Már kicsivel több, mint egyetlen órája foglalok helyet előtte a széken, kérésére arra koncentrálva, hogy a mögötte lévő falra összpontosítsam tekintetem.
Mikor ő az övét elemeli rólam, hogy finom mozdulataival a papírra vesse az általa megfigyelt részleteket, kapva az alkalmon alaposan végigpásztázom vonásait. Szemöldökei egy apró ráncként fonódnak össze, ajkait egy szabályos vonallá préseli össze, ahogyan koncentrál arra, amit alkot. Egy hirtelen mozdulattal tolja ki maga alól a széket, majd oldalra kilépve felém kezdi el venni az irányt, mire szívem a torkomba felkúszva erőteljesebb tempót kezd el diktálni, majd kiugorva a helyéről. Közvetlen elém érve leguggol, majd arcomat kezdi el pásztázni. Kezét felemeli, és arcom felé nyújtja azt, amikor azonban én minden bátorságomat összeszedve a szemébe nézve - nem szándékosan ugyan de - megakadályozom azt. Tagját az ölébe ejti, de egy mély sóhaj után ismét ugyanúgy akar cselekedni.

- Nem bánod ha.. - kérdezi bizonytalanul, s bár fogalmam sincs mit akar tenni, beleegyezően bólintok egyet. Szemeit ezt követően egy pillanatra sem veszi le arcomról, mutató és középső ujja segítségével egy kósza tincset a fülem mögé tűr, majd fejét enyhén oldalra biccentve tovább tanulmányozza az arcomat. Tekintete erős rajtam, mintha nem is csak a külsőt, hanem a belsőt is látni akarná. Nehezemre esik viszonozni pillantását, de akárhányszor találkozik tekintetünk, csak egyre jobban tisztába vagyok a tudattal, hogy már nem vagyok képes kiolvasni íriszeiből azt, hogy mire vágyik, és ez jelen esetben piszkosul megnehezíti a munkánkat, tekintve hogy egy szót sem szól hozzám, és én sem hozzá. A feszültség szinte vágható a helyiség légterében, nem vagyok benne biztos hogy az ő vagy az én viselkedésem részéről.

Harry Styles

Minden önerőmmel arra koncentrálok, hogy vonásaiban megtaláljam azt, ami megihlet de valahogy akárhányszor felnézek rá, minden egyes porcikájában egy emlékképet vélek felfedezni, mely teljes mértében kezd felemészteni. Hiába vagyok tisztában ennek az egésznek a lényegével, valahol csalódott vagyok amiatt, hogy állva tekintetemet, tartva ugyanazt a pozíciót - melyre órákkal ezelőtt megkértem - nem mutat semmi érzelmet, ami arra utalna, hogy jelentek neki valahol még valamit. De miért is tenné? Hisz tönkretettem az életét - gondolom ő így érez - pedig csak jót akartam neki azzal, hogy elhagytam. Esélyt adtam neki egy jobb életre, és ő látszólag élt azzal a lehetőséggel, és túllépett rajtam. Annyi mindenen keresztül mentünk ketten a múltban, mégis most úgy viszonyulunk egymáshoz, mintha soha nem is találkoztunk volna. Mint két idegen, kit összeköt a munka.

Hiába telt el annyi év, nem telt bele nap, hogy ne gondoltam volna rá. Hogy ne lett volna szükségem nyugtató szavaira minden rémálmom után, vagy biztonságot nyújtó karjaira minden kiborulásom és hülyeségem elkövetése után. Minden egyes nap fájdalomként égett gyönyörű arca lelki szemeim előtt, s mikor már kezdem azt hinni jobb lesz: megjelent, és minden begyógyulni látszó sebet feltépett.

A helyzet az, hogy egész életemben vágytam a szeretetre. Arra, hogy valaki úgy szeressen, ahogyan még senki más soha. Aki képes pótolni a törődést melyet nem kaptam meg soha, és ezzel együtt betölteni a mellkasomban lévő űrt, melyet annak hiánya okozott. És amikor megkaptam őt, bíztam abban, hogy az életem jóra fordul majd, hogy csak ennyire van szükségem, mindössze egy személyre, kire számíthatok. De ő más volt. Mert ő volt az első személy, aki nem azzal foglalkozott, hogy megjátszva magát egyfolytában lenyűgözzön, és más legyen a kedvemért. Ő nem akart változni, de ami még ennél fontosabb, hogy engem is önmagamért szeretett, és így volt ideje törődni velem. Semmi más nem számított, csak az, hogy őt tényleg szeretni akartam, vigyázni rá, a társa lenni. Minden erőmmel próbáltam a tökéletes barát szerepet betölteni az életében. De önző, és megalázó módon képtelen voltam elengedni a múltat, de nem úgy mint azt sokan gondolnák. Én mindent megpróbáltam, hogy minden szörnyűséget a szőnyeg alá söpörjek. Viszont azzal, hogy attól féltem, visszajönnek sötét emlékképekként a jelenben tartottam őket, ezáltal örökké foglalkoztatva és cselekedetekre bírva engem.
A szakításunk után mégjobban akartam őt magam mellett, mégnagyobb szükségem volt rá, mint a levegőre. Visszaakartam menni, könyörögni neki, bocsánatot kérni a századik alkalommal, s bár nem bántam volna, hogy azt teszem, tisztában voltam vele, hogy azzal csak jobban bántottam volna. Végül elmentem, s azt hittem elengedtem. Azt hittem ha erőszakkal elnyomom magamban az iránta való érzelmeimet, akkor majd könnyelműen kitörölhetem őt. Hát ezért fáj ennyire, hogy nem mutat felém semmi szimpátiát, s kezel úgy mint egy idegent. De talán éppen ezek miatt van oka rá?

Érzem, ahogy ezek a gondolatok újra kezdenek nehéz súlyként a vállaimra telepedni, így minden gondolkodás nélkül tolom ki magam alól a széket, s felállok, hogy tegyek valamit ez az elsöprő, nyomasztó érzés ellen. A szék hangos koppanással dől a padlóra, de én mintsem törődve vele idegesen a hajamba túrok, próbálva levezetni valamilyen cselekvéssel a stresszt, mely kezd egyre erősebben úrra lenni rajtam. Igyekszem nem kimutatni idegességemet, s hogy megbizonykodjak annak sikeréről, a szobában lévő lányra pillantok, ki ezúttal végre engem néz. Zöldes-barna íriszeiből mindenféle megerőltetés nélkül kitudom olvasni a félelmet, és az aggodalmat, mely nem nehezíti felhevült testem helyzetét. Ugyanaz az átkozottul ártatlan tekintet, mellyel anno nézett vissza rám. - Sajnálom, én - szólalnék meg, de a hangom elcsuklik, és képtelen vagyok ennél többet mondani. Felicity nagyot nyel, majd fejét lehajtja, s pár másodperc erejéig csak a padlót pásztázza, arcán egy furcsa grimasz jelenik meg. Hirtelen felállva a székről a kabátjáért nyúl, hogy felvehesse azt. Tudom, hogy menni akar, s bár szívem szerint maradásra bírnám, az eszem azt javasolja hagyjam elmenni, jelen állapotomban tényleg jobb lenne.

- Mindketten tudtuk, hogy ez nem lesz könnyű, de mégis belevágtunk Harry. - közli velem szemeimbe nézve, s akármennyire is jól esik a gesztus, kénytelen vagyok elnézni róla, mielőtt még olyat teszek, amit megbánnék. - Ha ez azért van, amit mondtam, hogy változtál, azt nem úgy értettem ahogyan azt te gondolod.

- Ennek nincs köze hozzád. - közlöm vele kemény hangon, és utálom magam azért, mert megmakacsolva magam ismét hazudok neki. Mennyire könnyű lenne őszintébbnek lenni, de valahogy nem megy. Nem akarom, hogy ismét olvashasson bennem, nincs szükségem arra, hogy sajnáljon engem. - Rossz éjszakám volt, ennyi az egész.

- Értem. - mondja, majd ajkait egy vonallá préseli, látszólag azon törve fejét, hogy mit mondhatna még. - Most jobb lesz, ha megyek. - néz fel rám mégegyszer utoljára, mielőtt kilépne a szoba, majd a hallottak alapján a lakás ajtaján. A tehetetlen düh eléri, hogy levegővételeim szaporábbak legyenek, majd az azt okozó tehetetlenség következményeként egy meggondolatlan mozdulattal söprök le mindent az asztalról, majd arra támaszkodva próbálom visszafogni magam attól, hogy utána sietve mindent beismerjek neki. Hülyeség lenne, hisz míg én tehetek róla, hogy felforgatta a világomat a puszta jelenlétével, nem szeretném ha ő úgy érezné ő tehet erről.
Az is lehet, ez csak az emlékek váltották ki belőlem, s a tudata annak, hogy bár nem úgy mint anno, de Felicity Morgan még mindig fontos a számomra.

Sziasztok!
Meghoztam a legújabb Shades fejezetet, mely remélhetőleg a hangulata ellenére elnyerte a tetszéseteket! Gondoltam megleplek titeket egy Harry szemszöggel! :)

Hogy tetszett?

Kérlek hagyj nyomot magad után a kommentek között, minden fajta visszajelzés jólesik a számomra!

Legyen további csodás napotok!
All the love. x