Amint felébredek egyből kipattannak a szemeim.

Életben vagyok.

Körülnézek, és azonnal rájövök, hogy hol is lehetek. A Félvér Tábor gyengélkedőjén vagyok. A szoba egyik oldalán nyitva van egy ablak, amin át hideg szél fúj keresztül a szobám, minek hála megborzongok, bár valaminek köszönhetően melegem van. Megpróbálok kikelni az ágyból és becsukni az ablakot, de valami megakadályoz benne. Lenézek és egy kart pillantok meg a testem köré tekeredve. Hogy nem vettem eddig észre, nem lehet melegem, amikor olyan beteg vagyok. Oldalamra fordulok és a mellettem fekvő Willel találom szembe magamat. Arca fele a párnába van nyomódva és haja össze-vissza áll. Elmosolyodok a látványra. Olyan aranyosnak és békésnek tűnik, ezért feladtam a tervemet, hogy becsukjam az ablakot, nehogy véletlen felébresszem.

A takaró alatt olyan közel bújok Willhez, amennyire csak tudok anélkül, hogy felkelteném. Haját kifésülöm az arcából, hogy jobban szemügyre tudjam venni a vonásait. Most hogy látom és érzem a közelségét jövök csak rá, hogy sokkal jobban hiányzott mint gondoltam. Hiányzott a mosolya, a hangja, a az arca, már csak a jelenlététől jobban érzem magam. Azonban mosolyom eltűnik, amint jobban megnézem az arcát. Sötét táskák éktelenkednek szeme alatt és fáradtnak tűnik. Arcán látni lehet, hogy nemrég sírt, akármennyire is sápadt. Én volt az oka a sok szenvedésének? Tényleg törődött velem? Ilyen állapotban látni Willt még rosszabb érzést kell bennem, amiért meg akartam halni és itt akartam őt hagyni. Azt szeretném, ha Will boldog lenne, minden hibája ellenére én törődök vele. Nagyon is. És tudom, hogy bármit megtennék érte, hogy újra boldog legyen.

Egy apró puszit nyomok homlokára, mielőtt teljesen hozzábújnék és fejemet a mellkasára fektetném.

- Jó éjt, Sunshine - suttogom, majd visszatérek az álom nélküli világomba.