▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

GYENGESÉG

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  J Ú N I U S  13. ]

Rossz érzésem van. És kivételesen nem olyan, hogy megint jön a világvége krízis a másik világ miatt.
Érdekes, de régóta nem is gondolkoztam el azon, hogy vajon tényleg végleg megszabadultunk-e attól a helytől.
Mostanában valahogy sokkal másabb fordulatot vett az életem.
Nancy elkezdett dolgozni szintúgy, mint mindannyian, és szinte el sem tudtam érni. Sokáig azt hittem, hogy haragszik rám Steve miatt, de neki ott van most Jonathan.
Én pedig boldog vagyok Steve mellett...
– Fráncbá! – kiált fel mellettem hirtelen egy fekete hajú lány, és szúrós pillantásokkal néz rám. Észre sem vettem, hogy teljesen elkalandoztam és a shake-em a lányon landolt. Viszont mégsem ez taglóz le ennyire, hanem az akcentus, amin beszél.
– Nagyon sajnálom! Hadd segítsek! – nyújtok felé egy adat zsebkendőt. Már éppen megint szitkozódna, amikor a mellette álló rövid, barna hajú fiú lenyugtatja.
– Nem történt semmi báj! - mondja neki. – Pusztá véletlen. – rám emeli a tekintetét és halványan elmosolyodik. – Bocsájtsd meg a húgom viselkedését!
– Mit kéne ezen ugyán bocsánátért esedezni? – förmed rá a lány.
Mia meglepetten álldogál mellettem, de nem tudja elrejteni a mosolyát.
Megforgatom a szemeimet. Remek.
– Hadd vegyek neked egy új pólót! – ajánlom fel a lánynak, de ő már nem néz rám, csak felemeli az orrát és otthagy minket. A fiú egy ideig csendesen néz, majd követi a lányt.
– Ez iszonyatosan fura volt! – jegyzi meg Mia, ezzel pedig én is tisztában vagyok.
Orosz akcentusuk volt. Ez pedig nem jelent túl jót, de lehet csak paranoiás vagyok.
Viszont mit keresnének itt orosz tinédzserek? Talán valami új cserediák program van az iskolában?
– Vegyünk egy fagyit! – mondja Mia és már szinte időm sincs reagálni, ugyanis behúz egy fagyizóba. Történetesen pont abba, ahol Steve dolgozik.
– Mia inkább menjünk... - akarom elkezdeni, amikor összenézünk Steve-vel, aki a pult mögött áll. -... máshova. – teszem hozzá, de már halkabban.
Mia elég szemfüles és észreveszi a szemkontaktust köztem és Steve között. Amint meglátja a nevetséges matróz egyenruhán a nevét, már nem is kételkedik abban, hogy ő az a bizonyos fiú, akibe elvileg halálosan szerelmes vagyok.
– Szóval te vagy Venus pasija! – mondja vigyorogva. – Örvendek a szerencsének, Steve! Én Mia vagyok, Venus unokatesója. – nyújtja ki a fiúnak a kezét, aki még mindig engem figyelve elfogadja a kezét. Látom a szemeiben a sajnálatot, csak nem értem miért. Neki tényleg minden joga megvan rám haragudni.
– Robin, gyere légyszi és szolgáld ki a vendéget! – szólal meg végül Steve.
– Szüneten vagyok, tökfej! – mondja egy női hang, miközben hozzá társul Robin Buckley alakja is, aki szintén a sulinkba jár eggyel alattunk.
– Mindjárt jövök! – teszi hozzá Steve, majd kijön a pult mögül és megragadva a kezemet húz ki az üzletből. Szótlanul követem. – Már keresni akartalak... - kezd bele, de képtelen vagyok bármit is mondani és ő is megakad. Összefonom magam előtt a kezeimet és lesütöm a szememet. – Sajnálom, hogy olyan goromba voltam veled, Venus. Én... tényleg nem értelek néha. De szeretnék segíteni, komolyan! Viszont ahhoz az kell, hogy beszélgess velem.
Pontosan tudom, hogy mit kellene tennem, de mostanában sosem azt teszem, amit tennem kéne, hanem amit elvárnak tőlem. Mindenki más és az univerzum is egyaránt. Még ha nekem ez nem is a legjobb. Alkalmazkodom, hogy mások boldogok legyenek.
– Én tartozom bocsánattal mindezért. – szólalok meg és ránézek. Látom rajta, hogy tényleg igyekszik, és tudom, hogy nekem is igyekeznem kéne. – Szerintem...
– Ezt neked vettem! – szólal meg velem egy időben, miközben felmutat egy ezüst nyakláncot, amin egy medál lóg. Egy kis nyíl.
Tudja, hogy amikor van időm és kedvem, kimegyek a házunk mögé az erdős részre íjászkodni. Valahogy mióta másodszorra is győztünk, úgy gondoltam elkezdek egy másik sportot is űzni, ha esetlegesen meg kellene védenem magamat.
– Ez nagyon szép! – nyögöm ki az egyetlen épkézláb mondatot, amit képes vagyok megformálni.
– Tudom, hogy nem szereted az ajándékokat, de gondoltam tetszeni fog. – mosolyodik el lágyan és mögém lép, hogy feltudja tenni. A szívem hevesen ver, és már szinte fájnak a bordáim tőle. A sírás kerülget. – Mit is akartál mondani? – kérdezi, miután felteszi a nyakamba a nyakéket.
– Semmit. – hazudom és látom az arcán a derűt. – Köszönöm. – teszem hozzá mosolyt erőltetve az arcomra.
– Arra gondoltam, hogy jövő héten elmehetnénk egy randira! – folytatja tovább teljes beleéléssel, nekem pedig összeszorul a szívem.
– Ez remek ötlet! – mondom tartva a teli mosolyt az arcomon, de belül üvölteni tudnék. Mire feleszmélek már közelebb lép felém és megcsókol. Visszacsókolom és egy utolsó szemétládának érzem magamat.
Miért nem vagyok képes a sarkamra állni? Hol van az egykori Venus, aki mindezt megtudta csinálni?
Szégyenletes lettem, és már csak sodródom a rohadt árral, ami nemsokára az óceán közepére fog lökni, én pedig nem tehetek semmit ellene. Túlságosan gyenge vagyok hozzá...