Sziasztok! 😊 Péntek óta Londonban voltam, de ma, egyből miután hazaértem, elkezdtem írni ezt a részt nektek. (bár az utolsó 2 bekezdés előtt megint el kellett mennem, másfél órán keresztül kerestem matt fekete tust, de végül meglett!😆 ) Remélem tetszeni fog! A következő részt igyekszem hamarabb hozni. Jó olvasást!

* * *

Kinyitom a szemeimet és olyan érzésem van, mintha csak most ébredtem volna egy álomból. Körbenézek, de sötétségen kívül semmi mást nem látok. Minden koromfekete körülöttem. Nyugtalanító érzések kerekedik fel bennem, mivel nem tudom, hogy hol is vagyok. Olyan gyorsan ugrok fel az ágyból, ahogy csak tudok és hitetlenkedve realizálom, hogy valami oknál fogva a testem teljesen épp és egészséges. A karomat vizsgálva feltűnik, hogy eltűntek a harci hegek róla, sőt még az oroszlán harapásának nyoma is. Valamiért a bőröm se olyan sápadt mint volt, már visszanyerte az eredeti színét és biztos vagyok benne, hogy a fekete táskák sincsenek már a szemeim alatt. Beletúrok a hajamba, ami tisztának és puhának érződik. Lenézek és feltűnik, hogy a ruháimat is lecserélték egy fehér pólóra és rövidnadrágra. Mezítláb vagyok és csak most érzem meg a hideg padlót, ahogy érintkezik a bőrömmel.

Hol a Hádészban vagyok? Mi történt velem?

- Hahó? - kérdezem hezitálva, majd körbe-körbe kezdek sétálni a helyiségben, bár nem látok semmit magamon kívül - HÉ! - mondom, ezúttal egy kicsit hangosabban.

Olyan békés ez a hely, még ha sötét is van. Van valami az árnyékokban, ami mindig is más volt számomra és jobban érzem magam miatta. Talán csak amiatt, hogy el tudok rejtőzni bennük és így észrevehetetlenné válhatok, vagy talán csak amiatt, hogy saját magamat látom bennük, valami sötétet, amitől az emberek megijednek.

Egy ideig csak a gondolataimba merülve sétálgatok, majd egy alakot pillantok meg közeledni felém. Ijedtemben megállok és várok, hogy közelebb kerüljön hozzám az illető. Messziről csak az emberi formáját, egy férfi formáját, tudom kivenni. Ahogy közelebb ér hozzám jobban szemügyre tudom venni és egyből felismerem. Az apám.

- Nico - mondja Hádész komolyan.

- Apám - válaszom lehajtott fejjel, mivel nem vagyok biztos, hogy az arcára nézhetek-e vagy sem.

- Sétáljunk egyet, jó? - meg se várva a válaszomat Hádész egyenesen előre indul, én pedig követem őt.

Apám mellett sétálok egy ideig, várva, hogy megmagyarázza, mi is történik, ám ez nem akar megtörténni. Még egy kis ideig vele sétálok, végül pedig feladva a várakozás, úgy döntök, rákérdezek mi is folyik itt és miért nincs semmilyen fényforrás sem erre fele.

- Hol vagyunk? - kérdezem szemem sarkából ránézve.

- Mit gondolsz, hol vagyunk? - kérdez vissza egy vigyorral az arcán. Csak vállat vonok, ahogy folytatjuk utunkat a semmi felé. Nem számít, hogy milyen régóta is megyek erre, vagy melyik irányból jöttem, a végén úgyis ugyanazon a helyen lyukadok majd ki.

- Fiam, tudod, hogy miért vagyunk itt? - áll meg hirtelen Hádész és csak előre mered a semmibe.

- Nem, nem tudom - válaszolom és megállok mellette, felnézve rá. Szemei fáradtnak tűnnek, fáradtabbnak mint valaha is és egy pillanatra szomorúság suhan át rajtuk. Vajon miért, hisz nem sok minden miatt lehet egy Isten szomorú? Tudni szeretném az okát, hogy Hádész, a nagy triász egyike, mitől érzi így magát.

- Nico - kezd bele apám, majd felsóhajt és megrázza a fejét mielőtt rám nézne. Kezét a vállamra rakja és erősen megszorítja azt. Akkor realizálom, hogy mi is történik. Az arcára van írva.

- Haldokolsz. Eltűnőben vagy, mindent megpróbálok megtenni azért, hogy éljél, de ha te nem segítesz, akkor nem tudok mit csinálni - tisztán hallom a kétségbeesést a hangjában, talán Ő tényleg szeretet. Legalább egyvalaki.

- É-én mi? - kérdezem hitetlenkedve. Haldoklok és Ő tudna rajtam segíteni, ha akarom. De a kérdés az:

Élni szeretnék?

Sokkal egyszerűbb lenne, ha meghalnék. Nem kéne semmi miatt se aggódnom, nem lennék egyedül, nem szenvednék többé.

Csak nyugalom.

Örökre.

Számomra nagyon csábítóan hangzik.

Azonban még mindig fiatal vagyok. Még előttem áll egy egész élet. Ott van nekem a húgom, Jászon, Reyna és Percy. Ott van nekem Will. Talán tényleg lehet normális életem most, hogy a háborúnak vége. Rendkívül önző lenne tőlem, ha a halál mellett döntenék? Hogyan érzenék magukat nélkülem? Velem mi történne? Képes lennék valaha is az Elíziumba kerülni? Valószínűleg nem. Én biztosan a pokolba kerülök. De mi történne velem akkor?

Ekkor jöttem rá, hogy félek a haláltól és nem is akarok még meghalni. Tudom, hogy csak egy életünk van. Mind meg fogunk halni egy nap, el fogjuk hagyni ezt a világot és a legtöbben nem akarják ezt. Még élhetek. Van egy olyan lehetőségem, ami senki másnak nem adatott meg. Újra kezdhetem, megtalálhatom a boldogságot és meg is fogom. Féltem boldognak lenni, megnyílni mások számára és közel kerülni Willhez, mert azt hittem, így nem fogok megint megsérülni. Most már látom, ha meg sem próbálom, akkor soha nem fogom megtanulni. Az emberek a saját hibáikból tanulnak és én nagyon sokáig rosszul csináltam. Rengetegen megsérültek, némelyikük rosszabbul járt mint én. Sokakat láttam túljutni a bajaikon, és mindig elismertem őket, tudom, hogy milyen erősek voltak. Nekem is meg kéne tanulnom, hogy hogyan legyek elég erős hozzá.

A gondolataimból Hádész vállamra tett kezének a szorítása rángat ki. Rám néz és egy apró mosolyt küld felém, ami szinte észrevehetetlen.

- Viszlát, fiú - mondja mielőtt az árnyékok elkezdenének köré gyűlni. A szemem előtt tűnik el és egy apró fénycsóva közelít felém eszméletlen sebességgel. Pupilláim hatalmasra tágulnak félelmemben és első alkalommal nyel el a vakító fehérség.