Scott öklével dörömböl a fölénk tornyosuló vasajtó jéghideg felületén. Egy szál bőrkabátban eléggé fázom, az meg, hogy éjszaka találkozzunk, még inkább rátesz egy lapáttal. A hűvös levegő ellen védekezve összehúzom magamon a ruhadarabot, keresztben összefonom mellem előtt a karomat, mégsem segít.
Az ajtó hangos nyikordulással kinyílik, jóllehet, csak annyi időre, míg a bent tartózkodó személy azonosítja Scott – ot. Bevágja előttünk azt. Kattanást és csörömpölés zaját hallva furcsán az alfára pillantok. Nem viszonozza a gesztust, maga elé bámul. A fejét kicsit hátra dönti, ennek következtében pontosan látom, ádámcsutkája természetes mozgását minden egyes nyelése után. A zaj megszűnik; az ajtó kitárul előttünk.
Egy sötétbőrű, negyvenes évei végén járó férfi nyit ajtót. Lenge öltözetét végig mérve – már amennyire Scott széles vállaitól látom – megborzongom. Egy bordó rövid ujjút visel vászonnadrággal. Hogy a francba nem fázik?
- Á, Scott – a kezét nyújtja, majd megrázza a fiúét. –, gyere csak be!
Mosolyogva arrébb áll, majd mikor Scott belép, engem is fel vél fedezni. Arcvonásai megkeményednek. Int egyet, mire átlépek a küszöbön. Ajtó csapódik mögöttem, majd zárak kattannak, mégsem állok neki összeesküvés elméleteket gyártani – „Úristen, mi van, ha most akarnak megölni?” –, ennél jobban bízok Scott – ban; sokkal inkább lefoglal a helyiség tanulmányozása.
Halvány égő hoz félhomályt a szobára. Könnyebb a szememnek megszoknia, mint hittem. Rövidesen semmi problémát nem okoz, körbe tudok nézni. Üvegcsék, kémcsövek és lombikok mindenhol. A faliszekrényen, a pulton, a fémágyon, ami a szoba közepébe van állítva… egy kis asztalkán fogók, csipeszek, gumikesztyűk, tűk és cérnák állnak egymás hegyén – hátán.
- Maga mit dolgozik? – kérdezem a férfit homlokráncolva, ujjamat végig húzva a boncoló ágyon. – Ami még fontosabb, mi a neve?
- Dr. Deaton vagyok. – hangja elsőre meglep. Érdesnek gondoltam, erőteljesnek, erre lágyan válaszol. – És állatorvos.
Felhorkanok.
- Állatorvos? – kérdezem, majd hitetlenül Scott felé fordulok. – Minek jöttünk ide? Be akarsz oltatni veszettség ellen, vagy mi?
- Nem. – sóhajt fáradtan. – Dolgozni jöttem. Elvállaltam egy éjszakai műszakot, mert a héten egyik délután sem értem rá. – megvonja a vállát. – És gondoltam, örülnél neki, ha választ kapnál a kérdéseidre.
Azzal fogja magát, és nemes egyszerűséggel eltűnik egy ajtón keresztül. Dermedten bámulom a veteriánust, állja tekintetemet. Farkasszemezünk. Scott visszatér kezében egy macskával, arcát karmolás nyomok tarkítják. Az állat dühösen fúj, mégsem ugrik ki az alfa kezéből. Lehelyezi a fémágyra, a macska leheveredik. Szúrós szemekkel pásztázza az őt körbejáró Scott – ot, amikor a fiú felé nyúlna, megkapja kezét.
Barátom fájdalmában felszisszen, karját rázogatja.
- Mi baja van? – kérdezem a macska felé bökve.
- Nem tudom. – válaszol Deaton, és közelebb merészkedik hozzám. – Három napja hozták be, de megfogni sem engedi magát, nemhogy kivizsgálni!
Scott ismét próbálkozik, az eredmény: csúfos kudarc.
- Komolyan azt hiszi, hagyja magát megfogatni egy farkassal? – vonom fel a szemöldököm, ahogy Deaton – ra nézek.
- Van jobb ötleted? – kérdezi hevesen Scott karját nézegetve.
- Van. Engedj oda! – arrébb bököm. A macska kezdeti közelségemre pisszegni kezd, majd szembe találván magát villódzó zöld szememmel, megnyugszik, fejét lehajtva dorombolni kezd. – A lábtőcsontja elmozdult, a szárkapocs – és a felkarcsont megrepedt, valamint a gyomrában megakadt valami. Meg kellene műteni.
Csodálkozva bámulnak rám, mire megvonom a vállam.
- A problémát megoldottuk. – húzom erőltetett mosolyra az arcomat. – Áttérhetnénk arra, miért is vagyok itt?
- Scott mindent elmondott rólad. – kezdi Deaton. – Az üzenetekről, a képességeidről, a szokásaidról, stílusodról mindent tudok. Azt is említette, mi történt veled. És mesélt a suttogókról. Arról, hogy fogalmatok sincs, mivel álltok szemben.
- És? – vonom fel a szemöldököm kétkedőn, karomat keresztbe fonom.
- És én segíthetek ebben. Elmondhatom, amit tudok. – válaszol.
- Miért? – kérdezem lassan a férfit méregetve.
- Nem kell különösebb okának lennie. – elmosolyodik. – Arra vagy kíváncsi, miért cserébe osztom meg veled az információt? – aprót bólintok. – Nem kérek semmit sem, csak hogy mentsétek meg az emberiséget.
Furcsán nézek rá. Lehetséges, hogy nem mindenki nézi a hasznot? Theo ezt tette. Most már nekem is szokásommá vált. Nem vagyok hajlandó semmit sem tenni mindaddig, míg meg nem látom az előnyt, amit az esetből húzhatok. Mégis… léteznek önzetlen emberek ezen a Földön? Nem hiszem el. Szeretem Liam – et, mégis átvágom, ahogy csak tudom, hogy távol tartsam magamtól. Meg akarom védeni. Vagyis kezdetben ez volt a célom; de a Theo – val való közelségem és kapcsolatom olyan szinten rászoktatott a haszonlesésre, hogy tudtomon kívül is ezt teszem.
- Azonban, ahova ezután mész, ott szükséged lesz minden aljasságodra! – közli rezzenéstelen arccal.
- Ezt hogy érti?
- Először ülj le! – int. Felhúzódzkodom a pultra, lábaimat lelógatva mozgatom a levegőben. – Jobb lesz ha az elejéről kezdjük. A legelejéről.
Feszült csendben hallgatom. Kiszáradt, cserepes ajkaimat megnyalva várom a történetet.
- A nogitsune felbukkanásáról és az alakváltók születéséről gondolom, tudsz. – aprót biccentek. – Rendben. Vissza kell mennünk az időben egészen az 1500 – as évekig; a királyok koráig. Antone, egy nagyravágyó nemes volt, aki folytonos ügyködései, háttérben mozgolódásai és tervezgetései eredményeképp befurakodta magád a királyi udvarba. Egészen pontosan addig mérgezett, ölt és csalt, míg az uralkodó jobb kezének gondolván, teljes mértékben bízni kezdett Antone – ban. Pár év elteltével a király házasságot kötött egy igencsak vonzó asszonnyal, Florence – szel. Antone kiszemelte a nőt, azonban az szerető felségnek bizonyult. Ekkor dőlt el minden. Egyik nap vadászatra mentek a királlyal. Phineas mégsem gondolta, tanácsosa és barátja elárulná, ezért őrkíséret nélkül vetették magukat a fenyvesek sűrűjébe. Visszatérvén egyikük hiányzott; Antone mindenkit azzal a történettel hitegetett, hogy az uralkodó sajnos belefulladt a közeli patakba. Lováról leesve pontosan a vízben landolt, a nehéz páncél miatt mozdulni sem bírt. Mikor Antone rátalált, kezei közt lehelte ki lelkét, jobb kezét megbízván, viselje sorsát az országának és a feleségének. Florence mit tudott tenni, elfogadta egykori társa kérését, és újra házasodott. Azonban olyan dolog történt, amire ő sem számított. A férfi közeledései, gyengéd érintései megtették a kellő hatást, teljesen elcsavarták az asszony fejét. Szerelembe esett, azután teherbe. Ám a szülésnél Florence elvérzett az akkori kornak köszönhető fejletlen orvostudományi módszerek miatt. Gyönyörű fiúkat hozott világra, ő mégsem érhette meg, hogy akár a kezébe vehesse az ikerpárt…
- Nem értem. – szakítom félbe a hajamba túrva. – Ebben semmi nincs, ami a suttogókkal kapcsolatos lenne. Miért mondja ezt el nekem?
- Várd ki a végét! – csitít. Scott felül mellém a pultra, vállunk súrolja a másikét. – Antone bármennyire is szerette Florence – t, a legféltettebb titkába nem avatta be. A tizenhatodik századi társadalom egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta a természetfeletti lények létezését, jóllehet, a mai kor sincs tisztában ezzel. Az asszony halála után Antone nem nősült újra. Csak türelmesen várt. Figyelte gyermekei fejlődését, várta, mikor jön el az idő. A fiúk hat – hét évesek lehettek, mikor a később szülött ikernek, Maddox – nak megjelentek az első képességei. Amiket természetesen a nogitsune apjától örökölt. Úgy tartják, az elme démonjai szaporodás után továbbadják képességük bizonyos részét az utódoknak – a teória félig – meddig beigazolódni látszott. Antone edzéseket tartott a fiúknak, holott az idősebbnél, Zadimus – nál továbbra sem történt semmi változás. Így telt el tíz év. Maddox képességeinek teljes mértékben ura lett az őszülő Antone király keze alatt, míg Zadimus – nak egyetlen szolgáló fejébe nem sikerült belemásznia. Egyik nap, korai edzésre menet az apa közölte fiával, ami már egy ideje nyomasztotta. Nem engedte Zadimus – nak, hogy továbbra is részt vegyen a gyakorlásokon, mert ő nem örökölte az erőt. A fiú kezdetben tartotta magát, azután megszökött; az erdő felé vette az irányt. Egész úton azon morfondírozott, vajon a király miért nem szereti őt annyira, mint fivérét? Talán azért, mert nem örökölte a képességeket? Csak az méltó az atyai törődésre, aki természetfeletti erőkkel van megáldva? Ahogy egyre csak gondolkodott, és beljebb haladt a fák sűrűjében, egy szörnyű gondolat ütött szöget a fejében. Elege volt abból, Maddox mindig jobban teljesít. Ő volt az idősebb, neki kellene a hatalmasabbnak is lennie! Hirtelen egy tisztásra ért. A benne lángoló féltékenységtől és bizonyítási vágytól teljesen monoton mozdulatokkal felült az előtte álló fatönkre.
- A Nemeton – ra. – súgja Scott.
- Pontosan. Zadimus csak akkor realizálta mindazt, ami körülötte történik, mikor köd kezdett gomolyogni a lábánál, majd a szürkeség testet öltve egy férfi képében nézett vissza rá. A neve Seprant volt. Seprant, a sötét druida. Mint tudjátok darach akkor bukkan fel, ha érzi a kínt, a fájdalmat, amiből táplálkozni tud. És ez tökéletes alkalom volt, ami nem szalajthatott el. Érezte, látta Zadimus minden egyes gondolatát, végül arra jutott, miért érné be egy ember szorongásával, ha a fiú segítségével tömegekkel végezhet.
- Mégis hogyan? – kérdezem. – Zadimus – nak nem volt ereje.
- De a Nemeton – nak volt. – válaszol.
- Ezt… ezt nem teljesen értem.
- Zadimus génjeiben lappangott az erő, azonban nem volt domináns. Seprant bizonygatására a fiú megérintette a fát, ami felszínre hozta képességeit. Fellángolt benne minden düh, amit fivére iránt táplált; képes volt végezni vele, ezt már ő is tudta. Akkor, azon a helyen valami különös dolog történt. Ahogy Zadimus és Seprant egymás szemébe néztek, mindkettőjüké felvillant. Az előbbié kezdetben teljesen fekete volt, azután kifakult, sárgába váltott. Majd a szembogár szélében piros szín gomolygott, míg teljesen befestette íriszét.
- Ő lett az alfa. – mondom kiszáradt torokkal.
- Így van. – bólint Deaton.
Elgondolkodom. Ha egy fa képes ilyen éles fordulatot okozni egy ember életében… miért elégedne meg egy élettel? Elvégre abból semmi haszna nem származott volna Seprant – nak sem, ha beéri átlagban nyolcvan évvel, vagy igen?
- Zadimus halhatatlanná vált, nem igaz?
- Kezdetben alakváltó volt, mint te. Kétszemélyes falkájával végzett mindenkivel, akit hasonló sanyarú sorsra átkozott saját testvére. Azután az idő elteltével csapatuk bővülni látszott. Szép lassan változott át szörnyé. Minden egyes gyilkossággal gonoszsága nőt, míg felemésztette lelkét. Amilyen vagy belülről, olyanná válsz kívülről…
- És mi történt Maddox – szal? – kérdezi Scott.
- Kétféle elmélet született az évszázadok során. Éppen ez az, amit Nalá – nak ki kell derítenie!
- Nekem? – tenyeremet mellkasomra helyezem, ezzel nyomatékosítom kérdésemet.
- Igen. – bólint. – Egyes írási emlékek szerint Zadimus végzett fivérével, azután szép lassan az egész királyi udvarral.
- És mi a második?
- A második, aminek jómagam is nagyobb valóságalapot tulajdonítok, az, hogy Maddox él. Valahogy túlélte a támadást, meghúzta magát, és most vár testvére felbukkanására, hogy végezzen vele.
- Miért húzná meg magát, ha egyszer neki nagyobb ereje volt? – értetlenkedem.
- Mert Zadimus elszívott mindent. Nem lemásolta, elvette az egészet. – mondja.
- Tessék? Ez… hogyan lehetséges? – rázom a fejem. – Hogyan tudná elvenni az alakváltó képességeket egy másik alakváltó?
- Onnan, hogy Maddox – nak más képessége volt. – mondja Scott, közben egy pontba bámul.
Kérdőn Deaton felé fordulok, várva, támassza alá Scott állítását.
- Ártó. – mondja. – Képes egyetlen gondolattal tömegkatasztrófát okozni, uralni a természet elemeit, mégsem használta erejét rosszra sohasem.
- Mi a feladatom? – valahogy éreztem, ennél a témánál fogunk kilyukadni.
- Meg kell találnod Maddox – ot, azután meggyőznöd, hogy segítsen legyőzni Lucan – t, a vérfarkast, Penecius – t, a wendigot, Moldark – ot, a kanimát, Seprant – ot , a darachot és Zadimus – t, az alakváltó – szörnyet. – mutatóujját felemelve int. – Azonban nem lesz könnyű megtalálnod, csakis magadra számíthatsz. A bizalmát elnyerni még nehezebb lesz. Meg próbál majd ölni. Ha értékesnek bizonyulsz, akkor hagy életben!