*Néhány héttel később*

Már két hete, hogy Will megkért, hogy legyek a barátja, és azt hiszem, egyre jobban vagyok. Többet beszélek, többet mosolygok és még nevetni is szoktam... Persze, csak akkor, ha Willel, Jászonnal vagy Percyvel vagyok. Egyre kevesebb a depresszív gondolatom, de még mindig jelen vannak, mindennap. Csak most már sikerül félre tennem őket egy időre.

Két nap múlva Will haza megy a Félvér Táborból. Jászon már el is ment Piperrel, Percy pedig már egy hete nincs itt. Sally nagyon hiányolta és szeretett volna vele meg Annabethel egy kis időt eltölteni, mielőtt vissza kell menniük az iskolába.

- Hé, Death Boy!- ront be a szobámba Will.

- Hello Sunshine!- nyomtok egy puszit ajkaira, majd az ágyam felé húzom, amit végül nem cseréltünk le. Will lefekszik rá, majd a derekamnál fogva húz magára.

- Szóval, Death Boy, egy ideje már ezen gondolkozok. Mit fogsz csinálni, ha véget ért a nyár?

- Nem tudom. Talán meglátogatom Hazelt és Reynat vagy valami- vonok vállat.

- Mi lenne, ha iskolába járnál velem?- kérdezi, én pedig felpattanok.

- Nem- mondom olyan gyorsan, ahogy tudom.

- Miért nem? Ez nagyon jót tenne neked, Nico. Új életet kezdhetnél ott! Új emberekkel találkozhatnál és lehetnének új barátaid is. Nem csak én, Jászon és Percy, vagy időnkén Hazel és Reyna- erőteljesen kezdem rázni a fejemet erre.

- Nem, nincs rá szükségem. Megvagyok. Jól vagyok, hát nem látod? Sokkal jobban vagyok mint voltam.

- Nico, nem vagy jól. Ne hazudj magadnak. Átlátok rajtad. Persze, jobban vagy mint egy hónapja voltál, de még mindig hosszú út van előtted. Megértem, ha..- mondja egyre hangosabban.

- Nem, nem érted, Will! Neked soha nem kellett ilyet átélned. Elvesztettem mindenkit, akim csak volt, át kellett utaznom Tartaroszon, ahol utána fogságban tartottak és gránátalma magot kellett ennem, hogy életben maradjak, EGYEDÜL. Ez a baj Will, szinte egész életemben egyedül voltam, szóval remélem megbocsájtasz, ha nem jövök ki jól a többiekkel!- Will közelebb lép hozzám és idegesen a hajába túr.

- MI BAJOD VAN, NICO! CSAK SEGÍTENI SZERETNÉK!- ordítja rám. Ez az első alkalom, hogy így beszél velem. És ez fáj... nagyon.

- Nem kell a segítséged- mondom ugyan olyan hangon mint az előbb. Nem fogok ordítani, nem úgy neveltek.

- DE IGEN! Istenek! Nem látod, Nico? Lassan törsz meg, és én nem fogom csak ölbe tett kézzel végig nézni, ahogy darabokra hullasz- hangja, ami eddig mindig gyengéd és gondoskodó volt, most rideg.

- A válaszom még mindig nem- válaszolok kifejezéstelenül. Van valami, amiben Will és én teljesen különbözünk, Ő mindig kimutatja az érzéseit, míg engem nehéz megfejteni.

Valószínűleg ez az egyik oka minden vitánknak. Will utálja, hogy soha nem tudja, mire gondolok, mit érzek és én még csak lehetőséget se adok neki rá, hogy kiderítse. Tudom, hogy rossz az, amit csinálok, de félek megnyílni neki.

- Elegem van! Én vagyok az egyetlen, aki próbálkozik! Annyi mindent próbáltam már, hogy működjön a kapcsolatunk, de hogy is tudna, ha nem bízol bennem vagy nem hagyod, hogy segítsek. Belefáradtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki szeretné, hogy ez működjön!

- Akkor, miért nem hagysz el?- kérdezem, de nem szarkasztikusan vagy durván. Ez csak egy olyan kérdés, amit beismerek, már korábban is feltettem magamnak, de úgy látom, Will azt hiszi, hogy ironikusan voltam.

- CSESZD MEG! CSESZD MEG AZ EGÉSZET! MENJ A POKOLBA, NICO!- döbbenten pislogok Willre e három szó hallatán, majd gyorsan próbálom rendezni vonásaimat.

- Rendben, legyen- suttogom. Pár lépést hátrálok, majd még egyszer utoljára rá nézek, mielőtt az árnyékok teljesen körbe ölelnének, hogy lassan eltűnjek az én Sunshine-om elől.