Sziasztok!
Tudom, tudom. Eltűntem, de most ismét itt vagyok, és elhoztam nektek a harmincnyolcadik fejezetet, mely remélem tetszik majd nektek.

Ha elolvastad, kérlek majd hagyj nyomot magad után, legyen az egy csillag, vagy egy komment. Sokat jelentene, köszönöm!

Jó olvasást! x

- Hívj, ha hazaértetek. - mondja anya, miközben karjait körém csavarva erősen szorít magához, mintha elutasítaná annak lehetőségét, hogy elengedjen.

- Meglesz. - ígérem meg neki, és még mindig ölelem, csak egy kicsit lazábban annak érdekében, hogy levegőhöz jussak. Nem akarok én lenni az első, aki kiszakad az ölelésből, ezért türelmesen várom, hogy szeretetét kellőképp kifejezze, majd elengedjen. Mikor megteszi, kezeit továbbra is a vállaimon tartja, és egy mosoly közben az arcomat tanulmányozza, mintha megakarná jegyezni annak minden szegletét.

Az ajtó hirtelen kinyílik mögöttünk, majd azonnal be is csukódik, melyre anya hátrafordul, én pedig a válla felett pillantok oda. Harry az, egy táskával a kezében, melyre szemöldökeimet ráncolva kezdem el figyelni ahogy közelebb lép, amiért nem igazán tudom hogyan került az hozzá.

- Az micsoda? - kérdezem meg, sokkal inkább a mellettem álló nőt, amiért nem igazán emlékszem arra, hogy hoztunk volna magunkkal akármit is. Harry szóra nyitja a száját, miközben felpillant rám, de azonnal be is csukja, és elfordul, amikor az anyám megszólal.

- Kitakarítottam a szobádat nem sokkal azután, hogy utoljára itt jártál. - árulja el, és először Harryre néz, mielőtt rám. - Csak néhány régi művészkelléked, és a régi alkotásaid. Ja meg pár régebbi kedvenc ruhadarabodat is mellé csomagoltam. - közli, melyre gyomrom gombostű nagyságúra szűkül a tudattól, hogy ismét rákell néznem azokra. - Korábban terveztem odaadni, csak nem volt rá alkalmam.

- Oh, oké. - mondom, majd zavaromban a fülem mögé tűrök egy tincset, miközben megpróbálom nem elutasítani a dolgokat. - Köszönöm, nagyra értékelem. - bólintok annak ellenére, hogy ez nem teljesen igaz. Amikor az egyetem miatt elköltöztem itthonról, ezeket mind szándékosan hagytam itt, mert nem volt bennem semmi, ami arra késztetett volna, hogy kiválogassam őket.

Mintha Harry észrevenné, ahogy elveszve a gondolataimban figyelem a táskát küld felém egy figyelő pillantást, amelyért hálás vagyok, így én egy halvány mosollyal adom a tudtára, hogy nem kell aggódnia miattam.

- Szeretnéd, ha segítenék ezzel? - fordul anya Harry felé, mellyel megtöri a szemkontaktust, és azzal együtt kiszakít minket a néma beszélgetésünkből.

- Azt hiszem elbírok vele, Ms. Walker. - mondja halkan, majd felkapja a táskát annak fogójánál fogva. A nő elmosolyodik egy bólintást követve, majd arrébb áll, ha esetleg Harry úgy dönt elsétál. Ahelyett azonban tekintete rám ragad, mintha az én engedélyemre lenne szüksége ahhoz, hogy cselekedjen.

- Ugyan kérlek, szólíts csak Joannanak.

- Jó volt újra látni, anya. - intek mégegyszer utoljára neki, majd megfordulva megindulok a kocsi felé. Majdnem komor arckifejezéssel figyeli ahogyan elsétálok, és csak akkor mosolyodik el, amikor Harry mellé lép, így egy váratlan ölelésbe vonhatja őt. Annyira nem számított rá, hogy teljesen megfagy, a szemei pedig kikerekednek, melynek okán nem viszonozza az ölelést.
- Öröm volt végre látni téged, Harry. - mondja kedvesen, melyre a fiú bólint egyet, miközben egy bizonytalan mosolyt erőltet az arcára, azután fordul csak felém. - Majd vedd rá a lányomat, hogy gyakrabban is látogasson! - kiáltja utána, melyre Harry összepréselt ajkakkal egy utolsót int felé. Kinyitom a kocsi csomagtartóját neki, mire ő egy könnyed mozdulattal beteszi a táskát. Anya egy utolsót int felénk, mielőtt megfordulna, és eltűnne a házban.

Ahogy nem látom többé, akaratlanul is realizálódik bennem, hogy többé nem érzem az ingert, hogy idejöjjek. Szeretem az anyám, és szeretem a támogatást, amit irányunkba küld, de Harry arckifejezése többet jelent nekem annál. Tudom, hogy megpróbálta a lehető legjobb oldalát mutatni ezen a hétvégén, de a tény, hogy mindkét éjszaka rémálmok gyötörték adja tudtomra, hogy nem szeret ebben a városban lenni. Ugyan nem mondja nekem, de tudok jobbat is annál, minthogy figyelmen kívül hagyjam a jeleket. Szeretem őt, és mostmár ő vele kell építenem az életemet. Arra kell fókuszálnom, és ha ez azzal jár, hogy a családomat kevesebbszer kell látnom, hát akkor állok elébe. Amilyen rosszul hangzik, és amennyire bűntudatom van miatta, tudom, hogy ez a legjobb döntés.

Éppen a kocsiba ülünk be, amikor hirtelen csörögni kezd a telefonom. A kezemmel elengedem a kilincset, majd azonnal a hátsó zsebemben lévő készülékért nyúlok, és amikor elolvasom a nevet, azonnal felnézek Harryre, ki zavart tekintettel már amúgy is arcomat tanulmányozza.

- Ki az? - kérdezi tőlem, miközben lecsukja a csomagtartó ajtaját, majd közelebb lépve hozzám a képernyőt kezdi el nézni ő is. Miközben hagyom, hogy elolvassa a nevet, ismét rám veti azt a pillantást, ami egyértelművé teszi, hogy nem érti a habozásomat. - Nem akarod felvenni? - szólal fel ismét, én pedig erre a telefonomra helyezem a tekintetemet, hogy újra és újra elolvassam a nevet. Egy mély sóhajtás után, anélkül, hogy válaszolnék neki engedem le a kezemet a telefonnal együtt. Miközben ezt teszem egy kicsit elfordulok tőle, majd ismét megpróbálkozok beülni a kocsiba a kocsiba. Harry nem sokkal ezután követve engem hasonlóan tesz, majd miután az ő ajtaja is bezárul, becsatolja a biztonsági övet, én pedig az ölembe helyezem a telefonomat, miközben ugyanezt teszem.

Türelmesen vár rám, és úgy néz ki, mintha kíváncsi lenne mi okból hívott a férfi a vonal másik felén. Tudom, hogy legszívesebben arra kérne most azonnal vegyem fel, de ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy tiszteletben tartja az én döntésemet.

Szemeimet lehunyva igyekszem lenyelni a gombócot, mely időközben a torkomba kúszva arra késztet, hogy elsírjam magam. Akármennyire is esne jól, most össze kell hogy szedjem magam, hogy épp ésszel tudjak gondolkodni, ha Niall valóban amiatt keres, amiért pár nappal ezelőtt is tette.

Lenézve a telefonra esküdni mernék, hogy a zöld gomb valóssággal nagyobbnak tűnik a pirosnál, mintha ezzel nem adna más lehetőséget, csak azt, amit már én is tudok. Fel kell vennem!
Megérintve a fülemhez emelem a készüléket, majd heves szívverésemet egy mély beszívott, majd kifújt levegővétellel próbálom enyhíteni.

"Te jó ég, Felicity, egész hétvégén próbáltalak elérni! Hol a fenében voltál?!" - Niall kis híján üvölt a készülékbe, amitől egy pillanatra összeszorítom a szemem, mert egyértelművé válik a számomra, hogy dühös. És én nem hibáztathatom, hisz minden joga megvan ahhoz, hogy haragudjon rám. Elvégre láttam, hogy hívott, sőt napokkal ezelőtt megígértem neki, hogy megpróbálok időt fordítani arra, hogy beszéljek Harrynek Hazelről.

- Sajnálom, ma reggelig nem tudtam feltölteni a telefonomat. - mondom neki a féligazságot, hiszen az első napon, amikor idejöttünk a szüleimhez, könnyen fel tudtam volna tölteni, de nem éreztem semmi késztetést iránta. Lehet önzőség volt a részemről, de csakis azért nem törődtem semmivel, mert jó volt Harryvel tölteni egy kis időt megszakítások nélkül. - Mi a helyzet? - kérdezem tőle, mire felsóhajt. Pontosan tudom miért keres, mégis felteszem neki a kérdést, csak hogy enyhítsek a kínos csöndön, mely megjegyzésemet követi.

"Sikerült beszélned Harryvel?" - teszi fel nekem a kérdést, melytől nagy súly nehezedik a mellkasomra, ahogy a szavak, - amiket tudtam, hogy mondani fog, de nem számítottam rájuk, - elhagyják a száját.

- Sok minden közbejött, Niall. - próbálok magyarázkodni, de mind hiába. Ismerem a legjobb barátomat, amennyire ő is ismer engem. Méghozzá túl jól.

"Amit mondani próbálsz..."

- Elfelejtettem, ne haragudj. - könyökölök fel az ablak keskeny párkányára, miközben kezemet a homlokomhoz szorítom. Hirtelen elönt a sírógörcs, és úgy érzem kezdek összeroppanni a sok teher alatt, melyet mindenki helyett is cipelek.

"Amit mondani fogok, azt csakis barátilag mondom, és nem szeretném, ha megsértődnél. Tudod, hogy szeretlek" - mondja, én pedig bólintok annak ellenére is, hogy ő nem látja, így nem is tudja készen állok-e a mondandójára, avagy sem. Miután néma csendbe borul a vonal mindkét vége, Niall kapva kap az alkalmon, és belekezd. "Elhiszem, hogy annyi év után úgy érzitek dolgokat kell bepótolni. De! Harry még mindig a felépülése alatt van, és jó lenne, ha elősegítenénk abban, hogy rendbe jöjjön"

- Niall, szerinted én nem szeretném? - kérdezem tőle, a választ nem feltétlenül várva, mert tudom, hogy nem úgy értette. - Csak egyszerűen lelassultak a történések, és megragadtunk egy kicsit. Mindössze pár napról van szó. - mondom neki, melyre ismét felsóhajt. Nem felel semmit, és mégha mondana is valamit se hallanám, ugyanis a következő pillanatban a telefon kicsúszik a kezemből, melyre esküdni mernék a stressz miatt esett sor, de mikor a szemem sarkából látom, ahogy Harry a füléhez emeli a telefont, egyenesen pánikolni kezdek.

- Niall? - kérdezi egyenesen, miközben kiszállva a kocsiból becsapja maga után az ajtót. Követve őt én is azonnal kiszállok, majd utána sietve megpróbálom elvenni tőle a telefonom. - Nem, én vettem el tőle a telefont, mert már nem bírtam hallgatni a számonkéréseidet.

- Harry ne! - suttogom neki, de hiába, ugyanis elfordul tőlem. Tehetetlenül esnek karjaim magam mellé, majd ajkaimat összepréselem, miközben hallgatom ahogyan beszél.

- Tudok Hazelről Niall, szerinted nem emlékeznék a saját unokahúgomra? - kérdezi, majd egyre feljebb sétál az utcán, én pedig mint egy idióta sietek utána. - Akkor sincs jogod beleavatkozni, mintha annyira segíteni akarnál. Mindent nem felejtettem el, Niall. - arckifejezése megrémít, és esküdni mernék, hogy újraélek egy jelenetet a múltból.

- Harry higgadj le! - kiabálom utána, melyre felém fordul, de túl felhevült ahhoz, hogy hatni tudjak rá.

"Mit akarsz mondani, Harry? Halljam!" hallom tompán Niall hangját, és alig akarom elhinni, hogy beleszáll ebbe a felesleges vitába. Már legszívesebben a hajamat tépném, ha nem az utca közepén lennénk.

- Hogy önző módon elvitted magaddal, és még csak esélyt sem adtál, hogy megkeressem! - szinte üvölt a telefonba, és ahogy hangja megtörik, úgy a szívem fájdalmasan dobban egyet. Niall mond neki valamit, melyre arca teljesen elkomorodik, majd dühös tekintetébe könnyek gyűlnek, miközben rám pillant, aztán összeszorított szemeit az égnek emeli. - Menj a picsába! - kiabálja, majd miközben megindul vissza a kocsi felé a telefont a mellkasomnak csapja, melyre hátrahőkölök egy kicsit. A készüléket magamhoz szorítva, szemeimet összepréselve engedem, hogy a forró könnyek lefolyanak az arcomon, majd a vállam felett elnézve figyelem, ahogy Harry beül a kocsiba.

Szaporán pislogva pillantok le a telefonra, majd nem foglalkozva a személlyel a vonal túloldalán kinyomom a hívást. Mellkasom összeszorul ahogy a történtek újra és újra játszódnak a fejemben, és ezzel egyidőben még nehezebbé teszi a súlyt odabent. A gondolat, hogy ezután egy légtérben tartózkodjak bármelyikőjükkel is gyomorgörcsöt okoz, és hiába akarom, az események körül forgó gondolataim megvonnak attól a lehetőségtől, hogy épp ésszel álljak a helyzethez, és hogy ne megpróbáljam meg kihúzni magamat a feladat alól. Szívem szerint halogatnám még egy kicsit, amiért fogalmam sincs hogyan is tegyem, hogyan oldjam meg mindezt. Szeretném, ha Harry tudná, hogy sok időt vesztettünk, de az életünk hátralévő része a miénk, kár lenne keseregni azon ami megtörtént, és nem tudunk rajta változtatni. Niall pedig szeretném ha megértené, hogy Hazel milyen módon is csöppent Harry életébe, és hogy mennyire nem könnyű neki újra találkoznia vele. Ugyanakkor tudom, hogy az sem nem lenne helyes, ha csak tolnám és tolnám. Így is sok idő eltelt, nem szeretném tovább halogatni.

Egy mély sóhaj, és könnyeim letörlése után baktatok vissza a kocsihoz, majd beülve a volán mögé becsukom magam mögött az ajtót. A telefonomat a hátsó ülésre dobom, majd mély levegővételeket véve meredek magam elé. A szemem sarkából látom, ahogy Harry rám néz, biztosan arra várva, hogy ránézek. Én viszont képtelen vagyok rá, de nem azért, mert haragszom. Hanem mert valamilyen oknál fogva mélységesen szégyellem magam, amiért hagytam idáig elfajulni a dolgokat.

- Felicity. - suttogja, mintha nem merne hangosabban hozzám szólni. Ahogy a nevem fájdalmas hangvétellel elhagyja a száját, úgy én szemeimet lehunyva igyekszem uralkodni az késztetésen, hogy elsírjam magam. Ám amikor felé fordulok, és meglátom, ahogyan rám néz, ahogy a tekintete pontosan azt tükrözi, amitől tartok; fájdalmat. A könnyek csípni kezdik az orromat, és nem bírom tovább visszatartani őket, és anélkül kezdek el sírni, hogy engedélyt adtam volna rá magamnak. Ajkaim megremegnek, miközben kezeimmel eltakarom az arcomat annak érdekében, hogy elrejtsem. - Fels, hé. - szólít meg halkan, miközben csuklóimat megragadva megpróbálja elemelni kezeimet az arcomtól. - Sajnálom. - mondja, miután halkan szipogva nem szólok továbbra sem semmit. Kezét az arcomhoz érinti, mellyel realizálódik bennem a tudat, hogy teljesen összetörtem előtte, és jómagam egyetlen része sem tartott vissza attól, hogy ez megtörténjen. Kiegyenesedve húzódom el érintésétől, hogy könnyeimet letörölve a zsebemben lévő kocsikulcsért nyúljak, majd azt zárba dugva elfordítsam, ezzel beindítva a járműt. Harry keze mintha lebénult volna esik le a két ülés között elhelyezett tartóra, miközben tekintetét egy pillanatra sem vonja le rólam.
- Akarod, hogy vezessek? - kérdezi hirtelen, megtörve a csendet, melyre megcsóválom a fejem, és egy szipogást követően megragadom a kormányt.

- Nem, jól vagyok. - mondom neki, majd a kereket balra fordítva rákanyarodok az útra, és a gázpedált lenyomva elhajtok a gyerekkori ház elől, miközben a könnyeimnek száma nem csökken, ellentétét képezve annak, mint amit reméltem. Helyette továbbra is szüntelenül csordogálnak le az arcomon, melyeket hiába próbálok pislogással eltörölni, akkor is elhomályosítják a látásom.

Szeretnék megnyugodni, hogy zaklatottságom ne zavarjon a vezetésben, de képtelen vagyok rá, amiért gondolataim megállás nélkül cikáznak ide-oda, megnehezítve a dolgomat. A kormányt elrántva állok félre az úton, majd megnyomom a vészvillogót.

Kezeimmel továbbra is a kormányt fogom, majd miután erősebben elönt a nyugtalanság kiszállok a kocsiból, majd megindulok lefele az utcán, nem törődve senkivel és semmivel. Mindössze hagyom, ahogy az érzések hangos zokogás formájában törjenek a felszínre. Cselekedetemet követően hallom, ahogy a kocsi másik ajtaja becsapódik mögöttem, és még ha legszívesebben ki is zárnám most, azt is hallom, ahogy Harry a nevemet hajtogatva igyekszik utolérni.

- Felicity. - hallom őt közelebbről, és következő pillanatban keze megragadja a karomat, így vállam a kemény mellkasának ütközik. - Beszélj hozzám, kérlek. - néz le rám sajnálkozó, ugyanakkor riadt tekintettel, mintha így látnia engem valami olyasmit idézne benne elő, amivel képtelen megbirkózni. Szorítása lazul az alkaromon, míg keze feljebb csúszva a felkaromon állapodik meg, melynél fogva még közelebb von magához. Másik karját a vállam köré teszi, miközben keze - mely eddig karomat szorította, most - a derekam köré csavarodik, hogy finoman mellkasára vonva összekapar magához. Miközben ott tart, egyik kezével elenged, hogy ujjait a hajamba vezetve a fejem hátsó részére helyezve tenyerét eléri, hogy arcomat belé temetve, felsőjét eláztatva hagyjam, hogy az érzések felülkerekedjenek rajtam. A frusztráció, és a harag, mely fájdalmat és zavarodottságot képezve felhalmozták ezt bennem.

Ahogy a könnyek utat törnek maguknak, képtelen vagyok megálljt parancsolni nekik. Harry keze a tarkómra csúszik, ujjaival folyamatosan cirógatva a területet, miközben ajkait a halántékomhoz, majd lejjebb haladva az arcomhoz érinti, majd az övét az enyémhez nyomva keze a hátamra siklik, hogy ismét átölelve próbáljon körkörös mozdulatokkal enyhíteni rajtam. Még sosem sírtam előtte, legalább is nem ennyire keservesen. Mindig igyekeztem visszafojtani a bánatomat, mert nem szerettem volna, ha a szomorú hangulatom rossz hatással lett volna az ő amúgy is kételyes hangulatára.

- Ne okold magad azért, ami történt. - igyekszik tovább nyugtatni, miközben fel le simít a hátamon. Orromat mélyebben a mellkasába fúrva mélyet szippantok az illatából, szemeimet lehunyva szorítom őt közelebb magamhoz, miközben hálámat kifejezem az univerzum felé, hogy itt van nekem.

- Hagyhattad volna, hogy beszéljek vele. - mondom neki egyszerűen, melyre mély levegőt vesz, ezzel még jobban az arcomnak préseli magát. Tudom, hogy úgy gondolja nincs igazam, és hogy úgy érzi nem vagyok határozott. De vannak dolgok, amikkel kapcsolatban bízhatna bennem, hogy képes vagyok egyedül is elbírni velük. - Neked nem kellett volna belevonni ebbe az ügybe a nemtetszésedet felé! - mondom neki, melyre kiegyenesedik, majd megszakítva az ölelést hátrébb lép egyet. Ahogy elenged, a melegség helyét rögvest átveszi a hideg, melynek hatására karjaimat összefonva mellkasom előtt figyelem, ahogy arca komorságot vesz fel, azonban tekintete továbbra is nyugodt, mely tudtomra adja, hogy stabil lábakon áll ehhez a szóváltáshoz.

- Én csak ... - sóhajt fel, melyre vállai megemelkednek, majd leesnek. - Láttam, hogy kikészített, és tudom, hogy te soha nem vetettél volna véget a beszélgetésnek, csak akkor ha ő elégedett. - mondja, melyre nagyokat pislogva hallgatom az igazságot a szavaiban, melyek túlságosan fájnak, hogy beismerjem őket. Talán gyengébb vagyok mint én gondoltam, és sosem voltam annyira talpraesett, mint azt hittem.

- Mindössze azt akartam, hogy neki is és neked is jó legyen. Megakartam oldani. - mondom, melyre ismét megérint, karját kinyújtva felém letörli a könnyet az arcomról, mely újra megjelent ott. Igaza van. Amit tett, azt tehette volna másképp, de megpróbálta, és kiállt értem. Ez nagy előrelépés.

Nem szólunk egy szót sem egymáshoz, így mikor a csönd kezd egyre kényelmetlenebb lenni felpillantok rá, és mikor apró mosoly jelenik meg az arcán, az olyan mintha ezzel megkérdezné rendben vagyunk-e. Egy hirtelen mozdulattal dobom át karjaimat a nyaka köré, melyre az ő tagjai körbefogják felsőtestemet, ezzel viszonozva az ölelést. Miután percekig maradunk abban a pozícióban, Harry finoman eltol magától, hogy kezét az arcomra simítva hüvelykujjaival letörölje a könnyeimet mindkét oldalt. - Soha nem akarok neked ártani, ugye tudod kicsim? - teszi fel a kérdést, melyre szipogva egyet a pólója nyakát kezdem el piszkálni, majd a láncot, melyen lévő medál az anyag alá csúszott. Ahogy becenevem megüti a fülemet, a mellkasomban lévő fojtogató érzés enyhülni kezd, és amikor fürkésző tekintete találkozik az enyémmel úgy érzem megtudok nyugodni. Mély levegőt veszek, mely következtében mellkasomból kiindulva szétáramlik a bizsergő érzés a testemben. - Mit akart Niall pontosan?

- Szeretné ha beszélnék veled ... Nem is tudom, hogyan kezdjem. - folytatom őszintén, melyre lepillant a kezeimre, majd hüvelyujjával megcirógatva a kézfejemet vissza az arcomra.

- Mondd, ahogy neked könnyebb. - mondja gyengéden, majd felkarjaimra téve kezeit fel alá kezd el simogatni, miközben tekintetéből árad a nyugalom. Újabb sóhaj szökik ki az ajkaim közül, miközben elpillantok róla.

- Niall szeretné, ha te és ... Hazel, találkoznátok. - bököm ki egyszerűen, melyre arca egy pillanatra elkomorodik, majd a házat kezdi el vizslatni, ami előtt megálltunk. Szemeit pontról pontra helyezi, és nem szól semmit, ami arra utal gondolkodik. Hirtelen megint elfog a pánik, amiért félek ezzel felzaklattam benne valamit, és most ismét nyugtalan lesz.

- Oké, megoldható. - bólint, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel, és elmosolyodom, majd kezeimet az arca két oldalára simítva elérem, hogy gondolataiból kimászva visszanézzen rám. Ahogy tekintetünk találkozik elmosolyodom, majd közelebb vonom magamhoz, hogy előbb ismét egy ölelésben, majd egy apró csókban részesítsem. Aztán ismét az előbbiben.

- Szeretlek. - motyogom a vállának, melyre egy csókot nyom a halántékomra, ajkait ott tartva, míg ő is kimondja ezt a szót.

- Szeretlek. - suttogja a bőrömre, majd arcát az arcomhoz érintve sóhajt egyet. Mikor elválik tőlem mégegyszer az arcomra simítja a kezét, én pedig apró mosolya után visszamászok a volán mögé, majd bekötve az övemet szipogok egyet.

***

Tekintetemet az úton tartom, míg leparkolok a rég nem látott háztömb előtt. Ahogy az autó motorjának morgása abbamarad, azzal egyidőben mindkettőnk mellkasából egy sóhaj szakad fel, mely egyértelműen idegességünket támasztja alá.

- Itt vagyunk. - fordulok Harry felé, ezzel együtt megtörve a csendet, melybe egy ideje kényelmesen beburkolóztunk. Nyilván ő is tudja, mégis kényelmesebb volt ezt mondanom neki, mint bármi mást jelen esetben.

Hangom hallatán felém fordul, majd mindössze bólint egyet, mielőtt kiszállna a kocsiból. Nem várja meg míg én is kiszállok, hanem egyből az ajtóhoz siet, így kénytelen vagyok utolérni őt. Mikor mellé érek egyből a kezemért nyúl, megragadva azt ujjait az enyém köré kulcsolja. Egy utolsó pillantást vetünk a másikra, mielőtt, hogy megtesszük ezt a lépést is.

A csengőhöz lépve keze még mindig az én kezemben van, és csak ekkor realizálom, hogy remegek. Vagy talán ő remeg, vagy mindketten. Az ajtóról elnézve a mellettem álló fiúra nézek, ki alsó ajkát harapdálva a cipőjére koncentrál, de mikor én felpillantok rá, ő is engem kezd el tanulmányozni. Tekintetében egy egészen ismeretlen érzelem jelenik meg, melyet egy apró mosollyal próbál meg elfedni, ám amikor továbbra sem teszi meg a lépést a csengő felé, már tudom mi az. Fél.

Átnyúlva előtte nyomom meg a gombot, és ahogy a jelző hangja tompán megüti a fülemet, úgy Harry szorítása erősödik kezemen. Míg arra várunk, hogy az ajtó kinyíljon, addig én államat a vállára teszem.

- Minden rendben lesz. - suttogom neki, melyre arcát a homlokomhoz érintve sóhajt egyet, majd megcsókolja a területet.

A nyílászáró nem sokkal ezután tárul ki előttünk, felfedve Niall kilétét, kinek döbbentsége azonnal kiül az arcára, valószínüleg nem számított erre. Harry állkapcsa megfeszül, szemöldökeit ráncolva mered a fiúra, ki hasonlóan figyeli őt, egészen addig, míg rám nem pillantva megenyhül. Ezután sem mond semmit, mindössze oldalra lépve jobban kinyitja az ajtót, ezáltal beinvitálva minket az otthonába. Amikor az nyílászáró bezáródik mögöttünk mindketten megfordulunk.

- Szia. - szólalok meg, majd elengedve Harry kezét karomat átdobva Niall vállán szorosan magamhoz szorítom, melyre ő is hasonlóan tesz.

- Szia. - mondja, miközben arcát az arcomhoz érintve szorosabban von magához. - Hiányoztál Flissy. - jegyzi meg néhány hosszú másodpercet követően, melyre a melegség elönti a lelkem, és csak ebben a pillanatban érzem igazán, mennyire is vágytam a társaságára az elmúlt hetekben.

- Te is nekem Niall. - vallom be neki is őszintén, melyre érzem, ahogyan elmosolyodik, azután enged csak el. Mögöttünk Harry megköszörüli a torkát, melyre azonnal szétrebbenünk, én pedig felé fordulok, aztán vissza a legjobb barátom irányába. Niall kinyújtja a kezét neki, melyet Harry nem fogad el.

- Hol van Hazel? - kérdezi helyette, melyre Niall a tarkóját vakarva az emelet felé fordul.

- Rajzszakkörön van. - mondja. - Húsz perc múlva kell érte mennem. - teszi hozzá, melyre Harry bólint.

- Elmehetnék érte én? - kérdezi Harry, melyre mindketten felé kapjuk a fejünket. Azt követően Niall rám, mintha az én válaszom döntené el. - Hány percre lehet innen az iskola, öt? - kérdezi, melyre Niall megcsóválja a fejét.

- Tíz. - helyesbít, melyre Harry megforgatja a szemét. Az út valóban rövid, de Harry nem ült kocsiban a balesete óta, és aggódom a következményekért. Nem amiatt, mert esetleg újra megtörténhet, egyszerűen féltem őt.

- Biztos vagy benne? - kérdezem tőle, melyre határozottan bólint egyet. Egy sóhajtást követően pillantok Niall felé, ki kezeit megemelve megfordul.

- Hozok nektek valamit inni, addig találjátok ki. - mondja, majd eltűnik. Egy ideig figyelem merre ment, majd Harryre nézek, ki már amúgy is engem néz.

- Ne menjek veled? - kérdezem, melyre megcsóválja a fejét. Más esetben teljesen érthető, hisz lényegtelen, ki hozza el a lányt az iskolából. Csak félek Hazel látványa felzaklatja majd őt, és képtelen lesz gondolkodni.

Közben Niall visszatér két pohár vízzel, majd leteszi azokat az étkező asztalra.

- Na, megbeszéltétek? - kérdezi, melyre én szólalnék meg, de Harry elhallgattat azzal, hogy elém lépve a kocsikulcsot kéri a fiútól. Niall rám pillant, majd a zsebébe nyúl, és átadja a kért tárgyat neki. Ezt követően sarkon fordul, ám mielőtt még kilépne az ajtón, utána szólok.

- Harry! - neve hallatán azonnal felém fordul, kezét a kilincsen tartva figyel és vár. - Óvatosan. - mondom neki, melyre elengedve a kilincset visszasétál hozzám, hogy kezei közé véve arcomat megcsókoljon. Ezután nem mond semmit, mindössze kisiet az ajtón, én pedig ha akarnék se tudnék semmit sem kezdeni a gyomromban lévő idegességgel.