A szívem majd kiugrik a helyéről, olyan erősen ver mialatt újra és újra olvasom, majd kismillió alkalommal javítom át a neki szánt üzenetemet.
Újjaim felismerve a szokásos helyzetet idegesen kopogtak a készülék oldalán, valamilyen szinten oldva a testem minden apró szegletében uralkodó stresszt.
Egyáltalán jó ötlet ez?
Kitörlöm. Nem. Mit csinálok? Már így is közel két hosszú, és soha véget nem érő hét telt el a találkozásunk óta. Meg merek rá esküdni, hogy azóta is várja a választ. Vagy nem. És ha talált már mást? Lehet teljesen feleslegesen küldöm el neki, és utána csak ismét esni fogok.

Me: Szia. Elvállalom.

Elküldve. Ez a kis szó a képernyő sarkában, közvetlenül az üzenetem alatt, mely még jobban kikészít. Egy gyors mozdulattal zárom le a készüléket, majd annál dobom finoman az asztalra. Felkönyökölök a bútorra, s idegesen hajamba túrva sóhajtok egyet.

- Valami gond van? - szólal meg mellőlem egy hang, mire rögtön felkapom a fejem. Annyira elvoltam merülve a gondolataimban, hogy fel sem tűnt, valaki belépett a tanáriba úgy szeretett barátnőm személyében, ki két gőzölgő bögrét tartott a kezében, az ismerős rózsaszín színűt felém nyújtva. Sosem szerettem a rózsaszínt, nem is értem miért ezt kaptam le a polcról anno.

- Csak agyalok az élet nagy dolgain. - sóhajtok, majd mélyen beleszippantok a fülesbe, s csak élvezem az illata által kiváltott bizsergést a testemben. - Köszönöm a kávét egyébként. Honnan tudtad? - kérdezem, mire megvonja a vállát.

- Láttalak bejönni a suliba, és bevallom nem festettél valami szépen. - kuncog fel, melyre én játékosan reagálva döbbenten kitátom a szám. - Mondtam magamba; előbb a kávé, aztán a meeting. - jegyzi meg, hangjából teljesen kivehető hogy részben komolyan gondolja.

- Nem sokat aludtam, őszinte leszek.

- Csak nem az a jóképű nagybácsi áll a dolgok mögött? - kérdezi majdnem gügyögve, mire szemeim elkerekednek. - Jól van na, elhiszem hogy a felbukkanása megvisel, de nem kéne hogy jobban kibuktasson mint az évekkel ezelőtti felszívódása. - vonja meg a vállát.

- Nem erről van szó Charlotte. - csóválom a fejem. - Megkért valamire, amit alaposan át kellett gondolnom. - fejtem ki neki, de nyakának nyújtogatásából leszűröm, hogy többet akar. Hát persze. Egy apró mosoly következtében megforgatom a szemeimet. - Megkért, hogy álljak modellt neki a következő kiállítására. - avatom be, mire tátva marad a szája.

- Várj várj várj. - rázza meg a fejét. - Leakar festeni? - kérdezi döbbenten, egyik kezével megtámasztva magát az asztalon. Összepréselem az ajkaimat, s csak bólintok egyet. Barátnőm szája tátva marad, majd fejét enyhén oldalra dönti. - Mondd, hogy igent mondtál. - mutat rám fenyegetően. Ismerem már annyira, hogy tudjam ezen cselekedete mind csak a velem való játszadozásra szolgál.

- Éppen akkor küldtem el az üzenetemet, amikor beléptél ide a megmentő koffein bombával. - jegyzem meg, majd ragadom meg a poharat, hogy belekortyoljak az abban lévő folyadékba. Hirtelen a csengő hangos csilingelése töri meg a kialakult kínos csendet, s ezzel egyidőben a telefonom is egy búgással adja a tudtomra, hogy üzenetem érkezett. A gyomrom egy hatalmas fordulatot vesz, s érzem ahogyan lever a víz már csak a gondolattól is, hogy ő válaszolt. Annyira irracionális ez az egész helyzet. Amikor elszakadtunk egymástól, szinte biztos voltam abban, hogy soha nem fogom látni őt. Ahhoz képest most meg gyakorlatilag vele kell majd dolgoznom, és azt a szerepet fogom betölteni, amit anno ő. Természetesen csak a munka részére értem, semmi többre.

- Alig vártam. - szólal fel Charlotte. - Kezdődjék hát a nap. - veszi kezébe a mappáját, na meg az elhagyhatatlan kávéját, s sietős léptekkel elhagyja a tanárit. Én is hasonlóképpen teszek, s megindulok a terem felé, ahol órám lesz.

***

- Szóval ismét találkoztatok. - szemléli alaposan poharának már jócskán kevés tartalmát szőke hajú barátom, majd bele is kortyol. Bármennyire is jelenleg legszívesebben otthon tölteném az időt, megtervezve a tanóráimat, az eszem pontosan tudja, hogy az most nem tenne jót a mentális egészségemnek. A gondolataim 99,9 százalékát amúgy is ő tenné ki, és az jelen esetben nem lenne túl tanácsos semmit sem vele kapcsolatban túlgondolni. Ezért is fogadtam el Niall üzenetben való meghívását. Nem válaszolok, csak bólintok, majd felkönyökölve az asztalra a tenyeremnek támasztom az arcom. - Tudtam, hogy történt valami. - teszi le a poharát az asztalra, majd kezeit összefonva mellkasa előtt hátradől a székében. - Rengeteg üzenetet hagytam, és még csak el sem olvastad őket. Csodálkoztam is, hogy elfogadtad a felajánlásomat egy kiruccanásra.

- Nem csak róla van szó Niall. - sóhajtok, s mutató ujjammal apró köröket kezdek el rajzolgatni az egyszerű fehér terítőre. Képtelen vagyok a szemébe nézni, hiszen tudom, hogy nem hinne nekem. Aki ismert engem a múltban - ahogyan ő is - pontosan tudja mennyit is jelentett nekem Harry. Arról nem is beszélve, hogy ő volt mellettem mikor hiánya a legerősebben úrrá lett rajtam. - Elfoglalt vagyok mostanában, annyi minden kavarog a fejemben. Ne haragudj, hogy válasz nélkül hagytalak.

- Felejtsük el. - legyint. - Viszont ismerlek már, és te nem szoktál ilyen kedvetlen lenni, pláne nem akkor amikor kimozdulunk együtt. Mi a baj? - kérdezi, miközben kezét az asztal fölött az enyémre helyezi. Eme tette enyhíti a testemben szétáramló feszültséget, s egy mély sóhaj következtében felnézek rá egy bizonytalan, de hálámat kifejező mosoly erejéig.

- Harry felkért valamire. - mondom neki végre el, s érzem, hogy a mellkasomra súlyként nehezedő nyomás enyhül egy kicsit, megkönnyebbülök. Barátom a szemöldökét ráncolva várja, hogy kibökjem végre a lényeget. - Azt szeretné, ha modellt állnék neki. A festményeihez.

Niall szemei elkerekednek, testtartása megfeszül, s szinte halom az enyéimmel megegyező gondolatait.

- Ugye ez most csak egy rossz vicc? - kérdezi, s egy darabig még a szemembe is néz, mintha tényleg arra várna elnevetem magam. De mikor látja, hogy a szemem se rebben, idegesen hajába túr. - Mégis hogy a picsába gondolta ezt? - mordul fel kissé hangosan, mire a körülöttünk lévő vendégek egy része megdöbbenten ránk néznek. - És remélem te nemet mondtál, átgondolva a kockázatát annak, hogy ha titeket egy percnél tovább egy légtérbe zárnak. - hajol hozzám közelebb, mire én zavarodottságomba ajkaimat összepréselve lehajtom a fejem. - Felicity. - sóhajt, s arcát a kezeibe temeti.

- Nem kell aggódni. - próbálom menteni a menthetőt, s Niallel együtt magamat is meggyőzni, hogy ez még nincs végleges eldöntve, csak az én részemről. Ám mint minden mást az életembe, ezt a felvetést is megcáfolja egy telefon hangja, mely akármennyire is szeretném másé legyen, a csengőhang túlságosan is ismerős. Szinte remegő kézzel nyúlok a kabátzsebembe, s veszem ki belőle az eszközt, s mikor meglátom a nevet a képernyőn, a szívemmel együtt a gyomrom is görcsbe rándul.

Harry: Köszönöm. Holnap munka után érted megyek. x