Egy jó ideje nem írt már ... ismét. Valahogy nem volt rá szüksége.

Lassan két éve, hogy ott kellett hagynia az egyetemet, és ezzel együtt minden álmának megvalósítása kudarcba fulladt. Persze nem bánta meg, mert fontosabb leckét kapott az élettől magától, hisz sokkal többet tanulhatott az unokahúgától, mint amennyit akármelyik iskolában is megtanítanak. Már többé nem csak a saját problémái számítottak, hanem azt kellett figyelembe vennie mit akar az a személy, akit rábíztak. Pénzt kellett keresnie, és talán ez volt a legnehezebb dolog a szülői szerepben. Mert amíg nincs pénze az embernek, addig semmije sincsen. És márpedig neki kellett ahhoz, hogy olyan életet teremtsenek a kislánynak, amilyet érdemel.

A festményeiből próbált megélni, mely szerencsére működött is. A sajátos alkotásmódja minden kuncsaftot megfogott, így sikerült majdnem mindegyiket eladnia. Először is egy házat vett Manchesterben, aztán beíratta unokahúgát abba az iskolába, ahova szeretett volna. Tetszett neki a művészet, volt is hozzá tehetsége, így mindenféle hezitálás nélkül ment bele abba, hogy ott tanuljon tovább.

——————————————————

Az élete végre jóra fordult. A festményeit sorra állították ki galériákban, és az emberek is nagyon szívesen vették a műveit. Olyankor mindig az apja jutott az eszébe, aki mindig kinevette, akárhányszor felmerült benne, hogy ő ezzel akar foglalkozni. Sosem hitt a fiában, sem pedig abban, hogy a művészetből meglehet élni. Aztán őrá is elég sokat gondolt, de már nem volt rossz emlék a számára. Kezdte elfogadni a helyzetet, én nagyon remélte, hogy a lány is hasonlóképp áll a dologhoz. Vajon neki is összejött az élet? Voltak benne hasonló megpróbáltatások, annak ellenére, hogy ő elment? Azt csinálja, amit mindig is szeretett volna? Bár - mint pár mondattal ezelőtt leírtam - jó úton haladt afelé, hogy ő miatta se érezzen bűntudatot, és végre továbblépjen róla, titkon nagyon remélte, hogy az útjaik az életben talán keresztezik egymást. Lehetnek talán akár barátok is. De tisztában volt azzal is, hogy nagyon sok év eltelt, és már nem érné meg firtatni a múltat, melyet jobb volt elfelejteni mintsem annak emlékeit, és ezzel kilétét fenntartani.

——————————————————

Elfog késni. Más sem járt az eszében, csak az, hogy nem tud majd időben odaérni az iskolai megbeszélésre, és ezzel máris elbukott, mint szülő. De persze ezzel nem adta fel, továbbra is a piros lámpát figyelte, ujjaival idegesen dobolva a kormányon, miközben készenlétben állt, hogy amikor a lámpa zöldre vált, akkor ő a gázpedálra taposva folytatja az útját az iskola felé. Nem akart szégyent hozni magára, de legfőképp az unokahúgára. Nem szerette volna, ha állandóan probléma lett volna az, hogy nem tud időben megjelenni. De ez már csak ilyen volt. Megbeszélésekről megbeszélésekre járt, az élete fenekestül felfordult az utóbbi időben. Túl sok dologban kellett helytállnia egyszerre. Még szerencse, hogy a saját problémáinak el kellett törpülniük az élet fontosabb dolgaival szemben.

Éppen hogy odaért a tanteremhez, amikor a telefonja csörögni kezdett. Az unokahúga hívta. Gyorsan lerendezte a beszélgetést, majd belépett a terembe. Egy halk köszönést követően elfoglalta helyét a leghátsó padban, majd egy mély megkönnyebbült sóhaj kiengedése után hátradőlt a székben. Még a szemeit is lehunyta egy pillanatra, egészen addig amíg be nem hallotta csukódni az ajtót. Nem sokkal ezután az igazgató beszélni kezdett, bemutatta az új tanárokat.

A név hallatán, majd az arc felismerését követően szíve szabályszerűen kihagyott egy ütemet, csak azután kezdett el eszeveszettül dübörögni a mellkasában. Semmit nem hallott abból, amiről beszélnek. A gondolatai mind őt ölelték körbe, és másra sem tudott gondolni csak arra, hogy még mindig mennyire gyönyörű. Képzeletben felállt, és kizárva a körülötte lévő idegeneket zárta karjába a lányt, és addig ölelte, amíg már sem a fiú, sem a lány nem kapott levegőt.
De persze ez a valóságban mind csak azzal ért fel, hogy úgy bámulta őt, mint aki szellemet látott. Úgy érezte a tüdeje nem jutott levegőhöz, a teste tetőtől talpig lebénult, és hirtelen újra tizenkilenc évesnek érezte magát. A szemei, az ajkai, a mosolya, a hangja ismét sebezhetővé tették, és többé már nem érezte magát legyőzhetetlennek. Minden úgy zúdult rá, mint egy vödör jéghideg víz. Megtehette volna, hogy egyszerűen elmegy, de mikor tekintetük találkozott, pontosan tudta, hogy nem teheti meg. Nem léphet le csak úgy, hisz ezt akarta. Látni akarta őt ugyan mégegyszer, de nem utoljára. Jóvá akarta tenni a hibát amit elkövetett, így megszólította. A hangja remegett, ami meg jobban az őrületbe akarta kergetni a fiút. Zavarban volt, és ideges is, de mindezek ellenére sikerült egy mosolyt erőltetnie az arcára. Nem akarta elhinni, hogy hat éve különlét után, annyi tudat alatti minden tömegben az ő arcát keresés után, ott állt előtte. Máshogy nézett ki, de valahogy mégse. A szemeiben nem volt jelen az a pajkos csillogás, de ugyanakkor minden ugyanúgy nézett ki mint évekkel ezelőtt. Sötétbarna színű haja talán rövidebb volt, de ugyanolyan dús hullámokban hullott a vállára, tökéletes formában keresztezve gyönyörű arcát. Gyönyörű volt, és ez olyan elsöprő érzést váltott ki belőle, hogy hirtelen nem is tudta mit kezdjen magával. A szíve megirigyelhető gyorsasággal pumpálta a vért az ereiben, melynek hatására egész teste remegett. Úgy érezte ketyegője akármelyik pillanatban felrobbanhat, mert már nem fért el a helyén. Ha nem félt volna az érzéstől, megmert volna rá esküdni, hogy újra szerelembe esett.

—————————————————

A találkozásuk után minden rohamosan megváltozott, ugyanakkor mégis a régi maradt. A fiú sorra adta el a festményeit, az unokahúga szája be nem állt az új tanárnő remek feladataival kapcsolatban, így ezzel minden reménye odaveszett, hogy képes lesz jól kezelni a helyzetet. Az igazság az, hogy éjjel-nappal csak rá gondolt. Nem mintha ez újdonság lett volna, de akkor is idegesítette. Mert mostmár tudta, hogy hol van. Tudta hol kell keresni, és hova kell elmenekülni, és elrejtőzni ha szüksége lett volna rá. Semmi másra nem vágyott, csak a társaságára. Hogy újra magához közel érezhesse, még ha az csak barátilag történt volna. Ezért egy olyan ostobaságot talált ki, aminek kockázataival bár tisztában volt, mégis megtette. Szerette volna, ha a lány újra modellt áll neki, mint anno. Gyűlölte már csak a gondolatát is, hogy valaki a múzsája legyen, de más nem jutott az eszébe, amikor azon agyalt milyen módon is tarthatná magához közel őt. Persze abban nem volt semmi rejtegetnivaló, hisz a művészek gyakran csinálják ezt, és a lány tagadhatatlanul szép volt a szemében. Mást nem is tudott elképzelni a tökéletes modell szerepére.

Egyik kiállítása után, egy kávézóban kérte meg. Természetesen előtte még jól összevesztek, miközben a lány még ha nem is egyenesen, de a múltbeli döntését kérte tőle számon úgy, mintha a fiú nem lett volna tisztában az elhatározását illetően. Megsértve érezte magát, és fájt neki azt látni, hogy a lány valószínüleg utálja őt. Természetesen minden joga megvolt rá, hogy gyűlölje. Hisz egyik napról a másikra, minden ok nélkül zárkózott be, aztán szakított meg vele minden kapcsolatot. Olyannal támadta burkoltan, amiről szó sem volt. Úgy kezelte a lány a helyzetet, mintha a fiú saját maga miatt adta volna fel az egészet, mintha neki olyan könnyen ment a továbblépési folyamat. Bárcsak tudta volna, hogy soha nem szűnt meg gondolni rá. Attól a naptól kezdve, hogy tekintetük először találkozott, másra sem tudott gondolni, csak rá. Szerette őt. Próbálkozott ezt az érzést más kapcsolatba beleerőszakolni, de lehetetlen volt. Visszavonhatatlanul beleszeretett abba a személybe, aki mindennek új értelmet adott. Hogyan is gondolt volna másra, amikor tisztában volt azzal, hogy a lány valahol a nagyvilágban egy összetört szívvel a mellkasában járkál? Kereste, de nem fizikailag. Vágyott rá, de nem tett semmit. Pontosan ettől félt. Hogy a lány gyűlölni fogja.

—————————————————

Felicity Morgan

- Oh Harry. - tapasztom kezeimet a számra, hogy visszafojtsam a feltörni készülő zokogást. Hátradőlök az ágyon, és a bőrkötésű noteszt szorosan a mellkasomhoz szorítom. Az elmém túl sok információt kapott hirtelen, az idegrendszerem pedig túl sok ingerrel találkozott az elmúlt órákban. Hiába viselt meg vár az első mondata, egyszerűen nem tudtam letenni. Mostmár értem miért nem mutatta meg ezt nekem soha. Mert akkor minden hamarabb történt volna, mint ő azt tervezte. Tudta, hogy elfog majd hagyni, de nem tudta hogyan tegye azt meg. Egyedül cipelt az életében összeszedett minden traumát a vállán, és amikor már nem bírta tovább inkább engem lökött el magától, minthogy megszabaduljon tőlük. Ez logikus, és így már minden más. Egyszerűbbnek vélte, ha egy dolgot old meg, mint több százat.

A bűntudat marni kezdi a lelkem, és ahogy a fájdalom szétárad a mellkasomban, úgy a könnyek is folyni kezdenek le az arcomon. Soha nem utáltam őt, akár egy percig sem. Még akkor sem, amikor bántott engem.
Mert minden ember bánt minket, nekünk pedig az a feladatunk, hogy megtanuljuk kiért érdemes szenvedni, és kiért nem.

Harryért érdemes volt, érdemes most, és érdemes lesz küzdenem, amíg csak élek.

Sziasztok!
Itt is lenne az utolsó bejegyzés Harry naplójából, és egy kis részlet is Felicity gondolatmenetéből.

Hogy tetszett?

Ha elolvastad kérlek írd le a véleményed, vagy hagyj nyomot magad után egy csillag formájában!

Szép estét nektek!
All the love .x