Képtelen vagyok koncentrálni, amiért figyelmemet folyton magára kelti a tanári ajtaja felé helyezett óra, melynek mutatója vészesen közeledik a négy óra felé, azaz az itt töltött időm vége, s azzal együtt egy teljesen új dolog kezdete felé. Harry minden bizonnyal már most lent vár rám, ha csak időbelisége nem változott meg az elmúlt évek alatt. Az utolsó percek eltelte már az idegeimmel játszadozik, s mikor a nagymutató túlhalad a tizenkettőn, magával rántva a kicsit is, a toll szó szerint kiesik a kezemből, melyek automatikusan kezdik összepakolni a körülöttem szétszórt dolgaimat. Túlságosan is izgulok, bár cseppet sem annyira, mint napokkal ezelőtt.

Minden szükséges holmim összeszedése, s egy gyors sóhajtás után veszem rá magam, hogy kilépjek a helyiségből, s meginduljak a kijárat felé. Ahogy leérek a lépcső aljára, az üvegajtón keresztül megpillantom a rám váró illetőt, ki karjait összefonva mellkasa előtt támaszkodik szokásos ébenfekete járművének. A szívem gyorsabb tempót kezd el diktálni, ahogy kilépve az épületből rám emeli tekintetét. Ellöki magát a kocsitól, egyik kezével leemeli napszemüvegét, míg a másikkal a hajába túr, s csak ez a mozdulata után tolja fel azt a fejére.

- Szia. - köszönök neki, s hirtelen bizonytalan leszek, mit is kéne most csinálnom. Szerencsére nem kell sokat agyalnom rajta, mert egy apró köszönés után előrébb lép, hogy kinyithassa nekem a kocsiajtót. Megköszönöm, mialatt kezemet ráteszem arra, s így várom meg, hogy átérjem a túloldalra és csak azután szállok be a járműbe. Hirtelen nosztalgikus érzés fog el, ahogy orromat megcsapja parfümjének szokásos vaníliás illata. Tehát azóta sem váltotta le, örömömre. Valahogy ez az illat már annyira rá emlékeztet, hogy az már majdnem nevetséges. A beltérben kialakuló kínos csönd is túlságosan emlékeztet a régi időkre, melyen nem tudok mást tenni mint mosolyogni, s késztetést érezni arra, hogy elforduljak mielőtt még észrevenné azt. Csak figyelem a mellettünk elhaladó házakat, s akármennyire is szeretnék vele kapcsolatot teremteni, egyszerűen a gátlásaim nem hagyják. Mindig is volt ez a tulajdonsága, ami teljesen elvette az eszem és minden bátorságom, így képtelen vagyok akár egy szót is kinyögni annak érdekében, hogy egy értelmes beszélgetés alakuljon ki köztünk. Harry megköszörüli a torkát, mintha felkészítené magát a megszólalásra, de végül a a hallgatást választja. Mit ne mondjak, elég egy elcseszett helyzet a miénk. De nem panaszkodom, mert ugyan egy részem utálja a tényt, hogy újra találkoztunk, nagyobb részben örülök, hogy most itt lehetek mellette.

- Nem gondoltam, hogy ennyi év után pont így fogunk összefutni. - közlöm vele, mire összevont szemöldökkel rám pillant, aztán újra az utat kezdi vizslatni. - Te gondoltál már arra, vagy elképzelted valaha hogy hogyan is történne? - kérdésemet követően egy enyhe grimasz jelenik meg az arcán, mely elárulja, hogy éppen annyira lepte őt meg, mint engem. Talán ha nem egy picit jobban.

- Igyekeztelek minden erőmmel kiverni fejemből, szóval nem igazán. - válaszolja őszintén, mire én megpróbálva elnyomni magamban a csalódottság érzését csak bólintok egyet. Mármint jogos, hisz én is így tettem. - Miért kérdezted? - ajkait megnyalja, miután a kérdése elhagyja azokat. Nem is tudom megmagyarázni az okát.

- Nem tudom, csak érdekelt. - vonom meg a vállam, de látszólag nem tudtam meggyőzni, ugyanis felváltva hol engem, hol az utat nézi.

- Te talán igen? - kérdez vissza, s hirtelen nem tudom, hogy elmondjam-e neki vagy sem, aztán megszólalok.

- Az elején igen.

- Akkor én is. - ismeri el végül. - Éppen ezért menekültem ide, messze Holmes Chapeltől. - közli. Alig öt perc alatt megérkezünk, következtetve erre abból hogy Harry leparkol egy kis kertes ház előtt. Szinte egyszerre csatoljuk ki a biztonsági öveinket, majd szállunk ki a járműből. Harry a zsebébe nyúl, hogy elővegye a kulcscsomót, majd kinyitja a kaput és megindul a bejárat felé, a csörgésből ítélve még mindig kitartóan keresve a kulcsot, mely a fő nyílászárót nyitja. Ennek megtétele után kinyitja, majd egy lépést visszalép hogy előre engedhessen.

- Ne haragudj az lévő rendetlenségért. - mondja, miután becsukja mögöttünk az ajtót. - Rég jártam már itt, úgy rendszeresen. - magyarázkodik.

- Azt hittem itt laksz? - közlöm vele véleményem, mely sokkal inkább egy kérdésként bukik ki kijelentés helyett.

- Úgy volt, egészen míg fel nem hívtak, hogy egy kislány vár rám a gyámügynél. - túr idegesen hajába, és az arcán átsuhanó fájdalom jeleit látva elönt a bűntudat. - Azóta

- Ne haragudj, nem úgy értettem, én - mondandómat nem tudom befejezni, mert vállai megrázása után megnyugtat hogy nincs ezzel gond, nem tudhattam.

- Amúgy se emlékszem nagyon a nővéremre. - mondja, mialatt mellém lépve felkapcsolja a lámpát.

- Sosem meséltél róla.

- Nem éreztem szükségesnek, éppen ezért. - hangja ugyan nem rejt érzelmet, arca viszont annál inkább. - Bentlakásos iskolába járt, havonta egyszer ha láttam. Aztán anya halála után elköltözött otthonról. Mondjuk nem is csodálom, én is mentem ha lett volna rá lehetőségem, de én kiskorú voltam. - meséli, s szavai hallatán a szívem egyre kisebbre és kisebbre zsugorodik.

- Hazel csodálatos lány, és nagyon tehetséges. - próbálok javítani a hangulaton, több-kevesebb sikerrel, de legalább egy apró mosoly megjelenik az arcán, mely cseppet megnyugtatja a lelkem. Harry sóhajt egyet, majd a kabátomért nyúl, hogy felakaszthassa azt. Elmormolok egy köszönömöt, majd lányos zavaromban felsőkaromat kezdem el simogatni, mialatt azon gondolkodom mivel is törhetném meg a kialakult csöndet.

- Itt fogunk dolgozni. - mondja, majd megindul a folyósón, majd annak végén benyit egy kis szobába. Felkapcsolja a villanyokat, melyek bevilágítják a kis helyiséget, mely ezek Harry dolgozószobájául szolgál. Ismét magába szippant az emlék, amikor először jártam nála. Mint az akkori házában, itt is csak egy asztal van elhelyezve rögtön a bejárat mellett, egy magas szekrénnyel együtt, illetve még az asztallal szemben egy szék, mely ahogyan a többi bútor is, egy fehér lepedővel van letakarva. - Ezekről teljesen megfeledkeztem. - szabadkozik, és teljesen belép a szobába, hogy lehúzza azokat.

- Had segítsek! - lépek mellé, hogy elvéve tőle az anyagokat összehajtsam őket.

- Igazán nincs rá szükség. - nyúlna érte, de én gyorsabb vagyok, így elrántom előle azt. - Semmit se változtál. - jegyzi meg játékosan, hanglejtéséből ítélve azt meg.

- Te viszont sokat. - szöknek ki a szavak a számon gondolkodás nélkül, mire elkomorodik, majd szemöldökeit ráncolva rám néz. Szemeim elkerekednek a kijelentésemet követően.

- Igazán? - kérdezi, mire kiengedem a levegőt, melyet észre se vettem hogy bent tartottam. Zavarodott arckifejezése helyét átveszi a kíváncsiság, mely a szemében lévő csillogásban mutatkozik meg. - És az rossz dolog?

- Nem, dehogyis. - vágom rá egyből a választ. - Abszolút nem! Épp ellenkezőleg. - mondom, mire mintha elégedetten bólintana egyet. Igaz, hogy sejtelmességét, és zárkózott énjét megtartotta, de valahol meg sokkal nyugodtabb, és beszédesebb lett mint azelőtt, és ezt őszintén jó látni. Mind a ketten felnőttünk.

- Akkor jó. - mondja, s szembefordulva velem leül az asztal szélére, karjaival megtámaszkodva rajta. Én is hasonlóképpen teszek, annyi különbséggel, hogy én összefonom kezeimet mellkasom előtt. - Te a hét minden napján dolgozol, ugye? - kérdezi, én pedig válaszul bólintok.

- Igen, de változó mennyit. Attól függ hány órám van egy nap. Általában három, kivéve csütörtököt és, ... a pénteket. Igen, azokon a napokon csak egy. - számolok be neki, s észre se veszem hogy közben lejegyzetelte, amit mondtam.

- Akkor minden csütörtökön és pénteken érted megyek ugyanekkor. Megfelel? - kérdezi. Bólintással beleegyezek, mire maga mögé fekteti a lapot.

- És most mi következik? - kérdezem, s diszkréten körbepillantok a stúdióban.

- Szeretnélek lerajzolni. - feleli, és hiába vagyok tisztában azzal, hogy ezért jöttünk ide, ahogy kiejtette a szavakat, nekem a tüdőmben reked a levegő.

Sziasztok! Hogy vagytok?
Meghoztam a legújabb fejezetet, remélem elnyerte a tetszéseteket!

Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot a hozzászólások szekcióban! Sokat jelentene pár visszajelzés a történet eddigi részeit illetően.

Legyen további szép estétek,
All the love. x