Sziasztok!

Nem is tudom mikor volt itt utoljára frissítés, az egyetlen dolog amivel tisztában vagyok az az, hogy régen.

Viszont most meghoztam az újabb fejezetet, mely remélem képes kárpótolni titeket azért, hogy ennyi ideig folytatás nélkül maradtatok.

Itt a negyven harmadik fejezet, melyhez jó olvasást kívánok. Ha tehetitek, akkor kérlek hagyjatok nyomot magatok után! Nem számít, hogy az egy komment, vagy egy kis csillag. Mindkettőért végtelenül hálás vagyok!

Mégegyszer remélem elnyeri tetszéseteket, és további szép estét nektek! x

Anya kijelentését követően a levegő a tüdőmben ragad, és hirtelen úgy érzem képtelen vagyok hozzájutni, amiért testem teljes mértékben sokkos állapotba kerül, nem képes megfelelően funkcionálni.

A vonal másik végén tartózkodó személy csendben marad, mintha elegendő időt hagyna nekem ahhoz, hogy megemésszem az információt, amivel ellátott.

- Az lehetetlen. - pattanok fel miközben könnyelműen próbálom elutasítani a lehetőségét, hiszen minden alkalommal védekezve szeretkeztünk, így amiatt tartom képtelenségnek azt, hogy teherbe estem volna. Ám valami mégis azt súgja az esély nincs kizárva, hisz a tüneteim mind egyeznek, valamint rengeteg példa van arra, hogy egyetlen védekezési forma sem nyújt garantált biztonságot ez ellen. Kezemet homlokomhoz szorítva kezdek el fel-alá sétálgatni a fürdőben, miközben gondolataimat igyekszem összeszedni. - Most mit csináljak anya? - suttogom kétségbeesetten, amiért nem szeretném, hogy Harry meghallja, és esetleg őt is sokként éri a dolog.

- Ezt egyfajta módon derítheted ki, mégpedig veszel egy tesztet, és meglátod terhes vagy-e, vagy sem. - mondja, melyre idegességemben a szám belső felét kezdem el harapdálni. Ha valamire nem vagyok felkészülve, az az, hogy anya legyek. Már csak a gondolata is annak, hogy egy gyerek fog az én felelősségem alatt állni teljesen megrémiszt.

Na és Harry? Ő egyáltalán készen áll arra, hogy betöltse valaki életében az apa szerepet? Szeretem őt, és bízom is benne, de még csak most kezdett jó irányba fordulni az életünk, mi van ha ez mindent véglegesen lerombol? Mi van ha megijed, és visszalép a kapcsolatunktól? Képtelen lennék egyedül elbírni egy ekkora teherrel.

"Minden rendben kincsem?" - kérdezi, miután a csend az én részemről valószínüleg elárulta mennyire is megvagyok ijedve.

- Nagyon félek. - szalad ki a számon, és azzal együtt felszakad minden érzelem, melyet ez a helyzet kiváltott belőlem. A könnyeim szüntelenül csorognak le az arcomon, és legszívesebben most azt szeretném, ha itt lenne mellettem.

"Oh Felicity" - szólít a nevemen, és hangja elcsuklik, mely a tudtomra adja, hogy hozzám hasonlóan ő is szintén elérzékenyült. - "Ha valamit biztosan tudok, az az, hogy belőled nagyszerű anya lesz. Harry pedig amennyire szeret téged, tudom hogy támogatni fog ebben" - mondja, szívem pedig barátom említését követően kihagy egy ütemet.

- És mégis hogyan fogom elmondani neki? – kérdezem, melyre mindössze egy mély sóhajjal válaszolt. Miközben ő minden bizonnyal azon gondolkodott, hogy mit mondjon, én addig szépen lassan elérkeztem a realizációhoz, hogy mindaz, amin Harry és én keresztül mentünk, azt csak mi ismertük igazán. Anya nem volt tisztában a szenvedésekkel, és az áldozatokkal melyekkel járt az, hogy eljussunk oda, ahol most vagyunk. Nem tudja, hogy Harry elveszítette az anyját amikor még túl fiatal volt, melyet követően az apja teljesen magára hagyta egy olyan érzéssel, mely talán az egyik legfájdalmasabb, amivel valakinek fel kell vennie a harcot. Nem támogatta őt lelkileg senki sem, melynek következtében elszigetelte magát nem csak az igazi önmagától, de megtanulta kizárni magát a világból is. Nem tudja, hogy amikor elhagyott engem, azt azért tette, mert biztos volt abban, hogy nem képes engem úgy szeretni, mint ahogyan én azt megérdemlem. Túl sok évünkbe került, hogy itt legyünk, ahol végre önmagunkra, egymásra és a párkapcsolatunkra fókuszálhatunk. Szörnyen érzem magam, amiért ez a gondolat megfogalmazódik a fejemben, de úgy érzem egy gyerek most nem segítené elő a folyamatot.

"Szeret téged, Felicity" – mondja anya, melyre elönt a tehetetlen düh, és legszívesebben ordítanék, hogy ez nem olyan könnyű, mint ő azt hiszi. Tudom, hogy szeret, és azt is tudom, hogy igazán teszi, de a gondolata annak, hogy Harry eltávolodik tőlem a terhesség alatt olyan erős gyomorgörcsöt okoz, hogy úgy érzem képes lennék összeesni, ha nem támaszkodnék a mosdónak. "Nem ismerem őt nagyon, de azt tudom, hogy te is szereted őt, szóval abban biztos lehetsz, hogy tökéletes a szerepre" – mondja. Szóra nyitom a szám, hogy hozzászóljak a dologhoz, de azonnal be is csukom, amikor a fürdőszoba ajtaja egy halk reccsenéssel újra kinyílik.

Azonnal a hang irányába fordulok, ahol Harry áll egy halvány mosollyal az arcán, és egy bögre teával a kezében. A látványa annak, hogy mennyire gondoskodó csak fokozza a sírás késztetését, amiért tényleg nem akarom elijeszteni, vagy esetleg újra elveszíteni.

- Igen, igazad van. - bólintok, ezzel megadva magamat a döntésnek, miszerint nem fogok panaszkodni neki részletekbe bonyolódva, amiért mindössze a teát akartam, és Harry karjait ahogy azok körém csavarodva álomba ringatnak. - Megcsinálom, és holnap felhívlak, jó? És kérlek ne mondj semmit Stevenek, amíg nem biztos az eredmény. - kérlelem, hisz tudom mindenbe beavatja a férjét, és jelenleg a legutolsó dolog, amit akarok az az, hogy mindenkit hiú reményekbe kergetni, hogy aztán letörjem az esetleges jókedvüket, ha talán téves riasztás lenne. Ismét Harry felé pillantok, ki összevont szemöldökökkel hallgatja a beszélgetést, minden bizonnyal összezavarta az, amit az előbb mondtam.

"Egy eléggé általános dolgot kérsz tőlem, hisz ismersz. Imádok pletykázni a férjemnek" - mondja félig nevetve, mely elérte, hogy végre belőlem is felszakadjon egy halk, szuszogáshoz hasonlítható nevetés.
"De rendben, megígérem, hogy nem mondom el neki. Viszont kérlek, azonnal hívj, ha megkapod az eredményt. És egy nőgyógyászati látogatás sem lenne rossz döntés, csak hogy biztosak legyetek benne." - mondja, és a tény, hogy magát némileg kivonta a képből e-téren hirtelen realizáltatta velem, hogy többé már nem vagyok az a kislány, aki az anyukája kezét fogva old meg minden problémát. Ezzel a kijelentéssel mintha elengedte volna a kezemet. Felnőtként kezel, ami egyszerre megkönnyebbítő, ugyanakkor mellkasba is vág.

-Ha már arról van szó, hogy mennyire is ismerjük egymást, akkor tudhatnád, hogy az lesz az első dolgom, hogy neked szóljak. - mondom, melyre ismét felnevet. Pár másodperc erejéig csendbe burkolódzunk, mialatt mély sóhajokat véve igyekszem uralkodni érzéseimen. - Szeretlek anya. - mondom neki, és bár úgy érzetem elég összeszedett vagyok, hogy ezt közöljem vele, hangom mégis elcsuklik.

"Én is szeretlek Fel. Add át Harrynek, hogy üdvözlöm" - mondja, mielőtt közölném volna vele, hogy úgy lesz, majd bontjuk a vonalat. Egy mély sóhaj következtében csúsztatom a telefont a mosdóra, majd nézek ismét Harryre, ezúttal megengedve felé egy megfáradt, mégis őszinte mosolyt, miközben figyelem ahogy belép a helyiségbe, lerakva a bögrét a telefonom mellé. Odalép hozzám, hogy szorosan magához öleljen, de túl kimerült vagyok ahhoz, hogy viszonozni tudjam, így csak karjaim lógnak a testem mellett, míg mellkasomat elönti a melegség, ahogy közelsége szépen lassan visszatérít energikusabb állapotomhoz. Mintha tudná, hogy erre van szükségem ölel egészen addig, míg tagjaim lomhán ugyan, de legalább dereka köré fonódnak.

- Mit mondott? - kérdezi suttogva, mintha attól félne megváltoztat bennem valamit az, hogyha most megszólal. Egy lágy simítással a felkaromon, és egy csókkal a halántékomon nyugtat tovább, majd szorítása egy pillanatra megerősödik, ezzel összetartva engem. Felé fordítom a fejem, de még így is túl gyenge vagyok ahhoz, hogy a szemeibe nézzek. Félek jól ismert tekintet megindítaná az érzelmeimmel telt lavinát, és egyszerűen kibökném neki a helyzetet ahelyett, hogy szépen lassan vezetném fel neki az elkerülése érdekében, hogy ő is kibukjon.

- Javasolt valamit, de nem tudom, hogy arról van-e szó. – mondom neki, melyre szemöldökeit felvonva vizslat, szavaimat követő zavarodottságát arckifejezése teljesen tükrözi a számomra. Miután végre elég bátorságot szedtem össze ahhoz, hogy felvegyem vele a szemkontaktust, szemeiben látom, hogy szinte haldoklik azért, hogy végre kimondjam mi történik. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy aggódik értem, vagy fél mit fogok neki mondani. - Nem tudom érdemes lenne elmondanom, mielőtt biztosra megyek. - mondom neki csak hogy megtörjem a csendet, tekintete pedig abban a pillanatban megváltozik, és félelme helyett türelmetlenségéről kezd el árulkodni.

- Megint azt csinálod. - jegyzi meg egyszerűen, majd hátralép, hogy arcomat tisztes távolból figyelje.

- Mit csinálok? – kérdezem.

- Félsz, hogy amit mondani akarsz bántani fog, vagy visszalök a régi szokásaimhoz, de akarlak téged, és ott akarok lenni neked, ahogyan te mindig ott voltál nekem. Próbálkozom, de hogyan próbálkozzak, ha folyamatosan könnyebbé teszed azt nekem? - mondja, és megváltozni látszott gondolkodása eléri, hogy állam képletesen a földet súrolja. Szavai kirúgták alólam a földet, így csak állok előtte mint a cövek, mozdulatlanul, miközben kezeimet a mellkasához szorítom, miközben szemeibe nézek.
- Tudom, hogy talán nem éreztetem ezt veled, de nekem elmondhatsz bármit, ugye tudod? - kérdezi, melyre mindössze bólintani vagyok képes, pedig nagyon szívesen meggyőzném annak igazáról, amit mondott.
- Akkor mondd el. - mondja, miközben kezeit hátamról a vállaimra csúsztatja támogatásképp. Mély levegőt veszek, melyet egy nagy nyelés követ, amiért egyre idegesebb és idegesebb leszek. Tisztában vagyok azzal, hogy joga van tudni, mégis nagyon félek, hogyan fog reagálni.

- Mi lenne, ha kimennénk a nappaliba, hogy letudjunk ülni? - kérdezem nyugodt hangon, mely mintha egy pillanatra megrémisztené őt, és még talán hezitál is, mégis bólint ahogy követni kezd. Ahogy elérjük a kanapét a nappaliban, ő megtorpan, és szemeiben bizonytalanság fut át, és úgy néz rám, mintha az én biztatásomra lenne szüksége ahhoz, hogy megtegye a következő lépést, és leüljön mellém. Természetesen nem erőltetem, hogy úgy tegyen, mégis úgy érzem jobban jár, ha leül, hisz amit mondani készülök lehet megrázhatja őt, így bólintok, melyet követően helyet foglal mellettem. Kényelmetlen csend tölti meg a teret, mely kezd olyannyira elviselhetetlenné válni, hogy úgy érzem képes ismét elönt a hányinger. Hallom, ahogy mély levegőt vesz, és érzem, ahogy megmozdulva mellettem közelebb húzódik hozzám, hogy kezét a térdemre tegye.

- Mi a baj? Mit mondott anyád? – kérdezi, melyre alsó ajkamba harapva próbálok némi feszültséget kivezetni a testemből. Utálom, amiért ennyire félek erről beszélni neki, ugyanakkor fogalmam sincs hogyan máshogy érezhetnék a szituációt illetően.

- Szeretném, ha végig hallgatnál, és nyugodt maradnál közben. - felelek részben kérdésére, melyre kissé eltávolodik tőlem, és ajkai résnyire elnyílnak egymásból, amiért látszólag a levegő a tüdőjében ragad.

- Most már kezdesz megijeszteni, aggódnom kéne? - kérdezi, és elvéve kezét a térdemről keresztezi karjait a mellkasa előtt, miközben mélyen a kanapé támlájába süllyed. A gyomrom ismét fordul egyet, melynek következtében előre dőlök, és felső karjaimat szorítva gondolkodni kezdtem, hogy mégis van-e valami mód arra, hogy egyetlen gombnyomással elkerüljem ezt a beszélgetést. Miért kell ennek megtörténnie? Mindaz, amin keresztül mentünk, miért nem lehet egy pillanatunk, amikor minden egyhelyben áll, és mi is megnyugodhatunk végre?

- Nem, csak... - mondanám, de félbeszakít.

- Akkor mondd már kérlek, mert az őrületbe kergetsz. - hirtelen hanglejtése megijeszt, de szerencsére gyorsan észreveszem a lassan rajtam eluralkodó pánikot, és elnyomom azt, mielőtt még hatást gyakorolna összeszedettségemre.

- Lehet terhes vagyok. - mondom neki szemeimet összeszorítva, de azonnal kinyitom őket, amikor nem szól semmit sem válaszul. Arca falfehérré válik, és az eddigi ráncoknak nyoma sincsen, ahogy bőre kisimul a döbbenettől.

- Mi? – kérdezi, fejét enyhén megrázva mintha csak most fogná fel, amit mondtam. - Hogy érted azt, hogy lehet? Egyáltalán, hogy van erre esély? - kérdezi, melyre ajakimat egy vonallá préselem olyan erővel, hogy szinte azonnal zsibbadni kezdenek.
- Körülbelül ötször, ha szexeltünk az idő alatt, hogy ismerjük egymást, és minden alkalommal védekeztünk. Hogyan lehetséges ez? - teszi fel ismét a kérdést, melyre, ha még egyszer megkérdezi se tudom majd a választ. Miután nem válaszolok feláll mellőlem, melynek következtében gyomromban nőni kezd a csomó. A pillanat, amikor kisétál majd az ajtón elérkezett, és ha akarnám se tudnám meggátolni, hogy itt hagyjon, ha akar. Szemeim megremegnek, ahogy a kép megjelenik előttem. Tudtam , hogy kifog akadni, mégis létem egy darabja abban a reakcióban bízott, ahol boldog, és megölel ahogy meghallja a hírt.

- Számít egyáltalán? - kérdezem ezúttal én, melyre mozdulatai abbamaradnak, és hirtelen felém fordul, mintha nem akarná elhinni, hogy ezt kérdezem. A szemei sokkal sötétebbnek tűnnek kitágult pupillái miatt, melynek köszönhetően tekintete sokkal ijesztőbbnek tűnik.

- Szerinted készen állok arra, hogy apa legyek? - emeli meg a hangját, melynek következtében enyhén megugrom. Elfordul tőlem, miközben összekulcsolja a kezeit a tarkóján, mialatt nem szól egy szót sem.

- Egyikünk sem készült fel erre. - mondom neki, miközben felpattanok, tekintve, hogy leülve sokkal kisebbnek és sebezhetőnek érzem magam hozzá hasonlítva. - De szerintem nagyszerű apa lennél.

- Honnan tudod? Honnan tudod, hogy nem fogok elbaszni ahogyan az apám azt velem tette? Nézz rám, teljesen szétvagyok esve. Szerinted képes lennék egy gyerek nevelésére ezzel a lelkiállapottal? - mutat magára miközben ismét szembefordul velem, hangja pedig dühvel és félelemmel fűtött. Ekkor nyer értelmet minden. Mindaz a fájdalom és düh a szemeiben mind a belső gyermekének a kivetülése, aki még mindig arra várt, hogy meggyógyítsák. Minden az arcán átsuhanó érzelem az ő megsértett tapasztalatainak a következménye.

- Láttalak Zayn kislányával, és azt is láttam, ahogy Hazellel bánsz. Megvan a tendenciád hozzá, és ezúttal nem kell egyedül csinálnod. Én itt leszek veled. - mondom neki, miközben közelebb sétálva hozzá figyelembe veszek a szemében összegyűlt könnyeket. Tenyeremet arcához érintem, melynek következtében szemeit lehunyja, így a könnyek szabad utat nyerve lecsordulnak arcán, egyenesen a tenyeremnek ütközve, így lehetőségem van letörölni azokat, azzal együtt elvenni egy keveset a fájdalmából. Fejét lehajtva dönti homlokát az enyémnek. - Itt leszek neked. - suttogom, melynek következtében enyhén megrázkódik, ahogy hagyja az érzelmeket a felszínre bukni karjaim között. Egy hirtelen, megjósolhatatlan mozdulattal esik térdre előttem, arcát hasamba rejtve szorít magához, miközben orrával köröket rajzol, míg végül egy szipogás következtében felnéz rám, és állát nekem támasztja.

- Félek. – jegyzi meg, és ahogy hangja megtörik, az bennem is megváltoztat valamit. Akárhányszor Harry megtört előttem, azzal bennem is megszakított valamit. Mindent megtettem azért, hogy elvegyek a fájdalmából, mert annyira szeretem, hogy azt akarom sose szenvedjen. - Nem akarom elrontani.

- Én is. - ereszkedek le a szintjére, majd kezeit megragadva az ölembe helyezem azokat. - Gyere ide. - mondom neki, majd kezeit meghúzva elérem, hogy közelebb jöjjön, hogy szorosan áttudjam őt ölelni.

Percek telnek el egymás karjaiban, mégis egyikünk se tervez elszakadni a másiktól. Talán erre van most szükségünk, szavak nélküli, érzelmi támogatásra.

- Hogyan tudjuk kideríteni, hogy tényleg arról van-e szó? - kérdezi a vállamnak mormolva, majd finoman eltol magától, hogy maradék könnyeit letörölje, aztán a szemeimbe nézzen.

- Csinálnom kell egy terhességi tesztet. De annak eredménye ellenére is szeretnék elmenni az orvoshoz, csak hogy biztosak lehessünk. - felelek kérdésére, melyre csak bólint, ahogyan én is, mielőtt ismét csend venne körül minket.

- Menjek veled? – kérdezi, ezzel meglepve, hisz nem várom el, hogy velem jöjjön a patikába.

- Igen, örülnék, ha ott lennél velem. - bólintok válaszképpen, melyre némi pánik fut át arcán, azonban hamar elfedi azt egy halvány mosollyal, és egy csókkal a homlokomon mielőtt felállna a földről, kezét kitartva felém felsegítve engem is. - Van egy patika nem messze a sarkon, mely éjjel-nappal nyitva, szóval azzal nem kell foglalkoznunk hol keressük. - mondom neki, miközben a konyhába sétálok a táskámért, majd a vállamra dobva azt ismét csatlakozom hozzá. Hirtelen nem a huszonhat, hanem ismét a tizennyolc éves Harryt látom magam előtt, ahogy gondolataiba merülve mered maga elé. Ahogy felnéz rám, és tekintetünk találkozik próbál úgy mutatkozni, mintha rendben lenne, de túl jól ismertem ahhoz, hogy higgyek az álcának, melyet felhúzni próbál, hogy elrejtse előlem fájdalmát. Nincs szükség megjátszásra, hisz ugyanolyan ideges vagyok, mint ő.
- Biztos vagy abban, hogy jönni akarsz? Egyedül is megoldom, és majd felhívlak, ha az könnyebbé teszi ezt számodra, én nem erőltetem. - kérdezem tőle kezemet a felkarjára simítva, melyre fejét enyhén megrázva kivonja magát gondolataiból.

- Igen, szeretnék ott lenni veled. - mondja, majd kiegyenesedve összeszedi magát, ugyan az nem tart sokáig, amiért másodpercekkel később ismét görnyedt testtartása által ismét egy sebezhető gyereknek tűnik számomra. - Az én hibám is, hogy itt tartunk, mivel mindketten részt vettünk a szex részében, nem csak te. - mondja, melyre egy halk kuncogás szakad fel belőlem, ő pedig végre, még ha gyengén is, de legalább már őszintén elmosolyodik.

- De azt nem szeretném, ha magadat okolnád teljes mértékben. - közlöm vele, melyre lenéz rám, majd kezemet megfogva közel von magához, és megcsókol úgy, ahogyan még soha. Kevésbé szenvedélyes, sokkal inkább az ő nem verbális módja, hogy kimutassa szeret, ugyanakkor némi sajnálat is lakozik a gesztusban, így ugyanazzal a szándékkal csókolom vissza.

***

- Biztos vagy abban, hogy egy darab elég lesz? - kérdezi, mikor megragadok egy tesztet a polcról, és a kosárba teszem. Már épp készülnék elsétálni, amikor az általa feltett kérdés eljut az agyamig, és gondolkodni kezdek. Ahogy megfordulok, ezzel kinyitva a kaput afelé, hogy tovább időzzek itt. Furcsa érzés tölti meg a mellkasomat, ahogy bámulva a különböző típusú teszteket felidézem a kislány énem, ki akárhányszor elsétált az ilyen részleg mellett mindig arra gondolt, hogy egy nap majd biztosan használnia kell őket. Nem akarom elhinni, hogy most itt állok, huszonnégy évesen, és talán hamarosan anya leszek.

- Mi legyen? - kérdezem tőle, mire a homlokát ráncolja, ahogy a termékeket nézegeti. Természetesen tudom mit kell tennem, csupán annyira ideges vagyok, hogy csak ennyit tudok mondani. - Vegyek többfajtát, a biztonság kedvéért? - kérdezem, mely látom megviseli, a sok kérdés pedig kezdi egy kicsit megijeszteni, mintha nyomás alatt érezné magát.

- Lehet jó döntés lenne. - mondja, én pedig megragadok négy különbözőt, csak hogy később jobban érezzem magam, és ne akarjak még egyet csinálni, és rohangálni kelljen. Csak a biztonság kedvéért veszek többet, ha esetleg a teszt pozitív lenne.

- Rendben, menjünk. - mondom elfordulva az polctól, és a pénztár felé veszem az irányt. Ahogy beállok a sorba, nem sokkal ezután Harry is csatlakozik hozzám, és együtt várunk a sorunkra.

- Mit teszünk, ha pozitív? - suttogja nekem a kérdését, melytől hirtelen fejben a terhességtől megkezdve végig vezetem magunkat egészen a nevelésen át, melytől kiráz a hideg, hisz ez teljesen az ellenkezője annak, ahogy én a jövőt elképzeltem magunknak. Úgy értem, egyszer úgyis elértünk volna erre a pontra, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar és ilyen váratlanul következik majd be.

- Azt hiszem minden más problémára tudnék megoldást találni, csak erre nem. Teljesen tanácstalan vagyok. - mondom neki, mire az ajkait egy lapos vonallá préseli.

- Szerinted fel kéne hívnom apámat ez ügyben? - teszi fel egy kérdést, amire szintén nincs válaszom. - Úgy érzem, megérdemli, hogy tudja.

- Gondolod szeretne a része lenni? - kérdezem, melyre megvonja a vállát, én pedig nem tudom eldönteni azért, mer nem tudja, vagy pedig nem meri elmondani hogyan érez ezzel kapcsolatban. - Mármint, ha szerinted joga van tudni, én nem állok annak az útjába, hogy tudjon róla. - mondom, és bár keserű ízzel a számban teszem azt, mégis tisztában vagyok azzal, hogy ezt valahol nem az én dolgom eldönteni. Természetes lenne beavatni az ő szüleit is, ha nem lenne előttem egy kialakult kép Desmond Stylesról, és ahogyan bánt Harryvel.

- Én csak. - kezdi, de nem folytatja, helyette a pénztárhoz kitett rágókat kezdi el piszkálni. - Ma amikor anyukád első csörgésre felvette a telefont az emlékeztetett arra, hogy nekem nincs kitől segítséget kérjek. - mondja, engem pedig azonnal elönt a bűntudat, amiért az előbbi megfogalmazódott a fejemben.
- Nevetséges, hogy még mindig vágyom arra, hogy egyszer csak megváltozik majd? - kérdezi, én pedig hirtelen nem tudom mi lenne a helyes válasz.

- Persze, hogy nem. - felelem, majd a kezéért nyúlok. - Már csak ő maradt neked, és teljesen érthető, hogy helyre akarod hozni, amit úgy gondolsz még helyre lehet. De nem gondolod, hogy elégszer megpróbáltad már, és mindig ugyanott végzed, ahol kezdted? - kérdezem, igyekezve egy olyan hangsúlyt felvenni, melytől nem elrejti előlem az őszinte véleményét, hanem inkább megcáfolja kijelentésemet ha akarja.

- Ez igaz. - mondja, majd ahogyan ő is, úgy én is teszünk egy lépést előre. - De valamiért az van előttem, hogy nem volt mindig ilyen ember, mint amilyen most. Nem is tudom. Abban igazad van, hogy nem látni az ígért változást.

- Nem kell kizárnod örökre. - mondom. - És megértem azt is, hogy ha elakarod mondani neki. Csak azt nem szeretném, hogy hiú reményeket keltsen benned, és ismét eltiporjon. - teszem hozzá, melyre mindössze megcsókolja a homlokomat. Szeretnék arckifejezéséből olvasni, hogy kellőképpen segítsek neki a döntésben, ha szükségét érzi, de mire megszólalnék, mi következünk a sorban.

- Jó estét! - mosolyog ránk a pult mögötti hölgy, miközben megragadja a dobozokat, melyeket közben a szalagra helyeztem. Hirtelen idegesség tölti el minden porcikám, ahogy látom mosolyogva az orra alatt húzza végig a termékeket a gép előtt. - Első alkalom? - kérdezi tőlem felpillantva, mire pislogok rá párat, majd Harryre pillantok, aki ugyanolyan zavarodott, mint én. - Úgy értem, a terhesség. Feltételezem, hogy ez az első alkalom, mert egy csomó különféle terméket vásárol. - mondja, nekem pedig egy halk „oh" hagyja el a számat egy kuncogással és egy bólintással egybevéve, amikor rájövök, mire gondol.

- Igen, ez az első alkalom. - mondom Harryre nézve, aki kényelmetlenül rám mosolyog, mielőtt visszanézne a hölgyre. Könnyen meg tudom állapítani, hogy nincs kedve ehhez a kis beszélgetéshez, és épp úgy végezni akar ezzel, és elmenni innen, mint én.

A nő bólint, miután nyugtázza a válaszomat, majd beírja a végösszeget a számítógépébe, mielőtt hangosan kimondaná nekünk. Azonnal a táskámba nyúlok, hogy fizessek, de Harry - mint mindig - sokkal gyorsabban bánik a tárcájával, mivel már oda is adja a kért pénzt a pénztárosnak.

- További szép napot, és sok sikert! - mondja, miközben átadja nekünk a zacskót a benne lévő termékkel. Visszamondjuk neki, amint indulni készülünk, majd csendben vonulva egymástól tisztességes távolságban kisétálunk ki az üzletből. Az agyam egyből elcsodálkozik a kijelentésén, és hirtelen nem tudom hova tenni. Olyan tudatlanul kívánt nekünk szerencsét, mintha úgy tűnt volna örültünk volna, hogy ebben a helyzetben vagyunk. Úgy értem, nem hibáztatom őt, mert valószínűleg úgy vélekedik, mint mindenki más. Azon a véleményen van, hogy egy baba az áldás. Valljuk be, én is így gondolom, de csak akkor, amikor távolról figyelem a barátaim gyerekeit, ahogy játszanak, és nem ilyen helyzetben. Én szívesen adtam volna magamnak még néhány évet, hogy gondolkodjak és felkészüljek az anyaságra, de a sors helyettem is döntött.

- Akarod, hogy vigyem? - kérdezem Harrytől, miközben a házhoz sétálunk vissza. Válaszul csak a fejét rázza, és ahogy maga elé mered tudom, hogy a gondolataiban él, mióta lehetségessé vált, hogy terhes vagyok. Nem kérdezek tőle semmit, mindössze közelebb lépek hozzá, hogy kezét megfogjam, és ujjait az övéi köré csavarjam.

Hazaérve mindketten szinte rohanva tesszük meg a távot a járdától a bejárati ajtóig, amiért mindketten minél hamarabb túl akartunk lenni ezen. Harry átadja nekem a szatyrot, majd a kulcsot kezdi el keresni a zsebében. Ahogy a zár kattan egyet, és a nyílászáró kitárul előttünk én azonnal a fürdőszobába rohanok, meglepetésemre pedig Harry is követ. Már az utasításokat tartom a kezemben, amikor becsukja a fürdő ajtaját, és ahogy a mosdó előtt állva olvasom a papírt, a vállam felett ő is hasonlóan tesz.

- Szerinted ez száz százalékig megbízható? - kérdezi, melyre felpillantok rá a tükrön keresztül.

- Azt hiszem, igen, de a héten mindenképpen felkeresem az orvost, hogy megbizonyosodjak róla. - mondom neki, majd a dobozban lévő műanyagért nyúlok.

***

- Ideges vagy? - kérdezem Harryt, miközben a teszteket bámuljuk, várva, hogy elteljen az ajánlott várakozási idő. Mindössze három percről van szó, mégis úgy érzem, hogy már egy óra is eltelt azóta, hogy megcsináltam őket.

Mély levegőt vesz, miközben keresztbe font karjait a mellkasához szorítja. Nem veszi le szemeit a
mosdóról, ahol a tesztek vannak, miközben bólint. Közelebb lépek hozzá, és tenyeremet alkarjára simítva kényszerítem arra, hogy lazítson a testtartásán. - Tudod, hogy ez nem jelenti azt, hogy a dolgok megváltoznak. Úgy értem, ha ez pozitív, akkor a dolgok változni fognak, de soha nem az irántad érzett szeretet mértékében. Én akkor is ugyanúgy szeretni foglak. - mondom neki, és mintha ez megtörné a jeget közöttünk, miközben felém vonja a tekintetét, majd a testét felém fordítva megcsókolja az arcom.

- Ne haragudj ha úgy tűnt, mintha mérges lennék rád. Egy percig nem voltam az. - mondja, én pedig megrázom a fejem, megnyugtatva, hogy szó sem volt erről.

- Amiatt ne aggódj. - nyugtatom meg, és ahogy az arca kisimul, mintha bizonyos értelemben megkönnyebbülne, hogy ezt mondom. - Ez egy nagyon komoly szituáció, ezért természetes, hogy úgy reagáltunk ahogy.

- Igaz. - mondja, majd a tesztekre pillant, mielőtt visszanézne a szemembe. Elhallgat egy kicsit, mintha összeszedné a gondolatait, aztán a bátorságot, hogy kimondja amit akar. - Szeretném, hogy megtartsd, megakarom próbálni érted. - mondja, és mintha a szívem kihagyna egy ütemet, majd egyre hevesebben ver azután, ahogy a szavai kezdenek értelmet nyerni.

- Annyira szeretlek. - mondom neki, miközben átkarolom a nyakát, míg ő pedig hozzám hajol, hogy megcsókoljon, és átölelje közben a derekamat. - Minden rendben lesz, nem számít, mi lesz az eredmény. - közlöm vele, és ahogy ezek a szavak elhagyják a szám, azzal egyidőben mindketten a tesztekre pillantunk.

Mindegyik ugyanazt mutatja. Két csík. Ahogy az agyamba jut ez az információ, úgy érzem, hogy a szívem nehezebb lesz, így a mellkasomra kell tennem a kezem, mintha szükségem lenne rá ahhoz, hogy megvédjem a helyéről való kieséstől. Szemeim mintha a műanyagokra tapadtak volna, képtelen vagyok másra figyelni abban a pillanatban. Bevallom felvoltam készülve erre, de valahogy mégse, vagy nem eléggé.

- Az mit jelent? - kérdezi, inkább motyogja rövid levegővétele közben. Ahogy kimondja ezeket a szavakat, olyan, mintha kiszakítana  a saját gondolataimból, hogy az övéivel törődjek.

- Ez azt jelenti... - kinyitom a számat, és ahogy a gondolat megfogalmazódik a fejemben kiráz a hideg, és valami miatt képtelen vagyok megmondani neki. - Ez azt jelenti, hogy terhes vagyok. - közlöm vele végül olyan gyorsan, szinte kiköpve a kijelentést, mert ideges vagyok, hogy ha lassabban mondom az elvesz tőlem, tőlünk valamit. Nem mozdul, de ajkait egy vékony vonallá préseli, ahogy igyekszik minden információt magába fogadni. Ezt határozottan nem láttam, hogy ezt nekünk írták volna, pláne nem a csatáinkból származó sebhelyeit tekintve, amelyek még mindig úgy tűntek, hogy a kötésen keresztül véreznek, hogy emlékeztessenek a múltunkra. De mostmár nincs indok arra, hogy tovább szenvedjünk miattuk. Mostmár elég okunk van ahhoz, hogy hagyjuk begyógyuljanak. Szülők leszünk.