Évek teltek el. Pontosabban négy. És most írhatna arról, hogy mi is történt az elmúlt esztendőkben, de semminek nem volt jelentése, hogy papírra vesse.
De mostmár azonban, hogy ismét egyedül volt, úgy érezte más nem tud rajta segíteni, csak ha leírja.

Négy évvel ezelőtt jelentkezett a Goldsmiths művészeti egyetemre, Londonba, ahova kérdés nélkül felvették. A tanulmányait minden azt befolyásoló tényező ellenére kezdte ott, és meglepettségére még élvezte is. Rendszeresen bejárt, egy órát sem mulasztott, és minden beadandót meg is csinált, ráadásul időben. De a beadandókkal mindig csak a baj volt.

A második évét töltötte az intézményben, amikor az egyetem hatalmas könyvtárában ült, miközben a házi dolgozatához gyűjtött megfelelő anyagot. Már órák óta ott tartózkodhatott, amikor is az egyik lány hallgató társa megszólította. Emlékezett a nevére, tudta ki ő, de nem érdekelte különösképp, mit akart tőle. De udvariatlan sem akart lenni, így beszélgetni kezdtek. A fiú soha életében nem beszélt annyit, mint akkor a lánnyal.

Az igazság az, hogy amikor évekkel ezelőtt elhagyta élete legfontosabb személyét, arra a megállapodásra jutott magával, hogy csak úgy fair szakítania vele, ha másnak nem is adja meg az esélyt többé. Nem akart más érintést érezni. Nem akart más csókot ismerni, és azt sem akarta, hogy más név szálljon az ajkaira. Nem akarta odaadni a szívét egy másik idegennek. Nem akart semmi mást, csak őt.

De mégis megtörtént. Minden amit nem akart, amit elutasított kétszer olyan erősen szállt vissza rá.

Az első találkozásuk után pár hónappal programokra kezdtek el járni együtt, mindent együtt csináltak, míg a végén már azon kapták magukat, hogy ok nélkül csókokat csentek a másiktól, és még attól sem ódzkodtak, hogy egymás kezét fogják nyilvánosan. Barátságnak indult, de több lett belőle.

Talán már fél év is eltelhetett úgy, hogy egymásénak hívták magukat, amikor lefeküdtek. A lánynak nem az volt az első alkalom, ahogyan a fiúnak sem. Tapasztalt volt, és ez valamennyire élvezhetőbbé tette a fiú számára. De ahogy ez megfogalmazódott benne, ahogy megtörtént az aktus, és ahogy a lány két nyögés közt kiejtette a szeretlek szót, miközben ugyanúgy érintette meg, ahogyan anno ő, az olyan emlékeket hozott vissza benne, amiről azt hitte már régen elfelejtette. Hibázott, amikor hagyta az elméjét a valóban vele lévő lány helyébe beleképzelni azt a személyt, aki valahol még mindig birtokolta a szívét. Mert akit igazán szeret, az soha nem tapasztalhatta meg ezt az énjét. Ostobaság volt a részéről magába bolondítania ezt az ártatlant lányt is, amikor jól tudta, hogy soha nem lesz képes úgy szeretni senkit. Hogy sosem lesz a szívében hely másnak, csakis a múltja egy darabkájának.

A szeretkezést követően rosszul érezte magát, másra sem tudott gondolni, csak hogy megszabadítsa testét a diszkomfortérzettől. Le kellett zuhanyoznia. Azonnal a fürdőbe sietett, gyorsan beugrott a zuhanykabinba, és már nyitotta is a csapot, meg sem várva, hogy a víz felmelegedjen. Míg a jéghideg víz lefelé csorgott a hátán, addig a gerincén végigfutó hideg felfelé vette az irányt. Egy nyögés közepette fojtotta el az üvöltését, mely ahogy elment, azóta kikívánkozott. De mégsem merte kiengedni, mert félt, hogy megváltoztat benne valamit, és olyat tesz indulatában, ami nem helyes.

Az egész teste reszketett már a hideg víznek köszönhetően, de mégsem vette rá semmi sem, hogy átállítsa a hőfokot. Úgy érezte megérdemli a szenvedést, mert úgy érezte megcsalta a lányt. Miközben a barátnője megérintette, azt képzelte a lány érinti meg. Tudta, hogy idővel maga is változni fog, mégse gondolta, hogy ennyire fájdalmas lesz. Erővel felejtette el a lányt, szó szerint a szőnyeg alá söpörte, így persze, hogy visszatért az emléke. Fájdalmas lesz továbblépni, de meg kell tennie.

Nem bírta tovább, hiába nyomta el a mellkasában érzett fájdalmat, az egész testében érzett nyilallás a melegebb vízért esedezett. A csapért nyúlt, és átállította. Kezébe vette a tusfürdő üvegét, és kezébe nyomva azonnal dörzsölni kezdte a bőrét durván, rászánva az időt, hogy minden részét a testének elérve megszabadítsa magát a kényelmetlenségtől, és az érintéseitől. Tenyereinek és ajkainak nyoma szinte izzó vasként égette a bőrét, melyeket igyekezett a folyamatos dörzsöléssel megszüntetni. Hiába tudta, hogy ez nem fog változtatni a dolgokon, mégis folytatta, egészen addig míg már a meleg víz sem volt többé meleg, és a bőre felszínét is felsértette már.

Faképnél hagyta. Nem szólt egy szót sem, nem szakított vele ugyan, de otthagyta. Időre volt szüksége, hogy ezt átgondolja.

——————————————————

Szakított vele. Persze, hogy megtette, miért ne tette volna meg? Hisz ahogy bánt vele, az megbocsájthatatlan volt. Szabályosan kerülte őt, és a szeretkezésük óta nem is kereste a lányt. Nem azért mert nem akarta, hanem mert nem volt rá képes. Gondolta, hogy bocsánatot kér, és elmagyaráz neki mindent, de úgyse ért volna semmit. Mit sem érnek a szavak, amikor a tettek sokkal súlyosabbak annál, hogy magyarázkodjon. Nem is küzdött érte, nem könyörgött, hogy ne tegye. Éppen ebből tudta azt, hogy a lány nem volt az igazi. Soha senki nem lesz az, amíg ő mindig ott lesz, hogy emlékeztesse.

——————————————————

Majd belehalt a hiányába, annyira fájt neki az, hogy nincs mellette. A rengeteg átsírt, és álmatlan éjszaka következményeként semmit sem evett napok óta. Túl erős volt a bűntudata keltette hányingere, képtelen volt akár egy falatot is lenyomni a torkán.
Ki sem kelt az ágyból. Csak egyik kezét a mellkasára szorította, míg másikkal eltakarta a száját, hogy egyetlen hangot se adjon ki, amivel felkelhette volna szobatársát. A könnyei megállíthatatlanul csorogtak le az arcán, ahogy a lány arca minden egyes szemhunyással megjelent előtte. Ordítani akart, kiabálni vele, hogy hagyja békén. Hogy sajnálja amit tett, hogy bocsásson meg neki.

Egy része tudni akarta, hogyan érzi magát a lány. Talán az segített volna rajta, ha tudja, hogy nem érzett iránta haragot. Ha tudta volna, hogy nem vette el teljesen a lánytól a boldogságát. De mindig is félt szembenézni a múltjával, és rettegett attól, hogy esetleg olyan állapotban találta volna a lányt, mint ahogyan elképzelte, és amilyennek magát látta. Összetörtnek, és elveszettnek.

——————————————————

Egyetlen telefonhívás. Mindössze ennyi kellett a fiúnak, hogy az a csepp remény is felszívódjon, mielőtt megérinthette volna. A gyerekkora óta nem látott nővére váratlanul életét vesztette, és a fiú volt az egyetlen, akit eltudtak érni a gyámügytől.
A nő a telefonban nem győzte sajnálatát kifejezni, de ő nem tudott figyelni rá, onnantól kezdve, ahogy kiejtette a száján az unokahúga nevét.

Egy megtört, kisírt szemű kislány várt rá az épület várójában, oldalán egy idő hölggyel. Ahogy a gyermek felnézett rá, darabokra hullott benne valami. Íriszeiben intenzíven verődtek vissza a lámpa fényei, az ott megült könnyeknek köszönhetően. Ott akkor, amikor a zöld szempár tekintete összefonódott az övéivel, érezte, hogy megkell változnia.
Senkit sem készítenek fel sehol sem arra, hogy huszonévesen szülő legyen. Ő neki volt kevesebb mint egy perce felkészülni mind lelkileg, mind fizikailag. Fel kellett nőnie a feladathoz, de minden meggondolás nélkül állt elébe.

Sziasztok!
Remélem nincs még nagyon késő ahhoz, hogy ezt a fejezetet is megosszam veletek.
Harry jegyzeteinek ez a részével kicsit meggyűlt a bajom, mert számomra eléggé összecsapottnak tűnik. Igyekeztem részletesen megírni, de túl sokáig sem akarom húzni a könyvem ezt a részét mert hát mind kíváncsiak vagyunk a jelenre, ugye?

Még terveztem egy-két részt Harry naplójából, aztán már jönnek az igazi fejezetek.

Egyébként ezek a részekkel együtt is olvasható a könyvem, vagy unalmas?
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre!

Remélem tetszett, ha elolvastad mindenféleképpen hagyj nyomot magatok után!

Legyen szép az estétek hátralévő része!
All the love .x