Sziasztok! Itt is vagyok a harmadik fejezettel. Jó olvasást! :)

Jászon valójában minden egyes kis részletét megtervezte a randijának Piperrel. Sose hittem volna, hogy ő az a fajta srác, aki képes bármit megtenni valakiért, akit szeret.

-Szerinted tetszeni fog neki?-kérdezte, miután mindent elmondott.

-Persze. Imádni fogja- válaszom hallatán pedig elmosolyodott.

-Köszönöm Nico. Most viszont mennem kell, mindjárt vacsora idő- kel fel ágyamról.

Tényleg, hogy elrepült az idő.

-Meglátogatlak amint tudok- mondta még, mielőtt kisétálna az ajtón egy önelégült vigyorral az arcán, mire én csak sóhajtottam egyet.

Miután teljesen egyedül maradtam a szobámban lekaptam a felsőmet és a gatyámat magamon hagyva kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon.

Átfordultam a hátamra, majd a plafont kezdem el bámulni. Őszintén szólva, ez a szoba sokkal jobb, mint az a sötét kabin, amiben élek. Bár már nem sokáig élvezhetem, mivel egy hónapon belül el fogom hagyni a tábort. Most csak várok, hogy a dolgok lenyugodjanak egy kicsit, és utána újra egyedül leszek a világban. Nem ismerve senkit. Talán visszamehetnék Olaszországba és új életet kezdhetnék ott. Talán normális és boldog tinédzser lehetek megint.

Nem tudok semmit se tenni ellene, de az elmémben Will és a majdnem csókunk játszódik le újra és újra.

Talán vele megtalálhatnád a boldogságot.

Megrázom a fejemet. Biztos vagyok benne, hogy ez csak egy meggondolatlan dolog volt a részéről, és csak a pillanat hevében történt az egész. Hisz alig ismerem. Persze, rettentően vonzó srác azt meg kell hagyni. A gyönyörű kék szemeivel, ragyogó hajával, puha, rózsaszín csókolni való ajakival, és persze azzal lenyűgöző színű bőrével. De igazából nekem nem tetszik...Ez csak fizikai vonzalom.

Valaki ajtókopogtatása rángat ki gondolataimból.

-Death Boy? Bejöhetek?- hallom meg Will hangját a túloldalról.

-Csak egy pillanat- kiáltom ki neki, majd a lehető leggyorsabban veszem vissza a pólómat.

Kizárt dolog, hogy póló nélkül meglásson. Túl sápadt, túl vékony, túl csúnya vagyok neki. Nem akarom, hogy megundorodjon tőlem.

-Gyere be- nyitom ki előtte az ajtót.

-Hoztam neked kaját- mondja miközben kezében két tálcával egyensúlyoz.

-Köszönöm- válaszolok neki és odébb állok, hogy be tudjon lépni a szobába.

-Oh! El is felejtettem, hogy itt nincs asztal. Gyere menjünk, együnk együtt a többi gyógyítóval.

Egy vállrándítással adom tudtára, hogy nekem teljesen mindegy, hogy hol eszünk.

-Nekem jó- mondom, mire csak komoran bólint egyet.

-Oké, akkor menjünk- fejével az ajtó felé mutat, majd együtt hagyjuk el a szobát.

Ahogy áthaladunk a betegszobán, feltűnik, hogy néhány beteg és gyógyító milyen tekintettel merednek rám, mintha én nem tartoznék ide. Mintha az egyetlen dolog amire képes vagyok az az, hogy bárhova is megyek halált és szomorúságot hozok magammal. Szégyenemben lehajtott fejjel, a földet bámulva sétálok Will mögött.

Tudom, hogy soha nem mutatom ki, és nem fogom bevallani hangosan, de fáj. Tudom, hogy az emberek nem szeretnek a közelemben lenni és, hogy bármire képesek azért, hogy minél távolabb kerüljenek tőlem. Ez a legrosszabb érzés a világon. Magányosnak lenni.

Fel se tűnik, hogy Will megállt egészen addig, amíg a hátába nem ütközök.