A nap szokásos reggeli rituálként szökik be a függöny rései között, egyenesen az arcomat érintve, ám ezúttal mindhiába, ugyanis már egy ideje ébren vagyok. Ezzel ellentétben a mellettem fekvő Harry mocorogni kezd, majd egy morgást követően ledobva magáról a takarót az ablakhoz sétál, hogy a hanyagul behúzott függönyöket megigazítsa. Szemeit dörzsölve fordul vissza az ágy felé, és ahogy tekintete találkozik az enyémmel egy halvány, fáradt mosoly jelenik meg az arcán. Nem szól semmit, csak egy sóhajt követően bújuk vissza a paplan alá, azonban ahelyett hogy visszafeküdne szokásos pozíciójába, kezét átdobva a hasamon közelebb húz magához, majd orrát a nyakhajlatomba fúrja, miközben mély levegőt vesz.

- Jó reggelt! - szólal fel végül, mély és rekedtes hangja mosolyt csal az arcomra. Kezem rögtön karjára kúszik, lágyan cirógatva bőrét, mely libabőrbe borul érintésem alatt.

- Jó reggelt! - suttogom neki lágyan, majd fejemet oldalra fordítva ajkaimat homlokának érintem. Egy mély hümmögéssel jutalmazza gesztusomat, majd kezét megtámasztva mellettem fölém hajol, hogy ajkamat egy lágy csókkal illesse. Kezem rögvest göndör, kócos fürtjei közé siklik, majd a tarkóján megállapodva kezdek el játszadozni az ott lévő rövidebb tincsekkel.

- Minden rendben? - kérdezi, miközben ölelése szorosabb lesz, és melyre én lepillantok rá, hogy aztán ismét az ablakot kezdve el vizslatni a válaszon gondolkodjak. Hogy őszinte legyek, fizikailag semmi problémám sincsen, mentálisan azonban már annál inkább tapasztalok változásokat. Kimerültnek és megterheltnek érzem magam, de ami szokatlan számomra, az a félelem, ami gyomorgörcsként költözteti be magát a testembe akárhányszor csak eszembe jut az, hogy jelenleg egy másik élet van bennem. Mély levegőt veszek.

- Igen. - felelek végül a kérdésére, közben egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, a hangom pedig épp hogy csak hangosabb mint egy suttogás. Sosem voltam jó a hazudozásban, legalább is nem Harry előtt. Ő az első, és egyetlen ember aki úgy érzem képes átlátni rajtam, szóval próbálom leplezni az őszinte érzelmeimet, de nem túl könnyű, pláne azok után, hogy a terhesség híre mindkettőnk számára új.

Harry válaszomat követően elhúzódik tőlem, majd felkönyökölve fejét a kezének támasztva kezdi el vizslatni az arcomat, és ezzel mintha romba döntené minden abba vetett hitemet, hogy elég meggyőző voltam az előbb.

- Ugye tudod, hogy beszélhetsz velem róla, ha akarsz? - kérdezi, melyre nem tudom mit feleljek, így helyette csöndben maradok. Tudom, hogy igaza van, mert valóban bízok benne. Azonban ez most annyira szokatlan helyzetnek érződik, mintha a szerepek megfordultak volna és ez összezavar. Most én érzem magam sokkal sebezhetőbbnek, és mintha most ő venné át a törődő szerepét.

- Tudom, tudom. - mondom, miközben elpillantok róla, és egy mélyet sóhajtok. - Én csak ... - kezdeném, de a hangom elcsuklik, így nem is erőltetném, de a tekintete annyira intenzív rajtam, hogy nem hagy más lehetőséget. - Én félek, Harry. - hagyja el az igazság a számat, mely olyan keserű ízt hagy a torkomon, hogy hányingerem lesz tőle. Felsóhajt, de nem mintha zavarná, hogy ezt mondtam, vagy hogy nem tudja mit tegyen, sokkal inkább egy megkönnyebbült lélegzetvétel volt ez a részéről. Azt követően megértően bólint, és egy pillanatra mintha elveszne a gondolataiban, mered maga elé.

- Tudom. - szólal fel végül, ezzel az egyetlen szóval lerombolva minden falat, melyet magam köré építettem az elmúlt pár percben annak érdekében, hogy megóvjam őt is és magamat is a túlzott megosztástól. Tisztában vagyok azzal, hogy jelenleg mindkettőnk lelki világa törékeny, és kicsit sem erős, így nem akarnék feleslegesen beszélni erről. Tekintetem a kezére esik, és arra, ahogy mutatóujjával a hüvelyujja melletti bőrt piszkálja olyannyira, hogy már enyhén vérzik is. Egy halvány grimasz ül ki az arcomra, miközben kezemet a kezére teszem, és elvonom a kényszercselekvéséről a figyelmet.

- Te is. - felelem mindössze, mely nem egy kérdés, hanem kijelentés. Ismerem annyira, hogy tudjam ő sem kezeli ezt a helyzetet olyan jól, mint azt mutatja felém. Megrázza a fejét, mintha megpróbálna ellent mondani annak, amit mondtam. - Képes lennél azt mondani, hogy nem félsz, ha most megkérdeznélek? - kérdezem gyengéden, melyre tekintete elesik rólam, és helyette minden mást kezd el pásztázni, mire végre ismét összeszedve bátorságát újra rám néz. Megrázza a fejét, melyre ujjaimat az övé köré kulcsolom.

- Én csak...- kezdi, de a hangja elakad, és látom, hogy gondolkodni kezd valamiről. Vajon a múlt az? A jelen, vagy a jövő az ami foglalkoztatja? Az anyjára gondol, vagy arra, hogy képes-e az apaságra? Nem tudom melyik opció lehet, de tisztán látom, hogy felzaklatja a gondolat. - Attól félek nem leszek elég jó. - szólal fel végül, és hangja meggyötörtnek hangzik, mely összeszorítja a szívemet, és a késztetés, hogy megnyugtassam ismét beüt. Közelebb húzódva hozzá karomat átdobom a felsőtestén, az arcomat nyakhajlatába rejtve mély levegőt véve beszívom szokásos kellemes illatát. Amint a fejem hozzáér a mellkasához, ő is hozzám hasonlóan felsóhajt, majd kiereszti a levegőt, amit eddig visszatartott. Ösztönösen átkarol, magához szorítva, miközben lehunyja a szemeit, és érzem, ahogy a szapora szívverése lassan megnyugszik, majd nagyot nyel, miközben gyengéden megcirógatja a vállamat.

- Mi van, ha elrontom? Mi van, ha nem vagyok elég jó ahhoz, hogy apa legyek? - kérdezi egy rövid csendet követően, melyre elhúzódva tőle felnézek rá, de ő a plafont pásztázza.

- Nem fogod. - csóválom meg a fejem. melyet követően rám pillant. - Tudom, hogy nem fogod. - ismétlem meg, majd kezemet az arcára téve hüvelyujjammal megsimogatom borostás arcát. Harry csak bólint egyet, de látom nem hiszi el, hogy én hiszek benne, mert a ránc ott van a szemöldökei között.

- Ezt nem akarom elrontani, baby. - mondja, majd vesz egy mély levegőt, mely közben hangja megremeg. - Igyekezni fogok. - mondja, és az, hogy megakar győzni, valamint a tudat, hogy úgy érzi szüksége van rá összetöri a szívem. Hirtelen bűntudat kezd el emészteni, és nem tudok nem arra gondolni, hogy azért mondja ezt, mert attól fél nem vagyok abban biztos, hogy nem hagyna el.

- Nézd, ha ez amiatt van, ami történt évekkel ezelőtt, akkor szeretném ha tudnád, hogy nem gondolom úgy, hogy nem lennél képes maradni ezúttal. - mondom neki, és ezúttal teljesen felülök. A tekintetével kerül engem, ami miatt mellkasom összeszorul, mert tudom fején találtam a szöget. Egy mély, megremegő levegőt vesz, és továbbra sem néz rám, csak nyel egyet, és látom a szemei könnybe borulnak. Tudom, hogy ez érzékeny téma, és mindig is az lesz, mert ahogyan akkori döntése hatással volt rám, úgy rá is, és azzal együtt egy halvány pecsétet nyomott a párkapcsolatunkra, de ennek ellenére még mindig itt vagyunk, együtt.

Finoman bólint egyet, de még mindig a kezét nézi.

- Gondoltam rá, igen. - a hangja halk amikor ismét megszólal. - Nem tudom kiverni a fejemből. - mondja, melyre kezemet ismét az arcára téve igyekszem őt minden erőmmel megnyugtatni. Szemeit érintésemre becsukja, és tenyeremnek döntve fejét mély levegőt vesz.

- Én bízom benned. - mondom neki, melyre tenyerét az enyémre helyezi, majd tekintetét egybefonja az enyémmel. Szemei sokkal zöldebben csillognak a könnyeknek köszönhetően. Ez az első alkalom, hogy igazán sírni látom, és mivel ritkán teszi, a ritka látvány a szívemet apró darabokra tépi.

Harry Styles szemszöge

A mellkasom fájdalommal süllyed és emelkedik minden egyes levegővétellel, miközben a szavai újra és újra lejátszódnak a fejemben, próbálva felfogni azokat, és értelmet szentelni nekik. Én bízom benned. Nem akarom elhinni, hogy azok után amin keresztül vittem, amibe belerángattam, még mindig van benne bizalom az irányomba.

A kezén lévő kezem szorosabban fogja közre ujjait, igyekezve még közelebb hozni érintését az arcomhoz. Vele ellentétben én nem bízom az érzéseimben, és egy szavamnak sem vagyok képes hinni ebben a pillanatban. A félelem erős, a szívem pedig fájdalommal és sajogva húzódik össze, ezzel teljesen összezavarva és megkavarva mindent. Felicity továbbra is némán, ugyanakkor gondoskodóan vizslat engem, majd mikor nem számítok rá, közel hajolva hozzám ajkait a szám sarkához érinti, melytől érzem, hogy a szívem megdobban. Nagyot nyelek, majd pár pislogást követően a maradék könnyeim is legördülnek az arcomon, aztán ismét lehunyom a szemem, igyekezve kontrollálni hevesen verő szívemet, és azzal együtt a szépen lassan hatalmukba kerítő érzelmeket.

- Ezt is megoldjuk. - suttogja gyengéden, miközben ajka továbbra is az arcomon időzik, majd azt követően elválva tőlem egy visszajelzésként szolgáló bólintást intéz felém. Ránézek, egyenesen a szemébe, próbálva egy biztos pontot találni benne. A szívem még mindig gyorsan ver, de lassan kezd megnyugodni, amikor keze ismét az arcomra siklik. Finoman bólintok, ismét az arcomhoz tartva a kezét, és halkan, bizonytalanul csak annyit mondok.

- Megoldjuk. - ismétlem őt, és kijelentésem sokkal inkább tűnik kérdésnek, mint állításnak. Magamhoz húzom, a karjaimat szorosan a dereka köré fonva, majd arcomat a nyakába temetem, mélyet lélegezve, miközben a kiengedett levegő megremeg az ajkaim között. Az illata, a bőre melege mintha az egyetlen dolog lenne, ami jelenleg életben tartana. Szorosabban ölelem, nem akarom elengedni, mert minden amire jelenleg szükségem van, az a közelsége.

Egy pillanatig csendben maradok, próbálva összeszedni a gondolataimat, de minden túlságosan is szétszórt, és képtelen vagyok rendet tenni a fejemben. Végül megszólalok, halkan, óvatosan, mintha attól félnék, hogy a szavak összeomlanak a levegőben. Egy csókot nyomok az nyakhajlatába, melytől bőre libabőrös lesz.

- Kérdezhetek valamit? - kérdezem felpillantva rá, és ajkaim továbbra is gyengéden érintik a bőrét, ahogy beszélek.

- Bármit. - feleli lágyan, miközben az arcát a homlokomhoz érinti, és az ujjaival végigsimít a vállamon. Az érintése megolvaszt bennem valamit, de a gondolatok még mindig bennem rekednek, így képtelen vagyok magamat teljesen átadni neki. Mély levegőt veszek, és igyekszek valami értelmeset mondani,

- Mi van, ha. - kezdeném, de megállok, mert a szavak egyszerűen nem jönnek. Egy frusztrált és kimerült sóhaj szökik fel belőlem, így csak magamhoz húzom, még közelebb, olyannyira közel, hogy már majdnem az ölemben tartom, mintha ez megoldást adna a szorongásomra.

- Semmi baj, beszélj hozzám. - mondja halkan, bátorítva, miközben végigsimít a bőrömön ismét. A hangjától összeszorul a szívem, de a kezei szinte azonnal megnyugtatnak. Egy újabb remegő levegővétel hagyja el a számat.

- Félek. Kurvára félek. - bukik ki végül belőlem, és a  szavak élesen hasítanak a lelkembe, ahogy kimondva hallom őket, de mégis mintha egy része a súlynak eltűnne a vállamról, most hogy végre beismertem neki. Pillanatnyi csend követi a szavaimat, és igyekszem folytatni, de a hangom elcsuklik. - Mi van, ha elrontom? Veled, a gyerekkel... mi van, ha mindent elcseszek? - kérdezem, és ismét megállok, mert az érzelmeim elfojtanak, és a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb lesz. Felicity nem szól azonnal, és bár nem szeretem a csendet, valahol mégis megnyugtató, hogy hozzám hasonlóan talán ő is gondolkodik. Az érintése nem szűnik, és ez az egyetlen dolog, ami nem enged teljesen összeomlani.

- Harry az a helyzet, hogy senki sem tudja pontosan, hogyan kell gyereket nevelni. Én sem. - mondja végül, a hangja halk, nyugodt és szokásosan gyengéd. Egy pillanatig emésztem a szavait, és érzem, ahogy a pánik enyhül bennem. A kezem lassan végigsiklik a hátán, finoman mintákat rajzolva rá, miközben bólintok.

- Tudom. - mondom rekedten. - De egyszerűen nem akarom elrontani, és félek minden kicsúszik az irányításom alól. - teszem hozzá, az ujjai erre a hajamba siklanak, gyengéden játszadozva tincseimmel.

- Nem fogod. - válaszolja határozottan, mely egyszerre rémiszt meg, és nyugtat meg. Megrémiszt, mert ez megkérdőjelezi magammal szemben, és a felé irányuló hitelességemet, mert ha magamba nézek, képtelen vagyok arra gondolni, hogy képes legyek a szerepre. Nem látom magam szülőként. - Te leszel a leggyengédebb, legfigyelmesebb és legtürelmesebb szülő, akit valaha ismertem. - mondja, és a szavai átmelegítenek, a mellkasomban lévő szorítás lassan oldódik, és a kétségek is mind lassan háttérbe szorulnak. Egy halk hümmögés szakad fel belőlem, miközben lehunyom a szemem, és csak élvezem a közelségét.

- Tényleg így gondolod? - suttogom a vállára, a hangom halk, de tele reménnyel. Kérdésemre válaszként bólint, és egy apró mosoly jelenik meg az arcán.

- Ott van Hazel, és Zayn lánya is. Hihetetlen voltál velük, természetes és odaadó. - mondja, melyre az ajkam megrándul, ahogy egy mosoly próbálkozik az arcomra kúszni. Tudom, hogy igaza van, mert mindig is jól kijöttem a gyerekekkel, ha volt lehetőségem érintkezni velük. Lassan felemelem a fejem, és a szemébe nézek.

- Tényleg azt gondolod, hogy jó apa lehetek? - kérdezem, a hangom most már egy fokkal erősebb. Bólint egyet.

- Igen. - mondja ismét határozottan, minden kétség nélkül. - Erős vagy, Harry. Ha végiggondolod mindazt, amin keresztülmentél, semmi sem állíthat meg. - jegyzi meg, a szavai mélyen megérintenek, és hirtelen nem találok szavakat. Csak nézek rá, a szívem pedig lassan megtelik még több hálával és szeretettel amit iránta érzek. Lassan előrehajolok, a homlokomat az övének támasztom.

- Nélküled senki se lennék. - suttogom halkan, és érzem, hogy a teste megfeszül a szavaimat követően, mintha elutasítaná azt, amit mondtam.

- Mindig itt leszek neked. - feleli végül egy lágy mosollyal az arcán, melyet követően kezem az arcára siklik, az ujjaim gyengéden végigsimítanak a bőrén, mielőtt előrehajolnék és megcsókolnám. A csók lassú és gyengéd, és az érzés olyan, mintha hazatalálnék. A másik kezem közben a derekára siklik, magamhoz húzva őt, hogy még közelebb legyen hozzám. Egy lassú mozdulattal csúszik lejjebb, teljesen elfeküdve alattam a matracon. Követem őt, és a testem teljesen az övéhez simul, a közelségből adódóan az ajkaim elválnak az övétől, hogy a nyakát hintsem be gyengéd csókokkal, melytől hallom, ahogy a lélegzete elakad. Az ujjaim lassan a pólója alá siklanak, gyengéden cirógatva bőrét.
Bőre libabőrös lesz érintésem alatt, melytől a melegség végigfut az ereimben, az illata pedig mélyebbre húz, melynek következtében az ajkaim újra az övét keresik, hogy ismét megcsókoljam. Nyelvem gyengéden siklik alsó ajkához, engedélyt kérve a bejutásért, melyre szinte azonnal engedékenyen válaszol. Egy halk nyögés szakad fel belőlem, ahogy érzem, hogy minden rezdülése az enyém, ahogy teste minden apró gesztusomra reagál, tökéletes szinkronban léve az enyémmel. Ajkaink egy pillanatra sem válnak el egymástól, miközben ujjaim a testét térképezik fel, próbálva minden részletét memorizálni, miközben még közelebb nyomom magam hozzá. Az ujjaival a hajamba túr, és épp teljesen képes lennék elveszni benne, amikor a telefonom megszólal, megtörve a pillanatot.

- Francba. - morgom, ahogy lecsúszom mellőle, és az éjjeliszekrényről felkapom a telefont. A kijelzőre pillantok, és csalódottan sóhajtok.

- A munkából keresnek. - jegyzem meg, majd felveszem, a hangom kelletlen. - Igen? - kérdezem, melyre rögtön a lényegre térnek. Szeretnék, ha bemennék a londoni gallériába, mert az utolsó pillanatban kisebb helyszínen lesz megtartva a kiállítás, így kevesebb festményemet fogják tudni csak kiállítani. Egy pár mondat után közlöm ott leszek, majd leteszem, és már előre bocsánatkérő arckifejezéssel fordulok Felicity felé, ki kiváncsi tekintettel már amúgy is engem vizslat.

- El kell mennem Londonba. - mondom halkan, látva a csalódottságot az arcán. - Át kell variálni a kiválasztott festményeket, mert nem férnek el az új helyszínen. - mondom neki, melyre megértően bólint. Egy morgást követően mászok ki az ágyból, majd a szekrényhez lépve kiveszek egy pólót, egy nadrágot.

- Rendben. - szólal fel végül, melyre szemöldökeim felszaladnak, és a mozdulataim abbamaradnak.

- Meg se próbálsz maradásra bírni? - kérdezem tőle, majd a pólót átdobva a nyakamon megigazítom, hogy teljesen fedje a felsőtestem. Kérdésemre egy mosoly jelenik meg az arcán, tekintete pedig végigfut a testemen.

- Tudom, hogy ez neked fontos. - mondja, miközben felkönyököl. - Na meg úgyse tudnálak. - teszi hozzá, és a mosoly az arcán egyre szélesebb lesz, ahogy a nadrágom felvétele után megindulok felé. Mikor már teljesen felette állok, fejét felemeli, ezzel arra invitálva, hogy megcsókoljam, és kezét a nyakára téve eleget is teszek a kérésének.

- Megleszel nélkülem? - kérdezem két csók között, melyre csak hümmög egyet, én pedig elválok tőle, hogy a szemeibe nézzek. A válaszát várom, melynek észrevétele után bólint egyet.

- Charlotte találkozni akar egy kávéra. - közli, melyre meglepődötten bólintok egyet, majd kezemmel a hajamba túrva kiegyenesedek, és folytatom a készülődést. - De ettől függetlenül siess haza. - teszi hozzá, melyre egy féloldalas mosoly kúszik az arcomra. Egy pillanatra figyelem az arcát, és érzem, ahogy az egész testemet elönti a rossz érzés, amiért magára kell hagynom, és nem lehetek vele ma itthon.

- Biztos rendben leszel? - kérdezem, melyre felnéz rám a közben kezébe vett telefonról. Biztosan Charlottenak üzen.

- Miért ne lennék? - kérdezi, hangja pedig megremeg a közben kiengedett apró nevetésnek. Ahogy felnéz rám, az ágyamba feküdve, az mind szembesít azzal amit ma kihagyok. Egy halk, dacos nyögés szakad fel belőlem, miközben megrázom a fejemet.

- Ez nem igazságos, ugye tudod? - kérdezem, melyre fejét oldalra biccenti, és képzeletben most térdre estem előtte. - Nem nézhetsz így rám, mikor tudod, hogy el kell mennem. - mondom, melyre elmosolyodik. Az a mosoly, amely az őrületbe tud kergetni, amely olyan hatással van rám mint semmi más.

- Hogyan? - kérdezi, és a hangja alapján tudom, hogy pontosan tudja mit csinál. Ismét közel sétálok hozzá, mely veszélyes játék, mert ha most hozzáérek, akkor talán soha nem hagyom el ezt a házat.

- Pontosan tudom, hogy tudod. - szembesítem, melyre felnevet, a hang, amitől a szívem hevesebben kezd el verni, és teljesen levesz a lábamról. Hiába is akarok, nem tudok neki ellenállni, a következő pillanatban már az ágy szélén ülve ismét közel vonom magamhoz. Lehúzom róla a paplant, a hirtelen hidegebb levegő hatására a bőre libabőrös lesz, a látvány pedig annál csábítóbb.

- Szeretnéd ha kikísérnélek? - kérdezi, melyre határozottan bólintok egyet, ő pedig azonnal feláll. Nagyot nyelek, és kezem ismét a hajamba szalad frusztrációm levezetéseképp, ahogy meglátom őt magam előtt, a pólómban, kócos hajjal, és a tudat, hogy a gyerekemet hordja a szíve alatt egyszerre lenné képes őrületbe kergetni ha hagynám. Teljesen kétfelé szakadok, ahogy egyszerre érzem kötelességemnek a munkát, illetve azt is, hogy vele legyek most.

- Nem akarok menni. - mondom neki halkan, mikor közel sétálva hozzám kezei a vállamra simulnak, én pedig a combjai hátulját cirógatom meg. Egy mosoly jelenik meg az arcán.

- Menned kell. - mondja, és a fejem hátraesik egy morgással egybevéve. Mikor tekintetem ismét találkozik az övével elmosolyodom. - Gyerünk. - mondja, majd elindul az ajtó felé, pontosan tudva, hogy követni fogom. Pár pillanatig csak figyelem őt, majd mikor a válla felett rám néz azonnal felpattanok és csatlakozok hozzá. A rövid út le a lépcsőn az előszobáig csendben telik.

Mikor már rajtam van a cipőm, a kabátom, a kocsikulcs és minden egyéb a kezemben, ismét megakadok, és az elmenetel közelsége egyre jobban erősíti bennem a magam maradásra késztetését.

- Itt leszek, mikor hazajössz. Ne aggódj! - mondja, majd átöleli a derekamat, melyet viszonzok.

- De aggódom. - jegyzem meg egy sóhajtást követően, melyre halkan felnevet. - Tudom, hogy mennem kéne, de nem akarlak egyedül hagyni. - mondom neki, melyre csak elmosolyodik. - Hülye munka.

- Szereted, Harry. - mondja, és a szívem kihagy egy ütemet, mikor a nevem elhagyja a száját. - Emlékszem mikor arról álmodoztál, hogy saját kiállításaid lesznek, ahol az emberek megvehetik a festményeidet. - jegyzi meg, és a tudat, hogy emlékszik megmelengeti a szívem.

- De nem jobban, mint téged. - vágok vissza játékosan, melyre megforgatja a szemét szintén pajkos jelleggel.

- Menj! - mondja egy rövid szünet után, melyre bólintok egyet és egy apró csók után már ki is sétálok az ajtón, egyenesen a kocsi felé. Beülve beindítom a kocsit, majd eszembe jut, hogy itt hagytam múltkor a kesztyűtartóban a noteszemet, melyben a jegyzeteim voltak a kiállítást illetően. Gyorsan lenyitom a kis tárolót, hogy leellenőrizzem, és egy megkönnyebbült mosoly kúszik az ajkaimra amikor meglátom a füzetet, és érte is nyúlok, azonban valami más is kiesik amikor kiveszem a helyéről.

Egy boríték.

Szemeimet ráncolva fordítom meg az enyhén megviselt kinézetű papírtasakot, és az arcom lebénul, mikor elolvasom a rajta lévő szöveget.

Annak, akit a fiam szeret.

Sziasztok!
Több mint egy éve nem frissült a könyv, amit nagyon sajnálok. Az egyetem kezdete óta kevesebb időm volt írni, de most, hogy sikeresen végeztem a vizsgaidőszakkal, és nincs suli február közepéig, így végre több időt tudok szánni a folytatásra.

Ha elolvastad az új fejezetet, kérlek hagyj nyomot magad után! Egy csillag vagy komment is sokat jelentene nekem. Nagyon nyitott vagyok a véleményetekre!

All the love, M. x