Ahogy a lány elhagyta a kocsit, valami megtört benne. A parfümje édes illata viszont továbbra is ott keringett a levegőben, mely újra és újra előhívta az emlékeket, amit a mai kiruccanás során szerzett. Bár megmosolyogtatja szívét a tudat, hogy a lány miatta szegett szabályt, mégse szeretné, ha ez rendszeres lenne. Ezúttal azt szeretné, ha a lány változtatná meg őt, és nem fordítva. Megvárta, míg a lány a saját kocsijába szállva elhajtott az iskola elől, és ugyan esze azt súgta, bekellene mennie órára, szíve minden egyes dobbanással arról győzte meg, inkább hazamegy. Ketyegője eszeveszettül dübörgött a mellkasában, ezzel megszaporázva levegővételeit, valamint felgyorsítva vérkeringését, melyet ha akart sem tudott volna kontrollálni. Nem akart így gondolni a lányra, nem akarta bemocskolni az emlékét, de mégis nem tehetett arról, hogy így hatott rá.

Hazatérve, nem törődve az őrá szegeződő zavarodott pillantásokkal sietett a fürdőbe, ahol - majdnem letépve - megszabadította testét a ruháktól, minél előbb a zuhany alatt akarta tudni magát, hogy a kellemetlen elsöprő érzésen enyhíteni tudjon. Fejét a hideg csempének döntve várta, hogy fejét betöltik a lány által létrehozott emlékképek, és mikor becsukta a szemét, hogy lássa maga előtt, másra sem tudott gondolni, csak rá, az ajkaira, az érintéseire, és hogy mennyi mindent tehetne még azokkal. Gyűlölte magát, amiért ezt teszi, de ugyanakkor inkább ezt találta helyesnek, mintsem rávegye a lányt kapcsolatuk elején bármi olyanra, amire nem volt felkészülve. Ő akart változni, és nem a lányt akarta, hogy változzon.
Heves levegővételek közepette szorította vissza a mellkasából feltörni készülő hangokat, helyette halkan a lány nevét mondogatta, és amikor a gyönyör teljesen átvette a hatalmat minden testrésze felett, lelki szemei előtt a lányt látta, de már nem csak az ajkait és azoknak érzését képzelte oda. Mostmár mosolyogni látta a lányt, és abban a pillanatban pontosan tudta, hogy visszavonhatatlanul és feltételek nélkül beleszeretett.

——————————————————

Fáradt volt. Képtelen volt egy szemhunyásnyit is aludni azok után, amik történtek. Próbálta megérteni az érzései értelmét, mást nem is akart, csak hogy magát jobban ismerhesse. Minden sokkal könnyebb lett volna, ha tisztában lett volna a saját határaival, ha tudta volna mikor elég. De sosem törődött ezzel, mert másokat sem érdekelt mi van vele. Furcsa volt, szokatlan, hogy valakit meglátva szíve dobogni kezdjen. Már azt hitte létfontosságú szerve kizárólag azért működik még, mert az volt az alapvető feladata. Nem is élt, csak létezett. Minden nap végén elmondhatta, túlélte.

Ma rajta volt a sor, hogy elmenjen a lányhoz. Iskola utánra tervezték a rajzolást, így a fiú nem kérte el a címét, hanem egyszerűen követte a házáig, mely meglepettségére nem volt olyan messze az intézménytől. A házba lépve a fiú szembesült mindazzal, ahogyan elképzelte a lány otthonát. Szívét melegség töltötte el a beltér otthonos kinézetét látva, és biztos volt benne, hogy ez a hely lesz az egyetlen a számára - ahol - még ha csakis azért jön, hogy rajzoljanak - megváltás lesz időt tölteni.
A lány udvariasan megkérdezte kér a valamit inni, és bár torka kapart a csekély folyadék és élelem bevitele miatt, mégis elutasította a kínálást, helyette óvatosan figyelte az előtte állót, ahogy felnyúlva a szekrénybe egy pohárért vizet töltött magának. A fiú nagyot nyelt, és megint eszébe jutottak a napokkal ezelőtt történtek, melynek hatására undort kezdett érezni, így szemeit behunyva, orrát enyhén felhúzva rázta meg fejét, mintha ezzel képes lett volna kiűzni onnan a mocskos gondolatait. Próbált másként nézni a lányra, nagyon is próbált.

Ő vállalta, hogy társát lerajzolja. Élni akart a lehetősséggel, hogy valamire ráfogva szabadon legeltethesse szemeit a lányon. Szíve olyan hevesen dobogott, hogy már a fülében érezte annak pumpálását. Általában nem igényel sok időt a számára, hogy megalkosson egy rajzot, azonban most szándékosan húzta az időt, jelenlétének minden részletét figyelembe véve a legkisebb, észrevehetetlen ránctól arca legalapvetőbb részeiig. A lány olvasás közben elmosolyodott, mire a fiú kezében megállt a ceruza, és úgy figyelte ezt a jelenetet, mintha most látná utoljára.
De ekkor felnézett, és ahogy tekintetük összefonódott, mosolya eltűnt, szemeivel a fiú arcát kezdte el fürkészni.

Észrevette. Hiába próbálta eltakarni mostohaanyja sminkjével a szeme alatt keletkezett, az álmatlanságáról tanúskodó lila foltokat, a lánynak feltűnt. Közelebb és közelebb érezte magát a lányhoz, és minden akadály nélkül megnyílt neki, amikor arra kérte csókolja meg. Ennyit tehet érte.

Imádta, hogy ilyen érzéseket volt képes kiváltani a lányból. Szinte hallotta szíve dübörgését, mely az övét is hasonló tempóra késztette. A lány az ágyra esett, és teljesen úgy nézett rá, mint egy ártatlan, kiszolgáltatott bárány, ki tudva mi vár rá csak arra vár, hogy bekövetkezzen. Egyre közelebb és közelebb hajolt hozzá, és bár legszívesebben azonnal birtokba vette volna ajkait, ismét húzta az időt, nem akarta elsietni. Élvezni akarta a pillanatot, ám amikor a lány parfümjének illata orrába kúszott, és lehunyta szemeit, nem bírta tovább. Érezni akarta azt, amit a legutóbb. Alig várta a bizsergést, a szédülést, a libabőrt mely azzal járt, ha a lány ajkait az övéin érezte. Legszívesebben belemosolygott volna a csókjukba, ha csak arra gondolt, a lány ajkai egyre édesebbek és édesebbek lesznek minden alkalommal, amikor csókolóznak. Arról nem is beszélve, hogy határozottsága is változott az első alkalom óta, a fiú nem győzött lépést tartani a lány által diktált tempóval. Közelebb akarta érezni magához, így kezeit az ágynak támasztva, egy pillanatra sem szakadva el tőle térdelt le, majd derekánál fogva magához húzta. Mellkasuk összeért, és mostmár tudta, hogy a lány is ugyanannyira megőrül érte, mint ő.

Bevallotta neki. Elismerte, hogy csak ő neki lenne képes megmutatni mindazt, ami odabent van. Még ha talán üres is volt odabent, ő úgy érezte van még egy kis darab a szívéből, amit a lány szabad akarattal birtokolhat. Az sem érdekelte volna, ha összetöri, vagy ha elutasítja. Beitta magát minden testrészébe, el sem tudta képzelni az életét nélküle. Több sebből vérzett az élete, a fájdalom csak stagnált, néha erősödött, de amikor vele volt, nem érzett ezekből semmit. Elfeledtette a fiúval, mennyire magányos és jelentéktelen. Többé már nem akart létezni, élni akart. És a lány pontosan ezt az érzést erősítette meg benne.

——————————————————

Hangos, és egyenlőtlen zihálásai riasztották fel álmából. Esze ismét csúf játékot űzött vele azzal, hogy hamis illúziókat létrehozva megszakította azt a rövid kis pihenőidőt. Levegő után kapkodott, mint amikor az ember a vízfelszínen próbálja tartani magát azután, hogy egy erős hullám a víz alá nyomta. Az oldalára fordult, lábait felhúzta mellkasához, kezeivel közrefogva azokat, mintha egyben akarta volna tartani magát. A gyomrában lévő görcs továbbra sem enyhült, ahogy a mellkasában lévő nyomás csak egyre erősebb lett. Csak meredt a szobájában uralkodó sötétségbe, és azon gondolkodott mitévő legyen. Nem tudta elképzelni, hogy visszaaludjon. Túl nyers volt az érzés, a szíve túl hangosan dübörgött a fülében, újra és újra előhívva az agya által kreált történéseket. A hátára fordult, és egy mély sóhaj következtében hagyta, hogy a fájdalom mostmár teljesen átvegye felette a hatalmat. Forró könnyek csorogtak le az arca oldalán, kezét felemelve gyorsan letörölte azokat. Szégyellte, hogy sír. Sokkal erősebb volt ő annál, hogy pityeregjen egy buta rémálom miatt.

Nem tudta túltenni magát az álmon, és az emlékeken, melyet az újra felkavart benne. Azt viszont tudta, hogy nem kéne itt lennie. Már jó úton haladt afelé, hogy felhagyjon az alkohollal, és a szánalmas tévhittel, hogy az majd segít. Abban a pillanatban lehet, hogy segített. Izmai ellazultak, az agya kikapcsolt, de csak mert nem volt magánál. Akkor a problémák megoldottnak tűntek, részegen, de másnap ugyanúgy rászállt vissza minden, képtelen volt elmenekülni előle. Ahogy a pohárra nézett, eszébe jutott a lány, és hogy ő mit gondolna, ha most látná. Biztosan csalódott lenne, és többé felé se nézne. Egy grimaszt követve tántorgott el a konyháig, ahol a lefolyóba öntötte az italt, és azzal kezdte hitetgetni magát, hogy amúgy is vacak volt az íze. A műanyag pohár összeroppant szorításában, majd miután nem talált szemetest egy egyszerű mozdulattal a pultra hajította.

——————————————————

Hetek óta barátjánál tartózkodott, és bár az illető nem bánta, ő mégis kellemetlennek érezte, hogy megint rászorult a segítségére. Másra sem tudott gondolni, csak a lányra, kit minden bizonnyal cserben hagyott. Hosszú napok teltek el, pontosabban tizenöt az utolsó találkozásuk óta, és még ha magának is furcsaság volt bevallani, hiányolta a jelenlétét. Haza kéne mennie, hozzá. Ezt diktálta a szíve, de az esze azonban még maradásra bírta. Tudta, hogy ha visszamegy, azzal visszakerül a mókuskerékbe, de nem érdekelte. Látni szeretné valóban is, és nem csak a papírlapról visszanézve.

——————————————————

Haragszik rá, és még ha akarná se tudná a lány azt leplezni. Levegőnek nézi, és látja mennyire feszengve érzi magát a társaságában. Máshogy akarta kezelni az "első" találkozásukat, de szája előbb mozgott mint hogy az eszével átgondolta volna mit is mondjon, mi legyen a magyarázat a felszívódására. Ehelyett úgy bánt a lánnyal, mint akinek semmi köze nem volt a dologhoz, pedig a fiú is pontosan tudta mennyire félreérthető a helyzet, hisz azután tűnt el hetekre, hogy beismerte a lánynak mit tesz vele. Talán lehet ez volt az oka, kellett egy kis távollét, hogy átgondolja ezt az egészet, hogy egy kicsit enyhítsem a hirtelen elsöprő érzéseken, melyeket a lány jelenléte váltott ki belőle. De persze, ezt nem mondhatja el a lánynak, mert ezzel sebezhetőnek és gyengének mutatná magát előtte, ami nem biztos, hogy a jó választás lenne.

Ahogy a lány arca kipirosodott a hűvös levegő hatására, elgyengült. Cseppfolyóssá vált, és többé már nem törte magát azon, hogy sziklaszilárdnak mutassa magát előtte. Feladta a harcot az ellen, hogy tovább rejtse az érzéseit iránta. A lelke a lányhoz tartozott mostmár, és ezt már nem is tartotta magában. Beismerte neki, és ott, abban a pillanatban, ahogy egymás ajkát becézgették, sokkal bátrabban, sokkal szenvedélyesebben, mindkettejükben megváltozott valami. Mostmár értelmet nyert minden.

Későre járt, mire hazavitte. Elbeszélgették az időt, és a fiú őszintén aggódott, a szülei mit fognak szólni ehhez. Nem akarta bajba keverni, ugyanakkor azt sem akarta, hogy a lehetőlegesnél kevesebb időt töltsenek együtt most, hogy már egymásénak számítottak. A lány csak vállat vont a dologra, és egy szelíd mosoly következtében, búcsúzóul arcon csókolta a fiút, kinek arcba rögtön pírba borult, és hálát adott az időnek, amiért már túl sötét volt a kocsiban ahhoz, hogy a lány azt lássa. Viszont ő többet akart. Mielőtt elveszne az éjszakában, mégegyszer utoljára a mai nap során ajkait az övéin akarta érezni. Mikor megtörtént, a világ forogni kezdett vele együtt, és ha nem ült volna, lábai már rég feladták volna a szolgálatot.

——————————————————

Akkor éjjel álmodott először úgy, hogy nem üldözte őt semmi és senki. Helyette egy őszinte, boldogsággal, és szenvedéllyel teli zöld szempárt, és a Nap fényében megcsillanó sötétbarna tincseket látott maga előtt. Újraélte élete talán egyik legszebb napját, amikor beismerte az érzéseit, és végre nem alázták meg őt érte.

Sziasztok!
Hogy vagytok?

Itt lenne az új rész, mely remélem elnyerte a tetszéseiteket. Ha igen, ha nem, kérlek mindenféleképpen írjátok meg nekem.

További szép estét kívánok nektek,
Vigyázzatok magatokra! x