A hang, ami az életben maradását jelzi, kezdett az őrületbe kergetni. Tudom, megkönnyebbüléssel kellene eltöltenie, engem mégis idegesíteni.
Egy teljes hete hallgatom ezt. Az elmúlt napokban a program megszokottá vált: minden délelőtt Melissa, a korházi főnővér, egyben Scott anyja bejön ellenőrizni a beteget. Megpróbál lelket önteni belém, és megvigasztalni… de hogyan, ha nem törtem össze, és nem vagyok szomorú?
Mióta Liam eszméletlenül fekszik, nem éreztem mást, csak mérhetetlen ürességet. Nem sírtam, nem nevettem; vártam/várom a pillanatot, mikor kinyitja a szemét, és felébred.
Melissa próbálkozásai mindig hidegen hagytak, nem reagáltam rájuk, nem is szóltam hozzá. Akkor mutattam bármiféle életjelet, mikor meg akarta simítani a hátamat – ilyenkor elhajoltam tőle; vette a célzást.
A kórház igazgatója minden nap – minden órájában – benézett Liam – hez. Eleinte nem tudtam, miért csinálja ezt, de a harmadik napon kiderült: ő a barátom mostoha apja. Már csak azt furcsálltam, ha a főorvos ilyen gyakran bejár hozzá, hol marad az anyja?
Barátaink délutánonként jöttek át. Nem voltak valami eget rengető látogatások, mégis sokat jelentett, hogy itt vannak – kezdtem őket egyre közelebb érezni magamhoz.
Theo szintén megfigyelés alatt áll a csúnyán elintézett válla miatt, ezért mikor a többiek elmentek, volt társaságom. A szomszéd kórtermet kapta, én mégsem mentem át hozzá soha. Neki kellett, mert én nem voltam hajlandó magára hagyni az eszméletlen Liam – et.
Egyszer történt meg, azóta megfogadtam, csak akkor szaladok el, ha valaki itt van mellette. Még Theo – ra is rábíznám…
A mosdóban vagyok; sietek vissza, mikor az ablakon keresztül meglátom, hogy látogatója van. Egy sötétbőrű fiú fogja a kezét, szinte szorongatja, és Liam arcát simítja, miközben az egereket itatja.
Furcsának hat a látvány, ezért a szemközti, ablak nélküli terembe berontok, és felverem kiméra barátomat.
- Ébresztő, Raeken! Helyzet van! – tapsok kettőt, mire álmosan rám pillant. -  Jaj, ne akarj már meghalni, könyörgöm! Semmi baja a válladnak. – rázom a fejem hitetlenkedve.
- De volt. – szól sértődötten, lerángatva magáról takaróját. – És attól még, hogy neked nem javasolták a hangszálaid pihentetését – biccent a beragasztott nyakam felé, amiben a wendigo ejtett mély sebet. –, nekem igenis mondták, hogy feküdjek!
- Persze, persze. – sürgetem, mert úgy kászálódik ki ágyából, mint egy nyolcvanéves öregember.
„Ne játssz már rá ennyire!”
- Mit akarsz? – kérdezi a kedvességtől messze álló hanglejtéssel Theo, de én csak megragadom a karját, és kifelé vonszolom. Liam kórterme előtt megállunk, és az ablakon keresztül kémleljük a történéseket. – Egyébként erről ennyit. Még hogy fáj a vállad! – fújtatok.
- Meghazudtolsz? – kéri ki magának. – Igenis fáj. Sajog és lüktet egyszerre, érzem!
- Akkor azért nem reagáltál semmit, mikor a sebesült karodat téptem.
- Igen, azért. – bólint. Nem tudom, meddig akarja még ezt játszani. – Fájdalomcsillapítóval vagyok túladagolva, jelen pillanatban érzéketlen vagyok.
- Jelen pillanatban? – röhögök fel. – Te mindig az vagy!
Szúrósan néz rám.
- Úgy értem, nem érzek semmit.
„Kicsit sem gyanúsak ezek a hirtelen váltások és történet kitalálások!”
- A válladon vagy az egész testeden? – kérdem benedvesítve ajkaimat.
- Mindenhol. – adja a választ.
- Oké. – ennyit mondok, mielőtt ágyékon térdelem.
Theo nyöszörögve térdel a földön, szorongatja az eltalált pontot. Megelégelve szenvedésének nézését, tekintetemet ismét az ablakhoz fordítom, és hallgatózok. Látom, hogy a fiú motyog valamit Liamnek, de nem értem szavait. Vérfarkas hallásra kapcsolok. Most tisztán hallom, miről beszél; és megint azt kívánom, bárcsak süket lennék!
- Meg kell gyógyulnod, Liam… Nem hagyhatsz itt, nem! Együtt kell lennünk… Annyi éven keresztül vártam, míg összeszedem a kellő bátorságot, erre el akarsz menni? Kelj fel!... Szeretlek, Liam Dunbar!
Gyorsan leguggolok a még mindig hánykolódó Theo mellé, és hátamat a hideg csempének vetem. Kezemet a tenyerembe temetem. Mégis mi a jó franc folyik itt? Ki ez a gyerek? És miért szereti az én barátomat?
- Mason Hewitt. – nyögi Theo, minta csak hallaná a gondolataimat. Vagyis tényleg hallja, mert nincs felhúzva a falam. Imádom ezt a napot! – Liam legjobb barátja. – fájdalom ittas hangon felnevet. – Talán a szeretője is.
- Te is és én is tudom, hogy ez nem igaz. – nézek szánakozón a fetrengő fiúra.
- Próbálkozom.
- Mégis mivel? – ráncolom a homlokom.
- Próbállak kibillenteni a lelki egyensúlyodból. – mondja, majd nagy nehezen felhúzza magát mellém, és ugyanolyan pózban, mint ahogy én is vagyok, ül mellém.
- Miért is?
- Elég csúnyán elintéztél, pedig most nem érdemeltem meg…!
- Legtöbbször mindig megérdemled, Raeken, csak te nem tudsz róla!
- Mint már mondtam – kezdi újra kicsit indulatosabban. –, nem érdemeltem meg, hogy tökön rúgj…
- Térdeltem. – vágok közbe ismét.
Idegesen fújtat. Felhúztam kellőképpen – ezen elmosolyodom.
- … akkor tökön térdeltél, és ezért vissza kell vágnom! – gunyoros mosolyra húzza a száját. – Persze, csak akkor, ha az előbbi incidens nem borított ki téged.
- Miért borítana ki? – kérdezem összeszorított fogakkal. – Jól vagyok!
- Vettem észre.
Felnevetek.
- Ezzel nem fog sikerülni, maximum eléred, hogy még egyszer megrúgjalak! – vonok vállat.
- Térdeltél. – most Theo javít ki. – Elérni, hogy még egyszer megtérdelj!
Hangosan és fáradtan kifújom a levegőt.
- Na, lássuk mit ötöltél ki!
- Mielőtt elkezdeném, tisztázzuk, azért csinálom, mert akarom is.
- Nem ért…
Nincs időm befejezni a mondatot; Theo Raeken megcsókol. Semmi gyöngédség nincs benne, ajkait ajkaimra nyomja, és vadul követeli, hogy élvezzem is. Más volt, mint mikor Liam – mel csináljuk, nekem mégis tetszik. Jóllehet, Theo hajolt rám, mégis én húzom vissza magamra, mikor el akar távolodni – azt hitte nem csókolok vissza. Milyen kishitű…! Egyik kezemmel hajába túrok, mire közelebb húz magához; már az ölében ülök. Semmi érzelem nincs csókunkban, csak szenvedély és vadság. Elválaszthatatlanul tapadunk egymáshoz… és én mégsem arra gondolok, azért vagyok vele, mert szeretem, mert akarom őt, hanem mert választást nem hagyva elkapott. Nem érzem magam biztonságban ölelő karjaiban – ráadásul egyik keze már a melltartóm kapcsa felett időzik. Jóllehet, egy réteg elválasztja tőle, de akkor is!
Vadul eltolom magamtól, és kipattanok öléből. Értetlen arckifejezéssel mered rám; még mindig a földön ül.
„Ezt nem kellett volna…!”
- Ha ez… ha ez volt – mondom levegő után kapkodva. – a legjobb próbálkozásod... szánalmas!
- Nem meg mondtam, miért csinálom? – kérdezi ártatlan mosollyal az arcán.
Késztetést érzek, hogy megkóstoltassam képével öklöm ízét.
- Nem fogsz megfektetni! – sziszegem.
- Ha visszagondolsz, te egyeztél bele. – önelégült vigyor. „Hogy kapnád be!” – Nem emlékszel az „Egyszer, Raeken, egyszer!” – re? Bennem elég élénken él.
- Felejts el! – vágom rá. – Szerinted komolyan gondoltam?
- Még most is! – replikázik.
- Ha annyi jóság szorult volna beléd, mint egoizmus, már meglenne a saját falkád! – kiáltom a képébe. Megbántott… miért kellett megcsókolnia? Most rajtam a sor, hogy törlesszek! – De nem, te egész életedben ilyen sunyi kis dög voltál! Csak a hatalom érdekelt, és ez most sem változott! Elmondjam, miért nem sikerül soha megkaparintanod, amire fájt a fogad? Mert gátlástalan vagy, mindenkit hátba támadsz, nem számít, mit tettek azért, hogy elnyerjék az elismerésedet! Volt egy falkád, Raeken! De te mindenkit megöltél belőle, mert megmutatták, hogyan szívd ki az erejüket. A hatalom fontosabb volt, mint az emberélet! De nem csak egy ismeretlené… a saját húgodé is. Ettől vagy te ilyen undorító! Csak egy féreg!
Kifejezéstelen arccal mered rám. Feláll, fölém tornyosul. Közelebb hajol, és visszafojtott hangon a képembe vágja.
- Mert szerinted jó minden nap így felébredni? Hogy tudom, engem mindenki gyűlöl? Akinek meg mégis kellesz, üresfejű liba! Hánynom kell tőlük, hogy még csak nem is kell próbálkoznom, maguktól fekszenek az ágyamba. Én nem utasítom vissza… ilyenkor legalább felejtek. – mintha káprázna a szemem, de Theo tekintete homályos. Bennem is előtörnek könnyeim. – Igen, megöltem a saját testvéremet, és tudom, nincs rá mentség! De azt hiszem, életem hátralévő tíz évében eleget szenvedtem ennek a következményében! Mikor magával rántott a föld alá, a koporsójába vitt. Meg akartam halni, vele lenni, de sehogy nem sikerült, akármennyire próbálkoztam. Azután feladtam… az motoszkált bennem, hogy itt fekszik mellettem, mikor odafordítottam a szemem, láttam síró arcát… pokolian fájt… Ezért kellett valaki, aki kiszabadít! Mielőtt összetörik a szívem.
Olyan hülye vagyok, egy idióta! Széttárom a kezem, amibe Theo belebújik. Ölelkezésünk lágy; élvezem. Simogatom a rázkódó vállát, és egyre csak ez jár a fejemben: van benne jóság. Csak meg kell találni. Nekem sikerülni fog, érzem… Ezért nem hagyhatom egyedül.
- Megbocsátasz? – hallom elfojtott hangját, amint a pólómba beszél.
- Meg. – súgom kiszáradt torokkal.
- Elfelejtjük a csókot?
- El. 
- Szövetségesek vagyunk még?
- Nem. – érzem, ahogy felsóhajt. – Barátok vagyunk.  

××××××××××××××××××××××××××××××××××××
Ti kit shippeltek,
NALAM - et
vagy
NATHEO - t?