Maliá - tól kapok egy üzenetet a hétvégén. Nalá - val és Isaac - kel kiment az erdőbe vadászni. Aznap este mindhármuk véresen, cafatokban lógó ruhákkal tért vissza, azonban egyetlen karcolás nélkül megúszták. Hiába nyaggattam Scott - ot, mondja el, mi történt, egy árva szavat sem tudtam kihúzni belőle. Az alakváltó „falkája" bezzeg tud minden egyes részletet.

„Találkozzunk a szirtnél, sportosan öltözz!" - ennyi áll a kijelzőmön, hiába lépek ki, majd ismét be az alkalmazásba, az üzenetnek nincs folytatása.

Gondoltam, megjelölt időpont hiányában már most odamegyek, nehogy kihúzzam a gyufát. Semmi kedvem a szidalmaikat hallgatni, vagy éppen azt, hogy ordítoznak velem...

Magamra kapok egy vastag béléses pulóvert, egy nadrágot és a futócipőmet. Kocogva teszem meg az utat az erdőbe vezető ösvényig. Körbe nézek, nem figyel - e valaki, most komolyan: a beacon hillsi lakosságnak nem tűnik fel, hogy a fiatalok idejük nagy részét a fenyvesek között töltik?

Már messziről megismerem barátaim körvonalát. A mosoly lefagy az arcomról, amikor öt helyett tízet számolok. Mit keresnek itt Nalá - ék?

Az alakváltó háttal áll nekem, egy fának döntve hátát; Theo öleli derekát. Összeszorul az állkapcsom, mégis összeszedem a maradék bátorságomat, és emelt fővel lépek hozzájuk.

- Azt hittem egyedül leszünk. - mondom köszönés nélkül, ridegen.

- Neked is: szia. - húzza gunyoros mosolyra szája sarkát a kiméra.

- Talán probléma, hogy mi is itt vagyunk? - Derek borostás arcáról mindenféle érzelem leolvashatatlan.

- Nem, veletek nincs gondom. Csak a falkátok három személyével. - közlöm, szándékosan kerülve a szemkontaktust Nalá - val.

A lány felhorkan.

- Ez jó! - bólogat ijesztő vigyorral arcán. - Jaj, te senkiházi, mi lenne, ha befognád, meghallgatnád, miért hívtunk ide, és azután nyitnád ki azt a mocskos pofádat?

Kikerekedett szemekkel meredek rá. Scott - ék is hasonlóképpen reagálnak, annyi különbséggel, hogy nem tudják, miért nem vagyunk együtt? Miért van Nala Theó - val? És min vesztünk össze?

„Lehetőségünk sem volt összeveszni, mert ahelyett, hogy megbeszéltük volna, ahogy azt egy egészséges kapcsolatban szokás, te szaladtál Raeken - hez!" - küldöm el, amit mondani szeretnék. Nem érdekel, ha fenn van a fala, legalább azzal a tudattal élhetek tovább, hogy megpróbáltam. Nem tudom, milyen érzelmeket táplál jelenleg irántam, de én nem szeretnék haragban lenni vele.

„Én sem veled." - kapom a választ. Ezek szerint hallja.

„Van rá valamennyicske esély, hogy megbeszéljük, és...?" - kérdezem, azonban félbeszakít.

„És mi?" - szinte hallom, ahogy feljebb szökik hangja pár oktávval, ami általában akkor történik, ha dühös és meglepett egyszerre. „Liam, rendben vagyunk, oké? Nem neheztelek, sőt, csak örülni tudok, ha boldog vagy. Az pedig, hogy Hayden tudja neked megadni, kicsit elkeserít, mert én szerettem volna jelentős helyet betölteni a szívedben, de elfogadom, és örülök nektek." - érzem, ahogy vált. A viszonylag kedves lány megfeszül Theo ölelésében, mikor ismét hozzám szól, rideg. - „Annak ellenére, hogy megbocsátok, nem szeretném, ha bármiféle kapcsolatot is ápolnánk ezentúl."

„De Nala..."

„Semmi de! Hajlandó vagyok elviselni téged, mert mindenkire szükségünk van a suttogók legyőzésében, és nem akarlak Scott falkájából sem kitúrni. Nincs ellenvetésem, ha néha napján történnek ilyesfajta találkozók, de egy valamit jegyezz meg: nem vagyunk barátok. Soha nem is leszünk azok. Ha láttam is rá némi sanszot még a legelején, a hullaházban, az elúszott."

„Nala, hallgass meg!"

„Nagyon szépen kérlek, ne zargass többet!" - kiszáll a fejemből. Próbálom felvenni beszélgetésünk láthatatlan, vékony vonalát, de falát felhúzza, ezzel teljesen kizár a gondolatai közül.

Felnézek rá, a szemébe. Kérdőn vizslat. Hajamba túrok, majd aprót biccentek, jelezvén megértettem. És teljesíteni fogom kérését, tiszteletben tartom akaratát.

- Most, hogy mindannyian itt vagyunk - csapja össze tenyerét Derek. -, elmondanám, miért is gyűltünk össze! Néhányunk még nem értesült a pár napja történt eseményekről... személy szerint, Liam. - Na, kösz. - Nagy vonalakban Nalá - t, Maliá - t és Isaac - et megtámadták a vérfarkas - vadászok valamilyen Damien utasításából. Ráadásképpen alig tudtak elmenekülni, köszönet érte az alakváltónak!

- Nem hiába lövettem le magam, elhiheted! - csattan fel Nala, mire Theo egy puszit nyom a hajába. Látszólag megnyugszik. Vajon tényleg szereti a kimérát, vagy csak azért van vele, hogy féltékennyé tegyen?

- Lényegtelen. - legyint Derek. - Arra gondoltam, mindannyiunkra ráfér egy kis tréning, ezért játszunk egyet.

- Mégis mit? - vonja fel Stiles a szemöldökét.

- Vadászósat. Két csapat lesz, a támadók és a védők. Az előbbiek feladata, Scottéké, hogy az erdőn végig rohanva eljussanak a tisztásra, ahol Stiles, te fogod őket várni! - magyarázza. - A cél: kijutni a harczónából. A másik csoportnak, azaz nekünk értelemszerűen meg kell állítanunk az átkeléseteket. Mi leszünk az akadály. Kérdés?

Stiles felteszi a kezét:

- Miért van az, hogy ha veletek játszunk, mindig valamiféle edzésről van szó, máskor meg természetfeletti kérdezz - felelekről?

- Értelmes kérdés, amit szándékomban áll megválaszolni is? - pontosítja kérdését Derek.

- Egyszerre vagy külön - külön támadunk? - érdeklődöm.

- Külön. - a többiekhez fordul. - Még valaki?

Nincs más, amit tudni szerettünk volna, ezért Scott, Malia, Lydia, Kira és én kisétálunk az erdőből. A fák sűrűjében itt - ott felfedezem homályos alakok mozgását, de azt nem tudnám megmondani, kihez tartozik a színfolt. Egy bizonyos, Stiles - hoz semmiképpen, ugyanis ő a bíró szerepében tiszteleg.

Sorba állunk egymás mögé, azonban senki nem akar első lenni, és mindig leghátra áll.

- Jaj, ne legyek már ennyire betojva! - lép elénk Malia.

Tíz percet kell ahhoz várnunk, hogy bealkonyodjék. Megszólalnak az első baglyok, hallom az éjszakai állatok ébredezésének kezdeti neszeit. Az idő lehűlőben van, ezért is vagyok olyan hálás, hogy melegen öltöztem.

Hangos dudálás töri meg a csendet, ami bizonyára a játék kezdetét jelenti. Malia mély levegőt vesz, lehunyja szemét, majd mikor ismét kinyitja kékes fényt árasztanak; karmai kinőnek. Beleveti magát a fenyvesek közé. Csak bámulunk utána, nem tudjuk meddig fog tartani ez az egész. Egy fatönkre telepedek, rákönyökölök combomra, és öklömmel támasztom alá az államat, így bambulok a félhomályba.

Néha - néha kiszűrődnek hangos morgások, üvöltések, és a suhogó karmok hangja, ahogy átszelik a levegőt.

Scott leül mellém. A szemem sarkából rásandítok, lehajtott fejével a száradt levelekből álló avart pásztázza, ujjait tördeli. Nem a leszámolások miatt idegeskedik - ez egészen biztos. Én inkább arra tippelnék, nem tudja, hogyan kezdjen bele a beszélgetésbe.

- Te és Nala...? - szól. Na, mit mondtam? - Mi van veletek?

- Semmi. - keserűen felnevetek az előttünk álló Kira és Lydia hátát nézve. Lydia vörös haját copfba kötötte, amitől engem egy harci amazonra emlékeztet. - Egy félreértés az egész.

- Bővebben? - felvonja a szemöldökét. Teljes lényével felém fordul, látszólag érdekli, amit mesélni készülök.

Durranás hallatszik a fák közül, majd megláttuk az égen elterülő piros tűzijátékot, ami befesti a felettünk húzódó fekete mindenséget. Kezdeti villanás is társul hozzá.

Malia elbukott; ha elért volna a tisztásra, Stiles sípszavát hallanánk.

Következőnek Kira lép be az erdőbe. Szabadjára engedi a testét körül ölelő rókaszellemet, szemei narancssárgán izzanak. Kivonka kardját, majd eltűnik szemünk elől.

- Minden a Második Jel éjjelén történt. - vonom meg a vállam, hogy visszaemlékezek a pár nappal ezelőtti történésekre. Hangom elhaló. - Hazamentünk Nalá - val, majd elaludtunk. Az éjszaka közepén arra lettem figyelmes, hogy valaki a ház körül ólálkodik. Lementem a földszintre, ahol a kíntól vonagló Hayden látványa fogadott. El szerettem volna venni a fájdalmát egy egyszerű érintéssel, de a számra tapadt, úgy követelte az elszívást. Nala rosszkor volt, rossz helyen. Meglátott minket, azután eltűnt. Gondoltam kiszellőzteti a fejét, és visszajön, mikor képes racionálisan gondolkodni. - keserű mosolyra húzom a számat, ahogy eszembe jut, milyen hiszékeny voltam. - Másnap az iskolában láttam meg őt Theó - val, eléggé... egymásba gabalyodva. Gondolom nem ez volt az első eset.

Ismét halljuk a dördülés, valamint a hozzá tartozó piros villanást. Kira messzebbre jutott, mint Malia, ha jól látom, a negyedik állomásig. Vajon Nala hányadik?

„Nem, Liam, ne is gondolj rá!"

- Én jövök. - mondja megbabonázva Lydia. Tekintete rebben, a környezetét pásztázza. Felénk fordul, és halvány mosolyt küld nekünk; belép a fenyvesek közé.

- Meg sem próbáltad megbeszélni Nalá - val? - kérdezi Scott visszatérve a témához.

- De. Fel szerettem volna ajánlani a barátságomat, de visszautasította.

- Nem gondoltál arra, hogy újrakezdjétek? - hajába túr. - Elvégre, lehet, tévedek, de nekem nagyon úgy tűnik, még mindig szereted.

- Szeretni szeretem, de nem hiszem, hogy tudnék bízni benne. - rázom a fejem. - Egyszer már megcsalt, mi a garancia, hogy nem lép félre ismét? - felhorkanok. - Ráadásul nem ő az egyetlen. Hayden is ezt tette velem. Mi olyan ellenállhatatlan Theo Raeken - ben? Hogy gátlástalan gyilkos? Mert, ha ez vette le őket a lábukról, köszönöm, nem kérek belőle! Hű maradok önmagamhoz...

A banshee sikolya pusztító. A banshee sikolya romboló. Érzem, ahogy a hanghullámok felkúsznak a bőrömön, behatolnak a fülembe, és a hallójárataimon keresztül csengnek, visszhangoznak. Halántékomhoz kapok, összegörnyedek, még ültömben is. Lehunyom a szemem, az utóhatás múltával sem nézek fel, várok pár másodpercet.

Scott nem ül mellettem, az erdő előtt áll.

- Nem sikerült neki? - kérdezem kiszáradt torokkal.

A fejét rázza.

- Sok sikert! - int, majd eltűnik a sötétben. Egyedül piros szemeit látom.

- Neked is! - szólok utána.

Utálok egyedül lenni; főleg az alakváltó megtalálása óta. Máskor pedig különösen azt szerettem, ha békén hagynak. Eltűnök, és kiszellőztetem a fejem. Most mégsem sikerül a felejtés, hiába próbálkozom lelkemszakadtából. Nala mindig talál rést a tudatomban, ahol meghúzhatja magát, megvárja, míg elül a szervezet idegen test ellen indított vihara, azután előjön, és hatalma alá keríti áldozatát. A róla szóló emlékeim is pontosan ilyenek. Szívósak. Beférkőznek a fejembe, akármennyire küzdök a hatásuk ellen, mindig felülkerekednek próbálkozásaimon.

Már a kezdetektől, mikor távolt tartott magától, hallgatnom kellett volna rá. Tisztában volt vele, miféle lény is. „A poklok legveszedelmesebb démonja." Ez ellen nem lehet tenni, a nogitsune benne maradt. Pillanatokban sikerült közelebbről megismernem lényének rejtett valóját, az embert. Viszont ezek a rövid ingadozások nem tartottak sokáig, az ördögi szerkezet megtalálta a módját, hogyan vonja vissza Nalá - t a gonosz, számító karmai közé. Mennyire befolyásolhat minket a természetfeletti, ami bennünk lakozik? Vajon másmilyen lenne, ha nem rendelkezne ilyesfajta képességekkel? Egyáltalán megismertem volna? Normális életet élhetnék, ha Scott nem harap meg?

Egészen biztos. Mégis azt vallom, vannak dolgok, amik a természetfelettinél is rosszabbak. Például tudatlanul meghalni. Annak a híve vagyok, inkább közöljék velem, mi vetett véget mindennapjaimnak, mintsem ostobán élem az életemet, rózsaszín köddel a szemem előtt, és arra eszmélek, hogy darabokra hullik a világom...

Scott elesik. A piros tűzijáték ezúttal sisteregte lövell fel az égboltra.

Feltápászkodom a tönkről. Leporolom nadrágomat, nyújtózom egyet. Rossz szokásom ropogtatni a csontjaimat, apa is szóvá teszi az esetek többségében, de mit lehet tenni, ha elgémberedtek a végtagjaim? Életet lehelni beléjük, nem? Akkor meg szükségem van a ropogtatásra.

Szemeim sárkán villóznak, karmaim tettre készen várakoznak. Befutok az erdőbe. Nem szeretek farkas látással tájékozódni, úgy érzem ilyenkor, a színek összemosódnak. Egyre gyorsabban szedem a lábaimat, elérem a csúcssebességet, mikor elhaladván egy fa mellett belekapnak az oldalamba. Semmi komoly, felületi sérülés. Támadóm a nyomomba ered, én azonban nem állok meg, és kezdeményezem a harcot. Csak futok tovább. Megkísérelem, hogy hátra nézek, így lassítom a tempómat, de üldözőmnek nyoma veszett. Megengedek magamnak egy halovány mosoly - félét. Folytatom utamat.

Percek teltével arra leszek figyelmes, hogy idővel egyre ismerősebb lesz a táj. Gondolatom bizonyításaképpen egy X - et vések a legmagasabb fába, és futok tovább. Szlalomozok az aljnövényzet között, kizárólag egyenesen haladok. Legnagyobb megdöbbenésemre a megjelölt fával találom szemben magamat.

- Hogy a fenébe? - kérdezem leginkább magamtól. - Nem is tértem le!

Nevetés hangzik fel a hátam mögül. Megpördülök a tengelyem körül a legjobbakat remélve.

- Hiszékenyebb vagy, mint hittem! - röhög a képembe.

- Te meg még ellenállhatóbb farkasszemekkel, mint hittem! - vágok vissza. Próbálkozom...

- Igazán? - még mindig jókedvű, szemöldöke mégis felszalad. Mintha akaratán kívül felvenné a sértésemet. - Az ex barátnőd nem ezt mondja éjjelente! Mondja? Hah! Kiálltja.

„Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok... a francokat!"

Theo felé rohanok, azonban kitér ütésem elől. Ágyékon rúg, aminek következtében a földre rogyok. Lábával taszít rajtam, térdelő helyzetemből feküdni kényszerülök a talajon. Párszor bordán rúg. Érzem a nyilallás a tüdőmben, ahogy sajog az oldalam, mégis arra gondolok: miért nem lövi végre fel azokat az átkozott tűzijátékokat? Elkapott, mit akar még? Azt tervezi, hogy végez velem? Itt, pár méterre Nalá - tól?

Képek villannak fel előttem: Nala, ahogy kimenekítjük a hullaházból. A borzongató üzenetei. A képességlopásai, aljas módszerei. Az éjjel, mikor megcsókoltam a szirten. Theo próbálkozásai a szétválasztásunkra. Mikor a barátnőmnek neveztem az erdőben. Az első „Szeretlek.", amit mindketten tudtunkon kívül ejtettünk ki a szánkon. Hayden és a csók. Nala eltűnései. Theo - val látni az alakváltót, a karjaiban. Ölelkezni. Csókolózni. Arra gondolva, a kiméra szavainak mégis van valóságalapja - lefeküdtek? Biztosan.

Felpattanok, ökölbe szorított kezemmel orrba vágom. Kihasználom megtántorodását, elgáncsolom. Belelépek a gyomorszájába, és ránehezedek testsúlyommal. Levegő hiányában az avart kaparja, fetreng alattam. Belerúgok, és futok tovább.

A következő támadópontnál ketten rontanak nekem. Szédelegve, megrepedt bordákkal átcsusszanok az egyik lába között. Mikor ráeszmélnek, mit tettem, már messze járok.

Elérek az erdő szélét, tőlem száz méterre a tisztás, ahonnan elemlámpák fényét látom. Feldobódva gyorsítok lépteimen. Ekkor hirtelen az egyik fa magas ágáról leugrik az utolsó akadály. Hátra tűri hosszú, barna haját sárgán villódzó szemei elől.

- Komolyan azt hitted, hogy ilyen egyszerű lesz? - húzza gunyoros mosolyra száját. - Hogy elengedlek magam mellett? A volt kapcsolatunk miatt úgy teszek, mintha nem vettelek volna észre?

Ökölbe szorítom kezeimet, karmaim húsomba mélyednek. Határozott léptekkel Nala elé sétálok, felpasszírozom a fa kérgének, csak akkor állok meg, mikor felsőtestünk egymásnak nyomódik.

- Így, a belső vérzés határán rohadtul nem érdekel, mit gondolsz. - suttogom halkan, mégis fenyegető hangon. - De ha már kitettem magam a veszélynek, amit a drágalátos barátod jelentett, tartozom annyival a még megmaradt önbecsülésemnek, hogy győzök.

- Az nem fog menni. - mondja higgadtan.

- Miért nem?

- Mert utadba állok.

- Édesem, nézz magadra! - rajtam a sor, hogy felnevessek. - Fél fejjel kisebb vagy, mint én! - erre a kijelentésemre a gyomromba bokszol. Erős elszántság árán tartom magam, még közelebb lépek hozzá.

- Jobb neked Theó - val, mint velem volt? - nézek mélyen a szemébe.

Tekintete vágyakozó, ahogy az ajkaimra siklik. Hallom szapora szívverését. Nagyot nyel.

- Nem. - súgja.

Homlokomat ráncolom.

- Tessék?

- Nem. - ismétli magát érdes, erőltetett hangon.

Belemarkol a pulóverembe, majd magához húz. Szenvedélyesen csókol, egyik kezével a hajamba túr. A kéregnek támasztom kezeimet, nem akarok teljes súlyommal ráfeküdni Nalá - ra. Mégis, ahogy könyörgőn magára von, az ajkam ízét kívánja, úgy érzem, nem tudom magamat tovább tartani. Megremeg a térdem, a karom is kezdi felmondani a szolgálatot. Megérzi; nem lök el magától, egyszerűen belemosolyog csókunkba. Szeretem őt. Azt is tudom, nem vagyok közömbös számára. Egybeolvadt ajkainkkal úgy érzem, van még esély. Esély az újrakezdésre, a boldogságra. Esély kettőnkre.

Aha, majdnem. A következő pillanatban olyan erővel fellök, hogy elveszítem egyensúlyomat, a fölre huppanok. A tűzijátékhoz rohan, villózó szemekkel rám néz, majd érzelemmentes arccal előkapja kabátja zsebéből az öngyújtót. Ahogy a piros fény beteríti az eget, nemcsak a játék elvesztését, hanem Nalá - ét is jelzi. Azzal, hogy meggyújtja a madzagot, hagyja a kapcsolatunkat is elemésztődni a tűzzel. És most az a láthatatlan valami, ami egykoron a szerelmünket jelképezte, kint sodródik a világűrben. A legszomorúbb mégis az, hogy ez visszacsinálhatatlan.

- Sajnálom, Liam. - lehorgasztott fejjel suttogja. - A cél szentesíti az eszközt. A legaljasabb módszerekkel is hajlandó vagyok harcba szállni, éppen ezért kérlek, ne bízz többet bennem... a saját érdekedben!

Sarkon fordul, majd a tisztáson várakozó barátainkhoz sétál.