Szeretem az ősz. Bárki bármit mond; szidhatja, elítélheti, káromolhatja, én szeretem az őszt.
Egyes lírai művekben ez az elmúlás évszaka. (A tavasz az újjászületése.)
Engem megnyugtatással tölt el ez a csend, amely ilyenkor megszokott. Éjszakánként csak a természet hangjai szűrődnek be az ablakomon keresztül.
Néha viszont a természetfelettieké is. Akkor hevesebben ver a szívem, és mindig felkészülök, hogyan fogom megmenteni az anyámat és a mostohaapámat, de mindig kiderül, hogy csak vaklárma. Vagy az alfám, Scott dobálja kis kövekkel az ablakomat, ezzel arra késztetve, hogy kinyissam, beszéljek vele, és az el nem maradható vég, miszerint mindig követem, vezessen bárhová. Többnyire életveszélybe.
Vagy Scott legjobb barátja, Stiles, aki jóllehet, csak ember, mégis tagja a falkánknak. Az érkezése alapból nagy hangzavart és feltűnést kelt, a legtöbb esetben azt hiszem valami vadállat morog odakinn, és marcangolja szét áldozatát. És a zaj még csak nem is magának az embernek a hibája, hanem a birtoktárgyának. Stiles mindenhova a már megszokott Jeep - jével érkezik, aminek a motorja elég különös hangokat hallat.
  – A jármű nem öreg, csak használatba vett - csakhogy tisztázzuk! - igen, minden bizonnyal ez Stiles kedvenc mondata. Valószínűleg azért hajtogatja ennyiszer.
Kilépek a büdös testszagot árasztó fiúöltözőből a lacrosse pályára. Mély lélegzetet veszek, hagyom a kellemes hideg levegőt a tüdőmbe áramolni. A sport űzéséhez megfelelő viseletet hordunk - én, és csapattársaim, akik az előbb masíroztak el mellettem -, ami éppen láttatja a térdünket, a combunk egy részét és az egész karunkat. A hűvös levegő miatt felborzolódik a lábamon a szőr. Kezemben a sisakommal és az ütőmmel elindulok Finnstock edző felé, mikor hirtelenjében elég különös érzésem támad. Olyan... olyan az egész, mintha - hülyén fog hangzani - ketten lennénk a fejemben, csakhogy nem tudom, ki az a mi. Szűkös a hely, mintha a saját testemből próbálna kirugdosni egy láthatatlan erő.
- Mi lesz, Dunbar? - kiabál át az Edző nekem a pálya másik végéből. - Továbbra is ott állsz, és mutogatod a csini térdecskéidet és a nagyfiús felsőtested a nagyvilágnak, vagy jössz végre játszani is?
- Megyek már! - válaszolom kocogva.
Egy időre teljesen eltereli a gondolataimat a lacrosse. Ez az egyik előnye annak, hogy ennyire szeretem. Valamint remeg testedzést kínál. Plusz rohadt jó vagyok benne.
Átfutok a pályán, és megállok az Edzőt körülvevő félkör szélén.
- Itt vagyok. - szólok.
Amolyan “szerinted vak vagyok?”, “de utálom a taknyos kölyköket...”, “idegesít a világ!” és “miért is hagytam McCall – nak és Stilinski – nek, hogy kirángasson a rehabról?!” nézéssel ajándékoz meg.
- Csapatokba osztódni, nincs idő a tökölésetekre! - majd természetellenesen magas - nyávogó hangon hozzáteszi. - Jaj, én egy elkényeztetett plázacica vagyok, ááá... mindjárt letörik a körmöm! Verejtékezik a homlokom, még így is, hogy csak megfogtam az ütőt! - azzal letáncikál a pályáról, és otthagy minket, hogy alkossuk meg a csapatokat.
- Rendben, akkor Stiles, Liam és Mason. Én őket szeretném. – mondja Scott.
- Legyen, - válaszol Garrett. - Még így sem elég jó a csapatod ahhoz, hogy legyőzz, McCall!
Az Edző a pálya szélére ér, és belefúj a sípba.
Ahogy a játék elkezdődik, a sok mázsás súly ideiglenesen eltűni látszik a vállamról, és hagyom a lábaimnak, hogy átvegyék a testem fölött az irányítást. Az ösztöneim vezetnek, mikor bedobom azt a két gólt. Ilyenfajta időtöltés mellett gyorsan eltelik az a két óra.
- Szép volt. - tapsol kettőt az Edző, miközben elsétálunk mellette. - Szép munka, Dunbar... ügyes volt, Stilinski... jól van, McCall... - mindannyiunknak mond valamit, mígnem Garrett el nem halad mellette: - Igazán megtanulhatnád, hogy ne jártasd a szád, ha játszani nem tudsz. Kiábrándító!
Már a pálya szélé járok, és még mindig hallom az ordítozást. Hát, igen... az Edzőre jellemző, hogy hangosan beszél...
Bevárom Masont, a legjobb barátomat (aki mellesleg meleg, és ezt nem azért mondom, hogy elítéld!), aki eddig a hátam mögött baktatott. Mikor mellém ér játékosan a vállamra csap.
Ő ezt nem tudhatta. Fogalma sem lehetett, hogy megint azt érzem. Mintha tele lenne a fejem... de most már biztos vagyok benne: nem csak képzelem.
Az ütés hatására a földre rogyok, erős hányinger kerít hatalmába.
A barátaim körbe vesznek, kérdezgetik, mi bajom, Scott a vállamat rázza, miközben a nevemet ismételgeti: "Liam!, Liam!”... de én csak azt érzem.
Aztán hirtelen semmit. Pár másodpercig megszűnik a hatása, majd egy végső, és még intenzívebb hullám temet maga alá.
- Liam, gyere ide, segíts. Ments meg. Hozz ki innen, kérlek! - egy lány hangja. Könyörög nekem. Még ilyen viszonyok között is érzem a hangjából kicsendülő félelmet.
Ez engem is riadalommal tölt el. Mármint nem az, hogy egy ismeretlen hangja szólalt meg a fejemben, és betört a gondolataim közé - akinek egy banshee a barátja, az hozzászokott az ilyen furcsa dolgokhoz -, az rémített meg, mennyire segíteni szeretnék volna neki. Kiszabadítani.
Vajon ezt ő intézi így? Elültette a fejemben az akaratát, és várja, hogy teljesítsem? Meg tudom törni az irányítását? Vagy mindvégig nemes cél vezérelt? Önszántamból cselekednék?
- Hol... hol vagy? - megnyalom cserepes számat.
Scott és a többiek elég furán kezdenek méregetni, de nem törődöm velük - legkevésbé sem izgat, mennyire néznek hülyének jelen pillanatban. Csak révetegen bámulok magam elé, koncentrálok, nehogy megszakadjon a kapcsolat.
- Liam... Liam, minden rendben? Jól vagy?
- A kórházban. – válaszol.
A fejfájásom elmúlik, a lány eltűnik. Ismét egyedül vagyok a saját fejemben.
- Liam? - ez Scott hangja. Felismerem.
- Scott... - lehelem. Felemelem a fejem, könnyes szemmel keresem a tekintetét. - El kell... mennünk... el... a kórházba! Hívd... hívd a többieket!