Sejtjeimben érzem a nyugalmat. Nem kell semmin agyalnom, aggódnom, fortyognom, egyszerűen élvezhetem a természet zöld ölét, lakóinak zaját. Kiürítem fejemet, boldogan átengedem az ösztöneimnek az irányítást. Itt van már az ideje. Mihamarabb felejteni szeretném a Liammel történteket – és most nem arra gondolok, hogy rajtakaptam Hayden – nel. Örülök nekik, tényleg. Eleve nem szabadott volna a tudatába hatolnom, azonban mindannyian tudjuk, erről nem volt döntési lehetőségem. Éppen ezért kellett volna helyén tartanom az eszemet, és nem kikezdeni a bétával. Most már belátom, ha mélyen a szívembe is mar a tudat, nekem Theo mellett a helyem. Még kiélvezhetem az élet testi és lelki örömeit, de csakis a kiméra mellett. Azután úgyis meghalunk; a suttogók keze által, vagy önszántunkból – jelen pillanatban semmi mérvadó nem köt engem az élve maradáshoz. Egy ilyen fekete léleknek Theo sötétsége mellett a helye. Jóllehet, nem tartom bizakodónak magamat, mégis látok rá esélyt, hogy segítsek kilépni keserűségéből, és azt a vaksötétet félhomállyá változtassam.
Ezektől a felesleges, mégis a fejemben megállás nélkül felbukkanó és motoszkáló gondolatoktól kell megszabadulnom.
Malia a tisztás melletti forrásnál vár, én egy magas fa ágáról kémlelem az alattam zajló életet, Isaac rejtekemtől messzebb les a kopár bokor ágai közül, lénye egy része szikla takarásában. Mindhárman az áldozatra várunk – az őz mit sem sejtve karcsú lábaival a patakhoz szökken. Lehajtja nyakát, belekortyol a hűsítő forrásvízbe. Mielőtt az együttérzés szikrája megjelenhetne bennem, Malia a prédára veti magát. Kiugrik a takarásból, és az életéért futó vad nyomába ered. Az őz nem adja könnyen magát, fák, bokrok között szlalomozik. Hiába ez a rövidtávon hatásosnak bizonyuló csel, leugrom a fa ágáról, és innentől én üldözöm. Hörgés szakad fel torkomból, szemem zölden felizzik. Kinézetre talán ugyanolyannak hat a vérfarkas, - coyote, - jaguár erő, én azonban mindig tudom milyen helyzetben legjobb használni az adott képességeket. Most a nagymacskára van szükségem – a gyorsaságára, könnyed mozdulataira, megérzéseire.
Legszívesebben egész vadászterünkön üldözném prédánkat, a szembeszél, ami lassítani próbál, lábaim váltakozása, ahogy fokozatosan felgyorsulva elérik a csúcssebességet, majdnem megfogva az állatot… mind megbabonáz. Kötelezettségeim vannak, amik alatt úgy érzem, összeroskadok, mégis szabad. Szabad vagyok.
Isaac tűnik fel velem szemben. Pont jókor – az üldözött vad, rettenettel szemében hátrafordul üldözője közelségét lemérni. Visszakapja a fejét, de már késő. A vérfarkas tőle pár méternyire lehet, ezért az őz megveti lábai, majd új irányt váltva ismét menekülőre fogja.
Elkésik. Nem tud ismét felgyorsulni azok alatt a röpke másodpercek alatt, amit élete utolsó perceiben kap. Isaac elölről, Malia oldalról, én hátulról ugrok a vadra. Súlyunk alatt kicsúszik lába alól a talaj, a földön végezi. Rázuhanunk; ha jól hallom törékeny végtagjaiban csont törik.
Feltápászkodom, példámat a többiek is követik. Szegény jószág, már akarva sem tudna elmenekülni. Hangos bőgéssel jelezi fájdalmait, megpróbál felállni, azonban térdei remegése ismét földre kényszerítik. Testét húzza a kopár talajon, kúszva próbálkozik tovább – fájdalmát jobban növeli.
Kipattannak karmaim, véget vetek a felesleges szenvedésének. Elmetszem torkát, a vér arcomba fröccsen.
- Nem vagyunk suttogók. – rázom a fejem kifejezéstelen arccal. Mégis belülről őrlődöm, érzem, falam menten darabokra hullik szét. Egyetlen emlékem van a korábbi életemből, ami nem ellenségeimmel kapcsolatos, sem a természetfelettivel. Az, hogy szarvasra vadászom. Akkor könnyebb volt, most kijöttem a gyakorlatból. Pedig meg kell tanulnom nyugodt vérmérséklettel gyilkolni ahhoz, hogy megmentsem Beacon Hills – t. Az alakváltó – szörny egészen biztos: nem adna esélyt elmenekülni. Találkoztam már vele, állításomat be is bizonyította. Akkor én miért kegyelmeznék neki? – Ez az állat nem érdemli meg a hiábavaló gyötrelmeket, ezért tettem ezt.
Isaac nagyot nyel. Kétség nem fér hozzá, egyikünk sincs felkészülve arra a mészárlásra, ami ránk vár. A vérfarkas tanácstalanul néz ránk.
- És most? – kérdezi széttárt karokkal.
- Eszünk. – válaszol Malia. Neki van a legnagyobb tapasztalata vadak elejtésében, mégis szomorúságot vélek felfedezni szemeiben. Jóllehet, régebben az erdőben élt coyote bőrben ragadva, azóta eltelt egy kis idő. Új emberekkel találkozott, barátokat szerzett, akik akaratlanul is arra késztették, hogy ember érzelmeket tápláljon a külső környezet felé, és ebbe az együttérzés is beletartozik.
Karmaival felvágja az őz hasát, kimarkol a húsából egy darabot, majd beleharap. Ugyanígy teszek. Egyedül Isaac tartózkodik a tetem megkóstolásától.
- Nem olyan gusztustalan, mint amilyennek látszik. – mondja Malia teli szájjal. Kézében a húscafatot barátunk felé tartja. Ódzkodva elveszi, megszagolja, majd szájába gyömöszöli az ököl nagyságú falatot.
- Nem is… nem is olyan rossz. – nyeli le. – De azért én mégis maradnék a főtt ételnél.
- Egyél a farkas éneddel. – javaslom két harapás között.
Sárga szemei felvillannak, majd leguggolva mellénk az őztetem testéből kitépve egy újabb darabot enni kezd. Nem panaszkodik többet.
Mindannyian jóllakunk, véres kezeinket és arcunkat a patakban mossuk meg. Az elejtett állat maradványait elássuk. Egy újabb marék földet dobok a hantra, mikor Isaac megragadja a karomat, másik kezével mutatóujját szájához emeli, jelezve, hogy figyeljek.
Malia mellettünk dermedten kémlel közbe szeme sarkából, én a hallásomat vetem be. Egy madarat hallok, ahogy a földön ugrál, egy másik a fa törzsét kopácsolja. Szúnyog zümmög, mókus futkos a fákon.
- Nem hallok semmit. – rázza a fejét Malia. Nyakközépig érő világosbarna haja néhány tincsét a mozdulattól a szájába bekapja.
Isaac lepisszegi, majd az egyik vastag fenyő irányába bök.
- Én sem. – súgom. – Mit kellene hallanunk?
Amint kiejtem a kérdést, máris figyelmes leszek a hangra. Hasítva szeli át a levegőt, csak a suhogása csendül a némaságban. Az állatok elhallgatnak, még a szél sem fúj. Az öreg fa felé kapom a fejem, pont, mikor vállamba hasít a fájdalom. Küszködve oda nézek. Egy nyílvessző fúródott testembe; csak a vér dől a sebből, mégsem ez a legrosszabb. Érzem, ahogy szervezetem minden elvesztegetett másodperccel gyengül. A fegyver éle bele lett mártva egy zöld, szúrós szagú anyagba. Az orromba kúszik a bűz, onnan az agyamba, amit lüktetésre késztet. Homályosan látok, hasogat a fejem, mégis megragadom a nyílvesszőt markolatánál, és kitépem húsomból hangos ordítás kíséretében.
Válaszul egy gonosz kacaj érkezik a fenyvesek közül.
- Gyerünk! – Isaac megragadja a karomat, riadalommal arcán ráncigálni kezd.
Nagy nehezen erőt veszek végtagjaimon, majd Malia és Isaac támogatásával menekülőre fogom.
- Milyen ironikus. – hallok egy női hangot, gyanítom azét, aki meglőtt. Szavai csöpögnek a gúnytól és az undortól. – Az üldözőkből üldözöttek lettek. Át akartátok venni a munkánkat? – fuldokolva felnevet. – A vadból sohasem lesz vadász, jegyezzétek meg, kicsikéim!
Isaac mellettem felmordul. Nem igazán érzékelek semmit a külső történésekből, jelenleg el vagyok foglalva bensőm égető érzésével. Mintha máglyára dobnának, és végig néznék, ahogy a tűz felemészt, holott jól tudják, még életben vagyok.
- Nala, gyerünk már! – ráz vissza a valóságba a vérfarkas. – Szedd a lábad! – futástól zihálós a hangja.
- Próbálom. – motyogom. Nem tudom, mikor ejtem ki a szavat, ezért többször is nekiveselkedek, jóllehet, nagy rá az esély, ebből egy kukkot sem értenek.
Az est olyan gyorsan száll le ránk, ahogy az őz eltemetése átcsapott egy hajtóvadászatba.
Malia a legközelebbi fa törzsének dönti testemet, mindvégig ügyelve arra, hogy takarásban legyünk. Térdére támaszkodva kifújja a levegőt, oldalára tapasztja kezét, amit csak most látom, hogy vörös folyadék itatja át.
- Malia, mennünk kell! Mindjárt itt vannak! – fordul vissza Isaac a kémlelésből. – Bírod még?
- Nem. – mondja. Kicsit lefehéredett, de ami ezután történik, arra nem számítunk. Szemhéja megremeg, a szeme fennakad, majd nagy puffanással hátra esik.
Nyöszörögni kezdek, hátunk mögül egy mély férfihang ciccegése hallatszik, és a nő gonosz nevetése.
- Mi folyik itt? – pislogok nagyokat, mielőtt az eszméletvesztés határára kerülök.
- Vérfarkas – vadászok. – Isaac letérdel elém. – De, hogy veled mi dolguk van, arról fogalmam sincs! – mondja.
Eddig ölemben pihentetett kezeim lecsúsznak mellém a földre. Nem tudom visszaszerezni az irányítást felettük. Fejemet a kemény kéregnek döntöm, szemeim majd leragadnak.
- Isaac, hallod ezt? – erőlködöm a szavakkal.
- Nem, semmit. – rázza a fejét homlokráncolva.
- Hát, ez az. – nyelek egyet. – Csend van.
Elhallgat; végig a szemembe néz, de a vadászokat hallgatja. Szeméből pokoli riadalmat olvasok ki, ami arra késztet, hogy a megmenekülésünkön gondolkodjak. Annyi mindent túléltem, erre emberek okozzák vesztemet? Annyi mindenre hivatott vagyok, és most bukok el?
A béta arckifejezéséből tudom, valami nincs rendben. Azután gally reccsenését hallom
- Isaac – szólítom fel higgadtan, kiszáradt torokkal. –, fogd be a füled!
- Miért? – kérdez vissza, de azért parancsomnak megfelelően cselekszik. Talán látja tekintetemben az elszántságot?
Megvárom, míg a vadászok diadalittas képével találom szembe magam, addig az erőmet gyűjtöm. Kiugranak a fa takarásából, fegyvereiket ránk szegezik. Ujjuk a ravaszon.
- Itt a vége! – röhög fel a bajszos.
- Szerintem is! – vágom rá. – Viszont attól tartok, egyikünk el van tájolódva!
Egyenesen a homlokomat méri be célpontjának, mikor kinyitom a számat, és kieresztem a hangom. Elképzelek egy golyóálló üveget magam elé, a sikításom lövedékké formálom. Akkor érek célba, ha az üveg szétreped. Sikolyom égeti torkomat, a hangszálaim szakadásig feszülnek, mégis folytatom a reakciójukat látva. Isaac a földhöz lapul, tenyerét füleire szorítva. Megpróbálom kikerülni hangommal, minden haragom a vadászokra irányítom. A sikítás erősségétől a hátuk mögötti sziklának csapódnak; tüdejükből kiszakad a levegő, majd elterülnek előttünk.
Felszenvedem magam. Könnyebb, mint képzelem, az anyag hatása alól kiszabadul szervezetem. Villódzó szemekkel, vérfarkas lényében elébük sétálok. Fegyverüket elrúgom kezük ügyéből. Rám emelik rettegő szemeiket.
- Miért jöttetek? – kérdezem.
- Farkasokat ölni, mi másért? – áll meg mellettem Isaac.
- Nem! – rázza a fejét hevesen a nő. Negyvenes évei elején járhat, fekete haja teljesen beleveszik az est homályába, egyedül szürke szemei figyelemfelkeltők. Társával összekulcsolt ujjakkal hasalnak lábaink előtt. A férfi fekete bajsza, sötét haja – ami foltokban kopaszodik – és szeme alapján arra következtetek, hogy mexikói származású. – Nem ezért jöttünk!
- Ne hazudj! – mordul fájdalmasan Malia. Szemem sarkából hátrapillantok, azt látom, hogy feltápászkodik, kék szemei gyűlölettől sütnek.
- Igazat mond! – támasztja alá társa.
- Ha nem vadászni, akkor miért jöttetek? – vonom fel szemöldökömet.
- Damien… Damien küldött. – nyögi a nő.
Tudatába hatolok. Az említett személyről szóló emlékeit próbálom előásni, de amint találok egyet is, elhomályosodnak, és feledésbe merülnek. Homlokráncolva tapogatózom tovább, de mindegyik képpel ez történik. A férfit veszem célba. A tudata könnyebben megnyílik nekem, azonban újabb akadályba… csapdába ütköztem. Feketelyuk nyílik emlékei tömkelegében, ami láthatatlan nyúlványaimmal együtt csaknem engem is magába szippant.
Kirántom magam az igencsak hatásos trükk alól, és a vadászokat méregetem.
- Ki az a Damien? – nézek farkasszemet a nővel. Isaac és Malia feszült csendben figyelnek.
- Akkor tudsz meg többet róla, ha ő azt akarja! – vágja felbátorodva a képembe.
- Igazán? – szalad fel a szemöldököm meglepettségemben. – És ő ismer engem? – nem válaszol. – Hadd adjak Damien – nek egy kis ízelítőt!
Átküldöm tervemet Isaac – nek, és egyszerre támadunk. A hátukra ugrok, ezzel megakadályozva felkelésüket, és ahol érjük, megharapjuk őket.
- Ne! – kapálózik a vadász alattam. – Tudod te, mit tettél?
- Igen. Tökéletesen tisztában vagyok vele! – mosolyféle suhan át az arcomon. Megkísérelek még egyszer fejében áskálni, ezúttal nem emlék után kutatva. Parancsot adok, amit köteles követni. – Menjetek vissza ehhez a Damien –  hez! Majd ő eldönti, mi a sorsotok…
Szaggatott mozdulatokkal felállnak, tekintetük fátyolos. Mindvégig egy pontot szuggerálnak maguk előtt – úgy tűnnek el a rengetegben.
Pontosan tudjuk, mi a vége, ha egy vadászt megharap egy vérfarkas. Az ősi kódexük szerint vagy maguk vetnek véget életüknek, vagy engednek a hold kísértésének, és átváltoznak olyan lénnyé, akitől a harapást kapták.
- Hogyan tovább? – Isaac feszülten beletúr a hajába.
- Nem tudom. – rázom a fejem dühödten. – És ez nagyon nem tetszik nekem. Mikor már azt hiszed, mindent tudsz a suttogókról, ami legyőzésükhöz szükséges, felbukkan Damien – akiről mellesleg lövésed sincs, ki a franc lehet –, és szétbarmol mindent! Mit akarnak a természetfelettiek üzenni?
- Honnan veszed, hogy Damien nem csak sima vadász? – kérdezi Malia.
- Amikor a fejükbe másztam, különféle csapdákkal gátoltak. Ez vadász nem tudja felépíteni magában. Segítség kell hozzá, nem is akárkitől.
- Akkor most… hogyan tovább? – ismétli magát Isaac.
- Sürgősen meg kell tudnom mindent Damien – ről! – fújom ki a levegőt.
- Szerinted ki lehet ő? Vagy mi? – kérdezi a vérfarkas.
- Fogalmam sincs. – egyre inkább emészt a méreg, a megválaszolatlan kérdésekkel szembesülvén.
- Meggyógyult az oldalam. – néz le a vágásra Malia. Az előbb még tényleg vérzett a sebe!
Lassan a vállamhoz fordítom fejemet.
- Nala? – kérdőn néz rám.
- Nekem is a vállam. – nagyot nyelek. Egy ilyen seb regenerálódása napokba telne máskor, most meg helyrejön tíz perc alatt? – Nem tudom, mi folyik itt, de ha azt hittük, veszélyben vagyunk, akkor rohadt ostobák voltunk. Az izgalmak csak most kezdődnek.
- Ezt hogy érted? – mereszti ki a szemét Isaac.
- A suttogók jönnek. – nézek rá. – De nem ők az egyetlenek. A szörnyek elterelték a figyelmünket, míg a háttérben valami készülőben volt.
- Vagyis?
- Fel kell készülnünk a legrosszabbra. Beacon Hills nem egy ostromra számíthat, hanem folyamatos támadásokra!