Az idegesség, s egyben az izgatottság egyvelege teljesen birtokba veszi a testemet, ahogy leparkolok a kiállító terem bejáratától alig pár méterre. Szemöldök ráncolva figyelem ahogyan az emberek ki-be járkálnak az épületből, egytől-egyig mind elegáns öltözetben megjelenve. A műszerfalon lévő órára pillantok, mely szerint a kiállítás már egy órája elkezdődött. Fejemet a kormányra hajtom, majd egy mély levegővételel, s egy apró morgással együtt próbálom felvenni a harcot a pánikkal, mely azt mondja még nem késő megfutamodni. Tudom, hogy nem késő. De vajon ő vár, vagy számít rám?

- Ne legyél már ennyire gyáva! - szűröm ki a fogaim közt, majd szemeimet egy pillanatra behunyom. Kell pár másodperc, míg végleg ellent mondok a gondolataimnak, s összeszedve magam kiszállok a járműből.
Beérve az épületbe kézbe veszem a telefonomat, hogy Harry által elküldött címet leellenőrizzem. Elfelejtette leírni melyik kiállító teremben is van az ő kiállítása.

- Jó napot hölgyem, segíthetek? - lép mellém egy fiatal fiú, alig lehet tizenkilenc éves.

- Megköszönném. - mosolygok rá kedvesen, melyet szinte azonnal viszonoz. - Harry Styles kiállítása melyik teremben lesz? - teszem fel neki a kérdést, melyre először ráncolja a homlokát, majd fejével biccent egyet a recepció felé, s azzal egyidőben meg is indul. A pult mögött álló nő azonnal felkapja a fejét, meglátva minket elmosolyodik.

- Egy nevet kérhetnék? - pillant rám, miután feltettem neki is a kérdést.

- Felicity Morgan. - mondom, mire egy apró bólintást követően vissza fordul a mellette lévő számítógépéhez. Egy mosoly jelenik meg az arcán, s átnyújt egy szórólapot.

- A 235.-ös teremben lesz Mr.Styles kiállítása. - bólint, majd a fiú felé fordul. - A kollégám majd elvezeti önt.

- Rendben. Köszönöm. - adom tudtára eme szavakkal egy mosoly mellett a hálámat, melyet azonal viszonoz. A fiú felé fordulok teljesen, melynek láttán elindul. A szívem már a torkomban dobog, s annyira hangosnak hallatszódik, hogy szinte teljesen elnyomja magassarkú cipőm kopogását a kővel kirakott talajon. Segítőm megtorpan egy nyitott ajtó előtt, kezével intve adja tudtomra, hogy az elsőbség az enyém. Mindössze másodperceim vannak összeszedni magam, így hát gyorsan veszek egy mély levegőt, melyet bemenetelem alatt lassan kifújok. Megköszönöm a fiúnak a segítségét, mire egy apró bólintás, s egy halk "semmiség" után már távozik is a helységtől. Óvatosan körbepillantok a világos teremben, melynek fehér falai nem restek visszaverni a nap halovány, de mégis erősnek bizonyuló fényét.

Egy lépéssel beljebb merészkedek, s ajkaim akaratlanul is elnyílnak az első festmény láttán. Ugyan nem ábrázol semmilyen specifikus ábrát, mégis teljesen magával ragadja az ember figyelmét, az általa használt világos színeknek köszönhetően.
Lassan haladok tovább, mindegyik alkotásnak megadva a megérdemelt időmet, és figyelmemet, ezzel kifejezve értékelésemet. Mindig is imádtam múzeumokba járni, művelődni, de az utóbbi egy-két hónap során nem volt alkalmam rá. Jó érzés újra ilyen környezetben lenni, hogy az vesz körül amiért élek.

- Azt hittem nem jössz el. - szólal meg egy mély, enyhén rekedtes hang a hátam mögül, melyre szinte azonnal megfordulok. Azzal a túlságosan is ismert méregzöld szempárral találom szembe magam, mely igézően, majdhogynem már a lelkembe látóan néz vissza rám.

- Hisz ismersz. - jegyzem meg. - Tudod jól, hogy nem tettem volna meg. - nézek mélyen szemébe, mire ő összepréselt ajkakkal egy pillanatra lehajtja a fejét. Egy számomra jelentéktelen, s ismeretlen hang tölti be a termet, mely a nevén szólítja. Felnéz, arcán egy apró grimasszal az arcán fordul meg, s pillant körbe. Kezet megemelve int egyet, majd visszafordul hozzám.

- Egy pillanat és visszajövök. - dörmögi, melyre én csak egy helyeselő bólintással reagálok. Tekintetemet egy pillanatra sem veszem le róla, minden mozdulatát követem ahogy átsétál a terem túlsó felébe, hogy egy idős emberrel kezet fogjon. Egyik kezével hajába túr, míg másikat a csípőjére teszi. Csak most van igazán alkalmam megfigyelni, hogy teljesen feketébe öltözött. Egy fekete bővebb nadrág, egy egyszerű fekete pólóval. Az már biztos, hogy a hajával együtt a stílusa is némileg megváltozott.

- Köszönöm. - mondja, s szemem sarkából látom hogy közvetlen mellettem sétál, míg én is hasonlóképpen téve figyelem meg festményeinek minden apró kis részletét.

***

- És hogy vagy? - kérdezem, miközben kezeimet mely - arckifejezéséből ítélve - elég váratlanul éri őt. Szemöldökeit összeráncolva, alsó ajkát újjbegyeivel finoman összecsippentve gondolkodik a válaszon.

- Éppenséggel jól. - feleli, miközben mindkét kezét zsebre dugja. Alsó ajkát benedvesíti, miközben tekintetét egyenesen előre szegezi ahogy lefelé sétálunk az egyik kis utcában, ahol az általa említett kávézó található. Csak figyelem rezzenéstelen, mégis valahol kedves arckifejezését, de hiába is próbálom - képtelen vagyok érzelmeket leolvasni róla. Teljesen bezárta azt az ajtót előttem, és nem tudom, hogy lesz-e még valaha esélyem megszerezni hozzá a kulcsot.

Fejét hirtelen irányomba fordítja, mire én gyorsan elkapom róla a tekintetem. Ajkaimat szóra nyitom, de szerencsére éppen a kávézóhoz érünk, melynek tudata egyszerre enyhít, és erősít rá az idegesség nyomására a mellkasomban. Harry csak biccentve jelzi, hogy enyém az elsőbbség, melyet egy apró, és némileg bizonytalan mosollyal köszönök meg. Belépve a kicsi épületbe orromat azonnal megcsapja a frissen őrölt kávé illata, mely kellemesen lepi be a helyiség belterét, ezzel még otthonosabbá téve azt.
Harryre pillantok segítséget remélve, hogy hova is üljünk. Ismét csak biccent egyet az asztalok irányába, ezzel rávéve hogy újra szemügyre vegyem azokat.

- Ott van egy szabad hely. - mondja halk, de mégis érthető hangon, mely hallatán azonnal kiráz a hideg. Megindulok az asztal felé, majd miután helyet foglalok, várom hogy Harry is hasonlóképpen tegyen. - Mit kérsz? - szögezi nekem a kérdést, mélyen szemeimbe nézve várva a választ.

- Egy pohár víz tökéletes lesz, köszönöm. - bólintok. Rendelésemre egyik szemöldöke enyhén felszökik, de előítélet jelei mégsem mutatkoznak az arcán. Míg ő egy helyeslő bólintást követve megindul a pult felé, én addig az újjaimmal játszadozva szemügyre veszem az utcán elhaladó embereket. Hirtelen egy - az összekulcsolt kezükből ítélve - szerelmes pár halad el az üveg mellett, arcuk csak úgy ragyog a boldogságtól, melynek jele az ajkukon virító őszinte mosolyban mutatkozik meg. Egyszerre fognak el a múlt emlékei, az elmémet képtelen vagyok megfékezni, s megakadályozni attól, hogy arra gondoljak ezek voltunk mi. Egyszer.

- Parancsolj. - tér vissza Harry az asztalhoz, lerakva elém a pohár vizet, melyben apró jégkockák úszkálnak. Az ő rendelése fekete kávé, melynek látványa apró mosolyt csal az arcomra. - Mi az? - kérdezi egyenesen, hangja teljesen érzelem mentes.

- Semmi. - rázom meg a fejem, majd zavaromban egy kósza tincset a fülem mögé tűrve lehajtom a fejem. - Köszönöm. - veszem kézbe a poharat, enyhén megemelve. Hátradől, keresztezi kezeit mellkasa előtt, majd bólint egyet. A csönd szinte másodperceken belül kínossá válni, így míg én a pohár oldalára kicsapódott párába rajzolok furcsa egyedi mintákat, ő addig az újjain lévő gyűrűket forgatja. - Beszélni akartál Harry. - töröm meg végül a csöndet, mire azonnal abbahagyja azt amit csinál. Nagyot nyel, ajkait finoman összepréseli, s szemeiben mintha megjelennének a félelem apró jelei, melyet nem tudok hova tenni, hisz ő ajánlotta fel, hogy beszéljünk.

- Dühös vagy. - jegyzi meg, miután kezeit összekulcsolva elhelyezi azokat az asztalon. Kijelentése nagyon is meglep, s rögtön azon kapom magam, hogy most mit is mondjak. Az igazság az, hogy valóban dühös vagy. De nem csak specifikusan rá, hanem a helyzetre is, és magamra is amiért naív voltam, de határozott nem eléggé, hogy kezeljem azt.

- Azt hittem hogy rég elfelejtettem az egészet. - csóválom meg a fejem, s a torkomba keletkezett gombóc ingerlése végett nagyot nyelek, s kinézek a kávézó hatalmas üveg ablakán. - Elhagytál, pedig pontosan tudtad mit jelentettél a számomra.

- Szerinted nem cselekedtem volna másképp, ha lett rá volna esélyem? - kérdezi, s bár testtartása feszültségét mutatja ki, hangja teljesen nyugodt, s ezáltal érezhető, hogy próbálja a lehető legjobban lerendezni ezt a beszélgetést. Én sem akarok kiabálni, se számon kérni, pedig legszívesebben azt tenném. - Helyesen cselekedtem, és akármennyire is fájt, tudtam hogy megkellett tennem. - mondja bólintva, mintha ezzel magát akarná inkább meggyőzni, mintsem engem.

- De te helyettem is döntöttél Harry. - közlöm vele, enyhén előre dőlve, s ügyelve arra, hogy ne emeljem fel annyira a hangom, hogy mások is hallják.

- Szerinted nem maradtam volna veled, hogyha a dolgok ... rendben lettek volna? - kérdezi, mélyen szemeimbe nézve, mellyel eléri, hogy szíves fájdalmasan dobbanjon egyet. Hangja mintha meg-meg remegne, de azt azonnal határozott testtartásával próbálja kompenzálni. - Te is tudod, hogy ha tehettem volna, az elmúlt éveket mind veled töltöttem volna. Akármennyire is szerettelek Felicity, ha maradtam volna, azzal csak tönkretettelek volna, és azt sosem bocsátottam volna meg magamnak.

- Rám is bízhattad volna a döntést, hogy én megbirkózok-e a helyzettel vagy sem. - közlöm vele.

- Te csak csendben tűrted a dolgaimat, és megpróbáltál mindent megoldani. Belerokkantál volna, ezt te is pontosan tudod.

- Én. - nyitom szóra a számat, de miután tekintete unalmat tükröz, inkább becsukom azt, s helyette megköszörülöm a torkom. - Ami megtörtént, az megtörtént. Nem lehet rajta változtatni. - kapom az ölembe a táskám, majd felállva az asztaltól a vállamra kapom azt. Tekintete gondosan követi minden egyes mozdulatomat, s mikor elhaladnék az asztal mellett, elkapja az alkaromat. Szorítása erős, mégis kellemes, s hiába is akarom, nem tudok uralkodni az ismét felbukkanó emlékek felett.

- Másról is akartam veled beszélni, nem csak az elbaszott szakításunkról. - morogja, nekem pedig bűntudat kezdi el marni a lelkem a hirtelen bezártsága láttán, amiért képes lettem volna őt csak úgy itt hagyni.
Bár visszaülni nem akarok, azért visszalépek pár lépést, s egyenesen szemeibe nézve várom a dolgot, amiről még beszélni akart. - A segítségedet kérném a munkámat illetően. - közli, mire szemöldökeimet zavarodottságomból adódóan összeráncolom. - Három hónap múlva lesz egy kiállításom. - mondja, majd elengedi a karomat. - Kellene egy modell, s én éppenséggel rád gondoltam.

Jesszusom, nem is tudom mikor frissítettem ezt a könyvet utoljára, talán majdnem két hónapja. Borzalmasan sajnálom, bevallom őszintén elég sokminden összejött ezidő alatt, mely az íráshoz való mind kedvemet és ihletemet is teljesen befolyásolta.
De most itt vagyok az új résszel, mely bár nem tökéletes, de azért remélem valamennyire elnyerte a tetszéseteket.

Ha elolvastátok, mindenféleképpen hagyjatok nyomot! Örülnék neki, hátha visszaadja a hitemet hogy még nem vesztek el az olvasóim teljesen! :)

Vigyázzatok magatokra, majd még jelentkezem!
All the love. x