▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

REPEDÉSEK

▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃▃

[ 1 9 8 5.  M Á J U S 31. ]

Szeretném azt mondani, hogy minden rendben ment, de akkor hazudnék.
És sajnos mostanában egyre többször teszem ezt. Részben azért, hogy senki se lássa meg rajtam, hogy mennyire képtelen vagyok még a saját teendőimet is ellátni.
A vizsgák előtt sokszor azon kaptam magamat, hogy csak feküdtem az ágyamban és... igazából ennyi. Nem volt sem erőm, sem pedig kedvem kikelni és elkezdeni a napot. Számtalanszor jelentettem beteget. Próbáltam elkerülni, hogy bárkivel is érintkeznem kelljen. Ám az idő csak rohamosan szaladt előre, nem várva rám, sem arra, hogy mikor leszek jobban.
Egyszerűen csak muszáj volt túlélnem ezt az időszakot, mindennel együtt.
Vártam a nyarat, nagyon is. Talán abban reménykedtem, hogy majd, ha végzek a sulival és beköszönt a jó idő, én is jobban leszek. Viszont minden csak sokkal nehezebbé vált.
– Venus, ugyan már! – noszogat Steve, miközben a kocsijában ülünk.
– Csak... vigyél haza! – kérem csendesen és lehajtom a fejemet.
Elakar vinni egy buliba, hogy megünnepeljük azt, hogy sikeresen levizsgáztunk, de én nem szeretnék elmenni. Nem érzem jól magam már az emberek között úgy, mint régen.
– Ez az utolsó ilyen közös esténk. Mindketten dolgozni fogunk a nyáron, ugyan már! – simogatja meg az arcomat, de nem tudok jó pofát vágni ehhez, mivel nincs kedvem elmenni. Mostanában semmihez sincs kedvem, ami azt illeti.
– Menj el nyugodtan, Steve! – biztatom egy hamis mosollyal az arcomon. Látom a tekintetében a lemondást arról, hogy meggyőzőn erről az ostoba buliról. Ettől is csak bűntudatom lesz. Nem vagyok jó barátnő, és már egy ideje nem is próbálom mindezt palástolni. Egyszerűen... képtelen vagyok rá, ezáltal pedig minden csak sokkal nehezebb.
– Én veled szeretnék lenni, kicsim. – mondja végül. – Kérlek... Az én kedvemért próbáljuk meg, oké? Ha nem tetszik, hazamegyünk együtt. De... - elharapja a mondatot. Pontosan mielőtt ellenkezni akarnék. – Abba kéne hagynod ezt.
Megforgatom a szemeimet és csak a fejemet rázom.
– Nem tudod milyen érzés. – szólalok meg hosszas hallgatás után.
– Akkor beszélj róla nekem! – kérlel. – Hónapok óta ezt csinálod, és nem engeded, hogy segítsek! – egyszerre aggódó a hangja és talán valahol feszült is. Ezt megtudom érteni. Mostanában mindenkiből csak frusztrációt váltok ki, mert nem vagyok önmagam. Ettől független mégis lehetetlen ez most számomra.
Már attól is előre tartok, hogy a nyáron hogyan fogom túléli a munkahelyemen a létezést.
– Vigyél haza! – kérem ismét, mire csak felsóhajt és megrázza a fejét.
– Nem értelek.
Én sem magamat, Steve. – mondanám neki legszívesebben, de nem teszem. Végül hazavisz, viszont továbbra is bűntudatom van, és tisztában vagyok azzal, hogy még lesz is. Mindent csak elrontok, ennek pedig ő issza meg a levét.
– Steve, én... - akarnék belekezdeni, ám leint.
– El kellene gondolkozunk azon, hogy mit akarunk a jövőtől, Venus. – mondja. A szavaitól a gyomrom liftezni kezd, a torkom pedig kiszárad. Idegesen babrálok az ölemben az ujjaimmal.
– Ezt, hogy érted? – kérdezem, hiszen jól látom, hogy nem akar rám nézni, ez pedig egyáltalán nem jelent jót.
– Szakítani akarsz velem? – teszi fel a kérdést, amit nem akartam hallani. Tudom, hogyha rosszul felelek, akkor össze fogom törni a szívét. És nem akarom bántani Steve-et.
Így is olyan rossz érzés, hogy ezt teszem vele hónapok óta.
Felém pillant. Látom a barna szemekben a csalódottságot, amitől feleszmélek.
– Nem... persze, hogy nem! – mondom gyorsan, mivel túl sok ideig hallgattam.
– Akkor miért nem feküdtünk még le egyszer sem, Venus?
Nem tetszik, hogy így megrohamoz a kérdéseivel. Egyre jobban görcsöl már a gyomrom. Elfog a hányinger és eluralkodik rajtam a pánik.
Jól tudom, hogy frusztrált emiatt is. Hiszen már fél éve együtt vagyunk és még mindig nem feküdtünk le. Nem arról van szó, hogy nem állnék rá készen, vagy hogy Steve rosszul bánna velem... Igazából úgy kezel, mintha egy hercegnő lennék, ami nagyon édes. Steve önmagában nagyon édes pasi, de én egyszerűen... nekem csak nem megy.
Folyton hazudnom kell neki, amikor leakar feküdni. Nem azért, mert nem találom vonzónak... mindenesetre ez bonyolult.
– Sajnálom. – ismétlem magamat, mert fogalmam sincs, hogy mi mást is mondhatnék neki erre.
– Én is. – feleli és megfájdul a szívem a látványra, ahogy elfordítja a tekintetét.
Mondanom kéne valamit, be kellene hívnom, hogy végre túlessünk rajta. Egek... hogyan gondolhatok erre az egészre így? Túlessünk rajta? Ostoba Venus...
Végül csendesen kiszállok az autóból és nem nézek rá. Megtartom addig magamat, amíg beérek a házba és becsukom az ajtót, majd meghallom, ahogy beindítja a motort és elhajt.
Még sikeresen beérek a szobámba és magamra zárom az ajtómat, amikor elfog a sírás. Leereszkedem a szőnyegre, a hátamat pedig az ajtómnak döntöm és sírok. Hangtalanul és fájdalmasan. Úgy ahogyan már hónapok óta teszem, amikor senki sem lát. Fogalmam sincs, hogy az álarcom meddig képes egészben maradni, de egyre jobban érzem, hogy repedezik és nem tudom összeforrasztani bármit is csinálok.
Képtelen vagyok jó barátnő lenni. Képtelen vagyok jó testvér lenni. Már azt sem tudom, hogy ki is vagyok valójában.
Ahogy felpillantok, meglátom a sötét sarokban a szörnyet, melyet én magam alkottam. Azt, aki már hónapok óta üldöz, mert hagyom neki.
– Megéri ezt tenni, Venus? – kérdezi mély és érces hangján. – Mikor vallod be magadnak, hogy mennyire közömbös is számodra a Harrington fiú?
– Hallgass! – morgom magam elé.
– Előbb-utóbb elfog hagyni. Úgy ahogyan mindenki más is.
– ELÉG! – szólók rá ingerülten és még jobban sírni kezdek. Elém lép, majd leguggol hozzám. Ahogy felnézek, látom azt az átható, hideg tekintetet, ami csak az agyam szüleménye, de valóságosabb mindennél, amit per pillanat eltudok képzelni.
– Valld be magadnak, hogy mit akarsz, vagy ez lesz a veszted! – mondja egy féloldalas mosollyal az arcán.
Érzem, hogy egyre jobban gyengülök és az álarcom végleg lehull rólam előtte. Ami a legjobban aggaszt, hogy a szörnyetegem az Ő képében jelenik meg. Billy Hargrove képében, akit fél éve képtelen vagyok kiverni a fejemből. Tudom, hogy nem szabadna rá gondolnom, de nem tudok megálljt parancsolni az elmémnek. Valami örökre hozzáláncolt, még ha tudom is, hogy sosem lesz jó ember.
Szégyenletesen viselkedem. Viszont valahol tudom, hogy már senkit sem érdekel.
Talán már őt sem.