Beletelelt majdnem egy hetembe, mire végre egy épkézláb elmélettel elő tudtam állni Scottnak és falkájának. Napi huszonnégy órát a gimnázium könyvtárában töltöttem, elfoglalva egy egész asztalt a jegyzeteimmel, firkáimmal, a laptopommal és legendákat tartalmazó pergamenekkel, fellapozott könyvekkel, mégsem mentem semmire. Egyre inkább hatalmába kerített egy érzés, és lényem bizakodó része kihaló félben volt. Rettegés vett erőt rajtam, elveszítettem a hitemet.

Bárhol keresgéltem, sem a böngészők, sem a könyvek nem tudtak információt nyújtani az ártókról. Ahhoz képes, hogy Beacon Hills maga a természetfeletti, csalódnom kellett, amiért ilyen lényekről még csak nem is hallott, avagy róluk szóló történetei nem is voltak.

Embersegítséget makacsságból nem fogadtam el - legalábbis eleinte -, aztán, mikor rászántam magam az elképzelhetetlenre, hogy megkérem Dr. Deatont, meséljen Maddox fajtájáról, a veteriánus felszívódott. Mintha a föld nyelte volna el, nyomát sem találtam.

Kénytelen voltam hát visszatérni a már régebb óta űzött tevékenységemhez, vagyis a hajtépéshez, miközben a tekintetemmel a lapokat falom. Csakhogy azon a napon valami megváltozik. Nem tudom, kinek a műve - talán a falkámé, vagy Scotték közül valaki -, de azon a borongós délután, mikor az őrület és a kétségbeesés hullámai csapnak össze fejem felett, kinyílik a helyiség ajtaja.

Biztos vagyok benne, nem Theo - ék azok, eleve kikötöttem, ne zavarjanak. Természetesen beavattam őket az állatorvosi rendelőben történt dolgokba, mert akármennyire is forrófejű vagyok, és szeretek önállóan cselekedni, mikor beláttam, szükségem van segítségre a suttogók legyőzésében, az a pillanat egyenértékű volt azzal, hogy megbékéltem velük, majd szépen lassan a családomként tekintek rájuk. Rajtuk kívül Scottra és Stilesra. Lydiára, Kirára és Maliára úgy nézek, mint a barátaimra. És Liam... egy üres arc, ha rá gondolok, egy senki; mégis fontos maradt nekem, bármennyire is próbálom kiverni a fejemből.

Az illető egy sáros bakancsban szeli át a helyiséget, aminek sarka minden lépés után koppan egyet a padlón. Az eső miatt őszes hajából és bőrkabátjáról rohamosan csurognak le a cseppek. Lehajtott fejjel közelít felém, ezért nem láthatom arcát. Mikor az asztalhoz ér, fittyet hányva a szétnyitott könyvekre, eddig vállára akasztott puskáját azokra dobja, ezzel teljesen átáztatva az oldalakat, elkenve a tintás írásokat.

Lassan, komótosan megemeli fejét, majd ridegen rám néz. Alig van időm végig vinni tekintetemet világoskék szemein, borostás arcán. Úgy tartja velem a szemkontaktust, mint aki képes kiolvasni a múltamat. Ugyanezt teszem vele, annyi különbséggel, hogy a fejébe hatolok.

Ismét érzem az a szorongató érzést, mikor gátolni próbálnak ez előre haladásban. Minden egyes emlékképe elérése után homályosodni kezdenek, hogy még csak véletlenül se tudjak meg többet az ismeretlen férfiról. Mintha futóhomokban lépkednék, lábaim beragadnak. Ahogy vizuálisan elképzelem magam tudatában, teljes sötétség ölel körül, és egyre csak süllyedek. Ha nem szabadulok ki most, rögtön, elnyel a feketeség. Eddig ismeretlen pánik lesz úrrá rajtam, mert fogalmam sincs, mi történik, ha csapdába esem valaki más gondolatai között, ráadásul nem tudok kitörni onnét.

„Ez nem lehetséges! Ez nem... lehetséges!" - mondogatom magamban, ahogy ficánkolásomat folytatom. Ebből csak annyit észlelhet a kívülről szemlélőm, hogy a székemen ülök, lehunyt szemmel, kidagadó erekkel, ökölbe szorult kezekkel nagy erőlködésemben. Pedig ez életemért harcolok.

„Nem is értem, miért küzdök!" - a homok már a vállamig ér. Minél jobban mozgolódom, annál nagyobb felületem veszik el az alattam mindent közrefogó latyakban.

„Gyerünk, Nala, add fel." - súgja egy vékony, gonosz hang. - „Nem vagy képes rá. Nem lenne szebb halál, ha nem csúfos kudarcban kellene elmúlnod? Mert azért ismerjük be, nem vagy képes legyőzi őket!" - búgja mézes - mázasan.

„De igen, eressz el!" - lehelem utolsó erőmmel. Már csak a fejem látszik ki.

„Nem én vagyok, aki csapdában tart. Nem is a férfi. A saját gátlásaid kerekednek felül. Azokat kellene legyőznöd, szívem." - mondja undorral a hangjában, gunyorosan. - „Na, meg persze, a határaidat."

Egy mély lélegzetet veszek a hang eltűntével, és felkészülöl a meleg érzésre. Jóllehet, ez nem La Iglesia sivatagja, azonban mégiscsak kapcsolatban áll a környezet egymással.

Viszont nem történik semmi. Helyette egy kép jelenik meg bekönnyesedett szemeim előtt. Egy őserdőben vagyok, madarak csicseregnek, állatok neszelnek. Rikító színek bántják a sötéthez szokott szememet. Annyira élő, annyira gyönyörű, olyan megnyugtató...

Vajon meghaltam? Vagy a tudatom utolsó erejével egy kellemes emléket akart okozni? De hiszen... Itt állok. Képes vagyok mozgatni a végtagjaimat. A futóhomok eltűnt, nincs más a helyén, csak a puszta természet, amerre a szem ellát. Egy barlang tornyosul fölém, de bemenni nem merek. Sötét van, szörnyhangok szűrődnek ki. Sikítás, mintha valakit kínoznának. De nem a suttogók, ez egészen biztos.

Hol vagyok?

- Így akarsz te harcba szállni? - nevet fel rekedtes hangon a férfi. Szépen lassan kinyitom a szememet, és azt látom, hogy az asztalra egy komplett gyilkoló felszerelést terített ki.

- Ki maga? - rázom a fejem döbbenten. - És... hogy csinálta ezt?

- Ha elmondanám, olyan unalmas lenne minden. - cicceg. Felkapja az egyik fegyverét, majd kabátja ujjával letörli róla a vizet. - Sajnálatos módon azonban nem játszani jöttem.

- Hát, akkor rajta! Gyerünk! Tegye meg! - kiáltom fröcsögve. Mégsem mozdulok meg. Nem akarok már futni, elfogyott az erőm. Belefáradtam abba, hogy mindenki meg akar ölni.

- Te meg miről beszélsz? - rökönyödik meg. - A nevem Chris Argent.

- Argent? - kérdezek vissza. - Akkor maga vadász. - hitetlenül felröhögök. - Még hogy nem akar megölni! Jó vicc. - idegesen a hajamba túrok. - Mégis hogyan volt képes ezeket a csapdákat felállítani?

- Talán úgy, drága szívem, hogy nem egy szerencsétlen taknyos vagyok, akinek az egész világ sorsa a terhe, mégsem tud semmit kezdeni, csak itt ül, és várja a megváltót. - morogja. - Azt hiszem, elég ideje ismerem a mocskos fajtátokat ahhoz, hogy tudjam az önvédelem összes módszerét ellenetek.

- Maga... maga érte el mindezt?

- Szerinted miért mondtam, hogy sokat kell még tanulnod? - vonja fel szemöldökét rezzenéstelen arccal. - Fogadok, még azt sem tudod, merre indulj!

Lesütöm a szememet, mire kárörvendőn felnevet.

- Franciaországból jöttem egészen idáig, és csupán a repülőutam egyharmada elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, merre lehet Maddox. Te pontosan mennyi ideje is próbálkozol, mondd csak?

- Most felvágni jött, vagy mi a franc? - háborodom fel. - Mert akkor akár vissza is mehet! Csak hogy tudja, van életem is. El kellett hitetnem, hogy már elmentem, máskülönben nem tartanék ott, ahol.

- Vagyis sehol. - mondandóm közben szépen lassan elpakolja az összes fegyverét, kését a könyvekről.

Egy hirtelen mozdulattal megragadja a karomat, felránt az asztaltól, és a kijárat felé rángat.

- Eresszen el, máskülönben leharapom a mancsát! - rángatózom, de nem hatja meg.

„Ugyan, miért próbálkozzak? Elegem van. Feladom; vigyen, ahova akar!"

- Hova megyünk? - kérdezem. Már komótosan lépkedek mellette.

- Tasmániába. - válaszol viszonylag normálisan. Úgy néz ki, az én viselkedésemtől függ, hogyan reagál vissza. - A hely, amit láttál a gondolataim között.

- A barlang? - kérdezek vissza kiszáradt torokkal. Valamiért minden egyes sejtem tiltakozik a kőrakás ellen.

- Legmegbízhatóbb forrásaim szerint Maddox ott húzza meg magát már évszázadok óta.

- És maga mégis mit keres itt? - ráncolom a homlokom.

- Isaac hívott. Azt mondta szükséged van a segítségemre. - válaszolja, miközben kilöki az ajtót. - Ami, persze, csak arra terjed, hogy elviszlek a rejtekhelyéig. Onnantól magadnak kell boldogulnod. - az utolsó mondatot mintha sajnálkozva mondaná.

„Semmi gond, Deaton már beavatott néhány dologba!"

- Ha már egyszer úgyis tudom, milyen sors vár rám, itt maradhatnánk a ma esti lacrosse meccs erejéig? - kérdezem ajkamat szívogatva. - Van egy elvarratlan ügyem Liam Dunbarral.