Tornacipőm csikorog a márványpadlón, mögülem riadt kiáltások. A leggyorsabb átöltözést tudtam magaménak, nem csoda, hogy Scotték nem tudták tartani velem a iramot.

Hirtelen kanyart veszek be, a lendülettől úgy érzem, a szekrényhez csapódom. Tüdőm leginkább egy leeresztett foci labdához hasonlít, de én még gyorsabb tempót diktálok lábaimnak.

Befordulok a legutolsó - egyben leghosszabb - folyosóra, ami a kijárathoz vezet. A leggyorsabban el szeretnék érni Stiles Jeep - jéhez, beleülni, és száguldani. Barátaim még mindig hiábavaló próbálkozásokat tesznek, hogy leállítsanak.

De engem senki nem állíthat meg, nem állhatnak az utamba... Kivéve őt.

Váratlanul lép ki elém, ezzel lefékezésre késztetve. Karját keresztbe fonja maga előtt, szúrós szemekkel néz a világ második legszebb arcával.

Ahogy erre gondolok, megrökönyödök kicsit. Második? Mióta? És akkor ki az első?

Akármilyen szép is az előttem álló lány, külseje nem feledteti velem, hogy megcsalt.

- Hayden. - csúszik ki a számon.

- Liam Dunbar, megtudhatnám végre, hogy hol a fenében voltál? - lágy hangja most érdessé vált, erőteljesebbé. - Egyfolytában csak hívogatlak, de ez a vacak csak hajtogatja és hajtogatja: "A hívott szám jelenleg nem elérhető; próbálkozzon később." Elegem van! Mondd csak, te kerülsz engem?

- Nem, de ha erről lenne szó, sem róhatnál fel semmit! - kezd felmenni bennem a pumpa. Megcsalt. Jó, értem - nem szeret, tovább léptem. De álljon már el az utamból, vagy én...

"Nyugalom. Mély lélegzet." - csillapítom magam. - " Eszedbe ne jusson most átváltozni!"

Bal oldalamról Scott feszült suttogását hallom. Odafordítom a fejem - Kirá - val beszél. Stiles hozzájuk közel áll, és azt magyarázza Lydiá - nak és Maliá - nak, hogy miért nem jöhetnek velünk.

"Veszélyes." - mondja. Éppen ezért tárcsázták Derek - et, még mielőtt kiderült volna, miért fetrengek a földön fájdalmamban. Végül úgy beszélték meg, hogy a kórház előtt találkozunk.

De az úgy nem megy, ha Hayden továbbra is elállja az utamat...

- Nagyon szépen kérlek, menj arrébb, Hayden. - mondom lassan, tagoltan. Elég szünetet hagyok szavaim között ahhoz, hogy mondandóm veszélyessé váljon. Fenyegetéssé.

- Nem... Azt szeretném, hogy megnyílj nekem. Hogy elmond, mi az, ami bánt.

- Jó, legyen... - mondom. Dühöm irányíthatatlanná válik. A karmaim kinőnek, és az egyetlen lehetséges módszer az elrejtésükre az, ha szorosan összezárom öklömet. Figyelemelterelésként karmaim a húsomba vájom.

Hayden szeme felcsillan a kijelentésemre, azután mogyoróbarna tekintete ismét visszatér arcom aggódó pásztázásához, mikor hozzáteszem:

- ... majd, ha visszajövök.

- Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg meg nem mondod, miért kerülsz! - dobbant mérgében.

- Miért? - nem tudom visszafogni magam; kiabálok. - Mert Theo Raekennel kefélsz, azért!

Döbbenetében nem tud mit reagálni, és én ki is használom a helyzetet. Kilépek előle, mikor elhaladok mellette vállammal meglököm.

Egész szép kis létszámú hallgatóságunk akadt, mit ne mondjak... de nem nekem kell szégyelnem magam.

A fiúk feszengve, de követnek, ahogy végig csörtetek a folyosón - állva iskolatársaim szánakozó/ zavart/ döbbent arckifejezését -, és kivágom magam előtt a bejárati ajtót. Hangos puffanással csapódik be.

- Liam - szól Scott a nyakát dörzsölgetve. Á, szóval kínosan érzi magát. Szegény! Stiles - ra nézek; össze - vissza köhécsel. -, tudod... öhm... izé... sajnáljuk, de...

- De nézd a jó oldalát. - vette át a szót Stiles, mentve a barátját. - A megcsalás mindennapos probléma. Nem kell szégyenkezned, biztos vagyok benne, egy rakás embert megcsaltak ma. Sőt, az is lehet, hogy valaki pont most lép félre. - vonta meg a vállát. - Ebben a pillanatban!

Pislogás nélkül meredek rá. "Ezt most komolyan gondolod, Stiles? A verekedés mindennapos probléma. Tudom, hogy nem szereted, ha kihagynak valamiből, ezért mi lenne, ha bemosnék neked egyet?! Mindkettőnknek jobb lenne; mit szólsz hozzá?"

- Csak légyszi, beszállhatnánk az autóba? - kérdezem.

Scott az anyósülésen foglal helyet, én bevágtam magam hátra, Stiles vezet.

Haladás. Elindultunk. Tíz perc az út a Beacon Hills gimitől a klinikáig, míg megtaláljuk a szobát, ahol a lány fekszik - még a nevét sem tudom! - minimum tizenöt perc... húsz!

"Tarts ki, jövök már!" - koncentrálok a mondatra. Igazából nem hiszem, hogy hallja vagy eljut hozzá az üzenetem, de kellemes azt gondolni: igen. Megnyugtat.

El sem tudom képzelni, milyen lehet egy sötét dobozban tartózkodni egész nap, levegő nélkül, étel, ital nélkül, elgémberedve, összenyomva... hogyhogy még életben van? Egy átlagos ember ilyen körülmények között biztosan meghal. Na, és a természetfeletti? Nem hiszem, hogy ennyire tágtűrésű, szívós lények lennénk.

Lefékezünk, Stiles lassan behajt a parkolóba, beáll az egyik szabadon maradt helyre, és leállítja a motort.

A fekete terepjáró már várt ránk; tulajdonosa a jármű oldalának támaszkodva figyelte, ahogy kikecmergünk a Jeep - ből.

Scott ér oda először Derek - hez.

- Most szólok, ha bármi gyanús jelent észreveszek, azonnal visszafordulunk és kijövünk. - mondja. - Hallottam történeteket édesanyámtól, de még ő sem tudott semmit a "suttogókról"... Hé, várj; ez meg hova a francba megy?! - kiabál utánam.

Talpam már a fehér - szürke kövekkel kirakott csempét érinti, mikor beérnek.

- Ide figyelj! - lök a falhoz Derek, és a pólóm szegélyét markolva megakadályozta, hogy kicsusszanjak kezei közül. - Még egy ilyen magánakció, és én magam mutatom meg neked: milyen veszélyektől próbálom megvédeni a seggedet!

- De én csak...

- Nem! Engem az sem érdekel, ha összevizeled magad, akkor sem fogsz csak így elsétálni! Megértetted?

Bólintok. Leállhatnék veszekedni, de így percek tömkelegét veszíthetem el; és ha ezen az elcseszett időn múlik az élete?

- Minden rendben? - lép oda hozzánk az egyik kórházi dolgozó nővérruhában. Hangja ismerős, ezért felé fordítom a fejemet, hogy tüzetesebben megvizsgáljam: barna, hullámos haja a lapockáit verdesi, barna szeméből melegség árad, sarkaiban nevetőráncok, szája szélét apró mosolyra húzza. Kétség sem fér hozzá: ő Scott anyja, Melissa.

- Anya - lép oda hozzá Scott. Mondandóját suttogóra fogja. Időközben Derek elengedi a felsőmet, és ellép mellőlem. -, szükségünk lenne az alagsor kulcsaira.

- Tessék? Mégis minek az nektek? - hitetlenkedik. Szinte biztos vagyok benne, a válasza nem lesz, már készülök az átváltozáshoz, mikor az anya fia szemébe néz, és tekintete megenyhül. - Ez is olyan alfa dolog? Kötelezettség, hogy megmentsetek valakit?

- Ez inkább az alfa vakon követi a bétáját dolog... aki vakon követi a hangot a fejében egy ismeretlentől.

- Mondd csak, Liam - fordul felém Melissa. -, nincs szükséged segítségre? Szívesen megteszem, tudok ajánlani néhány egészen kiváló szakembert...

- Melissa... Melissa. - lép hozzá Stiles. - Régóta próbálunk segíteni rajta, de szerintem javíthatatlan - ha érted, mire célzok. - ma mindenki olyan kibaszottul vicces. - És most pedig a kulcsot, kérlek. - Stiles nyújtja a tenyerét, egy hatalmas vigyor kíséretében. Melissa lecsatolja az övtartójáról a kulcscsomót, és a kezébe pottyantja.

- De nem tőlem kaptátok! - emeli fel a mutatóujját figyelmeztetésképpen.

Stiles a tenyerébe zárja mindazt, amiért keservesen megizzadtam az utóbbi órában, és sprintelünk a lifthez.

Az alagsorban kartondobozok állják utunkat, egymás hegyén - hátán hevernek, így csak egyesével férünk el a szűk részen.

A folyosó kereszteződéshez ér: velünk szemben még nagyobb halmot alkotnak az üres papírdobozok, ezért jobbra megyünk tovább.

Az alagsor ezen részén egyméterenként különböző ajtó nyílik egy adott szobába, a folyosó mindkét oldalán.

Stiles szétszereli a kulcscsomót, és mind a négyünk kezébe nyom egyet - egyet.

Az én kulcsaimmal odalépek az ajtóhoz, és miután kipróbálom az összeset - egyik sem nyitja -, vadul ráncigálni kezdem valamennyit. Dörömbölök, megpróbálom betörni.

- Megvan. - szól Stiles. Miközben felé futok, kiejtem kezemből a kulcsokat, melyek hangos csörömpöléssel érnek földet. Átlépve a szoba küszöbét megtántorodom. A rothadó bűz arcon csap.

- Bah. - öklendezik Stiles.

Hangos csattanásokat hallok az egyik doboz felől. Ő az. Dörömböl. Normális esetben meg is találnám hallás alapján, de a bűz tompítja az elmém és az érzékszerveimet.

A szemközti fal egészét, padlótól a plafonig, hatalmas fémszekrény borítja be, fogantyús fiókokkal. Itt tárolják a testeket.

Derek lép először a szekrényhez, és elkezdi kihúzogatni a fiókokat. Követem a példáját.

- Itt vagyok! Hahó, Liam, segíts! Segítség! Valaki engedjen már ki innen! - a fémen dörömböl.

Kihúzom a fiókot, és ott van. Olyan gyönyörű még így is, kétségbeesetten. Ahogy hatalmasat kortyol a levegőből... telhetetlenül. Odanyúlok, hogy kiemeljen, és a többiek segítenek benne. Gondolom, eléggé új az izmainak ez a hirtelen használatba vétel, ezért a közelében maradok, ha netalántán elesne, el tudjam kapni. Sejtésem beigazolódik; térde megroggyan, és már zuhan is. Utánakapok, kezem megállapodik a derekán, próbálok jó fogást találni rajta. Ahogy ujjam rásimul csípőcsontjára, rám emeli igéző zöld szemeit. Ahogy rám néz, tekintetünk összekapcsolódik... az sem számít, hogy korábban fájdalmat okozott... szerelmes vagyok belé.

• • •

A Jeep hátuljában ülök, a lány feje a vállamon pihen. Szegény annyira zavarodott, még a nevére sem emlékszik. Akkor mégis hogy nevezhette Derek őt "a poklok legveszedelmesebb démonjának"?!

Elaludt. Légzése egyenletes. Békésen szundít, és ezt irigylem tőle. A nyugalmat. Azt hittem megáll a szívem, mikor kiütötte magát az alagsorban.

- ... és mond csak Mr. Mindenkit - megmentek - mert - én - vagyok - a - jóságos - Igaz - Alfa - Scott - McCall, most mi a francot csináljunk? - Stiles suttog, hangja mégis erőteljesebben zengi be az utasteret, mintha ordibálna. - Mihez kezdjünk az alakváltóval?

- Nem tudom.

- Nem? De azt ugye tudod, hogy Liam megérintette? - dühében a kormányt csapkodja. - Lemásolta a képességét! Most már át tud változni. Akadály nélkül vérfarkas lehet, és ezt bármikor felhasználhatja ellenünk! Hát nem érted, Scott?

- Értem én, de mit tudunk csinálni. Mi a jófiúk vagyunk. Nem dobhatjuk ki csak úgy az út szélére!

- Miért nem?

- Mert... mert nem és kész!

- És akkor mégis hová vigyük?

- Hozzám. - csúszik ki a számon.

- Mi? - fordulnak hátra mindketten. Oké, Scott - ot még megértem, de Stiles éppen vezet. Lehet, hogy rosszul tudom, de a sofőrködés első szabálya: ne vedd le a szemed az útról. Erre föl hátrafordul...

- Hozzám visszük. - ismétlem meg. - Az én képességemet már lemásolta. Ha elég távol tartom tőletek, megóvhatjuk a kitsune - t, a banshee - t, a vércoyote - t. Az ő erejüket nem szerezheti meg. Érintéssel működik. - magyarázom.

Scott és Stiles egymásra nézmek. Némán megtárgyalják, mi a teendő. Stiles még mindig bosszúsnak tűnik.

- Rendben. - sóhajt Scott.

De csak akkor nyugodom meg igazán, mikor Stiles ráfordul az otthonomhoz vezető útra.