Sziasztok!
Nos igen, a szemeitek nem hazuttolnak meg titeket, ugyanis valóban meghoztam a harmincötödik fejezetet, röpke négy hónap kimaradás után, melyet még jómagam is alig akarok elhinni.

Remélem tetszik majd nektek, és a fejezethez jó olvasást kívánok!

Felicity Morgan

A napsütésre ébredni mindig is az egyik kedvenc pillanatom volt az életben. Ahogy a meleg, sárga fény beborítja az arcodat, finoman simogatva a bőrödet, miközben arra kényszerít, hogy lassan kinyisd a szemeidet. Semmi sem jobb ennél. Természetesen vannak napok, amikor a kelleténél hamarabb teszi ezt, akkor talán igen, lehet elviselhetetlen egy kicsit.

A napfény beszökik a szobába a nem megfelelően behúzott függönyök közti résen, egyenesen az arcomra esve, pontosan azt csinálva, amit szeretek. Az erős fény hatására lassan nyitom csak ki a szemeimet, pislogva párat, mielőtt felülnék az ágyban, hogy nyújtózkodjak, mielőtt kimásznék belőle. Miután lábaim földet érnek, és én is jobban magamhoz térek, azonnal az ajtó felé veszem az irányt, mely kinyitását követően kilépek a folyosóra. Egy ásítás közepette nyújtom fel a magasba karjaimat ismét, majd szemeim gyengéd megdörzsölése után a lépcső felé fordulok, melyen lassan és komótosan megindulok lefelé. Leérve a földszintre a szüleim halk beszélgetésének moraja üti meg a füleimet, de ezzel egyidőben eszembe jut barátom jelenléte is a házban, melynek gondolatától egy apró mosoly ül ki az arcomra. Egy utolsó pillantást vetek a konyha felé, majd elvetve magamban az ötletet, miszerint nekik köszönök először, a vendégszoba felé veszem az irányt, ahol Harry tartózkodik. Ajkaimat beharapva nyúlok a kilincsért, majd amilyen gyengéden csak lehet tolom meg magam előtt az ajtót. Mosolyom már szinte fájdalmasan terül szét az arcomon, amiért annyira izgatott vagyok, hogy egy éjszaka külön töltése után újra láthatom őt. De ahogy az ajtó teljesen kinyílik, ezzel feltárva előttem a szobát, a kezem lecsúszik a kilincsről, és esküszöm, hogy úgy érzem az arcom lebénult, miközben szembesülök az üres ággyal, és realizálom, hogy Harry sehol sincsen. A takaró az ágy végébe van lökve, és az éjjeli lámpa még mindig ég, pedig már a nap is felkelt. Érzem ahogy a mellkasom fel-le süllyed, amiért a pánik lassan átveszi felettem az irányítást, megzavarva azelőtt egyenletes levegővételeimet.
Még egyszer utoljára körbepillantok a szobában, közben minden erőmmel arra törekedve, hogy túlgondoljam a helyzetet. A benntartott levegő kiengedése után sarkon fordulva csukom be magam mögött az ajtót, majd a konyha felé veszem az irányt, melynek bejárata előtt szemeimet behunyva igyekszem kontrollálni megzavarodott arckifejezéseimet. Reménykedem, hogy ő is a szüleimmel van épp, de Harry helyett egy üres szék fogad, az édesanyám és a nevelőapám társaságában, kik - az illatok alapján - a reggeli kávéjukat iszogatják. Ahogy megjelenek a helyiség bejáratában, fejüket mindketten felém fordítják.

- Jó reggelt, Fel! - köszönt anya vidáman, majd a bögréjét letéve feláll, hogy a pulton elhelyezett kávégéphez lépjen. - Kávét? - kérdezi, de én teljesen figyelmen kívül hagyom, amiért másra sem tudok gondolni, csak hogy Harry sehol sem található.

- Látta valamelyikőtök Harryt? - kérdezem. - A vendégszoba üres. - adom hozzá, melyre anya megfordul, hogy az asztalnál ülő Steve felé pillantson, aki pedig szintén ezzel egyidőben felnéz rá.
- Anya. - szólítom meg, ezzel elérve, hogy rám nézzen, csalódottságot sugárzó tekintete még jobban megrémiszt.
- Kérlek mondd el hol van. - kérlelem, mire felsóhajt, majd elpillantva rólam lenéz a földre.

- Azt nem tudom hol van. - teszi le kezéből a bögrét, majd megfordulva a pultnak támaszkodik. - Hajnal négy óra körül ment el, eléggé zavarodott volt. - jegyzi meg, mely ugyan eljut az agyamig, de nem tudom felfogni teljesen. A pánik egyre jobban kezd megőrjíteni, és mostmár hiába is akarom megpróbálni elrejteni, hiába igyekszem normális levegővételekkel megnyugtatni magam, az zihálásként jut be, majd távozik a tüdőmből. - Azt hittem már visszajött, ezért nem zavartam. - vonja meg a vállát, mintha nem lenne annyira nagy dolog. Nem hibáztatom, hisz nekik fogalmuk sincsen Harry ezen oldaláról.

- Mondott valamit hova megy? - kérdezem tőle, de leginkább mindkettejüktől, amiért abban reménykedem valamelyikük tudja a választ. De minden bizalmam a jóval kapcsolatban elszáll, amikor megcsóválják a fejüket.

- Elég feldúltnak látszott, gondoltam csak egy kis friss levegőre van szüksége. - mondja, mielőtt a szekrényekhez fordulva nekem is kivenne egy bögrét. Azt követően a kávét tartalmazó edényhez nyúl, hogy töltsön belőle. Ezután a tejért nyúl, de mielőtt megragadná a dobozt, felém fordul. - Még mindig cappuccino, igaz? - kérdezi, melyre én egyből megcsóválom a fejem.

- Feketén, kérlek. - mondom, melyre felvonja a szemöldökeit.

- Soha nem szeretted így a kávét. - jegyzi meg egy apró mosollyal az arcán, mellyel tudom aggodalmát akarja elrejteni. Kijelentésére bólintok egyet, de nem szólalok meg amiért én magam sem tudom miért kértem így, tekintve, hogy nem a kedvencem. - Nyugodj le drágám, biztosan minden rendben van vele! - csóválja meg a fejét, mintha azonnal megértette volna a viselkedésemet. Szeretnék megnyugodni, de a valóságban ez cseppet sem annyira könnyű. A gondolata annak, hogy Harry ismét elmegy egyenesen az élre lök, a vele járó stressz hatására megfeszítve testemet.

- Talán hagyott neked egy üzenetet? - vonja meg a vállát Steve, és ahogy hangja betölti a teret, azzal egyidőben felé fordulok. Az ötletre anya egyetértően, hevesen bólogatni kezd így szemeimmel rápillantok. Nem szólok semmit, csak azonnal a kabátomhoz sietek, hogy kirántva annak zsebéből a készüléket leellenőrizzem. A pánik hullámként önti el a testem, a torkom pedig kiszárad, ahogy fogadom mindazt, ami a képernyőn megjelenik. Rengeteg nem fogadott hívás Charlottetól, Kevintől, de egyetlen egy üzenet, még csak egy hívás sem Harrytől. Tekintetemet a földre szegezve lépdelek vissza a konyhába, ahova érve lomhán kirántva a széket leülök. A jelenetre anya az előbbi helyzetétől eltérően rögvest mellettem foglal helyet, míg Steve az kezeivel együtt az ölébe ejti kezeit. A szemeim csípni kezdenek, és azzal egyidőben az orrom is, így egy grimasz következtében felhúzom azt, mielőtt utat engednék a könnyeknek, melyek a bennem felhalmozódott érzések hatására már kontrollálhatatlanok. Anya nem beszél, helyette szótlanul, és gyengéden a vállamra teszi a kezét, hüvelykujjával finoman cirógatva, melyre mielőtt felnéznék rá letörlöm a könnyeimet.

- Tanácstalan vagyok. - bukik ki belőlem, melyre fejét oldalra biccentve összepréseli az ajkait, és szemei szánalmat tükröznek, amely csak azt adja a tudtomra mennyire is komoly a helyzet.

Azt hittem ezen túl vagyunk. Bíztam abban beszélni fog velem, mielőtt olyat tenne, amit más érdekeiért csinál, amiben ő maga sem biztos.

Ajkaimat megnyalva nyúlok a közben elém letett bögréért, ujjaimat a porcelán köré kulcsolva emelem a számhoz. Alig bírom szétválasztani őket, hogy a folyadék a számba csúszhasson. Nem ez a szokásos kérésem, ha kávéról van szó, de jelenleg valami erősebbre van szükségem, ami felébreszt, és segít majd tisztábban gondolkodni. Lábaimmal szüntelenül, idegesen dobolok a padlón, miközben a bögrén való szorításom erősebb lesz.

– El fogod törni azt a bögrét, Felicity. - teszi kezét a csuklómra. - Kérlek nyugodj meg! – mondja anya, ezzel teljesen lekötve a figyelmemet, felnézve rá abban a pillanatban, hogy hozzám beszél.

Egy sóhajtást követően kiegyenesítve hátamat mozdulok meg, hogy letegyem a poharat az asztalra, sokkal gyorsabban, mint terveztem, így az egy hangos koppanással találkozik a felszínnel, amitől mindenki körülöttem megugrik egy kicsit, köztük én is.
- Megkérdezhetem, mi az oka annak, hogy így viselkedsz? – kérdezi tőlem, miközben kezét lassan lecsúsztatja kezemről az asztalra. Felsóhajtok a kérdésére, és szóra nyitom a számat, de a torkom azzal egyidőben összeszorul, így megköszörülöm, mielőtt újra megpróbálnék szóhoz jutni.

- Ez egy hosszú történet, és nincs kedvem elmagyarázni – mondom tompa hangon, anya arckifejezését elnézve csalódást okoztam neki ezzel. Felsóhajt, majd ugyanazt teszi, mint én percekkel ezelőtt. Leteszi a csészét maga elé, csak sokkal gyengédebben, mint ahogyan azt én tettem.

- Van valami, amit nem mondasz el nekem, valami, amit nem tudok megfejteni. – jelenti ki, miközben oldalra néz, és kissé megrázza a fejét. - Mióta belépett az életedbe, olyan sejtelmes lettél. - mondja, melyre ajkaimat összepréselem, és egy pillanat erejéig elnézek róla. - Tinédzserként sem történt ez másképp, csak akkor mégis megosztóbb voltál velem. - sóhajt fel. Mellkasom összeszorul a múlt emlékeit való emlegetésre, és legszívesebben arra kérném hagyja abba, de mégsem teszem, amiért ő is viszonylag higgadtan kezeli a helyzetet. - Soha életemben nem láttam még olyan párt, mint ti ketten. – jegyzi meg, mire felvonom a szemöldököm. Nem tudom, hogy hova tart ezzel a beszélgetésünk során, és emiatt hirtelen felhalmozódik bennem a védekezés.
- Mindig is ilyen volt? – kérdezi, mire a döbbenettől szemeim elkerekednek.

- Milyen? – kérdezem egyenesen rá nézve, ő pedig visszanéz az előtte lévő bögrére.

- Annyira domináns körülötted. - mondja, én pedig csak pislogni tudok a kijelentés hallatán. - Mindig olyan, ... mindig annyira feszült. Ahogyan viselkedik körülötted olyan, mintha bármikor készen állna az életét kockáztatni érted, ha szükséges. - szavait követően, meglepetésemre egy kis mosoly jelenik meg az ajkán.

- Ez rossz dolog? - nem tudtom nem megkérdezni, ő pedig azonnal megrázza a fejét, hogy az ellenkezőjéről győzzön meg.

- Egyáltalán nem. - ráncolja a szemöldökét, rövid szünetet tartva a beszélgetésben, miközben nehezen tudja szavakkal leírni álláspontját. - Ahogyan figyel téged látszik, hogy teljesen odavan érted, és ezt elmondhatom abból is, ahogyan bánik veled. Törődő, figyelmes, és olyan finom. És ez nem csak ő. Olyan, mintha tőle függnél. Amikor megmozdul, vagy megváltoztatja az arckifejezését, csak egy kicsit is, azzal egyidőben te is mozdulsz, ezzel hozzá igazítva a pozíciódat, és neki szentelve az összes figyelmedet. - mondja, én pedig alig tudom elhinni, hogy ezek a szavak elhagyják a száját. Évekig azt hittem egy cseppet sem érdekli a kapcsolatunk, így ezek a szavak teljesen meglepnek.
- Szereted őt, igaz? - kérdezi tőlem, én pedig a mostohaapámra pillantok, amiért hirtelen igazán szembesülve a jelenlétével, már szinte kínosan érzem magam, hogy előtte kell erről beszélnünk.

- Mindig is ő volt az igazi. - bólintok, amitől anya kissé elmosolyodik. - Megpróbáltam továbblépni, megpróbáltam elhitetni magammal is, és vele is, hogy ha már mindenáron egymás életének részei szeretnénk lenni, akkor csak barátok lehetünk, semmi más. De az érzéseim mindig erősebbek voltak, mint én. Szeretem őt, igen. - bólintok határozottan, hisz nincs olyan tényező, mely elbátortalaníthatna.
- Bízunk egymásban. Kiismertük egymást túl jól, így nem érzem helyesnek, hogy mindezt belőlem valaki másnak adjam. - mondom, és esküszöm, hogy látom, ahogy szavaimra felcsillant szemeiben az imádat.

- Akkor nincs is miért aggódnod. - mondja, és mikor tekintetünk ismét találkozik, bíztatóan elmosolyodik.
- Biztos vagyok abban, hogy ő is pontosan ugyanúgy érez. - szavait követően csak bólintok, és hirtelen késztetést érzek, hogy megöleljem, hisz sosem adódott meg az alkalom erre a beszélgetésre, mert gyáva módjára féltem tőle, féltem attól nem értené meg. De most, hogy megtörtént, és bebizonyosodott, hogy teljes mértékben számíthatok rá, már nem érzem szükségesnek, hogy távolságtartó legyek vele. Odamegyek mögé, átkarolom a felsőtestét, miközben ő még mindig a székben ül. Tenyerét az alkaromra teszi, mellkasa felemelkedik, majd lesüllyed egy mély, megkönnyebbült lélegzetvétellel.

- Köszönöm - suttogom neki, ő pedig megszorítja a karomat a szavaim hallatán, ezzel tudatva velem, hogy amit elmondott az nem más, mint csupán az igazság. Még egy mosolyt vetek rá, mielőtt kirohannék vissza az előszobába, ahol megragadva a kabátomat az ajtóhoz sietek, miután felveszem azt. Ahogy kilépek a hideg levegőre, az agyam azonnal elkezd tervezgetni, hogyan kéne cselekednem, merre kereshetném, kitől kéne segítséget kérnem. Mély levegőt véve, kezeimmel a hajamba túrok, miközben gondolkodni próbálok, hogy megoldjam a problémát. A helyzet túlságosan is ismerős, mintha jártunk már volna ebben a cipőben korábban, mégis annyival más, hogy most felnőttek vagyunk, és ennek nem kellett volna bekövetkeznie. A kabátzsebembe csúsztatott telefonért nyúlok, majd gyorsan feloldva azt megnyitom a névjegyzéket, hogy megkeressem Zayn telefonszámát. Hosszú percek eltelte után, miután többszöri ellenőrzést követően se találom könyvelem el magamban, hogy elfelejtettem elkérni tőle. Kezemet idegesen a homlokomhoz érintem, miközben körbefordulva magam körül megfigyelem az utcát, megpróbálva Harry eszével gondolkodni, hogy merre is mehetett. A legrosszabbra gondolni se merem, hogy egy kocsma eldugott sarkában ül részegen, vagy pedig egyedül rója az utcákat, öntudatán kívül.

Ezeket az ötleteket egy fejrázással igyekszem azonnal kiverni a fejemből, amiért gondolni se akarok arra, hogy visszaessen a régi habitusai közé. Lelépdelve a járda vonalán indulok meg előre, miközben bőszen imádkozom azért, hogy csak sétál egyet, vagy edzőterembe ment, mintsem tudatmódosító szerekhez nyúlt volna.

Talán ott lesz, az edzőteremben. Annak látom értelmét, ha előbb olyan helyekre megyek, ahol esetleg lehet, mintsem járjam az utcákat annak reményében, hogy egyszer csak rábukkanok. A legközelebbi edzőterem mindössze húsz percnyi gyaloglásra van, ezért úgy döntök elég rövid egy kellemes sétához. Ahogy elindulok az emlékeimben élő hely felé, hirtelen összeszorul a gyomrom, és az agyam nem tudja abbahagyni, hogy ne kínozzon az általa kreált nyomasztó forgatókönyvekkel. Bár csak részben félek attól, hogy a múlt megismétli önmagát, viszont attól félek, hogy milyen állapotban találom meg őt abban az edzőteremben, ha egyáltalán ott találom. Régebben is gyakran csinálta, hogy az edzőterembe ment, hogy haragját az általa használt eszközökön töltse ki. Soha nem mondta el igazán, hogy milyen edzést végez, csak annyit mondott, hogy azért megy oda, hogy elterelje a figyelmét, megszabaduljon a szorongásától egy rémálom, vagy egy masszív vita után a családjával, vagy a barátaival. Soha nem mondtam neki, hogy hagyja abba, mert jobb, ha a haragját a gyakorlatokban mutatja ki, mintsem egy tényleges emberi lényt bántson.

Kicsit kevesebb, mint húsz perc eltelte, és az épület előtt állok, bámulva a hatalmas bejárati üvegajtókat, miközben igyekszem összeszedni a gondolataimat, mielőtt belépnék rajtuk. El se akarom hinni, hogy megint itt vagyok, és hogy ezt kell csinálnom. Nem arról van szó, hogy unom, vagy elegem van belőle. Sokkal inkább az a helyzet, hogy ezzel ismét azt mutatja a szememben, hogy nem bízik bennem eléggé. Egy mély sóhajt követően indulok meg, megtolva magam előtt a nyílászárót lépek be az előtérbe, ahol a régi hölgy helyett egy nagyjából velem egykorú férfi tartózkodik a pult mögött. Miután megjelenek azonnal felnéz rám, és egy udvarias mosoly terül szét az arcán abban a pillanatban, amikor tekintetünk találkozik. A kedves fogadtatás hatására kevésbé izgulok, de elmém hamar emlékeztet, hogy a legnehezebb rész csak most jön.

- Segíthetek? - kérdezi tőlem nyugodt és barátságos hangon. - Elveszettnek tűnsz. - nevet fel halkan, mely olyannyira abszurd, hogy én is felnevetnék, de miután energiám nincs hozzá, így ajkam egy féloldalas mosolyba szalad fel csupán.

- Valóban nem tudom mit keresek itt. - beszélek neki halkan, melyre összevonja a szemöldökét. - Csak, a ... barátomat keresem? - lépek közelebb a pulthoz, mely mögött áll, és ahogyan a barát szó elhagyja az ajkaimat, bizonytalanságom gyanakodóvá teszi, de mégis azonnal bólint.

- A barát neve? - kérdezi tőlem, én pedig összepréselem az ajkaimat, mielőtt válaszolnék.

- Harry Styles - mondom, és szemei ​​elkerekednek abban a pillanatban, hogy megszólalok, így rögtön pislogni kezd utána, hogy elfedje azt.

- Nem tudtam, hogy van barátnője, ez új! - jelenti ki, és hirtelen nagyon kényelmetlenül érzem magam a kijelentés miatt. - Régebben elég ... vad volt. – rázza meg a fejét, és a pult fölé hajol, ami tudatja velem, hogy szívesen folytatná a beszélgetést. Kijelentésére szemöldökeim ráncba futnak a homlokomon, miután szavai meglepnek, és azzal egyidőben teljesen megzavarnak.

- Ismered? - kérdezem tőle, mire felkuncog a kérdésemre, miközben szemei elkerekednének, szemöldökei felvonásával egyidőben, mintha valami eszébe jutott volna a témával kapcsolatosan.

- Ó, igen, nagyon is. - bólint. - Egyszer eléggé közel kerültünk egymáshoz egy bulin, de ne aggódj, mindketten elég sokat ittunk. Nem igazán tudtuk mit csinálunk. - mondja fel vállról véve a dolgot, mintha nem lenne olyan nagy dolog, és ezzel megnyugtat majd.
Mindig is tudtam, hogy Harry ápolt már intim kapcsolatot ugyanazzal a nemmel, de ez sosem gondolkoztatott el igazán annyira, mint most, hogy ez a fiú itt áll előttem. Semmi bajom nincs a ténnyel, egyszerűen csak váratlanul ért az, ahogyan tálalva lett az információ, enyhén zavarba hozó, és kényelmetlen helyzetet kiváltva. - Évekkel ezelőtt történt, ne aggódj! - mondja nekem arcom pásztázása után, én pedig nagyot nyelek, mielőtt rábólintanék a megjegyzésére.

- Tudod hol találhatom? - kérdezem témát váltva, ő pedig bólint.

- Valószínűleg bokszol. - hajol rá a pultra, kezével az irányt mutatva. - A folyosó végén, jobbra. - mondja, én pedig bólintok, majd megköszönöm, mielőtt eltűnnék abba az irányba, amerre intett. Bátortalan, mégis némiképpen határozott léptekkel haladok, miközben igyekszem teljes mértékben összeszedni magam. Egy mély levegőt veszek, és mire kifújnám azt, a viszonylag kicsi tükrös szoba bejáratához érek, melyből a hirtelen látvány hatására azonnal megállok, a levegő pedig a tüdőmben ragad. Harry háta felém néz, izzadtságával borított bőre alatt megfeszülnek az izmok, miközben agresszív és gyors mozdulatokkal üti a mennyezetről lógó zsákot, ütéseinek hangja rendszeresen megtöri a csendet, a hangos lélegzetvételeivel keverve, melyek rövid zihálásként szöknek ki a szájából minden egyes ütésnél. Hirtelen megáll, kezei a teste mellé zuhannak, ajkai szétnyílnak a nehéz levegővételeit követően. Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd felnyúl, hogy csuklójával elsöpörje az arcába lógó nedves tincseket. Ezt követően fejét hátraveti, majd hangosan kifújja a levegőt, mielőtt visszafordulna a zsákhoz, és újra ütni kezdené. A mennyezeten lévő led lámpák fényeitől izzadsággal borított bőre csillog, és ahogy az alatt az izmok megfeszülnek, valahogy nagyobbnak tűnik, a fény még jobban meghatározza az izmait, ezzel kifejezve koncentrációját, és fizikai erejét. Egyszerűen furcsának találom a helyzetet, és nagyon szokatlan látni, hogy Harry lehet ilyen agresszív is, még ha csak egy tárggyal is. Gyakran frusztrált, mégis mindig olyan nyugodtnak és összeszedettnek tűnik a számomra, és szerintem életemben, mióta annak kiemelhetetlen része, még soha nem láttam őt ennyire dühösnek. A düh teljesen ellepi általában lágy vonásait, ezzel durvává és megfélemlítővé téve őt.
Hirtelen késztetést érzek, hogy elnézzek, és ahogy ezt teszem, egy valahogy erősebb ütés tölti be a szobát, melyet Harry rekedt hangján való kiáltása követ.

- A francba! - kiáltja. Azonnal irányába kapom a fejem, pont arra a momentumra, hogy mégegyszer a zsákhoz lép, ezúttal erősen belerúgva. Heves mozdulatát követve ismét megáll, és mielőtt térdre esne minden erejével, kezeivel megkapaszkodva a tárgyban, tenyerét végigcsúsztatva annak bőr anyagán. Kezei combjai közé esnek, feje előre csuklik, így a nedves fürtök ismét az arcába hullanak. Abban a másodpercben, hogy földet ér szemeim elkerekednek a döbbenettől, melyet követően azonnal rohanni kezdek felé. Mellé érve csupasz vállára teszem a kezem, melyre megrezzen az érintésemtől, válla felett rám pillant.

- Harry nézz rám! - utasítom, melyre fájdalmas vonásai döbbentté változnak át, látványom látszólag váratlanul éri, így azonnal megfordul, ahogy felismeri ki vagyok.

- Felicity? Mit csinálsz itt? - kérdezi tőlem, és a sokk az arcán újra fájdalommá változik át. Alsó ajkamat harapdálva figyelem őt, miközben mély levegővételekkel igyekszem elfojtani magamban a sírást, mely egyszerre lenne boldog, és szomorú.

- Gondoltam, hogy itt leszel. - mondom neki, ő pedig összeráncolja a homlokát, de aztán állát enyhén megemeli miután képtelen vitába szállni, elfogadja a helyzetet. - Aggódtam érted, mi a baj? - kérdezem közelebb lépve hozzá, kezemet tarkójára simítva. Érintésemre azonnal megfeszül, szemei ​​abban a pillanatban, ahogy megszólalok elhagyják az enyémeket. Mély levegőt vesz, miközben homloka kisimul, ajkai összepréselődnek egy szabályos vékony vonallá.

- Én... - kezdi, de a szavai a torkán akadnak, így elfordítja a fejét, mintha azt akarná ne lássam a küzdelmét. Mivel mögötte tartózkodom, így valóban nem láthatom az arcát, azonban a mellettünk lévő tükörben észreveszem, ahogy visszanéz rám, szemöldökei közt megjelenik a jól ismert apró ránc, mellyel együtt vonásaiban a fájdalom is, mintha küzdene azért, hogy ne kelljen elmondania nekem mi bántja, de valahol mégis szeretné megtenni. Behunyja a szemeit, majd összeszorítja, mielőtt újra kinyitná őket.

- Volt egy rémálmom. - sóhajt fel. - De más volt, mint a többi. - teszi hozzá, a szavak halkan és meggyötörten hagyják el a száját, miközben elfordítja a fejét. A mellkasom összeszorul a ténytől, hogy még mindig rémálmok gyötrik, és teszik ennyire nehézzé az életét. Szóra nyitnám a szám, de nem érzem helyesnek, így elvetem a beszéd ötletét, helyette pedig leguggolok, hogy karjaimat felsőteste köré fonjam, államat pedig a vállán támasszam meg. Hüvelykujjammal lágyan cirógatni kezdem nedves bőrét, érintésem alatt bőre libabőrbe borul.
- Te voltál benne. - suttogja rekedt meggyötört hangján elismerve, melyre késztetést érzek, hogy megcsókolva vállát próbáljam tovább nyugtatni őt.
- És Kevin is. Nem tudom kiverni a fejemből, és ez megőrjít. - mondja, majd lecsúsztatja a kesztyűket a kezéről, hogy félredobja őket. Elengedem őt, majd felállok, hogy közvetlen elé sétáljak, majd szemmagasságban letérdeljek vele. Cselekedetemmel sikerül felkeltenem a figyelmét, tekintetünk találkozása után megragadom a kezét, mielőtt közelebb ülnék hozzá egy kicsit.

- Nézz rám. - kérlelem. - Kérlek. - mondom neki miután nem teszi, majd másik kezemet enyhén borostás arcára simítva, kihasználva, hogy felnéz rám, birtokba véve fájdalmas, könnyeitől csillogó szemeit, megpróbálva némi biztonságot sugározni felé. - Sajnálom, amiért látnod kellett egy másik férfival távozni. - mondom neki. - Sajnálom, hogy azt hittem Kevin megérti majd, sajnálom mert ezzel megbántottalak, és bizonytalanná tettelek, tudom. - hajolok hozzá közelebb, ujjammal szüntelenül cirógatva bőrét. - De veled vagyok, és téged akarlak. - mondom, mellyel mindössze a helyzetén próbálok könnyíteni, valami olyat mondani neki amivel bizonytalansága okán enyhíteni tudnék, de a kapcsolatunk során először szembefordul velem. Csuklómat megragadva elrántja kezemet magáról, ezzel eltolva nem csak fizikálisan, de úgy érzem lelkileg is. Ajkaimat összepréselve figyelem, ahogy lábait felhúzza maga elé, majd szorosan átkarolva azokat homlokát térdeinek dönti.

- Ez az egész lényege, Fels. - mondja idegesen. - Nem tudok nem arra gondolni, hogy valaki mással kellene lenned. Aki nem árthat neked. - emeli fel a hangját, mintha idegesítőnek találná ezt az egész beszélgetést velem. Tudom, hogy fárasztó lehet újra és újra átélni valamit, megkérdőjelezni magában ugyanazokat a dolgokat, de ennek nem így kéne lennie. Nem tudom, hogyan érezzek azzal kapcsolatban, hogy még mindig egyedül akar megbirkózni mindennel ami őt éri. - Olyan nagyon próbáltam megszabadulni ezektől az elfuserált dolgoktól, és látod mind újra előjönnek.

- Egyszerűen csak ideges vagy most, normális, hogy így érzel. De ezt tudnod kell, hogy ... - készülnék mondani neki valamit, de félbeszakít. Heves viselkedése teljesen meglep, emiatt enyhén hátrahőkölök.

- Mit? Hogy rendben lesz? - kérdezi, térdei fölött felpillantva egyenesen a szemembe nézve, és mivel egy szót sem szólok, fújtat egyet. Orrlyukai kitágulnak, ajkai egy vonallá préselődnek, és szemei valósággal szikrákat szórnak. - Tudtam, hogy ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. - mondja, szavait követően érzem, ahogy a levegő megakad a tüdőmben. Nem akarom elhinni, hogy ismét itt tartunk.

- Mit akarsz mondani, Harry? - kérdezem tőle, és érzem ahogy a csalódottság, némi dühvel keverve elborítja az agyamat.
- Korábban beszéltünk erről, és megígérted, hogy megbízol bennem annyira, hogy beszélj velem ha bizonytalan vagy. Ne mondd, hogy megint elmész, és az én érdekemben, mert ez hazugság, és ezt te is nagyon jól tudod! – mondom neki, miközben felállok. - Nincs szükségem senki másra, és nem érdekel, hogy más milyen jó lenne nekem, és milyen könnyebb lenne az életem mással. - mondom neki, melyre lehajtja a fejét. - A francba Harry, én téged akarlak! Téged, és a nehézségeket. Mindent, ami veled jár, mert szeretlek. És egyre jobban szeretlek, bármi történjen is. - mondom, ő pedig bűntudattal teli szemekkel néz fel rám. Arcán lévő dühvel kiemelt vonásai ellágyulnak, és mintha néhány pislogással akarná észhez teríteni magát.

- Fels. - a kezem után nyúl, de hátrálok, mielőtt megtehetné. A sírás határán érzem magam, és ezt utálom. Nem akarom gyengének mutatni magam, mert nem vagyok az. Ezúttal nem fogom könnyelműen végignézni, minden szó nélkül hagyni, hogy kisétáljon az életemből.

- Senki sem mondta, hogy egy kapcsolatban lenni könnyű. Nincs meg a forgatókönyv, hogy ez egy tündérmese. Lehet, hogy bonyolult, lehet, hogy nehéz, de ez az, amiből tanulunk, és amitől erősebbek leszünk. - fakadok ki, és szemeim elkerekedtek, amikor rájövök, hogy én is felemeltem rá a hangomat. Mély, kínos, sokkal inkább nyomasztó csend ereszkedik ránk, ami érthető, mégis olyan kényelmetlen. Megöl, de nincs mit mondanom, hogy megtörjem.

- Sajnálom. - mondja halkan, fájdalommal teli hangja őszinte megbánásáról tanúskodik, mely ezzel darabokra tör. Nagyot nyelek, majd pár pislogást követően visszanézek rá.

- Nem, te ne haragudj rám! - simítom kezemet a homlokomhoz, fejemet enyhén megrázva. - Szörnyű éjszakád lehetett, és én pedig idejöttem, hogy még rosszabbá tegyem. Ne haragudj! - mondom, és ujjaimmal végigszántottam kócos tincseimen. Egy mély sóhajt engedek útjára majd indulok meg a kijárat felé, de Harry hirtelen felpattan, majd kitartva elém karját fonja azt derekam köré, ujjaival csípőmbe markolva, ezzel megakadályozva, hogy itt hagyjam. Felnézek rá, melyre közelebb von magához, ezzel elvéve egyensúlyérzékemet kénytelen vagyok a vállába megkapaszkodni a hirtelen közelség miatt.

- Igazad van, nem menekülhetek örökké. - sóhajt fel. - Elhagyni téged életem legnehezebb döntése volt, és sose fogom magamnak megbocsátani azt a hat évet, melyet azzal töltöttem, hogy a közös életünkről ábrándoztam, miközben a valóságot kihagytam a képből. - mondja, s mikor már úgy érzi maradásra tudott bírni elenged, majd újra leül a földre. Én is követem, és figyelem ahogy szótlanul piszkálja cipőjének fűzőét. - Nem tudom magam kiragadni a múltból. Olyan kibaszott sötét van idebent, annyira beszorultnak érzem magam, mintha nem tudnék kiszabadulni a saját fejemből. - morogja összeszorított szemekkel, közben fejét a térdei közé ejtve, tenyerét a tarkójára simítva, ujjait összefonva ott. - Az elvesztésed gondolatával járó szorongás mintha egészben elnyelne. - motyogja az orra alatt, amitől borzongás fut végig a gerincemen, és érzem, hogy az arcom leesik a hirtelen döbbenettől.

- Oh Harry. - kúszom közelebb hozzá, karjaimat szorosan köré fonva ölelem magamhoz, miközben a könnyek lecsordulnak az arcomon. Lábait automatikusan szétteszi, így kényelmesen hozzáférek, hogy egy ölelésben részesítsem. - Soha nem fogsz elveszíteni. - csókolom meg arcát, közel füléhez, melyet követően karjai szorosan a derekam köré fonódnak. Ezután finoman eltolom magamtól, kezei a csípőmre csúsznak át míg én szemeibe nézve felnyúlok, hogy egy tincset elsöpörjek az arcából. Bágyadt, kimerült tekintete beleég az enyémbe, azonban lelkem megnyugszik egy csöppet, mikor féloldalas mosolyra húzza a száját.
- Senki sem változtathatja meg a véleményemet arról, hogy szeretlek. Nem tudom elképzelni, hogy nélküled éljem az életem. - mondom neki, kezemet a tarkójára téve, annál fogva közelebb húzva magamhoz. - Szeretlek, érted? - döntöm homlokomat a homlokának. Nem gondolkodok rajta sokat, ajkait lágyan birtokba veszem. Finom, mégis szenvedélyes csók, mindössze azért, hogy ízemet a nyelvén hagyva megpecsételjem szavaimat. Teljesen beleéli magát a csókba, előre hajol, így kénytelen kezeit megtámasztania mellettem, hogy megtartsa az egyensúlyát. Tovább csókolóztunk, miközben hátradőlök, ajkaink egy pillanatra sem hagyják el egymást, mintha erre a fajta közelségre lenne szükség ahhoz, hogy ezt is átvészeljük. Még jobban hozzám hajol, elmélyítve a csókot, mielőtt elhúzódna tőlem, de még egy apró csókot hagy a szám sarkában, mielőtt feltolná magát az előző pozícióba. - Lezuhanyozom, várj meg a kocsiban. – mondja egyszerűen, mielőtt felállna, hogy összeszedje az előbb eldobott kesztyűit, majd elindul, hogy felvegye a pólót, amit edzése közben levett. Abban a pillanatban jövök csak rá, hogy az a melegítőnadrág maradt rajta, amit a szüleim adtak neki. A látvány mosolyt csal az arcomra, azonban ahogy lehajol, hogy felvegye a ruhadarabot, az oldalán ismét megfeszülnek az izmok, megmutatva, milyen erős valójában. A mosoly eltűnik az arcomról, helyette kiszárad a torkom, így tekintetemet azonnal elkapom róla, ahogy a gondolat megfogalmazódik a fejemben, mielőtt még jobban belekeverném magam az érzésbe. Valami kedvére játszadozik a hormonjaimmal, vagy egyszerűen csak kezdek belenyugodni abba az érzésbe, hogy végre úgy érzem van jogom vonzódni valakihez, különösen egy olyan valakihez, akit az enyémnek tudhatok. Gyorsan felpattanok, mielőtt megfordulhatna, és még mielőtt lebukhattam volna, ahogyan őt bámulom, és úgy teszek, mint aki igazítja a gyűrött ruháit. Csak most veszem észre, hogy annyira lefoglalt Harry keresése, hogy átöltözni is elfelejtettem.

- A folyosón is várhatsz, ha az jobb. - mondja, én pedig elfogadóan bólintok, tekintettel arra, hogy ez az egyetlen lehetőségem, hisz nincs nálam az autó.

- Rendben. - ez minden, amit mondok neki, mielőtt ő kimenne a teremből, és még mielőtt én is ugyanezt teszem néhány másodperccel később. Kilépve a folyosóra megfordul, majd az ajtónak dőlve arra vár, hogy beérjem őt. Mikor már kellően közel tartózkodom hozzá csípőmnél megragadva húz magához, hogy egy rövid csók erejéig birtokba vegye az ajkaimat.

- Nem tart majd sokáig, ígérem. - suttogja ajkaimra, majd egy utolsó puszi után elválik tőlem, én pedig válaszul csak hümmögni tudok, melyre ő elégedett módon, féloldalas mosolyra húzza az ajkát, miközben elfordulva tőlem a fürdőszoba felé veszi az irány. Alsó ajkamat beharapva fordulok sarkon, majd elindulok a bejárat felé. Odaérve a fiúra pillantok, aki ezzel egyidőben egyfajta ítélkező pillantást vet rám, de hamar visszamegy a dolgához, miközben én helyet foglalok az elhelyezett padok egyikén, közvetlenül előtte. Bár hirtelen kialakult távolságtartó viselkedése egyszerre ad bizonytalanságomra okot, ezzel kérdéseket kreálva bennem, ugyanakkor mégis egy részem örül, hogy úgy dönt nem szól hozzám.

- Szóval ez a dolog komoly? - kérdezi hirtelen, ezzel feloszlatva bennem minden reményt, melyet ahhoz fűztem, hogy elkerülhetjük ezt a beszélgetést. Ahogy szavai elhagyják a száját, én azonnal felpillantok rá, vagyis konkrétabban a hátára, mert nekem háttal áll.

- Hogy érted? - kérdezem tőle, ő pedig megfordul, hogy rám nézzen.

- A dolog, ami köztetek folyik. - pontosítja korábbi kijelentését, melyhez kérdésemet fűztem. Szemeim egy röpke másodpercre elkerekednek.

- Igen, úgy tűnik. - mondom, és bár a kapcsolatunk elég komoly, valami mélyen arra késztet, hogy az egyszerű kijelentést teljesen bizonytalanul hangozzon a hangomon.

- Bármennyire is furcsa elképzelni, hogy képes betölteni a barát szerepet, annak viszont mégis örülök, hogy talált valakit. - mondja, és szavait követően halványan elmosolyodik. - Régen eléggé ... nem is tudom ... felelőtlen volt. - mondja, én pedig csak bólintok válaszul, mivel nem akarok semmit hozzátenni ehhez a beszélgetéshez, ugyanis nem érzem helyesnek kibeszélni Harryt, amikor itt sincsen. Épp mondani készül valamit, amikor léptek hirtelen zaja eléri, hogy mindketten a hang irányába fordítsuk a fejünket, ezzel felfedve előttünk az emlegetett személyt, ki éppen felém sétál. Meglátva őt gyorsan felállok, és amikor hozzám ér megfogom a kezét, és mélyen a szemébe nézek. Cselekedetemre azonnal összekulcsolta az ujjainkat, és egy apró mosoly jelenik meg az arcán, mielőtt a pult mögött álló fiúhoz fordulna.

- Ennyi volt mára? - kérdezi a fiú a pultnak támaszkodva, tekintetét fel-le járatva az előtte állón, ugyanakkor hosszabban időzve szemeivel a kezén, mellyel egy kulcsot nyújt át neki. Harry kérdésére nem válaszol, mindössze bólint egyet, melyre a srác is hasonlóképpen tesz, átvéve tőle a fémet. Harry ezután megköszöni, majd ismét felém fordul. Szabad keze hátamra siklik, melynél fogva finoman előre, a kijárat felé kezd el tolni. Még mielőtt megtenném az első lépéseket a nyílászáró felé, Harry mellől kihajolva intek egyet a fiúnak, ki viszonozva azt szintén megemeli a kezét, de látszik mindössze udvariasságból, ugyanis arca nem tükröz semmi őszinteséget, sem kedvességet, sokkal inkább mintha rosszindulata vette volna birtokba kezdetleges jóindulatúságát. Igyekszem nem magamra venni a viselkedést, miközben Harry noszogatására megindulok az ajtók felé. Azokhoz érve elengedi a kezem, majd kinyitva előttem az ajtót kezét ezúttal a derekamra simítva igyekszik kitessékelni.

- Ismered? - kérdezem tőle ahogy kiérünk a parkolóba, melyre azonnal felém kapja a fejét. Szemöldökeit felvonva hümmög egyet, mellyel tudtomra adja, hogy nem értette a kérdésemet. - A srácot odabent. Ismered valahonnan? - ismétlem meg, melyre válla felett hátra pillant, majd szemöldökeit ráncolva visszanéz rám.

- Igen. - bólint, majd oldalra néz, ezzel elvonva tekintetét rólam. A mögöttem elhaladó autókat kezdi el figyelni, miközben alsó ajkát harapdálni kezdi. - Számít valamit? - kérdezi hirtelen, és még ha a hangsúly nem is számon kérő, akkor is enyhén megdöbbenek, és elszégyellem magam, amiért úgy érzem rákérdeztem valami olyanra, amiről a nehezére esik beszélni. Kicsit rosszul esik, amiért ezt eltitkolja előlem, de ugyanakkor próbálom leplezni, hisz nem áll szándékomban ráerőltetni azt, hogy beszéljen erről.

- Ne nézz rám így kérlek. - jelenti ki, melyre összevonom a szemöldökeimet.

- Hogyan? - kérdezem tőle, melyre felsóhajt.

- Mintha nem bíznál bennem. - jelenti ki. - Te is tudod, hogy még ha nem is azonnal, de idővel mindent elmondok neked.

- Én bízok benned, Harry. - mondom neki és közelebb lépek hozzá, tenyereimet először mellkasára, majd azok közül az egyiket a tarkójára. - És hidd el, ha nem szeretnéd, hogy tudjam, akkor nem is érdekel. Nem számít, felejtsük el, rendben? - kérdezem tőle gyengéden, melyre szemeit egy pillanatra behunyja, majd homlokát az enyémnek dönti, aztán ajkait érinti hozzá.

- Nem érdemellek meg. - motyogja a bőrömre, melyre játékosan eltolom magamtól, de egyik kezét rögtön megragadom, melynél fogva mégis egy csöppet közelebb húzom magamhoz.

- Utálom amikor ezt mondod, soha többet nem akarom hallani. - mondom neki, melyre féloldalas mosolyra húzza az ajkát.

- Pedig így van. - csóválja meg a fejét, miközben megemeli az állát.

- Fogd be. - forgatom meg a szemeimet, miközben elfordulva tőle elindulok hazafelé, ugyanakkor az én ajkaim is mosolyra húzódnak. Másodpercekkel később két kar fonódik a derekam köré, de nem sokkal azután az egyikkel el is enged, hogy hajamat elsöpörje a nyakamból, majd ajkait az előbb említett területhez érintse. Míg egyik karja teljesen átfog, addig a másik a felkaromon állapodik meg.

- Szeretlek. - suttogja a nyakhajlatomba, melyre mellkasomat elönti a melegség. Szemeimet lehunyva mosolyodom el gyengédségén, majd szembe fordulva vele nyaka köré fonom a karjaimat. - És nagyon fontos vagy nekem, kérlek maradj velem örökre. - suttogja, melyre közelebb húzva magamhoz veszem birtokba ajkait.

- Soha senkit nem szerettem úgy, mint most és mindörökké téged. - mondom neki, melyre önelégülten elmosolyodik, majd teljesen magához szorítva ismét megcsókol.

Remélem sikerült tényleg elnyerni a tetszéseiteket!
Ha igen, ha nem, kérlek oszd meg velem a véleményed!
Sokat jelentene nekem, és hálásan köszönöm szépen, ha megteszed.
Majd még jelentkezem,
All the love. x