- A fejsérülésed szépen begyógyult, de a kötést visszateszem a látszat miatt! – magyaráz Melissa, miközben a kórtermemben sertepertél. Jó ötletnek tűnik fejem visszakötése. Nevelőapám semmit sem tud a természetfeletti létezéséről, képzelem, hogy kiakadna, ha megtudná, beszakadt koponyám három hét alatt rendbejött.
- Köszönöm. – mosolygok rá. Viszonozza gesztusom, az ajtó felé igyekszik. Engedéllyel vagy anélkül? Hogyan lenne jobb? – Melissa! – szólok utána; megtorpan, kérdőn néz rám. – Megoldható lenne, hogy kimenjek sétálni?
- Liam. – szinte sóhajtja a nevemet. Rosszallóan – mégis elgyengülve – rázza a fejét. – Kikerülhetek ebből győztesen? Úgyis meggyőzöl.
- Te vagy a legjobb! – lerúgom magamról lábaimba gabalyodott takarómat, és kikászálódom ágyamból.
- Azért vigyázz, kérlek! – int. – Nem szeretném, hogy Geyer megtudja.
Gyorsan bólintok. Kicserélem kórházi köntösömet egy atlétatrikóra és egy sportos nadrágra, majd felhúzom tornacipőmet, és magamra kapom kabátomat.
A szabadság mámorító érzése már akkor magába bolondít, mikor a folyosón osonok a kijárat felé. Időközben november elmúlt, holnap kezdődik a tél első napja. Nala már majdnem egy hete felém sem nézett, persze Scott – ék sem mondanak semmit. Szerintem nem az áll a háttérben, hogy az alakváltó megtiltotta nekik, hanem ők sem tudnak semmit a csapatról.
A hűvös levegő csípni kezdi orcámat, én mégis most vagyok a legboldogabb. Végre nem kell az idegesítő gépek pityegését hallgatnom, nem kell infúzióval a karomba kötve aludnom, és fejvizsgálatokra járnom.
Leülök a kórház parkjának legeldugottabb szegletében egyedül álldogáló padjára. A csend, ami a természetből árad, megbabonáz. Kellemes érzés. Nem csak körülöttem, bennem is nyugalom van.
Ezt vajon Nala távolléte váltja ki belőlem? Való igaz, üzenetei előtt békésebb volt az életem. De üresebb is.
- Látom, Melissá – nak megesett rajtad a szíve. – a hangra megrezzenek, felnézek bambulásomból. Apám mosolygós alakja tornyosul fölém. Helyet foglal mellettem.
- Nem az ő hibája! – kelek rögtön Scott anyukájának védelmére.
- Én ezt egy szóval sem mondtam! – nevet. – Ismerlek, fiam.
- Nalá – ról van valami hír? – váltok témát.
- Kérdezz könnyebbet! – lemondóan megrázza a fejét. – Azóta nem halottam felőle, mikor írt egy üzenetet, hogy Derek Hale – lel Mexikóba mentek, és ne aggódjak érte…
- Parrish nem ment velük?
- A Sherrif helyettes? – bólintok. – De, azt hiszem, igen. Stilinski majd megpukkadt a méregtől, mikor a fia beavatta a történtekbe.
Stiles honnan tudta? De ha ő tisztában volt vele, Scott előtt sem volt titok. Szándékosan nem árulta el nekem!
- Theo Raeken sincs itthon, igaz?
- Szintén elment.
Megrázom a fejem.
- Nem számít, beszéljünk valami másról! – szánalmas mosolyt erőltetek magamra. – Anyáról van valami hír?
- A legutolsó hívásakor éppen egy afrikai majomfajról tartott beszámolót. – az emlék felidézése megnevetteti apámat. – Azután a kis jószág belemászott a kamerába, nem hagyott minket videochat – elni.
- Értem. – suttogom. – Apa lenne itt valami, amit régen el kellett volna mondanom. – tördelem az ujjaimat.
Felvont szemöldökkel hallgat, jelezve: folytassam.
- Nalá – ról lenne szó.
- Csak nem azt akarod velem közölni, hogy a barátnőd nálunk lakik? – kérdezi lágyan.
- Nem! – intem le. Fülemben érzem szívem lüktetését, ezért jóformán nem is értem apa szavait. – De! Igen!
- Akkor, most melyik? – ráncolja a homlokát.
- Igen… erről szerettem volna… Várj! Te ezt honnan tudod?
- Liam. Attól még, hogy napi három műszakban dolgozom, nem vagyok vak, és a nyilvánvaló nem kerüli el figyelmemet. – elgondolkodva a szemközti fát nézi. – Jóllehet, az is segített benne, hogy megtaláltam a szobádba a női ruhákat.
- Ugye, nem hitted azt? – harapok az ajkamba.
- Mire kellett volna gondolnom? – húzza el a száját kínosan. – De aztán szerencsére felbukkant Nala. Bár továbbra sem értem, miért az ablakon keresztül közlekedik? A szobád az első emeleten van, Liam…
- Örökmozgó. – vigyorgok.
- Vettem észre. Mindenesetre elmagyarázta, hogy semmi olyanra nem kell gondolnom, a fiam nem transz nemű, vagy ilyesmi… Megnyugodtam. Azután azon kezdtem el izgulni, hogy ki ez a majom szokásokkal megáldott ismeretlen lány?
- Gondolom, hogyan érezted magad! – nevetek a vállát megveregetve.
- Nem! Félreérted! – mosolyog apám is. – Az elmém trükközött velem; ezért mondom neked mindig, hogy ne nézz horrorfilmeket!
- Hogy érted? – próbálom fenntartani a látszatot, de jókedvem elpárolog.
- Nala szeme sárga volt, mikor bemászott az ablakon. – felhorkan. – Ekkora badarságot, nem?
- De. Apa szerintem nem kellene ennyit tévézned!
- Vicces vagy, fiam. – megtörli homlokát. – Azután persze megnyugodtam, mikor zöld szemébe néztem. Éjjel volt, a lámpák erősen égtek, csak káprázott a szemem.
- Szerintem is. – értek egyet. – Ez az egész úgy hangzik a szádból, mint egy rossz vámpírmese!
- Jól van, Drakula, gyere! Elvégzünk egy gyors koponyavizsgálatot, majd haza engedünk! – megpaskolja a vállamat, mikor felállok. – Az hiányzik már csak nekem, hogy tovább piszkáld a nővéreket! 
• • •
Kora este már Scotték – nál vagyok. A banda többi tagja is itt tartózkodik. Könyvek egymásra halmozva a szobában, megkezdett kajakupac, szétszórt kabátok. A suttogókról olvasnak történeteket, a gyengeségüket kutatják. Miután kérdőre vonom alfámat, én is beszállok az információ gyűjtésbe.
- Scott! – kivágódik az ajtó. Egy szétszabdalt felsőtestű fiú esik be rajta. Kétségbeesett bétaszemei sárgán villódznak.
- Isaac. – ejti ki az új jövevény nevét Lydia lesokkolva. – Mit keresel itt? Azt hittük, Allison apjával vagy… Franciaországban.
- Elkapták. – zihálja, ahogy a nappaliba botorkál, és a kanapéra rogy. – Gerard… sikerült kiszabadítanunk… Argent – éket nem bántották, de mikor a gusztustalan, nyálkás dögök megérezték a szagomat… idáig… idáig üldöztek.
- Miért jöttél vissza? – Stiles egy pohár vizet nyom a vérfarkas kezébe, aki egy hajtásra lehúzza mindet.
- Chris azt mondta… mondta, hogy itt nem támadnak meg. Nem mernek idejönni! – beletúr dús, göndör, barna hajába. – Addig, míg meg nem ejtik az Öt Jelet. Valami hülye néven hívta őket…
- Suttogók. – motyogom magam elé. Isaac felkapja rá a fejét, szemében rettenet játszik a kétségbeeséssel.
Az ajtó másodjára is kivágódik; az ülőgarnitúrán pihenő farkas a legrosszabbtól tartva fordul hátra. Nala robog be, nyomában a három fiúval. Haja kócosan hull arcába, ruhái egy merő kosz, de társai sem festenek különbül.
- Mi történt? – felállok, barátnőm elé sétálok széttárt karokkal. Félrelök, üveges tekintettel, csapatával Isaac elé lép.
- Te vagy az. – suttogják mindketten egyszerre, megbabonázva.
Isaac belemarkol pólója szegletébe, majd óvatos mozdulattal fejti le magáról a vérrel átitatott ruhadarabot. Láttatni engedi hasát, amibe belekarmolva kivehetjük a Második Jelet.
₪
Megtámadták, és ő túlélte. Elmenekült, és visszajött Beacon Hills – be, felkészülve a végső leszámolásra.
Nala szíve kihagy egy ütemet. Gyorsan pislog, de a jelet nem tudja eltüntetni. Hiába gyógyulnak be a sebek, a heg már örökre Isaac – en marad.
- Mi folyik itt? – szól közbe Scott.
Malia morogni kezd, Kira az öve után kap.
- Ne! – szól rájuk halkan, mégis tiszteletet parancsolón a banshee. Barátnői hallgatnak rá, nem támadnak. Még nem.
- Miért álmodtam veled? – szegezi Nala a kérdést Isaac – nek.
- Miért láttam, hogy figyelsz? – szól a fiú is.
- Miért villódzik sárgán a szemed?
- Miért gomolyog fekete füstfelhő körülötted?
- Vérfarkas vagy? – vált át Nala valamivel kedvesebb hangnemre. Belátja, a kételkedéssel, rideg szavakkal nem ér célt.
- Te meg alakváltó. – Isaac részéről ez kijelentés. – Nem tudom, Argent miért hozzád irányított, de nem is érdekel. Két éve megölték az egyik legfontosabb embert az életemben, és megesküdtem magamnak, mind Allison apjának, hogy megbosszulom lánya halálát. Jóllehet, akkor, az nem a suttogók lelkén száradt, de tudom, milyen elveszíteni a szerelmedet, miközben nem tehetsz semmit az életben tartásáért.
- Miért mondod el mindezt nekem? – süti le a szemét Nala.
- Mert ez az ok, amiért segíteni fogok neked, Shifter! Nem maradt semmim ezen a szánalmas koszhalmazon, miért élnem tovább? – megvonja a vállát. – De előbb még egyenlíteni szeretnék a természetfelettivel.
- Kérésed számomra parancs! – tartják a szemkontaktust. – Íme, az új falkád! – mutat a háta mögé az alakváltó Derek – re, Theo – ra és Parrish – re. – És, ha eljön az ideje, együtt fogunk meghalni. Tudok is egy békés helyet!
A kötelékkel – ami akkor alakult ki kettőnk között, mikor Nala először mászott a fejembe –, érzem, hogy használja az erejét. Egy képet mutat Isaac – nek, aki nemhogy megijedne a fejében uralkodó szűkös helytől; nem! Perverz mosoly terül szét ajkain, ahogy meglátja a sivatagot.
- Nem tudom, miért, de bízom benned! – néz rá Isaac. – Ne cseszd el!
- Ó, kérlek. Olyan leszek neked, mintha a húgod lennék! – elhúzza szája sarkát. – Egy, bármire képes céljai elérésére, húg.
- Én meg a bátyád. Egy örök kétkedő, mégis hűséges béta báty!
Olyasmi történik, amire nem számítok. Nala csapatának szemei egyazon időben felvillannak. Parrish – é narancssárgán, Derek – é, Isaac – é és Theo – é sárgán, Nalá – é… kezdetben egyszerű bétaszemként hatnak, azután piros vegyül beléjük, és még most is ott gomolyog ez a szín az íriszében.
Scott – ra nézek. Pontosan tudja, mi fog történni. Talán még nem ma… de hamarosan. Az ő szemei szintén így égtek, mikor alfává változott.
• • •
Szorításomba vonom a mellettem békésen szuszogó alakváltót. Nem tudok aludni; furcsa érzésem van. Mintha valami ólálkodna a ház körül. Nala egy tincsét csavargatom, mikor zajra leszek figyelmes, ami a fölszintről jön.
Óvatosan kihúzom karomat barátnőm alól, és a lépcső felé igyekszem. A lehető leghalkabban próbálok leosonni, kisebb – nagyobb sikerrel.
Az előszobában sokkoló látvány fogad. A zokogó Hayden – nel találom szemben magam, ahogy kíntól vonaglik, a hasát szorongatja.
- Liam, nem bírom! – sírja. – Segíts, vedd el a fájdalmam, kérlek!
- Mi a baj? – sietek segítségére; megragadom könyökénél, mikor úgy látom, esni készül.
- Görcsöl a hasam, hányingerem van, úgy érzem, majd szétrobban a fejem, és nem tudok járni. Gyengék a végtagjaim. – nyöszörög.
Benyúlok a térde alá, felkapom a lányt, és a nappaliba viszem. Ott lefektetem az ülőgarnitúrára.
- Mit… hogy segítsek? – a hangok elcsuklik.
- Vedd el a fájdalmam! – zihálja.
Semmi egyéb szó, semmi kérés, a következő pillanatban ajkait ajkamra préseli. Vadul csókolt. Érzem sínylődése elpárolgását, ahogy az én testembe áramlik át. Mikor az utolsó cseppet is elszívom, eltolnám magamtól, de nem enged.
Egy lépcsőfok nyikordul meg mögöttem.