Elképesztő egy nap. De tényleg! Álmaimban se gondoltam volna, hogy lesz elég bátorságom elhívni Nalá - t egy randevúra, nem hogy még igent is mond.

A tanítás után történik minden, mikor Mason biztatására végre erőt veszek magamon, és megkérdezem. Nala éppen a szekrényénél áll, a tancuccait pakolja a polcra, mikor „rátámadtam".

- Mit csinálsz ma este? - a kérdést kicsit hevesen teszem fel. A homlokát ráncolja, és úgy válaszol.

- Öhm... semmit. Légy szíves ne üss le ezért! - a feje elé kapja a kezeit. Egy pillanatig azt hiszem, komolyan gondolja, de azután elneveti magát, és játékosan meglöki. - Nem tudom. - vonja meg a vállát. - Miért?

- Hát, gondoltam elmehetnénk valahová. - a nyakam dörzsölöm. Ha visszautasít, az lesz csak a nagy szívás.

- Persze, rendben. Nincs ellenvetésem. - mondja. Semmi mosoly.

„De legalább elfogadta a meghívást, Dunbar!"

- Akkor...? - kezdek bele.

- Akkor? - kérdez vissza.

- Akár indulhatnánk is, nem?

- Az a helyzet, hogy nekem még van egy délutáni órám. - elhúzza a száját; látszólag bántja az ügy.

- Ja... megvárlak, rendben?

Szélesen elmosolyodik.

„Végre!"

- Tökéletes. - közelebb jön, lábujjhegyre áll, majd egy csókot nyom az arcomra. - Addig is: szia!

- Szia! - intek utána, bárgyú mosollyal az arcomon.

A hátam mögött lévő szekrénysornak dőlök. Nala nyitva hagyta az övét, ezért becsukom neki. Megkönnyebbülésemben kifújom a levegőt, mikor Mason vigyorgó feje jelenik meg előttem.

- Na, haver - csap a vállamra. -, üdv a nagyfiúk körében!

- Hé, miről beszélsz, volt már barátnőm. - kérem ki magamnak.

- Igen. Egy lotyó. - bólint.

Kisétálunk az iskola épületéből, és a bejárat előtti lépcsőkön telepedünk le.

Fél éve Mason még meg akart ölni mindnyájunkat. Nem önszántából, persze... de a Rettegés Doktorai ezt tették vele. Ellenünk fordították, és mint utolsó genetikai kimérát felhasználták a mocskos terveikhez. Lydiá - nak azonban sikerült megmentenie. Nem lehetek neki elég hálás azért, hogy visszaadta nekem a legjobb barátomat.

Scott átváltoztatta Haydent vérfarkassá. Boldogok voltunk, nem értettem, akkor miért kell neki Theo is - akit nem mellesleg a saját keze által meggyilkolt húga rántott magával a föld alá. De úgy látszik Hayden szerette őt, ha kiszabadította, és neki adta testét. Ez a gondolat még mindig fáj kicsit, de a kezdetleges kín már eltompult.

Kira azóta visszatért a bőrjáróktól; igaz, nem a legjobb kitsune, de legalább nincsenek próbálkozásai a barátai megölésére.

Stiles jó úton jár ahhoz, hogy rendőr legyen; azonban magánéleti problémái továbbra sem oldódtak meg. Szereti Lydiá - t... igazán szerelmes belé. De Maliá - val is ugyanez a helyzet.

Megrázom a fejem. Ez a nap most nem róluk szól, csakis rólam és Nalá - ról.

- Hogy mennek a dolgok Corey - vel? - váltok témát.

- Hogy érted? - húzza az agyam. Elfogadom, hogy barátom az azonos nemhez vonzódik, de akkor is, nem tudom, meddig feszegethetem a határokat, akár a beszélgetésnél is.

- Hát...öhm... tudod. - mutogatok vadul gesztikulálva.

- Nem. - röhög fel. - Igazából minden a legnagyobb rendben. Ma náluk alszom.

- Első? -teszem fel a kérdést.

Habozik, majd szégyenkezve bólint.

- Első.

- Nyugi, haver. - veregetem meg a vállát. - Jó leszel.

Hátam mögül hallom az iskola csengőjét; pár másodperc múlva a lábdobogást. Mason - nel gyorsan felpattanunk, és elálljunk az útból. Ilyenkor a legtöbb diák igyekszik minél hamarabb hazajutni, nem szeretnénk az útjukba állni... még a végén elkaszálnak, felöklelnek.

- Sziasztok. - pattan hozzánk oda Nala, mellettem megállva felágaskodott, és megpuszilja arcomat. Melle a bőrömhöz ért.

„Istenem!" - ajkamba harapok, mielőtt valami ostobaságot tennék/mondanák.

- Mehetünk? - kérdezem.

Kezemet nyújtom felé; ő megragadja, és ujjait ujjaim közé fűzi.

- Szia, Mason!

- Szia, és sok szerencsét! - köszönünk el.

- Sziasztok. - int. - Azért védekezni ne felejtsetek el. - kijelentésén felnevetek.

Hát, mondhatom, rohadt vicces! Nem neki kell Nala értetlen arcával szembe találnia magát, és magyarázkodni, hogy semmi perverzről nem beszélgettünk, valamint a barátom szimplán hülye.

Egy fagylaltozóhoz vezet utunk. Miután kifizetem a fejenként két gombócot, találunk egy padot az erdő szélén, és ismerkedünk. Hétköznapi dolgokról volt szó, igyekeztük akár a „természetfeletti" szó említését is kerülni.

Időközben beesteledik. Úriemberhez híven - igen, az vagyok, nem kell meglepődni! - hazakísérem a lányt. A kapuban megállva elbúcsúzunk, és adok neki egy „jó éjt" csókot... a homlokára.

A hazafelé vezető úton csak Nalá - ra tudok gondolni. Arra, hogy mennyire tetszik nekem. Hogy szeretem. Hullafáradtan, mégis boldogságtól kicsattanva dőlök bele az ágyamba. Rögtön elnyom az álom.

Mikor felébredek, azonnal tudom: valami nem stimmel. Felülök. Álom volt? Vagy mindez tényleg megtörtént az előző nap? Várjunk... Nala mégis hová ment „haza"? Itt alszik nálam már három napja.

Akkor nem volt valóságos. Oldalra fordítom a fejem, hogy megnézzem a mellettem szuszogó alakváltót, de nincs ott.

Nala elment.