Sziasztok!

Az elmúlt két fejezet kitétele igen kapkodva történt, így nem igazán volt alkalmam nektek megírni szokásos üzenetemet.

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért ilyen sokáig fejezetek nélkül hagytalak titeket, viszont ismét utolért az ihlethiány, és hiába voltak ötleteim, sosem éreztem megfelelőnek, mely sok stresszel járt, így végül félretettem az írást.

Viszont képtelen vagyok hátrahagyni ezt a történetet, legalább is még, így miután nem erőltettem, az ihlet szépen lassan rám talált, és rászántam magam arra, hogy megírjak pár fejezetet.

Remélem nem okoztam
csalódást az előbbi fejezetekkel, és a mostaniak sem tűnnek majd összecsapottnak, tekintve, hogy még úgy érzem vissza kell rázódnom az írás világába.

Ha elolvastad, kérlek mindenképp jelezd nekem. Sokat jelent a visszajelzésetek!

Jó olvasást!
All the love. x M

Felicity Morgan

Hetek teltek el, pontosan négy, azóta, hogy Harry és én hazavittük Hazelt, és azóta, hogy Kevin úgy döntött, hogy váratlanul felhív.

Azt hittem munkával kapcsolatos, ezért nem igazán foglalkoztam vele, hisz amúgy is vissza kell még mennem az iskolába, hogy elhozzam néhány bentmaradt cuccomat az irodából, valamint aláírni pár papírt, amely bőven elég lesz ahhoz, hogy utoljára láthassam az arcát.

De miután elhagytam Harry házát, folyamatosan jöttek a hívások, és mire a lakásomhoz értem, még üzeneteket is hagyott, hogy vegyem fel a telefont, mert fontos megbeszélnivalónk volt.

Hosszú percekig tartó gondolkodás, majd száz megválaszolatlan hívás és olvasatlan üzenet után azt tettem, amit mindenki más tett volna; Visszahívtam. Ami történt, megtörtént, de technikailag még mindig ő a főnököm, és ha tényleg komolyan gondoltam a felmondásom, akkor ő az, akivel beszélnem kell róla.

Ahogy a telefonhívás egészen normálisan indult, úgy nagyon érdekes fordulatot vett, ami pofán verésként ért, és ahogy kiejtette a száján a szavakat, nem is tudtam miért hittem el, hogy munkával lesz összefüggésben az, hogy megkeresett engem. Természetesen szó esett a felmondásomról, de ami bosszantó volt, az az, hogy könyörgött, hogy bocsássak meg neki, hogy adjak még egy esélyt, egy újrakezdést a barátságunknak, mely furcsán hangzott, mégsem tűnik lehetetlennek.

Hiába meséltem neki a Harryvel való kapcsolatomról, csak arról győzködött, hogy ő nem akar komolyat, ami miatt rendkívül hülyének érzem magam. Csak beszélt és beszélt, én pedig nem tudtam mit mondani. Megpróbáltam visszautasítani az általa felajánlott iskolán kívüli találkozást, és valahányszor igyekeztem neki elmagyarázni azt, hogy miért nem tudok elmenni, félbeszakított, és indokokkal győzködött miért is kéne, így az egyetlen logikus megoldásnak azt láttam, ha igent mondok neki.

Most így visszatekintve, és rágondolva a beszélgetésünkre egyszerűen le kellett volna tennem a telefont, de az mégis csak gyerekes lépés lett volna, tekintve, hogy úgyis találkoznom kell még vele.

Legalább udvarias volt ahhoz, hogy megadja nekem a jogot a találkozás, és minden egyéb időpontjának eldöntésére, aminek nagyon örültem, mert még egyáltalán nem voltam rá akkor felkészülve. Nem azt mondom, hogy most az vagyok, egyszerűen összeszedettebbnek érzem magam, mint akkor az autóban, ahogy a mellkasomat elöntötte a bűntudat és a szégyen, amiért túl gyenge voltam ahhoz, hogy nemet mondjak neki.

És most, amikor Harry háza előtt állok, képtelen vagyok visszatartani a lábaimat attól, hogy szüntelenül doboljanak a földön, miközben az épületet vizslatom, és azzal együtt próbálok uralkodni nehéz légzésemen. Tisztában vagyok vele, hogy korábban el kellett volna mondanom neki, de még én magam sem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá, így akartam feleslegesen, ok nélkül felidegesíteni.

Pontosan tudom, hogy Harry és Kevin nincsenek jóban, sőt esküdni mernék egyenesen utálják egymást, ezzel célozva arra ami kettejük közt történt az első és egyben - remélem - utolsó találkozásuk során. Félek egy másik férfi jelenléte az életemben elgyengítené Harryt, és hogy elhitetné vele azt, hogy az illető jobban megérdemel majd engem mint ő. Hisz amikor Kevin megjelent nálunk láttam rajta, és tudtam, hogy képes elfogadni bármi is történjék, túl könnyen, túl egyszerűen.

Nincs szükségem újra megnyomni a csengőt, ugyanis a nyílászáró még ha később is egy kicsit, de kitárul előttem. Harry látványa hatalmas mosolyt csal az arcomra, és pár másodperc erejéig képes elfeledtetni velem az igazi okot, amiért ma eljöttem meglátogatni őt. Félmeztelen, a vállára pedig egy festék foltos törülköző terül szét, mely tökéletesen passzol a hasonló pacákkal ellátott fekete melegítőnadrágjához.

- Szia. - köszön lágy hangon, és féloldalas mosoly következtében, melyre közelebb lépdelve hozzá átölelem, majd egy csókot nyomva a közben megjelenő gödröcskére elérem, hogy hátrébb lépve egyet becsukja maga után az ajtót, majd kezeit derekam köré fonva viszonozza az ölelést. A rongy lecsúszik a válláról, de még időben hátranyúl, hogy elkapja azt, majd a pultra tegye miközben hátrál velem együtt.

- Hiányoztál. - motyogom a nyakhajlatába, melyre kezei a hátamról a derekamra csúsznak át, majd finoman eltol magától, hogy egy csókkal is üdvözölni tudjon.

- Te is nekem. - puszil bele a hajamba, majd ujjaival végigszántva kócos tincsei közt a törülközőért nyúl, majd összegyűrve azt tartja tovább a kezei közt. - Nem szóltál, hogy jössz. - jegyzi meg, melyre én csak megvonom a vállaimat.

- Zavarok? - kérdezem, melyre ráncolt homlokkal mered rám, mintha azzal, hogy ezt megkérdeztem megsértettem volna őt.

- Te is tudod, hogy ez nem így van. - mondja, melyre csak bólintok egyet, miközben az egyik bárszéknek támaszkodom. - Éppen festek, szeretnéd látni? - kérdezi, melyre érzem hogy az egész testemben szétárad az izgatottság.

- Igen. - mondom neki, melyre egy mosoly közepedte kézen fog, majd az emelet felé kezd el húzni, fel a lépcsőn, egyenesen a folyosó végéig, ahol egy üres szobába nyit be. A villany amúgy is ég, így nincs szükség rá, hogy feloltsa. - Merész tőled a hálószobában festeni. - jegyzem meg, miközben lepillantok a szobában lévő hófehér szőnyegre, melyre mindössze elmosolyodik vállait megvonva, majd biccent a fejével a vászon felé, mely pont háttal áll előttem az állványon, így még nincs rálátásom az alkotására.

Harry csípőre teszi a kezeit, miközben én karba tett kezekkel sétálok az állvány mellé, szívem pedig mintha lejjebb esne a döbbenettől, ahogy saját magam köszön vissza a papírról. A szemem sarkából látom, hogy Harry engem figyel, minden bizonnyal a reakciómra kiváncsi.

- Ez ... - fordulok felé, ő pedig mutató és hüvelyujjával alsó ajkát piszkálja, fejét enyhén előre biccentve vizslatja az arcomat, mintha kicsit kellemetlenül érezné magát, mégis büszke lenne az előttünk lévő félkész festményre.

- Nem szóltam róla, de elmentem a házhoz, ahol régebben laktam. - mondja, miközben egyik kezét keresztezi a hasa előtt, a másikkal pedig öklének támaszkodva továbbra is ajkait piszkálja idegességében. - Ott találtam, és gondoltam érdemes lenne befejezni. - teszi hozzá, én pedig csak bólintok egyet, miközben tekintetemet elvonva róla ismét a munkáját kezdem el figyelni.

- Más, mint amit láttam tőled. - ismerem be az igazságot, hisz ő is pontosan tudja mennyit is változott az alkotásmódja, mióta különváltunk. - Gyönyörű. - suttogom, amiért hangom elcsuklik. Tenyerembe támasztva államat figyelem a képet, és mást nagyon nem is tudok mondani, amiért teljesen eszméletlen ilyet látni tőle.

- Örülök, hogy tetszik. - mondja, majd hajamat elsöpörve a nyakamtól egy csókot nyom az előbb említett területre, majd ingemet lejjebb tolva apró puszikkal kezdi el behinteni a vállam vonalát, majd állát megtámasztva ott kezeit derekam köré fonja.

- A kiállításoddal mi lesz végül? - kérdezem, melyre nagyot sóhajt, miközben előrébb lépve felkapja az ecsetet, hogy azt a pohárban lévő már amúgy is zöld színű vízbe tegye. Én közben kezeimmel az ágy támlájának támaszkodom, és figyelem, ahogy a törülközőbe törli azt.

- Egy másik feltörekvő művész munkáival egybevéve fogják kiállítani az enyéimet, szóval nincs rajtam akkora nyomás. - szólal meg, melyre bólintok, majd ellökve magamat a bútortól, és az ablakhoz lépve kinézek rajta. - Öt festményt kérnek tőlem hónap végéig.

- Szoros határidő. - mondom, melyre szemöldökeit felhúzva egyetértően bólint egyet, miközben a rongyot az állványon hagyja, csak azután csatlakozik hozzám. Kezeit a derekamra téve fordít szembe magával, amelynek következtében arcomra felkúszik egy mosoly, karjaim pedig már automatikusan nyaka köré csavarodnak, miközben közelebb vonom őt magamhoz. Harry lepillant az számra, majd visszanéz a szemeimbe, mire én is hasonlóan teszek mielőtt hagynám, hogy lehajolva ajkait az enyémhez érintve egy rövid csókot adjon.

- Be kellene fejeznem. - suttogja a szám sarkába, melyre fejemet oldalra fordítva felnevetek, ő pedig elmosolyodva egy puszit nyom az arcomra.

- Mi tart vissza? - kérdezzem visszafordulva hozzá, melyre úgy néz rám, mintha kérdésemre én magam is tudnám a választ.

- Te. - feleli pimaszul, én pedig nyakát elengedve csúsztatom kezeimet mellkasára, hogy egy szemforgatás közben játékosan meglökve őt magam előtt eltoljam magamtól.

- Jól van, Styles. - mondom neki, meglepődöttsége okán szemöldökeit felhúzza, miközben figyeli, ahogy elsétálok mellette. - Akkor már itt sem vagyok. - indulok meg az ajtó felé, de derekamat villámsebességgel elkapva tart vissza a távozástól, melynek következtében csupasz mellkasának ütközik a hátam.

Ismét szembefordít magával, majd csípőmnél fogva a vállára dob, váratlan tette miatt pedig ajkaim közül egy sikítás szökik fel, amikor megindul velem az ágy felé, ahol egy könnyed mozdulattal lefektet rá. A zökkenést követően felnevetek, annak következtében keletkezett mosollyal az arcomon figyelem ahogy fölém tornyosul.

- Nem úgy értettem. - mondja, mire én fejemet oldalra biccentve nyakláncáért nyúlok, mely majdnem az államat súrolja, ahogy pozíciója miatt teljesen elvált a mellkasától. - Szeretném ha maradnál. - közli, melyre elengedem a medált, mutatóujjamat pedig ajkához érintem, majd az orrához.

- Rendben. - bólintok, majd lábaimmal közrefogom a csípőjét, ő pedig kezeit hátam alá csúsztatva megemel, majd a combomra teszi azokat, míg én ismét átölelem a nyakát. - Nem zavarok? - kérdezem, melyre felsóhajt, majd elenged, így lábaim ismét földet érnek. Fejét megcsóválva hagy az ágy mellett, majd az állványhoz sétál, hogy az ecsetet ismét a kezébe véve folytassa a festést.

- És miért jöttél? - kérdezi pár másodperc szünet után, miközben az ecsetet a vászonra helyezi, majd finom, mégis határozott mozdulatokkal dolgozni kezd.

Kérdése azonnal eszembe juttatja azt, amit el akartam, és képes is voltam elfelejteni, mégha ténylegesen az volt az oka annak, hogy ma idejöttem. A gyomorgörcs haloványan újra megjelenik, míg egész testem bizseregni kezd az idegességtől.

- Kevin újra megkeresett. - közlöm vele egyszerűen, talán túl könnyen. Azonban ha megoldásokat kezdek el keresni, és azon gondolkodom, hogyan is mondhatnám el neki óvatosabban, akkor félek talán soha nem térnék a lényegre, és soha nem mondanám el neki. - És azt szeretné, ha újra találkoznánk.

Megjegyzésemet követően mozdulatai abbamaradnak, az ecset rostjai pedig szétterülnek a felületen, amiért odanyomja azt.

- Mikor? - kérdezi, hangja egyértelműen visszafogott ingerültségéről árulkodik.

- Aznap, amikor Hazelt hazahoztuk. - felelek kérdésére, melyre az ecset kiesik a kezéből, vékony zöld csíkot húzva az arcon keresztül, melyre lehunyom a szemem.

- És mégis mikor szándékoztad elmondani nekem? - fordul meg, szemeimből pedig tisztán kiolvasom a csalódottságot, mely a kelleténél nagyobb fájdalmat produkál a mellkasomban. Mikor realizálja, hogy gyakorlatilag ezért jöttem ide, tekintete valamelyest enyhül, azonban még mindig azt látom, hogy rosszul esik neki a tény, hogy ennyi ideig titkoltam előle.

- Sajnálom Harry. - mondom neki közelebb lépve hozzá, hogy felkarjához nyúljak, de kitér érintésem elől, megkerülve az állványt elsétál mellőlem. - Fogalmam sem volt hogyan mondjam el.

- Egyszerűen elkellett volna mondanod, Felicity! - válaszolja hangját kissé megemelve, hangja pedig megremeg ahogy tekintetünk ismét találkozik.

- Féltem hogyan reagálnál. - mondom neki, melyre egy elsuttogott ideges nevetés hagyja el a száját, mintha nevetségesnek találna az indokomat.

- Mert ez jobb reakció, nem igaz? - kérdezi, melyre arcomra kiül a fájdalom, mellkasom pedig egyenlőtlenül emelkedik majd süllyed, ahogy zihálásaim sorra törik fel magukat onnan.

- Mégis mi bajod van? - csattanok fel, melyre kezeit összekulcsolva a tarkóján fejét hátrahajtva sóhajt egyet.

- Nekem mi bajom? Ezt inkább én kérdezhetném. - vág vissza, melyre a fájdalom helyét átveszi a tehetetlen düh. - De ha annyira hallani akarod, a problémám az, hogy még mindig tartod a kapcsolatot vele, mindazok után amit tett.

- Gyakorlatilag még mindig a főnököm Harry, te mégis mit tennél a helyemben? - kérdezem tőle mostmár én is megemelve a hangomat, mely látszólag nem tetszik neki, azonban mégse töri meg a szigorú tekintetet az arcán, mindössze a pislogásából ítélem meg. Nem szól semmit, így egy sóhajt kiengedve úgy érzem talán megkönnyebbülhetek.

- Még mindig akar téged. - jegyzi meg egyszerűen melyre egy türelmetlen nevetés törik fel belőlem, miközben megcsóválom a fejem.

- Miért rögtön arra térsz ki, hogy valaki elakar venni tőled? - kérdezem egyre ingerültebben, melyre alsó ajkát beharapva fintorogni kezd.

- Emlékezz vissza mi történt. Ha én nem jövök a képbe, talán most az ő ágyában feküdnél. - jegyzi meg epésen, melyre felfordul a gyomrom. Karjaimat keresztezve mellkasom előtt próbálom enyhíteni a hányingert, mely elfogott már csak annak gondolatától, hogy valakivel aki nem Harry olyan kapcsolatot alakítsak ki.

- Nevetséges vagy. - mondom neki, melyre felvonja a szemöldökeit.

- Én vagyok nevetséges? Te vagy az aki még mindig hagyod, hogy megpróbáljon felszedni téged! - kiabálja, szavait követően érzem, hogy a düh égni kezd a mellkasomban. Jelenleg képtelen vagyok felfogni mire akar kilyukadni, ha egyáltalán van valami konkrét célja ezzel a vádaskodással. Soha nem veszekedtünk még ennyire komolyan, mely egyrészről megrémít, másrészről pedig valamilyen mennyiségű terhet levesz a vállamról.

- A felmondásommal kapcsolatban akar velem beszélni. - közlöm vele, melyre egyre jobban és jobban felidegesíti magát, testtartását megítélve türelmetlenné válik, mely teljes mértékben tükrözi azt, ahogyan most én érzek.

- És ezt te el is hiszed?! - hunyorog, melyre élesen beszívva a levegőt egy pillanat erejéig behunyom a szemeimet. - Azok után, hogy ott hagyott, hogy megfenyegetett engem, még őt véded?

- Én nem védem őt! - próbálok kiállni magamért, azonban rezzenéstelen arcát látva úgy érzem teljesen felesleges vitába szállnom vele.

- Lefeküdtetek? - kérdezi a semmiből melyre szemeim elkerekednek.

- Nem hiszlek el. - suttogom megtörten, melyre végre arca tükröz némi megbánást. - Szerinted képes lennék megcsalni téged, erre akarsz célozni? - kérdezem, és bár leakarom olvasni az arcáról hogyan érez, a szemeimben megjelenő könnyek hirtelen elhomályosítják a látásom, így képtelen vagyok rá.

- Én nem... - próbál közelebb lépni, de meggondolja magát. Helyette ujjaival végigszánt a haján, majd az ágyhoz sétál, hogy az oda terített pólóját egy laza mozdulattal visszavegye. - Nem úgy értettem. - mondja, hangja pedig rekedt az előbbi kiabálástól.

- Akkor mégis mire gondoltál? - törlöm le a könnyeimet, majd karba tett kezekkel felé fordulok. - Nem szokásom, ezt te is
tudod! - mondom neki, melyre nem válaszol, csupán alsó ajkát harapdálva mered rám, mely megrémít. - Az előbb még a karjaidban voltam, nem értem miért csinálod mindig ezt. - csóválom meg a fejem, ő pedig szemöldökeit ráncolva vizslatja az arcomat tovább.

- Mit csinálok mindig? - kérdez rá, én pedig ujjbegyeimet végighúzva a homlokom elsétálok mellőle, amiért jelenléte túl sok lesz a számomra olyan közelségben.

- A kis dolgokból is képes vagy nagy ügyet csinálni. - közlöm vele, melyre ismét elveszti az eszét, és újra ingerült lesz.

- Ez nem semmiség, Felicity. - emeli meg ismét a hangját. - Tudom, hogy akar tőled valamit.

- Igen, bocsánatot kérni talán. Nem értem miért hiszed azt, hogy egy férfi csak párkapcsolatot akar egy nőtől. Szerinted Niall is majd leakar feküdni velem, azért olyan kedves?

- Az teljesen más. - emeli fel a mutatóujját, mintha ezzel vissza akarna tartani attól, hogy kimondjam amit akarok. - Ő nem tenné meg soha.

- Akkor szerinted Kevin miért akarná? Tudja, hogy veled vagyok! Miért akarna tönkretenni valami olyat, amit nem tud? - kérdezem. - Mert ez rajtam is múlik Harry. Megint ott tartunk, hogy elfelejted én is itt vagyok!

- Tudom milyen vagy. - jegyzi meg, melyre érzem, hogy arcom komorrá válik a döbbenettől. - Nem tudsz senkinek nemet mondani.

- Oh szóval így ismersz? Ha már itt tartunk, te is kihasználtad már valaha ezt bennem? - kérem számon, melyre megcsóválja a fejét, mintha ő is rájött volna arra, hogy amit mondott az hülyén vette ki magát. Levegővételeim ismét zihálásokba fordulnak át, és nem várom meg a következő megjegyzését, mielőtt még mondhatna valamit fordulok sarkon, majd kisietve a szobából leszaladok a lépcsőn, egyenesen a bejárati ajtó elé.

- Felicity várj! - kiabálja utánam, miközben próbál utolérni, a bejáratnál pedig sikerül is. Felkaromat elkapva ránt vissza attól, hogy kilépjek az ajtón. - Hova mész? - kérdezi kétségbeesett hangon, mely képtelen meghatni, amiért minden érzékeny pontomat elfelejteti velem a düh és a fájdalom.

- Végeztem. - mondom neki, melyre szorítása enyhül, majd végül megszakítja a kontaktot teljesen. - Elegem van abból, hogy egy lépés előrét mindig három lépés hátra követi. - mondom, melyre arca pontosan azt tükrözi amitől a legjobban féltem. Elfogadja, ha most szakítok vele.

Azonban nem akarom a pillanat hevében hülyeséget csinálni, így befogom a számat, majd megragadom a kilincset, és amilyen gyorsan csak lehet a kocsihoz sietek, ahol beülve azonnal beindítom, majd elhajtok a háza elől.

***

Napok óta nem hallottam Harry felől, ami kezd egyre jobban az őrületbe kergetni, mégsem vesz rá semmi sem, hogy megkeressem őt. Időre volt szükségem, hogy átgondoljam mindazt, ami történt, mégis a távolság szembesített azzal mennyire könnyen elveszíthetem, hiánya pedig ráébresztett arra, hogy képtelen vagyok nélküle élni.

Azonban akármennyire is szeretem, ez most nem rajtam múlik, hogy helyrejöjjön. Ugyan mindketten mondtunk dolgokat, amiket nem kellett volna a másik fejéhez vágni, mégse érzem rosszul magam, amiért nem kerestem fel őt rögtön, és amiért nem érzem a késztetést, hogy én legyek az első, aki bocsánatot kér.

- Jó reggelt Ms. Morgan! - zökkent ki a portás hangja gondolataimból, mely pont jókor jön mielőtt még ismét abba a hibába esnék, hogy újragondoljam a helyzetet. - Segíthetek?

- Jó reggelt! - viszonzom kedves gesztusát, majd egy erőltetett mosolyt követően folytatom az utamat az igazgatói iroda. - Mr. Wilson hivatott, köszönöm. - mondom neki a vállam felett, majd megmászva a lépcsőket az emeletre érve azonnal megindulok az iroda felé, hol minden levegővételemet, hol pedig lépteimnek számát számolva annak érdekében, hogy elterelve figyelmemet oldjam magamban az idegességet. Ám az ahogy egyre közelebb érek, úgy erősödik bennem, és amikor már azon kapom magam, hogy az ajtón kopogok, már úgy érzem teljesen mindegy.

- Ms. Morgan. - nyit ajtót Kevin egy hatalmas mosollyal az arcán, melyet igyekszek viszonozni, mégis az enyém teljesen erőltetettnek tűnik, melyet valószínüleg észre is vesz, ugyanis majdnem aggódó tekintettel vizslatja az arcom, míg becsukja magunk mögött az ajtót. - Valami gond van? - kérdez is rá, melyre hevesen megcsóválom a fejemet, törekedve ezzel arra, hogy minél előbb ejtse a témát.

- Minden rendben. - mosolyodom el halványan, majd miután megindul az asztala felé, közben biccentve a vele szemben elhelyezett szék irányába, ezzel a tudtomra adva, hogy azt szeretné ha én is leülnék.

- Szóval, elhoztad a papírokat? - tér egyből a lényegre, mely megkönnyebbüléssel tölt el. Kérdésére bólintok egyet, majd átnyújtom neki a dossziét, benne a régi munkaszerződésemmel. Megköszörüli a torkát, miközben gyorsan átfut rajtuk. - A felmondásodat a titkárságon megfogalmazták, neked csak alá kell írnod. - informál, én pedig bólintok egyet, majd átveszem tőle a papírt, melyet közben át is nyújt felém. Átolvasom a tartalmát, majd egy gyors mozdulattal aláírom mindkét példányt, majd visszaadom neki. Egy apró köszönöm után lepecsételi, majd az egyiket visszateszi a mappámba, míg a másikat félreteszi.

- És hova mész ezután? - kérdezi miközben átadja a dossziét, én pedig nagyot nyelek, amiért nem tudok válasszal szolgálni neki.

- Még nem tudom. - felelek őszintén, melyre felvonja a szemöldökeit, de nem szól semmit sem rá. A csönd kezd egyre kínosabbá válni, mégse vagyok képtelen megszólalni, amiért nem tudom mit mondhatnék.

- Máshogy is alakulhatott volna. - szólal fel hirtelen, melyre érzem ahogy a feszültség megnő a mellkasomban. - Tudod gondolkodtam, és szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Nem akartam felfordulást okozni. - mondja, én meg mindössze elfogadóan bólintok egyet, amiért továbbra sincs ötletem mit fűzhetnék ehhez hozzá. - Azon is eltűnődtem, hogy esetleg lenne-e kedved újra megpróbálni? - teszi fel a kérdést, amit azt hittem nem fog, de tévedtem.

Ahogy ezek a szavak elhagyják a száját, a felismerés azzal egyidőben realizáltatja velem, hogy Harrynek igaza volt, és én ahelyett, hogy meghallgattam volna őt vitába szálltam vele, és ezzel nem csak belőle, de magamból is hülyét csináltam.

- Nem. - mondom neki egyszerűen, melyre grimaszolni kezd, mintha nem értené, pedig pontosan tudja miért mondom ezt. - Nem kérhetsz tőlem ilyet, mikor tudod, hogy Harry és én együtt vagyunk. - fejtem ki neki, mellyel látszólag megsértettem.

- Továbbra se értem mit kedvelsz benne. - motyogja orra alatt, melyre legszívesebben arcon csapnám magam annak érdekében, hogy felébredjek végre.

- Számít? - kérdezek vissza, ő pedig reakcióképp teljesen megdöbben. - Ne haragudj, de nincs kedvem erről veled is vitázni. Nem kedvellek úgy, ahogyan te talán kedvelsz engem. Értsd meg kérlek! - mondom neki, majd felpattanva a székből megfordulok, hogy amilyen gyorsan csak lehet eltűnjek a közeléből, és azzal együtt az intézményből is.

Egyetlen egy gondolat forog a fejemben, az pedig nem más, mint hogy minél előbb beszélnem kell Harryvel, és helyre kell hoznom, amit elrontottam.