Egy hét telt el azóta, hogy párba rakták azzal a számára már idegesítő lánnyal. Hiába tagadta magának is, egyre többet gondolt arra, hogy vajon milyen háttért rajzolt mögé, vagy hogy milyen formába tette azt meg. Az ő alkotása egyszerű volt, szó szerint értelmezve a feladatot rajzolta le a képen lévő lányt. Sosem szeretett úgy alkotni, hogy erőltették rá, valamint sosem szerette azt lerajzolni, ami nem ihlette meg. És a fénykép az osztálytársáról természetesen nem volt elég inspiráló, de mégis megtette mert legalább ebben nem akart csalódást okozni senkinek sem, legfőképpen a nagyanyjának nem, akitől örökölte ezt az adottságot, legalább is édesanyja szerint. A nagyanyja míg élt, csak festett és festett, soha nem hagyta abba.

——————————————————

Továbbra sem tervezett szóba állni a lánnyal, mégis a tanterembe érve rajzolni látta. Valamiért biztos volt abban, hogy őt rajzolja, mert hát mit rajzolna a határidő előtt pár nappal. Kimért léptekkel haladt a lány padja felé, át sem gondolva mit csinál támaszkodott az asztalra, hogy megfigyelje az alkotást. Szemei elkerekedtek, melyet gyorsan leplezni próbált. Ha nem fogta volna vissza magát, na meg ha lett volna hozzá ereje, még a száját is eltátotta volna. Reménykedett, hogy a lány felnéz rá, így udvariasságból kénytelen lett volna mondani valamit, amivel megdicsérheti a munkáját. A lány csak felpillantott rá, de mire fejét is megemelte, ő már fejben a helyén volt, így kiegyenesedve otthagyta a lányt, had dolgozzon a munkáján. Érezte a hatán a tekintetet, de nem nézett hátra. Nem akar a lányban hiú reményeket kelteni.

——————————————————

Akármennyire is próbálta menteni a menthetőt, már kimondta. Nem tetszett neki a munka, és ezt mindenféle felesleges szakszavakkal próbálta leplezni. A fiúról lepergett, a lány viszont ajkát harapdálva itta a tanárnő minden szavát. Nem értette, mi olyan rossz a képekben, még akkor sem, amikor a nő kifejtette mire kiváncsi, mit szeretne látni tőlük. Hogy dolgozzanak együtt? A fiú visszafojtott egy dacos nevetést, és elképzelni se tudta, hogy egy légtérben tartózkodjon a lánnyal. Nincs is tapasztalata még elő modellrajzolással, mégis már utálja is és nem kér belőle. Nem szólt egy szót sem, meg sem mozdult, pedig úgy érezte lett volna rá oka. De valahogy a lány mellett állva nem érezte a késztetést, hogy balhét csapjon. Mindketten megköszönték a tanácsot, majd elhagyták a termet. A lány köszönés nélkül elfordult tőle, és ő is így tett, de aztán meggondolva magát lépett a szekrénye mellé, hogy megbeszéljék a következő munkát. Nehezen, de túltette magát az önbecsülésén, és hívta meg magához a lányt, ki hiába számított rá, nem mondott nemet.

——————————————————

Megcsókolta. Az ajkuk összeért, és a fiú gyűlölte magát azért, mert megtette. Gyűlölte az érzést, melyet a lány érintései kiváltottak belőle. Ahogy kezeit bátortalanul a vállára simította, mintha elakarná magától tolni, de mégsem tette, helyette enyhén közelebb hajolt. A fiúnak ez volt az utolsó csepp a pohárban, a végső ok, hogy elszakadjon tőle. Pár másodpercig csak figyelte az előtte teljesen megszeppent lányt, és ahogyan ő is, úgy a fiú is azon gondolkodott, mi a fene is történt. Legszívesebben megkérné, hogy távozzon,hogy meneküljön el messzire, de mégse merte. Ahhoz már nem volt bátorsága, mikor nem a lány tehet róla. Talán még ő maga sem lehet felelős a csókért, hisz nem tudja miért tette. A lány erős tekintete alatt állt fel a földről, majd hagyta el a szobát, és aztán a házat. Friss levegőre volt szüksége, a szíve olyan gyorsasággal vert, hogy attól félt kiszakad a helyéről.

——————————————————

Sosem volt képes szeretni. Határozottan félt a szeretet akármilyen formájától, mert úgy hitte egyszer átveszik az a személy felé irányuló érzései helyét, aki nagyon sokat jelentett a számára. Már csak a gondolatát is annak, hogy valakibe szerelmes legyen, már nagyon rég félretette. Az érzéseit teljesen elrejtette, mélyen a szíve legaljába zárta őket. Nem volt képes egyetlen lánnyal sem kapcsolatot teremteni, mindenki aki elég bátor volt, hogy a közelébe menjen és megpróbáljon vele szóba állni. Vonzódott az ilyen személyekhez. Kívánta őket, mert ők éreztek valamit vele ellentétben. Ők akarták őt, a fiú pedig csak az élvezetet kereste bennük. Az alkohol íze keverve a megannyi ajkak érzetével elfeledtette vele mennyire elcseszett az élete. A lány a suliból, aki rajzol, még csak nem is az esete. Egy napja még csak a nevét se tudta. Ezt is, ahogyan minden mást magával kapcsolatban szánalmasnak talált.
Előbb érezte az ajkait, mint hogy a nevét tudja meg. Mindezek ellenére azonban úgy vélte van benne valami, amit tapasztalni, amit érezni szeretett volna. Akarta őt, mégha nem is volt tisztában a következményekkel. Megfogta őt benne valami, és úgy érezte teljes szívével szeretni akarja. Becsukja a szemét, hátha azzal jobb lesz, de lelki szemei előtt ott lebeg a lány arca, a pillantása, minden porcikája, melyek nem hagyják nyugodni hevesen verő szívét. Sok lánnyal volt az elmúlt évben, talán még túl sokkal is, de ezek az ajkak és ezek az érzések, melyeket kiváltott most belőle egyikhez sem hasonlíthatóak. Képtelen volt rá úgy gondolni, mint egyre a sok közül. Csak ment előre, az agya zakatolt és gondolkodott azon, hogy most mi legyen.

Hazavitte. A lány udvariasan megköszönte, ugyanakkor túl csendes volt, mely az őrületbe kergette a fiút. Tudta, hogy a lány félénk személyiség, azonban azt is tapasztalta, kezd feloldódni a társaságában. Azonban most gyűlölte magát, hogy őmiatta visszatért minden az eredeti kerékvágásba. A lány zavarba van mellette, a köztük lévő távolságot a feszültség tölti ki, és hiába nem is ismerték még egymást, mostmár biztosan idegeneknek számítanak.
Reméli, hogy a lány idővel elfelejti rögtönzött butaságát, azonban titkon reméli, hogy jelenleg minden amire gondol, az ő.

——————————————————

Egy jó ideje nem találkoztak. Nem a lány hibája, csakis az övé. Kerülte őt, mert azt hitte, idővel elkopnak az érzések. Alkohollal, és mások segítségével próbálta elfeledni a történteket, de akárhányszor megcsókolt valakit, gondolatmenete csak is a lányról szólt, képtelen volt kiverni őt a fejéből.
Most viszont, hogy újra látta tudta, hogy elrontotta. Elrontotta, mert a lány bezárkózik előtte. Haragos, és szűkszavú lett. Szóba áll a barátaival, de vele nem. A rajzolást is ejtették, nem dolgoztak már együtt, az a bizonyos incidens óta. Beszélni akart vele, így mikor a lány megérkezett a suliba, megindult felé, de hamar inába szállt a bátorsága, egészen addig a pillanatig, amikor is egyik barátja csevegni nem kezdett vele. A lány testtartásából látta, hogy barátja kellemetlen helyzetbe hozta társát, így mostmár bátran állva a helyzet elé állt ki a lány mellett. Nem akarta, hogy barátja őt is csapdába csalja, hogy berántsa őt a mókuskerékbe, melyből nincsen kiszállás. Saját maga tapasztalata alapján döntött, és pontosan tudta, hogy helyesen cselekszik amikor a lány akaratán kívül elráncigálta onnan, messzire a veszélytől.
Dühös volt, látszólag nem kívánta a fiú társaságát. A fiú megértette, de mégse hagyta elmenni a lányt. Hogy maradásra bírja, úgy gondolta elviszi arra a helyre, ahova eddig csak egyedül járt. A lány óvakodva elutasította, mire a fiú engedett a százból, és feladva az egészet indult vissza a lány nélkül az iskolába. Mit is gondolt? Hogy a történtek után úgy fog táncolni neki a lány, ahogy ő fütyül? Badarság volt az egész, nem is értette miért gyötörte magát. A lány azonban megállította, és arra kérte vigye el oda. A fiúnak nem kellett kétszer mondani. Az út során a lány kérdéseket tett fel neki, melyek alapján nem tudott másra következtetni, csak hogy valaki tényleg megakarja ismerni őt.

Tetszett neki a hely. Sőt gyönyörűnek találta, mely elégedettséggel töltötte el a fiú szívét. Tetszett neki a lány, évek óta először kívánta egy ellentétes nemű társaságát, mely arra késztette más legyen az ő kedvéért. Nehéz volt bevallani magának, de beismerte, teljesen felesleges energiát fektetnie az érzéseinek elrejtésébe, amikor azt arra is fordíthatná, hogy megváltozzon emberileg.

A velük szemben álló kopár fát rajzolták, melyet a fiú nagyon jól ismert. Megosztotta a lánnyal is, hogy minden évszakban eljön ide, hogy megörökítse a fát, ahogyan azt ő látja. A lánynak ez tetszett. Azt mondta ő nem tudná lerajzolni, melyet a fiú nem akart elhinni. Tehetségesnek találta a lányt, és tudta, hogy képes rá. Most rajta volt a sor, hogy bevallja ő mit nem tud megalkotni. A színeket. Képtelen volt használni a színeket, mert nem tudta a jelentésüket. Nem is akarta megtudni, mert egész életében a sötétség dominált, kényelmes volt a számára, nem is erőltette, hogy ez megváltozzon. Elfogadta, megszokta.

Azt mondta, ő majd megtanítja. A fiú elmosolyodott belül, és bár kívülről nem mutatta mennyire hálás, az volt. Senki nem törődött vele igazán, és nem is értette, a lányt miért érdekli a jelenléte.

Ismét megcsókolta, és ezúttal semmi megbánást nem érzett. Nem tolta el magától a lányt, mert ő is viszonozta. Testük összeért, karjaik egymás köré fonódtak, és akkor ott tudta. Semmi sem lehetetlen.

Sziasztok!
Itt is lenne az újabb fejezet, mely remélem elnyerte a tetszéseteket!

Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot magad után, legyen az egy vote, vagy egy hozzászólás. NAGYON kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a történetről?
Legyen az negatív, vagy pozitív megjegyzés. Szívesen olvasom.

Legyen további szép napotok, vigyázzatok magatokra! x