Sziasztok!

Itt a nyár, vége a sulinak, ami egyet jelenthet a számomra: TÖBB IDŐM LESZ ÍRNI!

Ennek örömére el is hoztam nektek a következő fejezetet, hivatalosan is a negyvenkettediket, mely NAGYON izgalmas történéseket tartalmaz. Én jómagam is izgultam, pedig én írom, hogy lehet ez?

Na de remélem elnyeri majd a tetszéseteket, és ha igen akkor kérlek oszd meg velem a véleményed a komment szekcióban. Szívesen elolvasom, és nagyra értékelem!

Jó olvasást! x

Mint általában mindig, úgy most is az idegesség gombócot képez a torkomban, miközben annak az épületnek a bejárata felé sétálok, amelyet napok óta ismét kerülök, és ha érdekem nem fűzne hozzá ma is így tennék.

A Kevinnel való rövid megbeszélésemre esett sor, amikor utoljára itt jártam, és melynek során megemlítésre került az, hogy itt véget ér a munkám. Persze esedezett a bocsánatomért, és könyörgött, hogy adjak neki még egy esélyt, mely már annyira fojtogatóvá vált, hogy kénytelen voltam ott hagyni.

Így miután rájöttem, hogy hibáztam azzal, hogy idejöttem, gondolkodás nélkül távoztam anélkül, hogy az eredeti terv egy részéhez ragaszkodva magammal vittem volna az itt maradt dolgaimat az irodából, amik mindig nálam voltak, amíg még itt dolgoztam. És természetesen szerettem volna elköszönni Charlottetól, - mégha nem is végleg - hiszen egy angyal volt az első napomtól kezdve, és nagyon sokat segített, amikor idejöttem dolgozni. Nagyon rövid időn belül a legjobb barátnőmnek nőtte ki magát, és már egy jó ideje, hogy őt is utoljára láttam, így bízom abban az ittlétemen segít majd az ő társasága.

Ahogy haladok felfelé a bejárathoz vezető hosszú lépcsőn, és azzal együtt a hatalmas üvegajtók felé, úgy akaratom ellenére is még jobban ideges leszek amiatt, hogy ezt tényleg meg kell tennem, és most már nincs visszaút, bármennyire is félek ettől.

Gyorsan tolom meg magam előtt a nehéz ajtókat, mielőtt még meggondolhatnám magam, és egy mély levegőt is veszek, ahogy belépek az iskolába. Úgy érzem mintha egy hatalmas súlyt vennének le a vállamról, amikor észreveszem, hogy az aula üres, valószínűleg azért, mert már elkezdődtek az órák.

Egyáltalán nem hezitálok felszaladni a lépcsőn, amely az irodába vezet. Szerencsére az emeleti folyosók is mind üresen állnak, így az uticélomkként szolgáló helyiség ajtaját megkönnyebbülten nyitom ki, és egy hatalmas mosolyra húzom a számat, amikor észreveszem, hogy az egyetlen személy aki bent tartózkodik a tanáriban, az az a személy akit akartam. Charlotte a szokásos helyén ül, és éppen ír valamit.

- Szia Charlotte. - köszönök neki, melyet követően enyhén megugrik, mielőtt fejét felemelve rám nézne, majd arcán egy meglepett kifejezés, és egy az enyémhez hasonló széles mosoly jelenik meg, ahogy realizálja én vagyok az. Gyorsan feláll, hogy hozzám rohanjon, majd karjait azonnal körém csavarja egy szoros ölelés keretein belül.

- Istenem, Felicity. Hol a fenében voltál eddig? - kérdezi, miközben egyre szorosabban fog közre, én pedig felkuncogok, hogy ilyen boldog, hogy láthat engem. Hozzá hasonlóan ölelem én is őt, fejemet a fejének döntöm, miközben ő ide-oda ringat minket. - Annyira hiányoztál, fogalmad sincs mennyire. - mondja, miközben elenged, majd az arcomat kezdi el tanulmányozni, mintha nem hinné el, hogy valóban itt vagyok. Nem lehettem olyan sokáig távol.

- Te is nekem. - mondom, és az íróasztal felé sétálok, ami korábban az enyémként szolgált. Egy furcsa, fájdalom szerű érzésbe burkolózik a szívem, amikor meglátom, hogy a tetején lévő dolgok nem az enyémek. Gyorsan elhessegetem őket, mielőtt bármelyik is visszatáncoltatna a végleges döntésemtől, és helyette inkább a barátnőmhöz fordulok, ki pont akkor ül vissza a helyére. - Sok minden történt, mióta utoljára találkoztunk.

- Nos, tudom. - mondja szemeit játékosan megforgatva, ezzel mintha azt akarná kifejezni nem kell említenem, ő is pontosan tudja. Azt követően elmosolyodik, én pedig az előtte lévő papírokra pillantok. Bizonyára dolgozatokat javíthat, figyelembe véve a rajtuk lévő piros jeleket. - Lemaradtál a művészettörténelemről. - mondja, valószínűleg azért, mert észrevette, hogy a munkáját figyelem. Hangjából kiveszem a szarkazmust, mellyel az ellenkezőjére céloz, és irigy rám, amiért nekem nem volt lehetőségem tanítani.

- Ó, igazán? Én ezt nem mondanám lemaradásnak. - közlöm vele, ezzel részt véve a párbeszédünk komolytalan oldalában, melyre felnevet, miközben a fejét csóválja, majd leteszi a tollat, és egy sóhajtást követően hátradől a székében. - Segíthetek, ha szeretnéd. - ajánlom fel, mire fejét egy nemleges válaszként gyorsan megrázza.

- Ezeket ma reggel írták. - adja tudtomra. - Délután 1-ig nincs órám, úgyhogy gondoltam kijavítok néhányat. De azért köszönöm! - teszi hozzá, mire bólintok, mielőtt leülnék elé a régi asztalomhoz.

Ezután csendbe burkolózunk, mely alatt én körbepillantok a tanáriban, hagyva, hogy az érzések ezúttal ismét a felszínre törjék magukat. Lehet, hogy a munkám itt véget ért, de máshol is érezhetek pontosan ugyanúgy, mint ahogyan itt éreztem magam.

- És hogy vagy? - kérdezi hirtelen, ezzel megtörve a csendet, belőlem pedig kirántva egy mély levegővételt, miközben próbálom fejben megfogalmazni hogyan is érzek igazán, és mi az, amitől meg kell őt kímélnem, és amit őszintén elmondhatok neki. Persze tudom, hogy bízhatok benne, ugyanakkor vannak dolgok, amik tényleg csak ránk tartoznak Harryvel, és nem szükséges megosztanunk másokkal.

- Azt hiszem jól vagyok. Veled mi a helyzet? - mondom neki tömören röviden, melyre megvonja a vállát, mintha semmiség lenne az ő helyzete jelen esetben. Tudom, hogy most rólam akar hallani, ugyanakkor én is szeretném tudni vele mi történt. - Te jól vagy? - kérdezem, melyre ajkait felbiggyeszti szavaim hallatán, majd felsóhajt, akárcsak én az előbb.

- Kimerülten. Mióta elmentél, én váltottalak, és én vettem át az osztályod. Az új tanár elvileg egy igazi seggfej, ezért a diákok értem könyörögtek, természetesen azután, hogy téged akarnak vissza. - tájékoztatott, és újra ott van a kellemetlen érzés, és ezúttal biztos vagyok benne, hogy ez a bűntudat, amit érzek. - De ma érkezett egy új tanár, miután a másikat érthető okokból kirúgták. Még nem találkoztam vele, de azt tudom, hogy a helyén ülsz. - bök a tollal az irányomba, melyre bólintok, hogy megértettem.

- Sajnálom. - ez mégis minden amit mondani tudok, amiért fogalmam sincs mi mást tehetnék azért, hogy ő is, és én is jobban érezzük magunkat a helyzet kapcsán. - Nagyon hiányzik ez az egész, de nem maradhattam.

- Nem, ez nem a te hibád! - csóválja meg a fejét, majd karba tett kezeit az asztalra helyezi. - Mármint nagyjából értem miért, de azt hittem őszintén élvezed a tanítást. Miért mentél el akkor? - kérdezi, én pedig keresztbe fonom karjaimat a mellkasom előtt, miközben fejemet elfordítva az ablakon nézek kifelé, ismét eljátszadozva a gondolattal, hogy a teljes igazságot, vagy a kegyes hazugságot akarja hallani.

- Nos, Kevin és én elkezdtünk együtt lógni nem sokkal azután, hogy idejöttem. - kezdem el neki mesélni, mire azonnal elkerekednek a szemei, valószínűleg nem számított arra, hogy ez lesz a magyarázat a távozásomért. Mármint fordított helyzetben én is hasonlóan reagálnék, szóval türelmesen megvárom, míg lenyugszik a sokktól, amit okoztam, majd folytatom. - Emlékszel Harryre, igaz? - kérdezem, mire ő gyorsan bólint. - Autóbalesetet szenvedett, és amnéziás volt, így én gondoskodtam róla.

- Várj egy kicsit. - rázza meg a fejét, mintha végleg elvesztette volna a fonalat. - Harry az exed, igaz? - kérdezi, én pedig mindössze bólintok a kérdésére, melyre döbbenten hátradől a székében. - Jézusom, ez borzasztóan hangzik. De ugye jól van?

- Igen, mostmár jobban, azt hiszem. Nagyjából mindenre emlékszik. - mondom neki, ő pedig mindössze párat pislog, míg hallgatja mi történt. - Újra együtt vagyunk. - teszem hozzá gyorsan, melyre teljesen mozdulatlan marad, és mintha a levegő nem jutna se be, se ki a tüdejéből, miközben egyik ütést a másik után fogadja, amit adok neki. Tudom, hogy ez így egyszerre sok lehet, mégis jólesik valaki olyannak beszámolni erről, akit biztosan őszintén érdekel.

- Hát ez elképesztő. Mióta? - kérdezi, miközben újra felkapja a tollat, hogy folytassa a munkát, amivel közben teljesen felhagyott.

- Nem sokkal azután, hogy felmondtam. - válaszolok, ő pedig mindössze bólint. - Ezért vesztünk össze Kevinnel, és emiatt voltam kénytelen itt hagyni a munkám.

- Ez így teljesen érthető. - bólint egyetértően, tekintetét elvonva egy pillanatra a papírról, hogy rám emelje azt. - Örülök neked, Felicity, ő egy igazán nagyszerű ember. - mondja, én pedig elmosolyodom kedves szavain. - Emlékszem, soha nem hagyott ki egyetlen szülőit sem, és néha volt olyan nagylelkű, hogy kifizette az egész osztály utazását néhány múzeumba. - meséli, mely hallatán melegség önti el a mellkasomat, mint mindig, amikor új dolgokat hallok Harryről. Ilyen pillanatokban kívánom azt, hogy bárcsak itt lenne most, hogy hallja, és elhiggye magáról mennyire csodálatos.

- Tudom. - mondom, és ahogy a szavak elhagyják a számat, azzal egyidőben megszólal a csengő, így egyből felállok, hogy felvegyem a dobozt, mely a már előre összecsomagolt dolgaimat tartalmazza. Nincs kedvem összefutni senkivel, ugyanakkor tudom az lehetetlen, tekintve, hogy a tanáriban tartózkodom, a rövid szünet pedig kezdetét vette.

Az ajtó hirtelen nyílik ki, beengedve a folyosóról érkező zajt, mely tudatja velünk, hogy nekem ideje indulnom, Charlottenak pedig el kell mennie egy tényleges szünetre.

- Jó volt újra látni. - mondom neki, miközben figyelem ahogy feláll, hogy átsétálhasson az oldalamra.

- És remélhetőleg nem utoljára. - viccelődik, mielőtt teljesen felém fordulna, hogy megöleljen, én pedig amennyire a doboz engedi, egyik karommal viszonzom azt, majd egy majdnem könnyes búcsú után az ajtó felé indulok el.

- Talán beszélhetnénk erről többet egy kávé közben? - ajánlom fel az ajtót tartva, mire mosolyogva bólint.

- Csak ha te fizeted. - mutat rám, mire szavaira felkuncogok. Ez az a pillanat, amikor rájövök arra, hogy mennyire is hiányzott a legjobb barátnőm, mert valójában ő a legjobb barátnőm. Soha nem ítél el, mindig meghallgat, és mindig a legjobb tanácsot adja annak ellenére is, hogy nem tudja, hogy megfogadom-e vagy sem, és ezért nagyon hálás vagyok neki. És most sem kell semmit mondania ahhoz, hogy észrevegyem, hogy törődik velem. Ez az, amit szeretek benne, hogy vele még a csend is megnyugtató. Harryvel is így van, hogy nem feltétlen kellenek szavak.

- Igen, meghívlak egy kávéra. - mondom, mire elégedett elmosolyodik, majd újra leül az asztalához, és még egyszer intünk egymásnak, mielőtt még én kimegyek, egy mosollyal az arcomon hagyva őt hátra.

Ahogy kilépek a kis helyiségből, itt-ott megállnak az emberek - többnyire volt kollégák - hogy megkérdezzék hogy vagyok, és hogy hova tűntem el. Igyekszem a lehető legrövidebbre zárni a beszélgetéseket, hiszen nem akarok tovább itt maradni, amiért úgy érzem már nem tartozom ide többé.

Felgyorsítva a lépteimet indulok meg szokásos utamon a kijárat felé, amiért minél előbb távozni akarok. Azonban mielőtt megfordulhatnék, hogy lemenjek a lépcsőn, szemeim mintha ócska játékot akarnának játszani velem, azonnal kiszúrják őt, ahogyan épp felém sétál, miközben egy körülbelül velem egyidős lánnyal beszélget. Tekintetemet képtelen vagyok elvenni róla, lábaim földbe gyökereznek, amiért egyre közelebb ér hozzám. Azonban, hogy ne legyen annyira kellemetlen erőt veszek magamon, és a mellette sétáló személyre pillantok, ki túlságosan ismerős, és amikor a tekintetünk találkozik, esküszöm úgy érzem, hogy minden bennem a földre esik.

A szívem zakatolni kezd a mellkasomban, a fülemben pedig egyenletes pumpálás érződik, ahogy realizálom ki is ő. Nem hiszem el, hogy az elmúlt napok után még ezzel is meg kell birkóznom.

- Ms. Morgan? - szólít meg meglepődve Kevin, miközben megáll mellettem, de túl sokkos állapotban vagyok ahhoz, hogy ránézzek, vagy hogy törődjek azzal, hogy a vezetéknevemen szólított. Abban a pillanatban, ahogy a mellkasom minden egyes mély levegővétellel felemelkedik és süllyed, csak az előttem álló lányra tudok gondolni, és az iránta feltörő érzésekre. A szemem sarkából látom, hogy enyhén zavartan követi a tekintetemet a lány felé, mielőtt ismét visszafordulna hozzám. - Bemutathatom önnek Ms. Jonest? - kérdését követően szeme ide-oda ugrál közöttünk, valószínűleg érzi a feszültséget, de nem teljesen értve azt.

- Nincs rá szükség, Mr. Wilson, de köszönöm. - mondom végül, ezzel kiszakítva magam a gondolataimból és a múltból, majd egy halvány mosolyt csalva az arcomra nézek Kevinre, mielőtt ismét a lány felé pillantanék, aki pontosan úgy néz rám, ahogy én elképzelem magam, ahogyan őt nézem. Szemei tükrözik az én lelkiállapotomat, tisztán kiolvasható belőlük a döbbentség, valamint kissé nyitott szája azt adja a tudtomra, hogy szeretne valamit mondani, de nem tudja hogyan tegye, és mit, ahogyan én sem.

- Épp körbemutattam Ms. Jonesnak az intézmény egy részét, mert mostantól ő veszi át a helyét. Az osztályának kéne bemutatni, szeretné átvenni? Nekem sajnos perceken belül részt kell vennem egy fontos megbeszélésen. - mondja, mielőtt az órájára nézne, és bár helyes viselkedése, és a hirtelen jött passzivitása furcsának és szokatlannak tűnik, mégse tudok nem örülni annak, hogy megértette, és visszaváltott a professzionális kapcsolatra, többé nem kezelve úgy, mintha valami különleges bánásmódot érdemelnék.

- Igen, miért is ne. - felelem szabad kezemet enyhén kitárva, és bár nem vagyok biztos abban, hogy ennek jó vége lehet, mégsem vagyok képes nemet mondani.

Válaszomat követően elmosolyodik, miközben finoman megveregeti a vállam, majd egy vigyort enged meg a lány felé is, aki ugyanúgy tesz, akárcsak én. Mindketten nézzük, ahogy elsétál tőlünk, és ugyan látom, hogy az azt követően pár másodperccel rám néz, én mégis addig figyelem Kevint, amíg el nem tűnik teljesen a látókörömből.

- Hát ez érdekes. - szólal meg mellettem, melyre nagyot nyelve egyet veszem végre a bátorságot, hogy felé forduljak. - Szia Felicity, már egy ideje, hogy találkoztunk. - mondja, én pedig egy vonallá préselve az ajkaimat bólintok egyet.

- Örülök, hogy látlak, Amber. - mondom egyszerűen, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne érezzem úgy, hogy a szemkontaktus vele kellemetlen. - Akkor megmutatom a termet? - mondom, és bár kijelentésnek szánom, mégis kérdésként szalad ki a számon, de legalább képes vagyok vele elkerülni ezt az egész újrabemutató jelenetet. Egyszerűen nem voltam soha jó benne, és teljesen kényelmetlenül érezem most magam, ahogy az emlékeim folyamatosan visszatérnek róla. - Hát te hogy-hogy itt? És mióta szeretnél tanítani?

- Nem terveztem, és nincs is végzetségem. - feleli kissé felnevetve, melyből érzem mennyire kínosan érzi magát a témát illetően. - Londonban tanultam tovább, és grafikusként dolgoztam itt Manchesterben egy ideig miután végeztem. Egyszerű véletlen műve, hogy itt kötöttem ki.

- Értem. - bólintok, majd hagyom, hogy csend vegyen minket körül, leszámítva a mellettünk elhaladó diákok moraját.

- Minden rendben? - kérdezi, miközben én elindulok az osztályterem felé. Kérdésére csak bólintok, persze egy mély levegőt veszek, amiért kérdése talán nem is igényel verbális választ. Ez mind elég ahhoz, hogy valaki észrevegye a válasz nem.

- Miért ne lenne? - kérdezek vissza enyhe összezavarodást játszva, ezzel fedve a kényelmetlenséget, melyet a társaságában érzek. Kérdésemre olyan pillantást vet rám, ami azt monda tudja, hogy nem mondok igazat. Talán félreismerem még mindig, és valójában érdekli mi lehet most velem, nem úgy, mint régen.

- Úgy értem, amikor utoljára találkoztunk, az több mint hat éve volt, és én egy igazi seggfej voltam veled. - mondja, mire a gyomromat görcsbe rántja a szorongás a szavai hallatán. - Nem hiszem, hogy a bocsánatkérésemet akarod hallani, de akkor is elmondom. Sajnálom, ahogy bántam veled, és hogy gyakorlatilag én voltam az oka, hogy te, és, nos, Harry ... szétmentetek. - mondja, és ahogy beszél, és ahogy viselkedik pontosan ugyanolyan képet fest róla a számomra, mint amilyen középiskolában volt. Tudta, hogy valami sértőt mondott, mégis kimondta. De most, ahogy kiejtette Harry nevét, a hangjában rejlő törődést valahogy valóságosnak érzem. Mintha tudná, mennyire is szerettem, és hogy a felemlegetése esetleg rossz érzéssel öntene el engem.

- Beszélhetünk róla, ha akarod. - ajánlom fel, és a testtartása azonnal megváltozik, mintha egy nehéz súlyt vettek volna le a válláról, és a szemei azt súgják, hogy egy kicsivel könnyebbnek érzi magát, hogy megközelítse ezt a témát.

- Hallottál róla azóta? - kérdezi azonnal, én pedig mint mindig, most is enyhén elmosolyodom a tényen, hogy akik már akkoriban átélték a kapcsolatunkat hogyan reagálnak majd ha meghallják, hogy újra együtt vagyunk.

- Igen, pár hónapja találkoztunk. - bólintok, mire elkerekednek a szemei, és valami boldogsághoz hasonlót vetítő érzelem jelenik meg az arcán. - Újra együtt vagyunk. - teszem hozzá neki, melyre pontosan ugyanúgy reagál, mint amikor először számoltam be neki rólunk akkoriban. Lehet távolságtartó volt, mégis abban a pillanatban mintha igazán örült volna nekem.

- Viccelsz, vagy komolyan mondod? - kérdezi, mire felé fordulva ismét igennel bólintok, melyet követően pár másodpercig a távolba mered, aztán néz csak ismét rám. - Ez elképesztő! Hogy van? Úgy értem, az utolsó emlékem róla az a buli, amin túladagolta magát, és az elég durva volt. - mondja, és a mosoly lefagy az arcomról, a borzongás pedig végigfut a gerincemen az éjszaka említésére.

- Várj, te ott voltál? - kérdezem megtorpanva, melyre ő is megáll, és kérdésemet követően úgy néz a szemembe, mint egy szarvas, aki a reflektorfénybe került, ami pontosan azt adta a tudtomra, amit nem akartam tudni. - És nem csináltál semmit? - már majdnem kiabálom felé a szavakat, ő pedig erre körülnéz, mintha szégyellné ezt, amiért az emberek ezt hallhatják.

- Nyugodj le, Felicity. Évekkel ezelőtt történt. Tinédzserek voltunk, és mindenkit kurvára megijesztett. Egyébként is percekkel azelőtt ájult el, hogy ti ketten érte jöttetek volna, szóval nem nagy ügy. - mondja, én pedig a nyelvemmel végigszántok közben kiszáradt ajkaimon, mielőtt lepillantanék a cipőmre.

- Igen, tudom. - mondom, és hirtelen zavarba jövök, amiért majdnem sírni tudnék előtte. El akarom neki mondani, hogy ami történt, az igenis nagy dolog, és hogy többet törődhetett volna velem, Harryvel és tiszteletben tarthatta volna érzéseinket.

Ahogy nézem őt pontosan tudom, hogy a vele való kapcsolattartás mindarra emlékeztetne, ami a múltban történt, mivel az akkori kis játéka volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt Harry mindent elvágott közöttünk. - Sajnálom, de nem vagyok rá képes. - mondom megfordulva, és a lépcső felé kezdek el sietni.

- Várj, mit csinálsz? - tárta ki karjait, mintha nem értené, mit csinálok. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, miért megyek el, mégis azt várja, hogy itt maradjak, legyek nyugodt, és mosolyogjak, mintha mi sem történt volna.

- Az osztály, ahova menned kell, az ennek a folyosónak a végén van, a második ajtó bal oldalt. Sok szerencsét. - mondom, miközben a hangom elcsuklik. Összezavartnak tűnik, de nem mozdul, hogy visszatartson, csak nézi, ahogy távozok.

Mire az autóhoz érek, már sírok, ezért gyorsan a hátsó ülésre dobom a dobozt, mielőtt beugranék a volán mögé, és elhajtanék az épület elől. Percekkel később megérkezem az utcámba, mégis utolsó pillanatban úti célt váltva gondolkodás nélkül hajtok el a házam előtt. Ki kell ürítenem a fejem, és ezt csak úgy tudom megtenni, hogy ha Harryvel töltöm az időt.

Szerencsére mire a házához érek, addigra már sikerül lenyugodnom, így mindenféle előjel nélkül állok az ajtaja elé, hatalmas mosollyal az arcomon várva, hogy kinyissa azt nekem. És amikor megteszi, és meglátja én vagyok az, ő is elmosolyodik, majd egy gyengéd csókkal adja tudtomra, hogy örül annak, hogy lát.

- Minek köszönhetem a látogatásod? - morogja az ajkaimra, melyre belemosolygok a csókba. Kezeimmel derekába kapaszkodva tolom őt magam előtt, ám ő csuklóimat megragadva a nyaka köré fonja a karjaimat, ezzel átvéve az irányítást felettem.

- Kéne valami nyomós indok? - kérdezem, melyre tenyerével végigsimít a karjaimon, majd a derekamon megállapodva azokkal közelebb von magához. - Hiányoztál. - suttogom neki, melyre arckifejezése egy röpke pillanatra meglágyul, mintha fájdalmat okozna neki a tény, hogy rossz érzést keltett bennem a távollétünk egymástól. Nem szól semmit, melytől a mai nap történtek mind visszakúsznak lassan az emlékeim közé, így gondolkodás nélkül préselem magam neki, arcomat nyakhajlatába temetve ölelem magamhoz. Kezét felcsúsztatja a hátamon, majd a hajamba vezeti nyugtatásképp.

- Biztos minden rendben? - suttogja fejét elfordítva a halántékomnak, melyre szorosabban fogom magamhoz, mintha ezzel annál erősebben fognám vissza magam attól, hogy elmondjam neki. Nem tudom milyen érzéseket váltana ki belőle az, hogy ha Amber nevét megemlíteném neki. Ha engem teljesen letaglózott a látványa, akkor elképzelni sem tudom ő hogyan reagálna ha megtudná találkoztam vele. - Fels. - szorít össze tenyereit a felkarjaimra simítva, majd finoman eltol magától annak érdekében, hogy teljes rálátása legyen az arcomra, melyet ha akarnék se tudnék így takarni, ellenkezni meg nincs erőm, amiért teljesen kimerültem. - Mi a baj? - kérdezi, miközben egyik kezét az arcomhoz érintve hüvelykujjával letörli a szemem alatt megállt könnyeket.

- Beszélhetnénk róla máskor? Most csak elakarom felejteni. - mondom neki elutasítva égető tekintetét, melyre nem mozdul, és mellyel a tudtomra adja nem fogadja el a felvetésem.

- Mindig azt mondod nekem jobb ha beszélek róla. Ez rád is érvényes. Nem fogok összetörni, ha attól félsz. - mondja, én pedig alsó ajkamat beharapva nézek fel ismét rá, melyre szemöldökeit felhúzza, mintha ezzel arra bátorítana, hogy elmondjam. Egy mély sóhajtás után lépek el tőle, majd az egyik bárszékhez sétálok, hogy felüljek rá, melyre ő hasonlóan mozdul, hogy visszamenjen a tűzhelyhez, melynél épp főz valamit. Tökéletes tématerelés alanyaként szolgálhatna az edény, és a benne gőzölgő étel, de ismerem annyira, hogy nem hagyna egérutat nyerni. Figyelem, ahogy megkavarja, majd a kanalat oldalra teszi, és megfordul, hogy kezeivel megtámaszkodva a pulton ismét nekem szentelje a figyelmét.

- Találkoztam Amberrel. - közlöm vele egyszerűen, melyre pontosan az következik be, amitől tartottam. Állkapcsa megfeszül, karizmai pedig megfeszülnek, ahogy erősebben kezdi el szorítani a pult éleit. Látom rajta, hogy ideges lesz, mégis az elillan egy pillanat alatt ahogy ismét hátát fordít nekem.

- Hol? - kérdezi, mely rossz érzést kelt bennem, és a megérzésem azt sugallja, hogy ennek rossz vége is lehet.

- Azt mondtad nem fogsz összetörni, szóval arra kérlek ne is idegesítsd fel magad kérlek. Az iskolában. - mondom, melyre mozdulatai abbamaradnak, válla felett rám pillant.

- Mit kerestél ott megint? - kér számon, melyre felsóhajtok, és felkönyökölve a pultra a hajamba túrok.

- Nem emlékszem, hogy beszéltünk volna arról, hogy problémát jelentene az, ha visszamegyek oda. Sőt egyáltalán nem beszéltünk erről, mert a múltkor is vitába fulladt. - mondom neki nyugodt hangon, hisz nincs szükségem arra, hogy ő is elvegye a maradék kis erőmet, miközben azért jöttem ide, hogy feltöltődjek. Mondandómra nem reagál, mindössze rezzenéstelen arccal figyel, miközben beszélek.

- Mit keresett egyáltalán ott? - kérdezi, melyre megvonom a vállam.

- Ő vette át a helyemet. - válaszolok, melyre fújtat egyet, miközben a fejét csóválja.

- Egész Manchester lakosságából pont ő? Komolyan kezdem azt hinni elvagyunk átkozva. - mondja, melyre felnevetek, ő pedig elmosolyodik. Előrébb lép, majd összekulcsolt kezeivel a konyhaszigetnek támaszkodik, miközben engem kezd el figyelni.

- Hát én nekem is hasonló gondolatok jártam a fejemben, mikor megláttam. És tudod mi a legrosszabb? - kérdezem, melyre állát enyhén megemelve bíztat, hogy folytassam. - Hogy még számon kért azért, ahogy reagáltam miután közölte velem, hogy ő is ott volt amikor ... tudod. - mondom, melyre állkapcsa ismét megfeszül, és kiegyenesedik, miközben a tűzhelyhez sétál, azonban sokkal lassabb mozdulatokkal nyúl a fakanálért, majd az edény fedeléért. A bűntudat akaratlanul is elönti a testem, szúrva minden porcikámat ahogy az előttem álló görnyedt testtartásának köszönhetően sokkal kisebbnek és törékenyebbnek tűnik. Egy hirtelen ötlettől vezérelve sétálok mögé, majd kezeimet dereka köré fonva arcomat a hátához érintem.

- Ne haragudj, nem állt szándékomban felemlegetni. - mondom halkan, amiért meggyötört hangszálam nem képes hangosabban kiejteni a szavakat. Fejemet elfordítva egy csókot nyomok a hátára, melynek következtében megfordul szorításomban, majd kezeivel közrefogva arcomat egy sóhajtás után a szemeimbe néz. - Tényleg sajnálom. - mondom, melyre elmosolyodik, és hüvelyujjával megcirógatja a bőrömet.

- Tudom. - mondja, majd hajamat elsöpörve a nyakhajlatomból egy csókot nyom az előbb említett területre, majd a fülem mögé tűrve egy tincset ismét felveszi vele a szemkontaktust. - Mindjárt kész a vacsora, kérsz? - kérdezi, melyre bólintok egyet, ő pedig megpuszilja a számat, majd a homlokomat, aztán megfordulva ismét az étellel foglalja el magát.

- Megterítek addig. - mondom, melyre bólint, én pedig a szekrényhez lépek, ahonnan két tányért veszek elő, majd lejjebb hajolva kihúzom az egyik fiókot annak érdekében, hogy evőeszközöket vegyek elő. - Villa vagy kanál kell? - kérdezem, melyre felém pillant, aztán a kihúzott fiókra.

- Villa. - feleli egyszerűen, melyre én bólintva kiveszek két darabot a helyéről. Mikor becsukom azt jut csak eszembe a másik személy, aki ebben a házban tartózkodhat.

- Hazel? - teszem fel a kérdést, melyre megcsóválja a fejét, majd lekapcsolja a tűzhelyet, és félrehúzza az edényt.

- Hazel az egyik barátnőjénél alszik, aztán elutazik az osztályával. - mondja, melyre bólintok, majd az asztalhoz sétálok, hogy letegyem rá a kezemben tartott dolgokat. Ezt követően Harry egy alátétet helyez le rá, majd az előbb még a tűzhelyen lévő lábast is oda teszi.

- Hova utazik? - sétálok vissza a szekrényekhez, hogy poharakat is elővegyek, majd úton az asztal felé kiveszem a hűtőből a vizet, és azt is terítékhez teszem.

- Olaszországba mennek két hétre. - mondja, melyre szemeim elkerekednek, és alig akarom elhinni, hogy a mai gyerekeknek mennyi lehetőségük van arra, hogy világot lássanak.

- Hisz ez csodás. - mondom, majd kitöltök neki is és magamnak is vizet egy-egy pohárral. Úgy tűnik egyetértően bólint egyet, majd elkezdi kiszedni az ételt a tányérra, én pedig addig visszaviszem a vizet a hűtőbe.

- Én is örültem neki, és tudod miért? - kérdezi, mikor már visszaértem az asztalhoz, melyre szemeibe nézve megcsóválom a fejem. - Mert így lehetőségünk van eltölteni két hetet egyedül, és azt csinálhatok veled amit akarok. - sétál közvetlen mellém, majd közelebb hajolva egy csókot nyom a szám sarkába, ezzel pontosan tudtomra adva mire is céloz.

- Oh te. - nevetek fel, és bár én sem tagadhatnám, hogy a kapcsolatunk intim részére én is éppen ugyanúgy vágyok mint ő, mégis zavarba hoz ezt illető határozott viselkedése, így szemeimet megforgatom, melyre érzem elmosolyodik, ugyanakkor tovább csókolgatja az arcomat, egészen addig, míg el nem éri azt, hogy nevetve megpróbáljam eltolni magamtól. - Együnk inkább. - mondom neki továbbra is nevetve, melyre egy utolsó határozott puszi után el nem enged, és hagyja, hogy vele együtt én is leüljek az asztalhoz.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. - jegyzem meg melyre elhúzza a száját, ugyanakkor azt követően büszkén elmosolyodik.

- Tésztát mindenki tud főzni. - jegyzi meg vállait megvonva, majd a villáért nyúlva nekilát a vacsora elfogyasztásának. Én is ugyanúgy teszek, és ahogy az első falatot megízlelem, úgy bizonyosodom meg arról, hogy még jól is főz. Éppen dicsérném meg neki a főztjét, amikor a gyomrom váratlanul fordul egyet, és elönt a hányinger, mely teljesen elűzi az étvágyamat. Kezemet ösztönösen a hasamra tapasztom, a villa pedig hangosan koccan a tányér oldalának, amikor hátradőlök a székben. A hangra Harry azonnal felém kapja a tekintetét, szemei szinte elsötétednek az aggodalomtól, ahogy engem vizslat. Megakarom nyugtatni, hogy nincs baj, ugyanakkor félek ha megszólalok annak rossz következményei lehetnek. Levegővételeim szaporák lesznek annak következtében, hogy próbálok arra koncentrálni, hogy elmúljon.

- Minden oké? - kérdezi, majd azonnal feláll a helyéről, hogy mellém állva megragadja a kezemet. - Felicity szólalj meg, a frászt hozod rám. - mondja, melynek hatására mégis megpróbálom szóra nyitni a szám, ugyanakkor azonnal be is csukom, majd minden szó nélkül tolom ki magam alól a széket, melyet követően a fürdőbe sietek, ahol a WC fölé görnyedve kiadom gyomrom tartalmát. Harry azonnal megjelenik a helyiségben, hogy leguggolva mellém összefogja a hajamat, majd tenyerét a hátamra simítva igyekezett enyhíteni rajtam.

Az incidenst követően lecsukom a toalett fedelét, majd arra ráhuppanva meredek magam elé, miközben gondolataim ezer felé cikáznak. Harry közben magamra hagyott, de éppen csak annyi időre, míg a konyhába rohanva töltsön nekem egy pohár vizet, melyet a kimerültségem okán egy halovány mosollyal köszönök meg.

- Ennyire szörnyű volt? - teszi csípőre a kezeit, miközben engem figyel, ahogy apránként megiszogatom a folyadékot, majd a poharat a mosdó szélére teszem. Kérdésére felnézve rá egy gyönge nevetés szökik fel belőlem, majd térdeimnek támaszkodva egy morgás közepette a hajamba túrok. Harry ezt követően leguggol elém, hogy kezeivel a vádlimat közrefogva megcirógassa a bőrömet. Kedves gesztusára ismét felemelem a fejem, majd arcát megsimogatva igyekszem annyira összeszedni magam, hogy egy bíztató mosollyal jutalmazzam meg.

- Az étel finom volt, sajnálom. - motyogom, melyre szemeit lehunyva megcsóválja a fejét, ugyanakkor a levegőt kifújva halkan felnevet, ezzel a tudtomra adva, hogy nem szükséges így éreznem. - Nem hiszem, hogy az volt a baj.

- Tudom. - bólint, majd egyik kezével az arcomra simít, hogy egy tincset a fülem mögé tűrjön.

- Nem kéne itt lennem. - suttogom, melyre szemöldökeit ráncolva néz vissza rám, mintha nem értené amit mondok. - Már egy ideje nem érzem a toppon magam, szerintem elkaptam valamit. - fejtem ki neki még jobban, melyre megvonja a vállait.

- Ha attól félsz megfertőzöl nem érdekel. - mondja. - Szeretem ha itt vagy, akár betegen, akár egészségesen. - teszi hozzá, kijelentése pedig melegséggel tölti el a szívem. Ahogy figyelem arcát, a fáradtság úgy költözi be magát minden porcikámba, mintha az ő látványa épp elég lenne ahhoz, hogy tudjam lepihenhetek ez a hosszú nap után.

- Az is lehet, hogy a stressz miatt van. - mondom, melyre megvonja a vállát mintha egyetértene ezzel. Elég sokminden zúdult rám mostanában, lehet én kevésbé vagyok képes kezelni, és fizikailag így fejezi ki magát.

- Anyukáddal beszéltél már? - teszi fel hirtelen a kérdést, melyet először nem értek, de aztán leesik, hogy a múltkori aggodalmamra érti, amikor is a szeretkezésünk során fájdalmat éreztem a mellkasomban.

- Még nem volt rá időm. - csóválom meg a fejem, majd köszörülöm meg a torkom. - De ha idehozod a táskámból a telefonom, akkor most megteszem. - bólintok, melyre ő is bólint, és úgy tesz, ahogy kértem rá. Ahogy elhagyja a kicsiny helyiséget, a szoba azzal egyidőben csöndbe burkolózik, és a gondolatok ismét megkezdik az esti műszakot, amikor is minden problémát kímélet nélkül túldíszítenek odafent. Azonban mielőtt teljesen elvesznék bennük Harry már vissza is tér, kezében a készülékkel melyet felém nyújt. Azonnal anya nevét kezdem el keresni a kontaktok közt, majd rátalálva mindenféle meggondolás nélkül tárcsázom is, melynek következtében egy egész váratlan adrenalin löket önti el a testem.

- Főzök egy teát. - mondja a mellettem álló férfi halkan, majd kezét a tarkómra simítva egy csókot nyom a fejem tetejére, hogy azután magamra hagyjon a beszélgetéssel.

Pár csörgés után a vonal túloldalán megszólal a hang, melyre úgy érzem talán a legnagyobb szükségem van most.

"Felicity?" - szólal meg, melyet követően ismét egy törékeny kisgyereknek érzem magam, kinek a legnagyobb menedéke az édesanyja által kitárt karok ölelése. Hangja megkönnyebbülésként hasít a mellkasomba, mely ha nem tartanám magam még arra is késztetne, hogy teljesen összetörjek neki a telefonban.

- Szia Anya. - felelek neki, majd a közben lassan csordogáló könnyeimet letörlöm, és igyekszem összeszedni magam, hogy higgadtan tudja ő is, és én is kezelni ezt a helyzetet.

"Valami baj van?" - kérdezi, melyre szemeimet automatikusan összeszorítom, ahogy ajkaimat is egy vonallá préselve veszek egy mély levegőt.

- Ami azt illeti, talán igen. - mondom neki, melyre hallom, ahogy élesen beszívja a levegőt, akárcsak én az előbb.

"Hallgatlak" - feleli egyszerűen, melyre ujjaimmal közrefogva a homlokomat folytatom.

- Igazából nem érzem valami jól magam, és gondoltam veled beszélem ezt meg, hátha te tudsz ajánlani valamit, mielőtt még orvoshoz mennék. - közlöm vele az odatelefonálásom okát, melyre mindössze egy "Rendben" hagyja el a száját, mely minden bizonnyal annak a következménye, hogy ideges. - Egy hete elkezdtek fájni a melleim, így kezdődött. Aztán a közérzetem is egyre gyengébb lett az elmúlt pár hétben, arról nem beszélve, hogy ma hánytam is. - sorolom fel neki a tüneteimet, melyre nem válaszol. A vonal elhalkul, melyet követően elemelem a készüléket a fülemtől, hogy leellenőrizzem nem-e nyomta ki a telefont.

"Én azt hiszem tudom mi a bajod, de ha elmondom ezt te magad is tudod ellenőrizni" jegyzi meg, melyre megkönnyebbülök, hogy nem hagyott magamra ezzel.

- Úgy gondolod? - kérdezem, melyre mindössze beleegyezően hümmög. - És mégpedig mi lenne az?

"Azt hiszem te terhes vagy, Felicity" - mondja, melyre úgy érzem az összes vér kiszáll az arcomból, a fülem pedig sípolni kezd, miközben teljesen lever a víz. A terhes szó újra és újra cseng a fejemben, és még ha minden értelmet is nyer, képtelen vagyok belegondolni abba, hogy ez egyáltalán lehetséges.