mondta, én nem tartozom közétek. Ez nem az én világom, nem az én népem. Csupán foggal – körömmel ragaszkodtam hozzá, hogy tartozzak valahova... Inkább az emberiséghez kellett volna.
– Amíg még megtehetted. – mormolja Stiles szomorú szemekkel.
– Igaz. – mély lélegzetet veszek, és lehunyom a szemem. – Azt kívánom, hogy minden legyen ugyanolyan köztünk, mint annak idején volt. Semmi veszekedés, neheztelés, nézeteltérés... csak kérem vissza a kitartó falkámat, Gabriel!
A következő pillanatban leheletnyi hányinger kerít hatalmába, ahogy háromszázhatvan fokos fordulatot vesz velem a szoba. Szemhéjai megrebbenek, és nevetésre nyitom ki a szemeimet. Homlokom ráncba szalad, ahogy a mosolygó társaságot alaposan végigpásztázom. 
– Sikerült? – szalad ki a számon.
– Micsoda? – mosolyog rám Stiles. – Ja, a torta? Pár perc, és kiderül. – villant rám egy széles vigyort.
Elborzadva nézek rá. Csengetnek. Kapva kapok az alkalmon, hogy kihátráljak a szürreális helyzetből.
– Nem szivárványt okádó pónikat akartam, csak a barátaimat visszakapni. – dünnyögöm az ajtó felé menet. Sebtében felrántom a kilincset, csak akkor fagyok bele a mozdulatba, mikor meglátom azt az öntelt arckifejezést a verandán támaszkodni. – Theo.
– Á, Dunbar, hiányoltalak! – átsurran mellettem, majd besétál a házba. Elképedve meredek utána.
– Én nem. Főleg nem a fejemből. – vetem oda neki.
– Nana, így kell viselkedni azzal, aki alkut ajánlhat? – csillannak fel gonosz szemei.
– Alkut. Alkut? – ízlelgetem a szót. – Basszátok már meg az alkujaitokat mindannyian!
– Ezek szerint nem érdemed visszakapni a tulajdonod a Mestertől. – vigyorodik el. – Pedig ahogy Nalával megtaláltam a szimbiózist, ahogy eltüntette a szörnyetegemet, úgy neked is segíthetek. Persze, csak valamiért cserébe. De, azt hiszem, nem lesz majd ellenedre a kérésem, ha visszakaphatod az édesanyádat!
Lefagyok. A fogamat csikorgatom.
– Te alapból egy szörny vagy, Raeken!
– Hátrébb az agarakkal, kicsi farkas. Érdekel az alkum, vagy sem?
– Hogy bírod magadat elviselni? – sziszegem.
– Ahogy a volt barátnődnek is sikerült. – kacag fel.
Minden ínam megfeszül, hogy ne öljem meg helyben. De nem tehetem, szükségem van rá. Kerüljön bármibe, megadom, csak segítsen visszakapni az édesanyámat!