Egy mély sóhaj következtébe húzom be a kéziféket, majd hátamat erősen az ülésnek támasztva, fejemet oldalra fordítva figyelem a házat, mely annyi emléket rejt. Ahol felnőttem, és ahol elvesztettem mindazt, ami valaha fontos volt a számomra. Vagyis úgy gondoltam, akkor.

Valahogy napok óta úgy érzem az egyetlen személy, akivel való társalgásra szükségem van, az az anyám. Ő mindig mellettem volt, még ha képes volt életem első szakítása után a fejemhez vágni, hogy ő megmondta, ennek nem lesz jó vége. Az igazság az, hogy sosem avattam be a részletekbe, a szüleim még csak soha nem is találkoztak vele, hogy akármilyen véleményt is kitudjanak alakítani róla. De az igazság az, hogy túl gyenge és összeomlott voltam akkor, hogy szembeszálljak vele. Meg persze utáltam a személyt, aki elhatározta hogy önhatalmúlag kitörli magát az életemből.

Még egyet sóhajtok, mielőtt elhatározom, hogy kiszállok a kocsiból, és belépjek oda. Lenyelve az azóta a torkomba felkúszó gombócot csukom be magam után a kocsi ajtaját, majd bátortalan, de sietős léptekkel indulok meg a ház felé. Még az kéne hogy édesanyám meglásson, és még azelőtt ajtót nyisson, hogy én megnyomom a csengőt. Kezem az eszköz felé nyúl, de félúton akaratlanul is visszarándul. Két éve, hogy utoljára itt jártam, mindig találtam valami kifogást ez ellen.
Egy pillanatra behunyom a szemem, és kifújom az addig a szorongás által benntartott levegőt. Nem az anyámtól félek, hanem a visszaeséstől, és az ördögi körtől, amibe bekerülhetek. Félek, hogy nincs kiút, pedig tudom, hogy van.

Megnyomom az apró fekete gombot, s míg arra várok, hogy kinyissák, tekintetemmel végigmérem a házat, mely meglepettségemre sokat nem változott. Az ajtó hirtelen kitárul előttem, mire rögtön odakapom a tekintetem. Anyám döbbent arckifejezésével találom szembe magam. Szívemet egyszerre önti el a melegség, s a bűntudat. Az előbbi, mert hiányzott már az előttem álló személy, az utóbbi mert képes voltam az elmúlt években önző módon lerázni, és felé se nézni.

- Felicity. - mondja halk hangon, s szemében mintha könnyek jelennének meg, melyek látványa összetöri a szívem. Lehajtom a fejem egy pillanatra, hogy összeszedjem magam és minden bátorságomat, hogy ismét minden mondanivalóját eláruló szemeibe nézzek, és hogy ne gyengüljek el.

- Anya. - suttogom, s akármennyire is akarom erősnek mutatni magam, minden kibukik belőlem s megtörve a köztünk lévő fél méternyi távolságot vetem magam karjaiba. Ebben a helyzetben ismét annak tizennyolc éves, naiv és bátortalan lánynak érzem magam, kit a sors kötélre kötve kedve szerint rángatott. - Annyira sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb. - suttogom rövid s szapora levegővételeim közt, mire ő kezét fejemre helyezve megcsóválja az övét.

- Nem. Nyomós okod volt rá. - mondja, majd eltol magától, hogy kezei közé fogja arcom. - Csak piszkosul hiányoztál. - mondja mosolyogva, majd ellépve tőlem egy zsebkendőért nyúl, hogy könnyeit letörölje. - Kész hölgy lettél. Büszke vagyok rád. - néz végig rajtam. - De látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mi történt? - kérdezi aggódva, arcom mindenegyes szegletét alaposan végigpásztázva. Érzem, hogy vállaim előre esnek, és megint elfog a sírhatnék, súlyként nehezedve azokra.

- Emlékszel arra a fiúra, akivel a gimnázium utolsó éveiben együtt voltam? - teszem fel neki a kérdést, mire szemei kikerekednek, arca megfeszül. Válaszul csak hevesen bólogatni kezd, de egy szó sem hagyja el a száját. - Találkoztam vele néhány hete, beszélgettünk. És most ott tartunk, hogy megkért álljak neki modellt az egyik festményéhez melyet egy kiállításra készül leadni. - számolok be neki röviden-tömören az elmúlt eseménydús hetekről. Látszólag megdöbbenti a dolog, de továbbra sem szól semmit, tekintetét a kardigánja fém zipzárjával játszó ujjain tartja, szaporán pislogva.

- És te mit mondtál? - kérdezi egyenesen, mire elfog a pánik. Tudom, hogy nevetséges. Már felnőttem, nem kéne hogy féljek attól, mit fog gondolni rólam.

- Azt hogy elvállalom. - felelem, mire bólint egyet majd azt követve sarkon fordulva a konyhába sétál, hogy egy pohár vizet töltsön. Sejtelmes arckifejezéssel sétál vissza hozzám, majd a kezembe nyomja az üveget.

- Ha neked ez a helyes, hát támogatlak. - töri meg a közben kialakult csendet, ezzel enyhítve a rám nehezedő nyomásra. - Nem avattál be soha a részleteitekbe, de remélem nem fogsz megint miatta elbukni. - mondja, mialatt egy tincset a fülem mögé tűr. Pár másodpercig csak ismét az arcomat vizslatja, mintha valamit kiakarna szedni belőlem. Kezd kellemetlen lenni, és még a kínos csönd is ismét kialakul, ezért elfordítva a fejem megköszörülöm a torkom.

- Nem változott sokat a nappali, talán átfestetted? - próbálom terelni a témát egy béna kérdéssel, de a szemem sarkából látom hogy meg sem mozdul.

- Szeretted őt, igaz? - kérdez, s kérdése mint egy kés, fájdalomként fúródik a mellkasomba. Nagyot nyelek, s ismét ránézek.

- Igen. - felelem bólogatva.

- Mennyire?

Felhorkantok, mert nem igazán értem. - Számít ez akármit is?

- Sosem meséltél nekem róla, természetes hogy számít. Az első szerelmed volt, azóta se volt más. - közli, mire ajkaim résnyire elnyílnak egymástól. - Miért ne számítana?

- Piszkosul szerettem. - suttogom. - De az nem volt elég, hogy maradásra bírja.

- Még mindig szereted, ezért jöttél ide. - közli nemes egyszerűséggel, s bennem megint realizálódik a dolog hogy az anyák tényleg mindent tudnak, nem kellenek hozzá feltétlenül szavak.

- Én csak ...

- Az emlékek. Tudom. - bólint, s közelebb lépve hozzám átkarol s egy csókot nyom a homlokomra.

- Egyszerre utálom, és hálás vagyok hogy ennyire ismersz. Csak tudnám, hogy csinálod. - kuncogok, mire belőle is kifakad egy apró nevetés.

- Én is voltam szerelmes, ezek csak tapasztalatok. - mosolyog. - Na meg szeretlek, és a legjobbat akarom neked, még akkor is ha már felnőttél és a saját utadat járod. Tudd hogy rám számíthatsz, és akármikor jöhetsz. Lehet nem fogok mindig egyetérteni veled, de elfogom fogadni, mert ez már a te életed, és döntéseid.

- Köszönöm. - ölelem őt magamhoz még szorosabban. - Mindent köszönök.

- Csak légy vele óvatos, rendben? - kérdezi. - Nem szeretném hogy megint összetörje a szívedet.

- Rendben. - bólintok. - Viszont most mennem kell, mert nemsoká bekell mennem dolgozni.

- Okés. - feleli, s hátrébb lép. - Örülök, hogy eljöttél. - lép az ajtóhoz, hogy kinyissa nekem.

- Ne haragudj azért, mert annyi évig nem tettem. - fordulok még utoljára felé, majd kilépek a házból.

- Ez ne emésszen, a lényeg hogy most eljöttél.

Sziasztok!
Nem tudom mi történt velem, újabb rész megírására vettem rá magam a tegnapi illetve a mai nap folyamán. Tudom, ez most nem annyira eseménydús, no meg Harry sem jelent meg - legalább is fizikailag nem. Azért remélem tetszik, és várjátok a következőt!

Hagyjatok nyomot, sokat jelent nekem minden visszajelzés!

További szép napot loves! All the love. x