Haydennel álmodom az éjjel. Most, felébredvén olyan érzésem van, mintha valaki teljesen össze akarna zavarni. Akkor nem kapcsolódott ennyi dolog a lányhoz, mikor együtt voltunk, erre fel...

Lényegtelen. Nyugodtan lehet próbálkozni, azonban nem engedem, hogy eltereljék a figyelmemet. Az iskolakezdés óta azt várom, mikor léphetünk végre a műfüves pályára, és alázhatjuk le Brették iskoláját.

Egész nap szinte nem bírok magammal. Elhatározom, hogy kikapcsolás céljából játszom a videó játékaimmal, ezzel is visszahozva az időket, mikor nem kellett halálra váltan azon izgulnom, vajon ki próbál éppen a ma végezni velem. Csak egy átlagos srác voltam, aki rossz bandába keveredett, a végén iskolaváltásra szorult... És most? Mim maradt? Mivel lettem gazdagabb?

Való igaz, úgy sokkal jobb élni, ha tudod, vannak barátaid, akikre ténylegesen számíthatsz, és nem csak azért kellesz nekik, hogy legyen kire fogni a balhét. Azonban megéri mindez?

„Késő bánat, Dunbar! Már nem kapsz vissza semmit sem!"

Minden megváltozott ezalatt a két év alatt. Ha akkor nem lépek nagymenőn a pályára, nem határozom el, hogy én leszek a csapatkapitány, talán Scott nem próbálta volna védeni eszelősen a pozícióját. Nem törik el a lábamat. Nem kerülök kórházba. Nem támadnak meg a tetőn. Nem kerülök életveszélybe, a tetőről lógva. És Scott nem harap meg.

De megtörtént. Minden. Ezek a történések voltak az okozói életem gyökeres felfordulásának. Veszélyessé vált az életem - és naivan elhittem, ennél már nem lehet rosszabb.

Pedig egy lánynak sikerült ránk hoznia a valaha létezett legnagyobb katasztrófát. Milyen hiszékeny voltam, mikor először kaptam tőle telepatikusan üzenetet. Egy ártatlan lánynak gondoltam, fogalmam nem volt, Derek és a többiek miért voltak olyan ellenségesek vele. „A poklok legveszedelmesebb démonja". Nem hittem el; Nala egy törékeny teremtmény volt, aki még névvel sem rendelkezett. Azt is nekem kellett adni neki. A belsőmet melegség járta át, mikor a közelemben volt, és fokozatosan azt éreztem, meg kell védenem. Megtetszett nekem, nem is akár hogy. Abban az időben Nala próbált távol tartani magától, végül nem bírta. Megcsókolt.

Igazából fogalmam sincs, mennyi ebből a szabad akaratának a műve, és mennyi Theo Raeken rábeszélése. Azok a titokzatos eltűnések, a megbeszélések, találkák.

Nem voltam mindig mellette, úgy látszik, kellett volna. Fokozatosan barátkozott - inkább összeszokott - más emberekkel. Theo mindig a közelében volt, talán ezért bízott meg benne egyre jobban.

Akkor mégis miért mondta, hogy velem jobban érezte magát?

Végül elérték, amit szerettek volna. Haydennek és Theo - nak siker szétválasztania minket.

Annyi érzés kavarog bennem és annyi emlék, hogy a feléről nem is tudom, valóban megtörtént - e. Két nogitsune mellett az ember sosem lehet elég biztos, de egyre inkább arra sarkall valami, hogy ne érdekeljen az életem. Nala nincs mellettem, akivel végre azt hittem, számítok valamennyicskét.

Elegem van. Létezik, hogy elfáradtam az életbe? Mert jelenleg ezt érzem. Semmi nem hajt, nincs miért élnem. Megküzdök a suttogókkal, igyekszem minden erőmet bevetni, aztán szépen meghalok. Vagy megölöm magam. Senkinek nem hiányoznék...

Idegesen a falhoz vágom a kontrollert. Tenyerembe temetem az arcomat, mélyeket lélegzem. Lassan izzadt tenyeremet hajamba vezetem, és tépni kezdem azt minden erőmmel, miközben torkom már ég a velőtrázó kiáltozásoktól.

„Fejezd ezt be, Dunbar!" - szólok magamra dühödten, és egy pofonnal jutalmazom arcom a depresszív gondolatokért.

Órámra néztem, ami 15:03 - at mutat. Mi a francot fogok hét óráig csinálni?

Dühösen kifújom magam, felkapom a sarokban porosodó sporttáskámat és ütőmet, magamra rángatom egy vászoncipőt, és lebotorkálok a lépcsőn.

Apa, természetesen nincs otthon. Mert mikor szokott? Kezdem azt hinni, beköltözött a kórházba. Értem én, hiányzik neki anyám, de attól még törődhetne a mostohagyerekével. Nem kellene agyonhajszolnia magát, beletemetkeznie a munkába. Orvos, könyörgöm, akkor meg igazán tudhatná, a szervezetének pihenésre is szüksége van!

A konyhába veszem az utamat, letépem az üzenetét a hűtő ajtajáról, amin csak egy szánalmas „Sok sikert!" - felirat díszeleg, kihalászom a tejet, és a doboz egész tartalmát kiiszom. Mikor ezzel végezek, hanyagul megtörlöm a számat pólóm ujjával. Kifelé menet még kidobom a kezemben tartott szemetet, majd hangosan bevágom magam mögött az ajtót.

„Akkor mit fogsz csinálni, apa, ha egyikünk sem lesz már a közeledben?"

Inkább erre nem is gondolok. Csigalassúsággal telnek a percek a ma esti meccsig, ezért úgy döntök, inkább sétálok, hátha valamennyivel időigényesebb tevékenység, mint a futás.

Vánszorgásomnak köszönhetően lassan érek a pályához, azonban így is marad majdnem három teljes órám a kezdésig. Komótosan előhalászom a labdát a zsákomból; először a kapura lövést gyakorlom. Kezdetben négy méterről, azután fokozatosan egyre távolabb állok, majd örömmel konstatálom, egyetlen egy próbálkozásom sem megy félre. A következő gyakorlat a szlalomozás. Előkészítem a narancssárga bójákat, elhelyezem őket saccolásra egyenletes távolságban egymástól, azután amilyen gyorsan csak lábaimtól telik futásnak eredek. Cipőmet megvetem a földön, ahányszor fordulok. Mindent úgy csinálok, ahogyan az igazi meccseken szokás.

Észre sem veszem, de csapatom többi tagja is megérkezik; szépen lassan szállingóznak. Az Edző beterel minket az öltözőbe, ahol sietve magunkra kapjuk a mezünket, felcsatoljuk a sípcsont - és térdvédőket. Még egy utolsót igazítok ütőm hálóján, miközben Finstock szokásához híven azt ecseteli, mi fog történni, ha kikapunk. Igazából nem figyelek rá, tudom, hogy beszél, hallom a motyogását, de nem jut el a tudatomig, miről van szó. Teljes mértékben hidegen hagy. Nem bírok másra koncentrálni, csak szívem dübörgésére, az adrenalinra, mi szétárad testemben.

Egy utolsó csatakiáltás után kilépünk végre a pályára. Időközben teljesen besötétedik, és a nézőtér is megtelik kabátot, sálat, valamint sapkát viselő emberekkel, míg mi rövid ujjúban és rövidnadrágban tűrjük a hűvös időjárást.

A reflektorok fényei teljesen kiszűkítik látáskörömet. Nem látok senki ismerőset sem, csak a hang alapján bizonyosodom meg arról, valóban ő az...

És ő az.

- Hajrá, Liam! - kiáltja Hayden.

Hamiskás mosollyal az arcomon irányába fordulok - legalábbis gondolom -, és intek egyet.

Odafutok Scotthoz és Stiles - hoz a sípszót várva. Fülsüketítően terjed a térben. A fülemben érzem szívverésemet, ahogyan a labda után kapok. Sikeresen ütőm hálójában landol, mire futni kezdek az ellenfél kapusáig. Ahogyan azt pár órája gyakoroltam a bójákkal, úgy kerülöm ki Brettet, aki el akar akasztani. A labdát a kapuba hajítom, mikor megjelenik az eredményszámlálón az az egy pont a javunkra, Beacon Hills szurkolói hangos sikítás közepette tapsolják meg találatomat.

Mintha csak nem is én lennék, folyamatosan megszerzem a labdát. Azt érzem, egyre boldogabb és boldogabb vagyok, ahányszor az én nevemet kiáltják. Nem szeretnék nagyzolni, ezért nincsenek semmiféle magánakcióim. Egy csapat vagyunk, tehát ehhez mérten is viselkedünk. Nem az a célom, hogy egyedül engem istenítsenek, én csak felejteni szeretnék. Stiles - nak és Scottnak egyaránt passzolok, mégsem vagyok csalódott, ha az utóbbi helyettem szerez pontot, vagy mérges, ha az előbbi elvéti a találatot.

Felszabadulok. Olyan kár, hogy ilyen hamar vége lett! Játszanék még szívesen. Legyőztük az egykori iskolámat, aminek játékosai szúrós szemmel méregetnek. Egyedül Brettben van annyi emberség, hogy a vereségük után kezet fog velem, és gratulál a szép teljesítményünkhöz.

Majd kicsattanó boldogsággal rohanok Hayden irányába, aki sikeresen leverekedi magát a lelátóról éppen akkor, mikor odaérek. Hirtelen ötlettő fogva felkapom, és megpörgetem a levegőben. Ujjainkat összekulcsolom, elviszem őt a tömegtől egy csendesebb helyre. Megállok vele szemben, majd tekintetemet ajkaira vezetem.

Ebben a pillanatban, mikor akaratomon kívül kicsúszik a számon a „Szeretlek." szó, ezután hangot hallok, ahogy parancsot ad védtelen elmémnek - „Csókold meg!" -, tudom, valami nincs rendben.

Fogalmam sincs, mit teszek, kábán cselekedek, ahogyan arra a késztetésem vezet. A kipirult Haydenhez hajolok, ajkaimat ajkaira préselem. Rögtön válaszol.

Szemeim kipattannak, mégsem válok el a lánytól. A sötétben csak egy villódzó szempárt látok. Beleborzongok. Sárga béta szemeiben az íriszénél piros kavarog, néhol már teljesen narancssárgának hat.

Pontosan ugyan azokkal a szemekkel néz rám, mikkel nem olyan régen Nala Shifter tette.

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Soo guyz. Ugye szeretitek Nalát a sok rossz ellenére, amit tett Liammel? Vagy egyáltalán mi a véleményetek róla?
És szerintetek ki alkot szebb párt: Nalam vagy Layden?
P.s. Köszönöm szépen az 5k megtekintést, ti vagytok a legjobbak!!😢💙
Love ya all💞