Sziasztok!

Elhoztam nektek egy újabb fejezetet, már a negyvenegyediket, mely nagyon remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket.

Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot magad után, és ha gondolod nyugodtan írd meg nekem a véleményed!

Jó olvasást! x

(A hozzáadott dalt érdemes meghallgatni vagy előtte, vagy közben, vagy utána. Ahogy szeretnétek!)

Mindegy egyes eltelt perccel közelebb kerülök Harry házához, és azzal együtt a teljes kibukáshoz. Egy idiótának érzem magam, és bűntudat emészt azért, mert még nekem állt feljebb amit mondott, miközben valahol jogosan tette.

Nem törődve hogyan, egyszerűen ahogyan odaérek mindössze másodpercekbe telik, hogy leparkoljam az autót a háza előtt, és még csak nem is veszem a fáradságot, hogy bezárjam, amiért az agyam sorra telik meg azokkal a dolgokkal, amelyeket jelenleg mondhatnék neki annak érdekében, hogy a dolgok újra jók legyenek. Mert nyilvánvaló, hogy jelenleg semmi sincsen rendben.

Az ajtajához érve sietős mozdulattal nyomom meg a csengőt, és reménykedem, hogy kinyitja nekem. A gombóc egyre csak nő a torkomban, a szívem pedig olyan hevesen ver, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhat a mellkasomban. A lábam agresszíven dobol a földön türelmetlenségem okán, és miután egy perc is eltelik néma csendben, úgy érzem sírni tudnék, amiért tisztában vagyok vele, hogy valójában mennyire is rontottam el ezt az egészet, ami köztünk volt. El sem tudom képzelni, mit érezhet most Harry, tudván, milyen érzékeny ember, ha a vitákról van szó.

Az ajtó továbbra is megválaszolatlanul marad, ajkaimat egy vonallá préselve a hátsó zsebemhez nyúlok a telefonomért, majd gyorsan kikeresem a nevét, és azonnal tárcsázom is a számát, remélve, hogy válaszol. Talán városon kívül van, talán valami dolga akadt, azért nincs itthon, és valójában semmi köze ennek hozzám. Talán nem láthatta az autómat, és így nem hagyott szándékosan figyelmen kívül, mint ahogy én azt elképzelem. Ha meg ez is lenne a helyzet, teljesen megérteném, de most eléggé fáj, ha csak arra gondolok, hogy Harry - aki szó szerint minden ami jelenleg van nekem - nem akar beszélni velem.

A telefonhívás sem jár sikerrel, ami miatt a csalódottság másba fordul át, valami sokkal erősebb érzés kaparint a markába. Szinte érzem, ahogy megerősödik bennem, és a bordáimnak nyomódik, miközben összehúzza a torkom, rámarkol a szívemre, mellyel valósággal kiszorítja belőlem a levegőt. Könnyen térdre eshetnék a háza előtt, kiabálhatnám a nevét, könyörögnék, hogy beszéljen hozzám, hogy elmondhassam neki, hogy sajnálom, és hogy megmutathassam neki, mennyire is szeretem igazán, és ő az egyetlen, akit én valaha is szeretni tudtam, és akit mindig is szeretni fogok feltétel nélkül.

Ordítani akarok, mert megint fogalmam sincs hova mehetnék, mit tehetnék, hogy megtaláljam meg. Teljesen abban a tudatban éltem, hogy minden részét ismerem, és erre itt vagyok újra, tanácstalanul, hogyan is kezdjem el. Nincs senkim, egyedül vagyok, és rettenetesen félek, a gondolataim pedig ezerrel kavarogtak a fejemben, és a legrosszabb forgatókönyvekkel álltam elő, hogy mi történhetett vele.

A könnyek lassan, észrevétlenül áztatják el az arcomat, ahogy hagyom, hogy a bűntudatom és fájdalmam jeleivé váljanak. Nem is veszem a fáradságot, hogy letöröljem őket, miközben hátát fordítva a háznak visszasétálok a kocsi felé, miközben arra gondolok, hogy mennyire is szeretném, ha most Harry lecsókolná őket egyenként, miközben megnyugtat, hogy nem haragszik rám, csak rettentően hiányoztam neki.
De nincs itt, és futni sem tudok hozzá, mivel nem tudom hová menjek.

Beszállva az autóba még közelebb kerülök az összeomláshoz, amiért itt védve vagyok a világtól. Itt tudom, hogy senki sem hallhat, vagy láthat, ha üvöltözve szabadjára engedném a csalódottsággal járó fájdalmat. De helyette mégis csendben maradok, állapotom egyetlen jelei a leheletnyi könnyeim.

Hirtelen úgy érzem magam, mint akit már régen nem éreztem a magaménak. A tinédzser énem, aki anno némán sírt az akkor még ismeretlen barátja mellett ülve a Manchester felé vezető úton, miközben a város, amelyben felnőtt, és azzal együtt az ő emlékei is egyre hátrébb kerültek, miközben mindent maga mögött hagyott.

Tudom, hogy én vagyok a hibás, és nagyon kínosan is érzem magam amiatt, amit a pillanat hevében tettem, és mondtam neki. Azt az énjét hoztam ki belőle, amiért olyan keményen dolgozott, hogy levetkőzze magáról. Azt éreztettem vele, hogy ő a probléma forrása, ami több mint valószínű, hogy fájt neki, különösen azért, mert az én számból kellett hallania. Utáltam magam emiatt.

De ekkor megcsörren az anyósülésre hajított telefon, melyre elfordítom arcomat a kezeimtől, a nevet elolvasva pedig a szívem kihagy egy ütemet, és bár egyfajta megkönnyebbülést érzek, a sírás iránti késztetésem még erősebb lesz, és az arcomra egy fájdalmas fintor ül ki amiért ezzel kapcsolatban is félreismertem.

- Harry. - szólalok meg azonnal, a hangom pedig megtörik, ahogy egy halk mormolásban hangzik el a neve.

"Felicty" - mondja ki egyszerűen a nevem, hangja mélyebb és rekedtebb, amitől nyilvánvalóvá válik a számomra, hogy most ébredt fel.

- Harry, nagyon sajnálom. Mindent. - mostanra már igazán sírok, amiért az érzelmeim fékezhetetlenek, ahogy a hangja épp elég biztonságérzetet adott ahhoz, hogy kiengedjem őket. - Igazad volt, sajnálom. - omlok össze neki a telefonba, melyre nem válaszol, szavaimat teljes csend követi, mindössze a mikrofonjának szolid recsegése az egyetlen hang, mely a tudtomra adja, hogy nem tette le.

"Hol vagy most? - kérdezi tőlem ezzel megtörve a csendet, mely kérdésére megkönnyebbülten felsóhajtok.

- A házad előtt. - válaszolok szipogva, közben pulóverem ujjával a könnyeimet törölgetve. - Te merre vagy?

"Tegnap eljöttem a régi házamba, és már késő volt mire végeztem a pakolással, így itt töltöttem az éjszakát" - mondja, én pedig bólintok, bár tudom, hogy nem láthatja. "Akarod, hogy elhozzalak, vagy idevezetsz te?"

- Oda tudok vezetni. - mondom. - Csak írd meg nekem a címet, és minden rendben lesz.

"Biztos vagy benne?"- kérdezi meg minden esetre, mire ismét bólintok, mielőtt megnyugtatnám őt.

- Igen. - mondom határozottan, mégha nem is vagyok teljesen olyan állapotban, hogy száz százalékig nyugodt maradjak az út során. De most, hogy tudom, hajlandó velem szóba állni, így részlegesen kevesebb bennem a nyomás, hisz a nagyja még hátra van, a lényeg.

"Akkor rendben" - mondja egy ásítás közben, amitől elmosolyodom, és a szívemet is elönti egy cseppnyi melegség.
"Akkor majd találkozunk" - mondja a hívás lezárása előtt. A fülemnél hagyom a telefont, amikor a beszélgetés véget ér, majd mélyet sóhajtok, hogy egy kicsit megnyugodjak. Kaptam még egy esélyt, úgyhogy jobb, ha nem rontom el. Annyira szükségem van rá, hogy nem is tudom mit csinálnék nélküle.

A hívás befejezése után másodpercekkel már jön is az üzenet, melyre nem habozok tovább, elindítom az autót, hogy elinduljak a ház felé. Miközben rákanyarodok az útra, nem tudok nem gondolni arra, hogyan tudott ott aludni, amikor a ház majdnem bútorozatlan, és valószínűleg nagyon hideg, tekintve, hogy január közepe van.

***

A ház nem volt olyan messze, mint ahogy emlékeztem rá, kevesebb mint húsz percembe telt, a forgalom pedig nagyjából elviselhető volt, így könnyen megérkeztem, minden bonyodalom nélkül.

Ahogy leparkolok a kocsival, azzal együtt nyílik is az ajtó, majd mire kiszállok a kocsiból, már ott áll a nyitott ajtónak támaszkodva. A haja szokás szerint kócos, a ruhaválasztása pedig megmosolyogtat, amiért továbbra is aranyosnak tartom melegítőnadrágban, melyhez egy fehér pólót társított, melyre egy pulóvert vett fel, mely kicipzározva terül el rajta.

Nem rohanok hozzá oda azonnal, mivel előtte még szeretném összeszedni magam, mielőtt kinyitnám neki a számat. Éppen ezért óvatosan teszem meg a lépéseket, de az ajtajához vezető járda még mindig nagyon rövid, így alig egy perc alatt ott találom magam előtte. Nem szólunk semmit, csak némán bámuljuk egymást, ami annyira kényelmetlen, hogy ismét képes lennék elsírni magam.

- Eljöttél. - mondja, majd keze lecsúszik az ajtó oldalán, miközben még jobban kinyitja azt, hogy kijjebb lépjen a ház takarásából. Megjegyzésére mindössze bólintani vagyok képes, majd egy pillanatra elfordulok tőle, amiért erős tekintete egy pillanatra elbizonytalanít, ám mégse érzem a késztetést, hogy megálljt parancsoljak magamnak.

- Nézd, sajnálom Harry. - kezdem, és ahogy megszólalok, ő abban a pillanatban keresztbe teszi a karjait, hogy az ajtókeretnek dőlve várja, hogy folytassam, arckifejezése pedig teljesen tükrözi azt, hogy szavaim semmitmondóak, ami érthető. Biztos vagyok benne, hogy több kell neki, mint egy üres bocsánatkérés.
- Sajnálom, hogy megbántottalak, és hogy nem figyeltem arra, amit mondasz.

- Mire érted? - kérdezi állát feljebb emelve, mire lehunyom a szemeimet egy kicsit hosszabb pislogás erejéig. Tudom, hogy ez a helyes lépés, mégis kényelmetlennek érzem vele megint erről beszélni, amikor éppen ez volt a vita forrása.

- Igazad volt vele kapcsolatban. - jegyzem meg, mire ő vesz egy mély levegőt, miközben kicsit megrázza a fejét.

- Végül is nem én gondolom túl a dolgokat, igaz? - kérdezi, és bár ezzel újra kockáztat, mégse szólok semmit, csak bólintok egyet, ugyanis teljesen igaza van abban, hogy én vertem nagy dobra azt, hogy ő nem bízik bennem. - Én is sajnálom. - emeli meg a fejét ismét, majd hunyorogva elnéz mellettem. - Te sem vagy olyan naiv, és én tulajdonképpen azt szeretem benned a legjobban, hogy olyan könnyen meglátod a jót másokban. Végül is ezért vagyok itt. - mondja, melyre elmosolyodom, és ő is hasonlóan tesz. Ahogy ellöki magát az ajtófélfától, az nekem is megadja a bátorságot, hogy teljesen közel állva hozzá bezárjam a köztünk lévő távolságot, hogy ajkaimat az övéhez érintsem. Erősebben csókolom meg, mint valaha, sokkal több lehetőséggel, mint általában. Meg akarom mutatni neki, hogy amit mondtam, az igaz, és komolyan is gondolom. Addig akarom csókolni, amíg mindketten elveszítjük a lélegzetünket, és az eszünket.

Hagyom, hogy a kezeim végigjárják az felsőtestét, majd mellkasán megállapodva annál fogva beljebb tolom, mialatt ő pedig átkarol, és még éppen időben berúgja az ajtót, mielőtt túl messzire mennénk, és elfelejtenénk. Ahogy a nyílászáró hangos csattanással bezáródik, azzal egyidőben mintha a bátorságunk is megnőne, ugyanis Harry a hajamba vezetve ujjait finoman meghúzza azt, közben ajkaimat elhagyva a nyakamra tér át, hogy nedves csókokat hagyjon ott.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezi a már  kulcscsontomon hagyott puszik között, én pedig nem válaszolok, csak megragadva a karjánál fogva a lehetőnél is közelebb húzom őt magamhoz, melyre elmosolyodik. Csuklójánál megfogva kezét türelmetlenül a felsőmhöz vezetem, melyre alsó ajkamba harap, míg kezét az anyag alá csúsztatja, ezzel kiváltva belőlem egy sóhajt, ahogy hideg tenyere nyomán libabőrbe fut mindenem. - Hagyjuk ezt rajtad, hideg van. - mondja kihúzva kezeit megérintve a rajtam lévő kötött pulóver puha anyagát.

- Nem érdekel. - sóhajtottam, miközben közelebb hajolok a füléhez. - Azt akarom, hogy végigcsókolj mindenhol. - suttogom, melyre élesen beszívja a levegőt. A karjai elengedik a derekam, és helyette megtalálják a pulóverem szegélyét, én pedig erre felemelem a karjaimat, hogy ő könnyen le tudja venni azt rólam. Azt követően ajkait ismét az enyémekhez nyomja, én pedig a vállára csúsztatom a kezeimet, hogy elkezdjem letolni a kardigánt a karján, nem törve meg közben a csókot segítek neki levenni. De mivel rajta is volt plusz egy póló, így kénytelen elhúzódnia, hogy egy gyors mozdulattal le tudja csúszatni azt magáról. Oldalra dobva a ruhadarabot megragad a derekamnál fogva, majd a finoman a falnak lök, miközben hagyom, hogy nyelve mohón a számba mélyedjen, lángoló táncra hívva az enyémet. Ujjbegyei felcsúsznak gerincem vonalán, ezzel libabőrbe borítva az egész testem, majd ahogy megtalálja a melltartóm kapcsát játszadozni kezd vele pár másodpercig, mielőtt lehúzná azt a testemről.

Ahogy felfedi maga előtt fedetlen melleimet szemei elsötétednek, majd azzal egyidőben mellkasa az enyémhez nyomódik, melytől egy hirtelen éles fájdalom hasít a mellembe, amitől felnyögök, ő pedig azonnal elszakad tőlem.

- Mi a baj? - kérdezi két nehéz lélegzetvétel között, mire a tarkójánál fogva közelebb vonom őt ismét magamhoz, miközben fejemet megrázva adom tudtára, hogy nincs baj.

- Folytasd, kérlek. - nyugtatom meg, mire újra megcsókol. - Van itt ágyad? - kérdezem bele a csókba, mire nemleges válaszként hümmög egyet. Hát persze, hogy nincs, nem is értem miért kérdeztem ilyen butaságot.

- Nem, de van kanapém. - mondja, nem sokkal azelőtt, hogy szenvedélyesebben falná tovább az ajkaimat, birtokba véve minden porcikámat szorításával. Ujjai olyan mélyen fúródnak a bőrömbe, hogy attól tartok ott marad a helye.

- Jó. - mormolom az ajkaira, kezeimet lefuttatva a mellkasán, majd a hasára, mígnem ujjaim rátalálnak a melegítőnadrágjának anyagára. Lecsúsztatva azt lábain hajolok le, így neki már csak ki kell lépnie belőle. Ugyanezt teszi a szoknyával is, ami rajtam van, mely sokkal könnyebben leesik rólam, de még így is megkell szakítania a csókot, hogy lenézzen.

- Kibaszott harisnya. - mormolja dühösen, melyre felkuncogok, hogy mennyire frusztrált lesz attól, hogy nem jön össze neki. - Miért kellett ma ezt felvenned? - néz fel, miközben lecsúsztatja, és majdnem el is szakítja azt, ahogy remegő, türelmetlen kezei képtelenek finoman kezelni az anyagot.

- Volt egy találkozóm, mint tudod. - mondom neki, pont azzal egyidőben, hogy lábaimat egyenként megemelve lehúzza rólam a fekete nejlont, megjegyzésemre pedig azonnal kiegyenesedik, szemeiben pedig megjelenik az a tekintet, mellyel úgy érzem magam előtte, mint egy sarokba szorított préda a predátorral szemben. Imádtam benne azt, hogy amikor nem látott minket senki, akkor egy teljesen más énjét engedett meg, hogy lássak. Mindig is ő volt a domináns a szeretkezéseink során, mégis most valamiért más érzést váltott ki bennem az, hogy ő irányít. Úgy érzem közele lehet ahhoz, hogy féltékeny, és megakar bizonyosodni arról, hogy még mindig képes elvenni az eszem mindössze a csókja ízével, és az érintése nyomával.

Ahogy realizálódik benne, hogy a találkozást mire is értettem, úgy nemtetszését kifejezve erősebben ragadja meg a csípőmet, miközben hátrál egy lépést magával rántva, majd aztán az általa említett kanapé felé kezd el tolni maga előtt. A bútor mellé érve hagyom magam visszaesni rá, a zökkenést következtében újra megjelenik a fájdalom a mellkasomban, amely hirtelen aggodalomra ad okot, de igyekszem nem foglalkozni vele, amiért nem akarom, hogy amit most elkezdtünk, az abbamaradjon. Akarom őt, és ő is engem, úgyhogy nincs ok miért abbahagyni.

- Ha már így eszembe juttattad. - dörmögi mély rekedt hangján, ahogy feltérdel egyik lábával a bal combom mellé, miközben sötét tekintetével végigjárja a testemet, arckifejezése pedig megfeszíti testem minden izmát, azzal együtt felébreszti a pillangókat a hasamban, amiért egyre jobban vágyok arra, hogy megérintsen.
- Biztos vagyok benne, hogy vágyott arra, hogy ezt tehesse veled. - hajol le hozzám, hogy ajkait a belső combomhoz érintse, melytől elfojtottan felnyögök abban a pillanatban, hogy nedves ajkai felhevült bőrömhöz érnek. Az, hogy ezeket mondja nekem teljes mértékben alátámasztja a megérzésemet, mégis önként teszek úgy, mintha fogalmam se lenne arról, miért csinálja ezt. - Soha nem lesz lehetősége így látnia téged, ugye így van? - húzza az agyamat tovább, ahogy ajkát a köldökömhöz érinti, mondandója azonban sokkal inkább azt az érzést kelti, mintha saját magát akarná meggyőzni, hogy ez így van, és hogy azt akarja megerősítsem abban, hogy igaza van.
- Mit akarsz Felicity? - néz fel rám, míg ajkaival egyre feljebb és feljebb csókol, ujjaival végigsimítva fehérneműn keresztül érzékeny pontomon, melyre levegő a tüdőmben ragad.

- Téged. - lehelem ki a szavakat nagynehezen, melyre elégedetten elmosolyodik, majd feljebb mászva az ágyon megcsókolja először az ajkaimat, majd az államat, végül a nyakamtól kezdve végig a hasamat egészen a fehérneműmig, mely útját állja, hogy tovább folytassa.

Ezúttal nem kér engedélyt, hogy levehesse, ugyanis ujjait az alsóneműmbe akasztva egy könnyed mozdulattal húzza le rólam, hogy aztán egyre közelebb és közelebb csókoljon, egészen addig hagyva nyomot maga után, míg cseresznye ajakai rám nem találnak, nyelve érintése pedig azonnal képes megforgatni körülöttem a világot.

Ujjaimat azonnal a hajába vezetem, enyhén meghúzva göndör tincseit, ezzel tudtára adva élvezem amit csinál. Azt követően fejét felemelve végigcsókolja a hasamat, a mellem közé érve azonban felpillant rám.

- Mit akarsz? Hallani akarom mégegyszer. - suttogja, miközben közelebb préseli magát hozzám, mellyel tudtomra adja azt, hogy pontosan tudja azt akarom, amit kínál.

- Téged, Harry. - nyöszörgöm, mire a nyakamba csókol, majd felegyenesedik, és lemászik rólam, hogy elinduljon a konyha felé, ahol kihúz egy fiókot, melyből kiveszi a szokásos kis ezüst csomagot, majd visszasétál hozzám.

- Ezt akarod? - kérdezi, és bár hirtelen beszédes oldala meglep, mégse tudnám tagadni azt, hogy tetszik. Egyfajta büntetésnek tűnik, amit most csinál, ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ha ez nem lenne kölcsönös, akkor abbahagyná. De mindketten akarjuk ezt, megmutatni egymásnak, hogy a nap végén mi ott vagyunk egymásnak, még ha más nem is.

Válaszul bólintok, melyre mosolya ördögi lesz, az arcán megjelenő gödröcskék azonban mégis más értelmet adnak neki. Lehúzza magáról a boxerét, ezzel felfedve magát előttem teljesen, melyre megugrik a gyomrom, majd az egész testem sajogni kezd, ahogy a vágy egyre nagyobb és nagyobb lesz bennem.

A kis csomagot ugyanúgy fogaival nyitja ki, mint régen, és egy gyakorlott finom mozdulattal tekeri fel az óvszert, majd ismét fölém tornyosul, miközben lassan csókol meg újra, én pedig lábaimat jobban szétteszem annak érdekében, hogy kényelmesen elférjen közöttük.

- Szeretlek. - suttogom enyhén szétnyílt ajkaira, miközben eggyé válik velem, ritmusa pedig lassú és óvatos. - Nagyon. - teszem hozzá kezeimet a vállára simítva, amitől lökései magabiztossá vállnak. Combomat megragadva emeli meg lábamat, ezzel mélyebben elmosódva bennem, melynek következtében lélegzetvételei az enyéimmel együtt szaporábbak lesznek. Hátrahajtom a fejem, miközben neve egy nyögéssel együtt szökik ki a számon, ezúttal nem törődve azzal, milyen hangosan teszem azt. Meg akarom neki mutatni, milyen jó érzéseket kelt bennem, és mennyire élvezem így a társaságát.

- Szeretlek. - töri meg a csókot, hogy ezeket a szavakat a kulcscsontomra súgja, majd megharapja a területet, amikor gyorsít a tempón. A ritmusa ezután lassulni kezd, tudtomra adva, hogy közel áll beteljesüléshez, akárcsak én, amiért érzem, hogy az izmaim megfeszülnek körülötte, alhasamban mintha valami megcsavarodna, ahogy az adrenalin szétterjed az ereimben. Egymás nevét kiejtve adjuk át magunkat a végnek, melyet követően ő súlyának nagy részét rám engedi, miközben megpróbál levegőhöz jutni. A szoba hirtelen elcsendesedik, légzésünk halk hangja az egyetlen, amit hallani lehet.

- Soha nem akarlak elveszíteni. - suttogja, miután elkezdek játszani a hajával. Szavait követően egy mosoly formálódik az ajkaimon, melyet követően felkönyököl felettem, majd elfordítja a fejét, hogy lenézzen rám. - Komolyan mondom.

- Tudom. - bólintok szemeimet lehunyva, majd fejemet megemelem, hogy megcsókoljam az orra hegyét. - Én sem. - nyugtatom meg, melyre megcsókol, mely tökéletes lehetőség arra, hogy megpecsételjük a szavainkat. Mert ez így van. Az életem nélküle unalmas és monoton. Mindent akarok, ami ő, és amit eddig megtanultam vele kapcsolatban. A magas, és mélypontokat egyaránt. Ott akarok lenni a jó és a rossz pillanataiban. Az akarok lenni, akihez hazatér, akit megcsókol, akinek elmondja minden titkát.

- Ne vitatkozzunk soha többet, azt hittem, hogy elvesztettelek. - mondja, én pedig az arcom belsejébe harapok, majd egyetértően bólintok. - Öltözzünk fel és menjünk haza. - áll fel, melyre én is felülök, majd felszisszenek, ahogy az éles szúró fájdalom ismét ott van, és ezúttal nincs olyan figyelmemet elterelő tényező, ami visszatarthatna a kiborulástól.

- Biztos minden rendben? - kérdezi Harry, miközben átnyújtja nekem a ruhadarabjaimat. Csak ekkor veszem észre, hogy kezeim reflexből a melleimre tapadnak, melyet rögtön abbahagyok abban a pillanatban, hogy Harry észreveszi azt, és aggódó tekintettel tanulmányoz.

- Nem tudom. - pillantok le a melleimre, melyeket csak most kezdek el tanulmányozni igazán. - Egy kicsit fájnak, szerinted ez normális? - nézek vissza fel rá, melyre nagyot nyel, de nem szól semmit. - Harry jól vagyok. - győzöm meg, majd a melltartómért nyúlok, hogy felvegyem azt. Azt követően visszaveszem a fehérneműm, majd Harry továbbra is intenzív tekintete alatt magamra kapom az öltözékem hátralévő darabjait. Mellé lépve lehajolok a ruháiért, majd a kezébe adom azokat. Ezzel látszólag kizökkentem, ugyanis fejét megrázva elpillant a kanapéról, majd rám pillant, látszólag részben továbbra is gondolataiba merül, amiért tekintete nem teljesen éber.

- Hé. - lépek vissza hozzá, majd kezeimet dereka köré fonom, ajkaimat a vállához érintve beszívom parfümjének halovány illatát. - Jól vagyok. - suttogom államat neki támasztva, melyre elmosolyodik, majd a fürdőszobába sétál. Egy mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy az ajtót becsukja maga után, majd arcomat a tenyereimbe rejtem. Pár perccel később Harry elhagyja a helyiséget, majd a kanapéhoz lép, hogy arra ledobja a ruhakupacot, majd egyenként felkapja őket.

- Majd felhívom anyát, hátha ő tud valamit. - szólalok fel ismét, melyre szintén nem felel, csak öltözködik tovább.

- Megkínálnálak valamivel, de nincs semmi. - tereli a témát, én pedig hajamat megigazítva bólintok egyet.

- Tudom. - mondom neki, majd visszapillantok rá. - Te ettél valamit? - kérdezem, ő pedig megcsóválja a fejét, mely aggodalommal tölt el. Miután teljesen felöltözik összecsukja a kanapét, majd ujjaival végigszántva haján visszasétál mellém. - Miért tartottad meg ezt a helyet? - kérdezem tőle miközben körbepillantok az lakáson. Vállait megvonva néz ő is szét, majd visszafordul felém.

- Nem újítottam meg a szerződést idén. - jegyzi meg, melyre szemöldökeimet felvonva figyelem. - Azért jöttem vissza, hogy kipakoljak innen. - teszi hozzá, mire megértően bólintok egyet.

- Nem fog hiányozni? - kérdezem, melyre száját felhúzva megvonja a vállait.

- Azt sem értem miért tartottam fel eddig. - mondja. - Kényelmesebb volt itt fogadnom a modelleket, mint a saját lakásomban, azt hiszem.

- Értem. - bólintok, majd úgy döntök nem firtatom a témát tovább. - Mehetünk? - kérdezem, melyre bólint egyet, majd követve engem megindul kifelé a kicsiny házból. Az ajtót bezárja mögöttünk, és mire a kocsikhoz érünk, az eső cseperegni kezd, de még nem olyan vészes, hogy azonnal beüljünk a kocsiba, és elhajtsunk innen. - Nincs kedved átjönni hozzám, ha hazaértünk? - kérdezem az autónak dőlve, karjaimat összefogva mellkasom előtt, amiért az idő igen csak kezd jobban lehűlni.

- El kell vinnem a kulcsokat a tulajnak. - mondja. - Utána meg festenem kell, mert egyre közelebb van a határidő.

- Rendben. - bólintok, majd azt követően csendbe burkolózunk. A csend a lehető legrosszabb dolog, ami történhet, ugyanis ilyenkor nem tudom mire gondol, és hogy mire számítsak. Harry azonban közelebb lép hozzám, kezét állam alá simítva megemeli a fejemet, ezzel elérve, hogy felnézzek rá.

- Szeretlek. - suttogja, mielőtt lehajolna, hogy egy csókkal pecsételje meg szavait. Ajkainak ízétől végigfut rajtam a hideg, majd a cudar időjárás ellenére is úgy érzem ráolvadok a kocsira.

- Én is szeretlek. - mondom vissza mikor elválik tőlem. - Holnap látlak? - kérdezem tőle.

- Holnap látsz. - bólint egyetértően, megjegyzése pedig mosolyt csal az arcomra, és a lepkék ismét repkedni kezdenek a hasamban a boldogságtól. Azt követően hátrálni kezd, majd a kocsihoz érve visszanéz rám.

- Óvatosan! - figyelmeztetem, tekintve, hogy ha jól látom Niall kocsijába készül beülni. Miután csak bólint egyet úgy tesz, majd becsatolva a biztonsági övet kitolat az útra, melyet követően én is úgy teszek, majd hatalmas mosollyal az arcomon elkanyarodok balra, míg ő jobbra megy.