Sziasztok!
Sajnálom, hogy most ilyen nagy kimaradás után hoztam csak a harmincnegyedik fejezetet, de elég sűrű hónap volt a Március, na meg persze egy új könyvet is megosztottam veletek, melynek kidolgozása sok időt igényelt.

Jó olvasást! x

Éppen a hajamból itatom ki a vizet a törölközővel, amikor kopogtatnak az ajtón. Fejemet egyből a nyílászáró felé fordítom, majd Harryre, ki szintén arrafelé néz, mielőtt a mozdulatomra felvenné velem a szemkontaktust. Abbahagyom a tincseim szárítását, majd a testem köré csavarom az anyagot, mire Harry is hasonlóan tesz, elfedve alsótestét a neki szánt törölközővel. Miután mindkettőnk megfelelő takarásban van, csak azután lépek az ajtóhoz, hogy kinyissam azt. Mögötte édesanyám áll, egy kupac ruhával a kezében.

- Zavarok? - kérdezi, vállam felett finoman hátrapillantva, mintha leakarná ellenőrizni Harry is itt van-e.

- Nem, dehogyis. - csóválom meg a fejem. - Épp most végeztünk. - mosolygok rá kedvesen, mire viszonozza azt, majd lepillant a kezében tartott darabokra. Ezután ismét felnéz rám, miközben átnyújtja nekem őket.

- Ezt nektek hoztam, gondoltam jól esik tiszta ruhában lefeküdni. - mondja. - A régi itt maradt ruháid közül válogattam, Harrynek pedig Steve adott egy pólót, és egy melegítőnadrágot. Remélem jó a méret. - magyarázza, miközben a már az én kezeimben tartott kupacra mutogat. Egy bólintással adom tudtára, hogy megértettem. - Ha gondoljátok, a ruháitokat csak hagyjátok itt, szívesen kimosom reggelig. - ajánlja fel, melyet egy bólintással elfogadok. - Hát akkor, jó éjt! - sóhajt fel, miközben kiejtve ezeket a szavakat körbepillant a folyósón. Zavarban van, ahogyan én is. Mindannyiunknak új ez a helyzet.

Miután küld felém egy kedves mosolyt, megfordul, majd megindul a lépcső felé.

- Anya. - kiáltok utána, miközben enyhén kilépek az ajtó takarásából, hogy arcomra tökéletes rálátása legyen. - Köszönöm. - suttogom neki, mire csak bólint egyet, aztán folytatja az útját lefelé. Ezután én is visszalépek teljesen a fürdőbe, becsukva magam után az ajtót Harry mellé lépek, majd kettészedve a ruhakupacot átnyújtom neki az ő részét. Hezitálva ugyan, de átveszi tőlem őket, mire én elfordulva tőle a mosdó szélére teszem az én ruháimat, amíg a törülköző lenem kerül rólam. Először a póló akad a kezembe, és miután felveszem Harry tekintete mintha megfagyott volna rajtam,  szemeit nem veszi le rólam még akkor sem, amikor észreveszem, hogy néz.

- Mi az? - kérdezem tőle kedvesen, közben hajamat kibújtatva a póló alól. Harry erre pislogva megrázza a fejét, mintha kérdésem kizökkentette őt volna valamiből. Szemöldökeimet ráncolva lépek hozzá közelebb, kezemet a felkarjára simítva. - Minden rendben? - érdeklődöm, miután tekintetét ide-oda kapkodva úgy tűnne, hogy éppen próbálja összeszedni magát.

- Persze. - feleli határozottan, ugyanakkor hangja elcsuklik. - Csak a pólód. - mutat a darabra, mire én is lenézek rá, és csak ekkor szembesülök azzal, hogy ezt a pólót nagyon imádtam akkoriban, és éppen ezért elég sokat hordtam.
- Ez volt rajtad, amikor először lógtunk a suliból. - jegyzi meg, elmosolyodva, mintha az emlék kedves lenne a számára. Ugyan sose mondta, de ha nekem az, akkor talán neki is.

- Emlékszel rá? - kérdezem meg, mire bólogatni kezd.

- Hogy ne emlékeznék. - mondja, mely most belőlem vált ki egy mosolyt, miközben mellkasomat elönti a melegség, még az arcom is kipirosodik a boldogságomnak köszönhetően. Harry előre hajol, hogy ajkait finoman a homlokomhoz érintse, majd ott is tartva őket egy darabig. Kezem közelségére mellkasára siklik, majd a vállára, melyre ajkai elválnak homlokomról, kezével állam alá nyúlva eléri, hogy felnézzek rá. - Azokra a pillanatokat, amikor velem voltál, és boldog voltam, azokat soha nem felejtem el. - mondja, mielőtt lehajolva egy csókban részesítene. A kontaktot követően én ösztönösen lábujjhegyre állok, míg Harry szabad karjával derekamat öleli közre, ezzel közelebb invitálva magához belehajol a csókba. Ujjaim tarkójához vándorolnak, hamar megtalálva az apró tincseket, játszadozva velük. A csókot ő szakítja meg, és egy apró mosoly után ellép tőlem, hogy felöltözhessen. Megköszörülöm a torkom, majd a földön heverő ruháinkért lépek, hogy miután felszedtem, egy helyre tegyem őket. Mire végzek ezzel már Harry is teljesen átöltözött a neki szánt darabokba, ajkaimra egy mosoly csúszik ahogy tekintetem végigszalad magas testén, amiért aranyos látványt nyújt. Sosem láttam még Harryt mást viselni a fekete nadrágjain, az egyszínű pólóin, és az ingjein kívül, szóval kiváltságosnak érzem magam, amiért most ilyen laza öltözékben láthatom őt.

- Szörnyű, igaz? - kérdezi, miközben ő is végignéz magán, majd vissza rám, a megerősítésemre várva. Mikor tekintete megállapodik az arcomon, még mindig az összképet figyelem, de mire megcsóválom a fejem, hogy az ellenkezőjéről győzzem meg, már én is az arcát figyelem.

- Nem, egyáltalán nem. - mondom neki, szavaimat követően újra megcsóválva a fejemet. - Nekem tetszik. - vonom meg a vállamat, mire halkan felnevetve elmosolyodik, enyhén elfordulva tőlem. - Jobb mint az én pöttyös pizsamanadrágom. - jegyzem meg lenézve a valóban nevetségesen kinéző darabra, mire fejét oldalra biccentve tanulmányozni kezdi.

- Szerintem aranyos. - jegyzi meg elmosolyodva, majd mellém sétál, hogy vállaimnál fogva egy ölelésbe vonjon. Karjaim ösztönösen dereka köré fonódnak, míg ő arcát megtámasztva a fejem tetején von szorosan magához. - Olyan, te. - jegyzi meg, közben ajkát finoman a hajamhoz érintve. Mikor megmozdulok karjaiban, meg is csókolja a területet.

- Olyan én? - kérdezem tőle felnézve rá, mire ő egy féloldalas mosoly következtében hümmög egyet. Ezt a megjegyzését nem igazán tudom hova tenni, hisz sosem mutatkoztam előtte ilyen jellegű öltözékben. - Fejtsd ki, kérlek! - mellkasomat ismét összeérintem az övével, államat megtámasztva rajta nézve őt tovább. Szemeit játékosan megforgatja, miközben ujjait finoman nedves tincseim közé vezeti. Óvatos mozdulatokkal simogatni kezdi a fejbőrömet, apró köröket leírva. Mikor ismét felveszi velem a szemkontaktust mozdulatai abbamaradnak, kezei helyette ismét derekamon állapodnak meg.

- Nincs különösebb okom, hogy miért mondtam. - vonja meg a vállát, én pedig megjegyzését követően kuncogni kezdek. - Fáradt vagyok. - mondja, majd ismét homlokon csókol, mielőtt végigsimítva alkaromon meg nem fogja a kezeimet, ellépve tőlem.

- Biztos külön akarsz aludni? - kérdezem, mire szemeiben bizonytalanságot vélek felfedezni.

- A szüleid miatt, igen. - bólint végül, majd megfordulva az ajtóhoz lép, ezzel vonva maga után. Miután kilépünk a fürdőből, a volt szobám felé fordul, azonban mielőtt keze elérné a kilincset megtorpan, majd mozdulatlanul mered a vasra, arcáról még féloldalasan is leolvasom a döntésképtelenséget, némi fájdalommal keverve. Szabad kezem rögtön felkarjára nehezedik, gyengéden megszorítva azt elérem, hogy fejét egy kicsit felém fordítsa.

- Mehetünk a vendégszobába is, ha gondolod. - ajánlom fel neki, mire habozás bólint egyet, majd kezét ismét leemelve maga mellé mostmár teljesen rám néz, mintha arra várna én vezessem. Elengedve karját kikerülöm őt, ezáltal most én vonom őt magam után, míg lesétálva a lépcsőn a földszinti extra hálószoba felé vesszük az irányt. Azonban amikor ráfordulunk a folyósóra, mindössze másodpercekkel az ajtó elérése előtt anya jelenik meg ismét, kilépve a konyhából. Kezét éppen egy ruhába törli, arcán kedves mosoly jelenik meg, mikor meglát minket.

- Látom jók a méretek. - néz végig Harryn, kinek szorítása ugyan erősödik a kezemen, mégis halványan elmosolyodik, miközben bólint egyet.

- Igen, köszönöm. - mondja, mire anya mosolya nagyobbra terjed az arcán, hol rám, hol Harryre pillantva.

- Igazán nincs mit. - mondja, majd a konyha felé néz, aztán ránk. - Épp most készült el a tea, kértek? - kérdezi, mire én barátomra nézek, ki hasonlóan rám vár a választ illetően. Egy apró fejcsóválással adja tudtomra, hogy ő nem kér, nekem pedig most nem esne jól, így visszafordulva a nő felé udvariasan elutasítom a kínálást.

- Nem, köszönjük. - mondom neki, mire elfogadóan bólint egyet. - Csak egy kicsit együtt szeretnénk lenni lefekvés előtt, ha nem gond? - adom tudtára, mégis mintha engedélyt kérnék tőle. Ebben a házban, Harryvel az oldalamon újra tizennyolcnak érzem magam, mintha lebuktam volna, miközben a szobámba akartam csempészni őt.

- Csak nyugodtan, én itt se vagyok. - jegyzi meg, majd visszalépve a konyhába magunkra hagy, így mi folytathatjuk az utunkat a vendégszoba felé. Az ajtóhoz érve én vagyok az első, aki benyit, kezemmel egyből a kapcsolót kezdem el keresni, melynek megtalálása, és felkapcsolása után a szoba fénybe borul. Míg én körbepillantok a szobában, addig Harry az ágyhoz lépdel, de keze nem engedi el az enyémet, sőt még meg is húzza azt, így rántva magával magára vonja a figyelmemet. Mikor a bútorhoz ér megfordulva leül rá, mely következtében kezem kicsúszik szorításából. Amint ő ránehezedik a gondosan bevetett ágyra, kezei derekamat ragadják meg, lábait jobban széttéve közelebb vonva magához combom hátuljára vándorolnak át. A gyengéd érintéstől elmosolyodom, miközben megragadva a vállait lenézek a szemébe, míg ő fejét felszegve hasonlóan figyel engem. Egyik kezemmel hátulról a hajába túrok, ujjaimmal finoman megcirógatva fejbőrét, mire szemei lecsukódnak. Ajkaira egy féloldalas mosoly kúszik, ám amikor abbahagyom a simogatást, szemei ismét megtalálják az enyéimet, szája ismét normál pozícióban van. Tenyeremmel tarkójára, majd arcára simítok, lehajolva ajkaimat finoman az övéhez érintve. Szánk találkozására ujjaival belém markol, majd egy hirtelen, de határozott mozdulattal hátradől az ágyon, ezzel rántva magával. Elvesztve egyensúlyomat ráesem, a váratlan történéstől egy apró sikoly szökteti meg magát belőlem, mely Harryt nevetésre készteti. Homlokomat mellkasának döntve rejtem el mosolyomat, kezeim továbbra is vállának támaszkodnak. Egy mély sóhaj következtében fekszem le mellé az ágyra, hozzá hasonlóan a plafont kezdem el figyelni. Pár perc eltelte után kezemért nyúl, mutató és középső ujját végighúzza alkaromon egészen addig, míg kézfejem megtalálása után kezét az enyém alá csúsztatva összekulcsolja ujjainkat. Erre ismét érzem a késztetést, hogy a lehetségesnél is közelebb legyek hozzá, így felkönyökölök, hogy arcát kezdjem el figyelni. Erre a cselekedetemre rögvest rám néz.

- Mesélsz nekem valamit? - kérdezem tőle hirtelen, mire szemei elkerekednek.

- Mit szeretnél hallani? - ráncolja a homlokát, mire megvonom a vállam.

- Bármit. - mondom neki. - Voltál már szerelmes? - teszem fel neki a kérdést, melyre ismét felvonja a szemöldökeit. - Úgy értem, előttem. Szerettél valakit előttem? - fejtem ki neki, mire nagyot nyel. Valószínüleg váratlanul érte a kérdésem ezen része, mégis mikor arca kisimul, és sóhajtva elfordítja a fejét az ég felé, tudom, hogy elgondolkodik rajta.

- Igen. - bólint. - Egyszer. - adja hozzá, én pedig nem szólok egy szót sem, arra várva, hogy ő kezdjen el beszélni róla. - Biztos vagy benne, hogy szeretnéd tudni? - fordul arccal felém ismét egy pillanatra, de mikor bólintok, újra a plafont kezdi el tanulmányozni.

- Csak ha te szeretnéd, hogy én tudjak róla. - mondom neki, amiért nem szeretném úgy érezze erőltetem a dolgot.

- Rendben. - egyezik bele. - De cserébe te is mesélsz nekem a te első szerelmedről. - ajánl alkut, mire ezúttal én elhúzom a számat.

- Nincs olyan. - adom tudtára, mire olyan arcot vág, mintha pontosan tudná a szemébe hazudtam. - Ne nézz rám így, tényleg nem volt senkim se előtted. - adom hozzá védekezésképp.

- Nem kell, hogy viszonzott legyen. - mondja, melyre nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az ő szerelme pontosan ilyen volt, visszautasították. - A lényeg, hogy te szeretted őt. - emeli fel a kezét, hogy egy kósza tincset a fülem mögé tűrjön, kedves hanglejtése, és gyengéd érintése együttvéve csal mosolyt az arcomra.

- Rendben. - bólintok egyetértően, majd azt követően lehajolva arcomat a nyakhajlatába rejtem, egy mély levegőt véve a közelsége által keltett komfort következtében. Az előbb felém nyúló tagja most combom oldalára helyezkedik, tenyerét ide-oda mozgatva simogatni kezdi a területet. Fejét oldalra fordítva egy apró csókot hagy a halántékomon, majd miután másik kezem a hasára siklik, az övé ösztönösen azonnal megragadja azt.

- Tizenegy éves voltam, pár hónap híján tizenkettő. - szólal meg percekkel később, így ismét felegyenesedem, hogy szemeibe nézhessek, de kezeinket továbbra is hagyva egymásba gabalyodni. Erre a mozdulatomra rögtön felnéz rám.
- Halálosan szerelmes voltam egy Kate nevű osztálytársamba. - mondja, és szavai közben elmosolyodik, melyet követően hangja elcsuklik, mintha nevetségesnek találná amiről beszél.
- Nem tudtam, hogyan kéne elhívnom valahova, vagy a tudtára adni, mit is érzek iránta. - meséli. - Volt egy kép anya éjjeliszekrényén, az eljegyzéséről. Apám egy kis hidat teljesen kirakott gyertyákkal, így gondoltam én is megcsinálom. - nevet fel. - Gyerek voltam, és kissé teátrális. Túl sok energiát fektettem bele az egészbe, mikor ő nem is érzett irántam semmit.

- És mit szólt a gyertyákhoz? - kérdezem, mire felhúzza az orrát, miközben zavarában elmosolyodik, aztán megvonja a vállát.

- Nem jött el. - mondja, melyre lekonyult ajkakkal figyelem őt tovább. - De természetesen nevetség tárgyává váltam, amiért képes voltam elhívni Kate Webstert elhívni valahova. - sóhajt fel, mire én oldalra biccentve a fejemet, ajkaimat lekonyítva figyelem tovább az arcát. Elképzelem, ahogy a tizenegy éves Harry órákon át vár, miután órákat töltött a gyertyák egyenkénti meggyújtásával.

- Édes gesztus volt tőled. - búgom a fülébe, mire halkan felnevet. Karja szorosabban fonódik derekam köré, míg hasán lévő tenyere felfelé fut, egészen a felkaromig, ezzel egy ölelésbe vonva.

- Inkább túlzás. - jegyzi meg még mindig mosolyogva, mire az én szám szélei is felfelé görbülnek.

- Csak egy kicsit. - vallom be végül, szavaimat követően szemeit lehunyva megcsóválja a fejét. - De nagyobb részben aranyosnak találom. Sajnálom, hogy így bánt veled, de tudod mit? - suttogom a fülébe, és mire felém fordul én kiegyenesedve pásztázom arca finom vonásait. Miután azok szemöldökei felvonásával apró ráncokba futnak, kifejezése arra utal, hogy türelmesen várja kérdésemre a helyes választ. - Nem is bánom, hogy nem ment el, mert így átadta nekem a lehetőséget, hogy én csábítsalak el. - közlöm vele, ajkához közelítve az enyéimet, de mielőtt még hozzáérinteném, felpillantok rá.

- Igazán, Ms. Morgan? - dörmögi, mire egy elégedett mosoly kúszik az ajkaimra, amiért felveszi velem a játékot. Kérdésére válaszul csak hümmögök, miközben egyik lábamat átlendítve torszója fölött elhelyezkedem rajta, kezeimet mellkasára simítva, előre hajolva egy apró puszit hagyok az ajkain, majd a szája szélén, és végül az álla szélén. A kontaktra derekamba markol, míg mellkasából egy mély morgás kúszik fel. - Nagyon magabiztos lettél mostanában. - jegyzi meg féloldalas mosolyával, melyre én én csak megrántom a bal vállam.

- Te hozod ki belőlem. - ismerem el az igazságot, ő pedig büszkén elmosolyodik a kijelentésemre. Közben felkönyököl, állát felszegve kezdi el tanulmányozni arcomat, majd egyik karján megtámaszkodva felnyúl, hogy egy apró tincset elseperjen az arcomból.
- Melletted nem érzem azt, hogy lennének gátlásaim, mert tudom, hogy nem ítélsz el. - bukik ki belőlem, mire tekintete megragad a szemeimen, tenyerével felsimít a combomon.

Tudom, hogy soha nem tudna elítélni senkit, mert egész életében csak ítéleteket, és előítéletet tapasztalt, szóval ha valaki, hát akkor ő pontosan tudja, milyen érzés, ha akár csak felületesen, vagy mélyen is, de megbántják az embert. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs véleménye dolgokról és helyzetekről, mindössze egyszerűen tudja, mikor kell befognia a száját, és a helyzetek mely pillanatában engedheti ki a szavakat. Talán ez az egyik legjobb személyiségjegye, de bárcsak ne kellett volna ezt úgy megtanulnia, ahogyan tette. Bárcsak lett volna mellette valaki, aki megmondta volna neki, hogyan tegye ezt ahelyett, hogy a saját bőrén tapasztalt bántalmazásból tanulja meg, és átérezze, milyen érzés ennek az áldozatának lenni.

- Ugye tudod, hogy te is pontosan ezt érezteted velem? - kérdezi, mire lehajtom a fejem. Valahol mélyen tisztában vagyok, hogy a fejlődésében én is szerepet játszok, de túl szerény vagyok ahhoz, hogy elismerjem talán az én megjelenésem az életében volt rá teljes mértékben jó hatással. - Csupán a jelenléted, ahogyan rám nézel, az érintéseddel képes vagy éreztetni velem, hogy számít az, aki vagyok, és amit teszek. Nélküled borzalmasan nehéz lenne az életem. - nyúl az állam alá, hogy annál fogva megemelve azt. Szavai hallatán ajkaimra egy halvány mosoly kúszik, a mellkasomban lévő szorítás sokkal erősebben késztet jelenleg arra, hogy elsírjam magam. Olyan sokat jelent nekem, olyannyira szeretem és tisztelem őt, hogy az már néha fáj. Fáj a gondolata annak, hogy hét éven át az életét úgy élte, hogy menekült mások, és saját maga által alkotott negatív megjegyzések elől. Hogy úgy érezte ő a hibás mindenért, hisz az a kevés ember az életében képtelen volt tenni azért, hogy megkönnyítsék a helyzetét.

- Szeretlek. - mindössze ennyit vagyok képes mondani, majd előre dőlve ajkaimat a ruhával fedett mellkasához érintem. Ujjai utat fúrnak maguknak a tincseim között, míg én államat a ponton tartva nézek fel rá, ahogyan ő rám figyel.

- Szeretlek. - viszonozza sokat mondó szavamat, majd elpillantva rólam, fejét felemelve a plafont kezdi el nézni, mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed nyugodt levegővételeinek köszönhetően. Én viszont nem tudok elnézni róla, így tovább vizslatom őt, szemeimet végigfuttatva állkapcsa vonalán, végül az állán, ahol tekintetem megakad egy pár centi hosszú forradáson, mely majdnem összeköti álla csúcsának két oldalát. Kezem előbb cselekszik, minthogy az eszem azt átgondolná, ugyanis a következő pillanatban mutatóujjamat finoman keresztül húzom a sebhelyen, melyre enyhén megrándul alattam.

- Mi történt? - kérdezem, ujjamat elhúzva a hegről, végig az állkapcsán. Kérdésem azonnal értelmet nyer neki, ugyanis egy sóhajtást követően rám néz. Kétlem, hogy az autóbaleset következtében szerezte, ahhoz túl réginek tűnik, teljesen egyszínű a bőrével.

- Hat évesen elestem a kertben. - feleli, miközben enyhén kiegyenesedik, ezzel engem arra késztetve, hogy teljesen felüljek rajta. - Nem maradt volna helye, ha nem nyílt volna szét újra és újra, miután gyakran estem el azután is. - nevet fel halkan, melyre én elmosolyodom.

Harry Styles

A fejem lüktetett, a torkom száraz volt, és minden izületembe fájdalom nyílalt, miközben szemeim lassan, pislogva kinyíltak. Ahogyan kezdtem magamhoz térni, úgy realizáltam, hogy a hideg, kemény földön fekszem. Fájtak az ujjbegyeim, minden testrészemmel együtt, mely hozzáért az alattam lévő hideg betonhoz. Sötét, koromsötét. Ez volt minden, ami körülvett, ahogyan elkezdtem kinyitni a szemeimet. Nem számít merre néztem, a sötétség úgy éreztem teljesen elnyel, a mellkasom összeszűkült a semmiség látványára. Utáltam a tényt, hogy ismét itt kötöttem ki, egyedül, ebben a sötét, hideg, és csendes szobában, mely hatására az összes érzékszervem vibrált, bőrömön végigfutott a hideg.

Aztán beszéd ütötte meg a füleimet, elérve, hogy fejemet rögtön a hang irányába kapjam, és képtelen voltam akár egy centimétert is mozdulni, amiért arra vártam, hogy ismét felhangozzon. És amikor ismét betöltötte a teret az ismerős női hang, rögtön felkeltem, és csak előre sétáltam, mégha nem is tudtam merre tartok. A hang irányát már rég elvesztettem a rengeteg inger miatt, beleértve az ugyanazságot, mely körülvett.

- Haló? - kiáltottam, miközben valamennyire felbátorodott lépteimmel előrefelé haladtam, és ekkor valami összetört a talpam alatt, tipikus üvegszilánkok pattanásának hangját hallatva, ugyanez a zaj töltve be a teret, mikor folytatni akartam az utamat előre.

- Ez nem vicces, hagyd abba! - ütötte meg az ismerős női hang a füleimet, melyre a szívem kezdte túlhajszolni magát, ahogy hangja boldog volt, ugyanakkor megtört, mely azt az érzést keltette bennem, hogy csak elakarta fedni nevetésével a nemtetszését. - Nem hallottad, azt mondtam elég! - kiáltotta ezúttal, melyet követően üvegek csörömpölése hasított a levegőbe. A gyomrom fordult egyet, a szívem pedig kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam halk, mégis fájdalommal teli felsírását.

- Mi bajod van?! - kérdezte egy mély, és rekedt férfihang kiabálva. - Ő az oka, hogy így viselkedsz ugye? - tette fel az újabb kérdést, és ahogy nyöszörögni hallottam a személy említésére, rögtön rájöttem, hogy közelebb voltak hozzám, mint én azt képzeltem.

- Őt hagyd ki ebből! - üvöltötte a lány szinte torka szakadtából, hangja tónusa képes volt azonnal megfagyasztani a vért az ereimben. Mi a fene folyik itt?

- Miért tenném? - játszadozott tiszteletlenül, gyomrom felfordult arra, ahogyan beszélt hozzá. Ezt követően a lány ismt fájdalmasan felkiáltott, most sokkal fájdalmasabban, és erőteljesebben, melyre előrébb tettem egy lépést, készenállva arra, hogy közbelépjek, mégha foggalmam sem volt arról mi történik, és merre vannak ők pontosan. - Őt okolhatod azért, amiért ennyire kibaszottul nyomorúságos vagy, bébi. - adta hozzá, szavait követő csendet a lány ismételtem gyötrelemmel
teli hangja törte meg, melyre összeszorítottam a szemeimet. Amikor azok ismét kinyíltak, természetes fény töltötte be hirtelem a helyiséget, mely az egyik szobából jött. Én egy ismerős folyósó elején álltam, mindössze méterekre a szobától, ahol ők lehettek, következtetve az árnyékukról, mely annak következtében jöttek létre, hogy megtörték az ablakon át bejövő fényt.

- Engedj el! - suttogta a lány a sírás szélén, ezzel velem realizáltatva, hogy valószínüleg erőszakosan foghatta közre a karját, mely fájdalmat okozott neki.

- Olyan sokáig tűrted a hülyeségeit, és mégis mire mentél vele? - kiabálta, majd nagyvalószínűleg meglökhette őt, ugyanis hallottam, ahogy a tenyere csattant a földön. Rólam beszélt, azért vagyok itt?

- M-mit csinálsz? - kérdezte elfolytott hangon, mintha kérdése közben akarta volna lenyelni a könnyeit, és a gombócot, mely azokat képezte. A férfi erre felnevetett.

- Olyan gyenge vagy bébi, annyira szánalmas! - köpte a szavakat felé, viselkedésére felforrt a vér az ereimben. Ezután csattanás viszhangzott a levegőben, a fény felerősödött, melyre képtelen voltam pislogni, aztán szemeimet becsukni, de mire kinyitottam, ismét ott voltam, ahol az elején, a sötétben tapogatóztam, melyre a tehetetlen düh elöntötte az idegeimet.

- Talán nehezen volt kezelhető. - vallotta be, és ahogy gyenge, és bántott hangja füleimbe jutott, azonnal felismertem. Az ő hangja volt, Felicityé. - De ő soha nem ütött volna meg. - jegyezte meg határozottan, melyre a férfi újra megütötte, én pedig nem bírtam tovább.

- Felicity! - kiabáltam, kétségbeesetten, és reménnyel telve rohangáltam, sokkal inkább botorkáltam fel-alá, szobákat keresve, melyben talán világított valami fény. De semmi, semmi, amíg már a térdeimre estem, feladva, tűrve a fájdalmat mely felfutott a combjaimon az üvegszilánokok vágására, melyek testsúlyom alatt bőrömbe fúródtak. Mit csinálok én itt?

- Harry? - egy puha hang vonta magára a figyelmem, mellyel együtt ismét fény töltötte meg a szobát, felfedve előttem az agyalt. Fájdalom határozta meg egykor finom, mégis most is gyönyörű vonásait. A látványra összetört a szívem, annak apró darabjai egyenként esve a padlóra, elérve, hogy lenézzen, majd leguggoljon, hogy összeszedje őket. Én is így tettem, de ahelyett, hogy a részeimért nyúltam volna, a kezeit ragadtam meg, ezzel magamra vonva tekintetét, az apró ereknek köszönhetően piros szemei döbbenten bámultak vissza az enyéimbe.

- Hol vagy? - jelent meg ismét az ismeretlen férfi, kiabálva, melyre az előttem lévő lány felugrott, majd a folyósó felé pillantott, aztán kétségbeesetten vissza rám.

- Futnod kell! - kiáltotta suttogva, kezeimet elengedve ismét a darabokért nyúlt.

- Nem nélküled, gyere velem! - mondtam, és esküszöm egy pillanatra azt láttam mércére teszi a döntéseit, és hogy megteszi, de azután megcsóválta a fejét, ajkait összepréselve.

- Nem tehetem, szeretem őt. - mondta , miközben elnézett a kezeinkről. Szeretem őt - viszhangoztak szavai a fejemben, egyedül hagyva a gondolataimmal, hogy mégis ki lehet ez a férfi, és egy ilyen tiszta lelkű lány hogyan szerethet valaki olyat, aki bántotta őt. Szinte biztos vagyok benne, hogy csak a szerelem ötletébe volt szerelmes, tartozni akart valakihez. A férfi léptei közeledni kezdtek, melyre felpillantottam a olyósó felé, de aztán hosszabb időre a lányt figyeltem tovább. Gondolkodnom kellett, és döntenem, méghozzá gyorsan. Ő még mindig a folyosót nézte, mikor kezeit lassan megragadva közelebb vontam őt magamhoz, a mellkasomhoz. Erre a cselekedetemre előre dőlve elvesztette az egyensúlyát, így térdre esett előttem, melyre fájdalmasan felkiáltott, ahogyan a szívem hátramaradt szilánkjai megszúrták érzékeny, csupasz bőrét. A mellkasom kongott az ürességtől, a fájdalom mely vele járt megőrjített, de próbáltam elnyomni magamban, ahogy gyorsan felállva felkaptam őt.

- Nem akarok veled menni! - mondta, és a szavak alig hagyták el a száját, csupán egy gyöngye suttogásként hangoztak. - Félek. - adta hozzá egy kilégzéssel, szempillái fekete árnyékokkal festették be arcát, ahogyan lassan pislogott. Ahogy szemei kezdtek lecsukódni teljesen, a lábai is kezdték feladni, melyre lefagytam, de a szorításom körülötte erősebb, durvább lett, ahelyett, hogy a látvány által keltett döbbentségtől elejtettem volna. Mozgolódni kezdett, mintha valamit beadtak volna neki forgolódott, sikertelenül, mintha mégis próbált volna szorításomból szabadulni. Óvatosan, mégis gyorsan kaptam fel az ölembe, és amiért úgy éreztem a karjaimban biztonságban volt, futni kezdtem. Futottam, amerre jónak láttam, pedig már rég elvesztettem az irány emlékét, amerről jöttem, amely hozzá vezetett, minden gondolatommal együtt, amikor megláttam őt. A pánik fortyogott a mellkasomban, a lélegzetvételeim nehézzé, és irányíthatatlanná váltak, de ez nem állított meg. Szerettem volna minél hamarabb kijutni innen, kell hogy legyen rá valami mód. Ahogyan körbe-körbe rohantam, a lánnyal a karjaimban, újra és újra ugyanabban a szobában kikötve, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendjén, és hogy valami vagy valaki egy beteg játékot játszat velem, amibe nem egyeztem bele.

- Mégis mit gondoltál, hova a pokolba viszed őt? - jelent meg a férfi az ajtóban, a felismerésétől hangosan, és rémülten beszívtam a levegőt, de nem hagytam hogy megölje a józan eszemet teljesen. A lány ismét mozogni kezdett a karjaimban, és ahogy fáradt nyögései közt újra és újra azt a nevet hajtogatta, mely nem hozzám tartozott, hagytam, hogy a lábai földetérjenek. Mikor ez megtörtént, szinte azonnal felé botladozott, és épp hogy a karjaiba esett, mielőtt teljesen elérte volna az eszméletlen állapotot.
- Mi a francot akarsz tőle? - köpte felém a kérdést, és még csak nem is érdekelte, hogy rendesen megtartsa a lányt, ki ennek hatására a földre esett, fejét majdnem beütve. A látványra felforrt a vérem, de nem mertem mozdulni, amiért féltem attól, mit tesz vele ha úgy teszek. - Nem akar már téged, fogd fel! - jegyezte meg egy elégedett vigyorral az arcán, melyre a düh az idegeimben azonnal reagált. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy megüssem, halálra verjem, amiért így viselkedett, nyilvánvalóan élvezte a játékot amit játszhat.

Nem veszíthetem el őt újra. Itt hagyni őt ezzel az emberrel nem én lennék, és attól tartok csúnyán megbánnám, mivel mindenbizonnyal tönkretenné őt idővel. A tekintetem a férfiról az előttem lévő falra esett, és ahogy kezeim ökölbe szorultak, éreztem, amint a düh felépíti magát a torkomban, de ngyot nyeltem, mielőtt olyat tettem volna, amit megbánok.

- Egy kibaszott hazudozó vagy! - kiáltottam felé, melyre abszolút nem lepődött meg, sőt teljesen úgy reagált, mintha ezt akarta volna kihozni belőlem. Okot akart keresni magának arra, hogy tegyen velem valamit. Ahelyett, hogy megijedt volna csak felnevetett, majd fejét megcsóválva leguggolt a lányhoz, melyre rögtön előrébb léptem. - Hozzá ne merj érni! - szűrtem ki a fogaim közt, és abban a pillanatban kezei lefelé csúsztak fehér ruhával borított testén, megállva a térdénél, ahol felemelve az anyagot
felnézett rám, ezzel megmutatva a vérrel borított textilt.

- Tönkretetted a ruháját. - csücsörített, melyre állkapcsom megfeszült. Tekintete lefelé vándorolt az én testemen, megragadva a mellkasomnál, melynek nézegetése közben fejét oldalra biccentette. - Az nem vörösbornak a nyoma, Styles. - jegyezte meg, én pedig nem tudtam eldönteni mi a baja. - Te vérzel. - mutatott rám nemsokkal azután,
hogy kijelentette, ezzel rávéve engem is, hogy lenézzek magamra, szemeim elkerekedtek a vér áztatta fehér pólóm látványára. Mégis hogyan, ha nem éreztem fájdalmat? Nem éreztem egyáltalán semmit. Hirtelen éreztem a szívem hiányát, a levegő megakadt a tüdőmben, és ahogy térdre estem, a kezeimet kitartva magam elé egy kicsit felfogtam a súlyomból, ezzel felfelé tartva a felsőtestemet. Így most fejmagasságban voltam a lánnyal, tartva vele az én szemszögemből a szemkontaktust, de a férfi nem sok időt adott nekem, hogy befogadjam az arcát, ugyanis lassan felemelte, majd karjaiban tartva elkezdte elvinni tőlem. Ordítani akartam, az ujjaim egy kicsit felnyúltak, és ahogy megpróbáltam felnézni rá, a látásom elmosódottá vált, és a szemeim hátrafordultak, mielőtt fejem a hűvös földre esett volna. Sikerült felpillantanom egy kicsit, de csak azt láttam, ahogy egy darab fehér anyag eltűnik a sarkon, ezzel egyedül hagyva, nem törődve azzal, hogy meghalok a megtört szívemtől. Hirtelen fáradtság tört rám, és nem számít, mennyire próbálkoztam, képtelen voltam nyitva tartani a szemem. Teljesen becsuktam őket, és hagytam, hogy a fájdalom lassacskán álomba ringasson, és ezzel a halálba is. Nem bántam. Vele könnyebb volt az élet, de nélküle könnyebb lesz meghalni.

– Mindent tönkreteszel, amihez hozzáérsz, ugye tudod? - apám jól ismert hangja töltötte be a levegőt, az üvegek recsegő hangja visszhangzott, ahogy besétált a szobába. Végignézte mindezt?

Kicsit felemeltem a fejem, mint egy újszülött az első napján, és próbáltam minden erőt életre kelteni a testemben, hogy feltápászkodjak, de ahogy lassan véreztem el, már semmi sem volt belőle bennem. - Mindenki idejét vesztegeted. – suttogta, és azt követően rögvest rám nevetett. Ordítani akartam, elhallgattatni, de nem jött ki más a számból, mint egy mély, fájdalmas, gyenge nyöszörgés. - Látod, ez az, ami te vagy nélküle. Egy senki. – jelentette ki hideg hangon, és rögtön utána kisétált, otthagyva a saját fiát, haldokolva. Hogy tehet ilyet? Tényleg nem számítok neki legalább annyit, hogy segítsen?

Könnyek csordultak végig az arcomon, és a testem egy kicsit remegett, amiért megalázottnak, és megtörtnek éreztem magam. Nem volt semmim, nem volt kitől segítséget kérjek. Egyedül fogok meghalni, egy ismeretlen házban.

— Minden rendben. - egy lágy hang töltötte be a szobát, majd egy gyengéd érintés az arcomon közvetlenül azután, hogy kinyitottam a szemem. Abban reménykedtem, hogy visszajön, hogy megmentsen, hogy visszaadja az összeszedett darabokat, hogy elmondja, szeret engem, mindent akar, ami vagyok, és hogy megtudja javítani ezt a törött szervemet. - Most már aludhatsz, senki sem bánthat. – mondta újra, és ezt követően végre sikerült kinyitnom az egyik szemem, de amit láttam, az pánikba ejtett. A mellettem guggoló nő nem Felicity volt, hanem az anyám, kinek látványa megrémített. Kezét újra a hajamba csúsztatta, finoman simogatva a fejbőrömet, amitől akaratlanul is becsuktam a szemem, pedig nem akartam. És ahogy ezt megtettem, a hangja már nem volt stabil, szavai visszhangoztak a fejemben, ahogy egyre közelebb kerültem ahhoz, hogy végleg álomba merüljek.

- Magammal viszlek, kincsem. Most már biztonságban vagy – suttogta, és valahogy úgy éreztem, hogy a szívem dobog, és reméltem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam életem szerelmét.

– Nem – nyögtem, de ő elkezdett összeszedni a padlóról – Azt mondtam... nem! – suttogtam halkan. Nem akartam meghalni. Szerettem élni. Megszerettette velem az élni akarást. Érte akartam élni, értünk. Teljessé tett engem. Nem hagyhatom őt csak úgy itt. - Kérlek, ne ... - próbáltam szabadulni, de nem volt erőm. A szemeimet lehunytam, és ekkor magam előtt láttam, ahogy előttem lépdelt, miközben hajába kapott a szél, és mikor megfordult, hogy rám nézzen az arcába fújta azt. Nevetése betöltötte az érzékszerveimet, ahogyan parfümének halvány magnólia illata is. Az emlék mintha begyógyította volna a sebemet, egy fáradt mosoly terült szét az arcomon.

"Viszlát, szerelmem"

A hangok olyan élethűen csengenek, tekintetek olyan valóságosnak tűnnek az elmém által létrehozott hamis valóságban, hogy szemeim azonnal kipattannak, egy hangos és hirtelen zihálást követően. A szívem eszét vesztve dübörög a mellkasomban, miközben elnyílt ajkaim közül ki-be szökik a levegő, miközben tüdőm érte kapkod. Az agyam szüntelenül hozza elő az álomképeket, melyre a pánik felerősödik a mellkasomban, miközben traumáim folyamatosan folynak vissza lelki szemeim elé, felemésztve a csöpp kis józan eszemet is, melyet még nem ért el a rémálmom, mely hasonló esetben visszaránt a valóságba, és arra késztet tegyem túl magam rajta. Hiába akartam, már késő van ahhoz, hogy megállítsam őket. Remegő kezeim egy határozott mozdulattal rántják le rólam a takarót, mely eddig a testemet fedte, majd azt követően az éjjeli szekrényen lévő lámpa kapcsolója után kezd el kutatni, több kevesebb sikerrel, ugyanis helyette lever mindent, amit lefekvés előtt odatettem. A sötétség megőrjít, úgy érzem másodperceim vannak fénybe borítani a szobát, mielőtt teljesen elnyel engem, megfojt. Miután ujjaim megtalálják amit kerestek, a helyiséget elönti a lámpa sárgás fénye, melyet követően megkönnyebbülten zuhanok vissza a párnára, kezem elengedve a kapcsolót terül szét tenyerem a bútor tetején, míg levegővételeimet igyekszem lelassítani, rendezni, több kevesebb sikerrel. Gondolataim továbbra is akaratlanul elkalandoznak, így mást sem teszek, mint kimeredt szemekkel nézek a semmibe, míg lelki szemeim előtt újra és újra lejátszódnak az elmém által gyártott valóságát vesztő emlékek. Egy hirtelen lendülettel tolom fel magam ülő pozícióba, lábaimat oldalra lendítve elhelyezkedve az ágy szélén. A szívem úgy zakatol, mint egy vonat, amiért a következő pillanatban megtörtént események is előhozzák magukat, nem kímélve engem. Egy mély levegővételt követve hajolok előre, könyökeimet térdeimre támasztva ejtem fejemet közéjük, miután tenyereimet izzadt tarkómra simítom. Lábam egyre gyorsabban kezd el ugrálni kezeim alatt, amiért a szorongásomat tagom dobogtatásával igyekszem levezetni. Érzem, ahogy a kellemetlen melegség szétáramlik a testemben, heves szívverésem azt érezteti velem, hogy akármelyik pillanatban kiéghet a rá nehezedő nyomásnak köszönhetően, melyre tüdőm ösztönsen kapkod levegő után. Mást se érzek, csak ugyanazt a fájdalmat, és bűntudatot a múltamból, melyet akkor éreztem, amikor megtörtént velem. Hallom a hangokat, érzem az illatokat, látom és emlékszem mindarra, ami azt a múltamat képezi, amely mindig visszatér, hogy váratlanul levadássza a lelkem, mely begyógyulni látszott. A mellkasom ismét emelkedni és süllyedni kezd, ám ezuttal gyosabban, míg ujjaim erősebben kapaszkodnak a hajamba, meghúzva a teincseket, mely ugyan fáj, de kevésbé sem annyira mint az emlékek. Könnyeim lefelé kezdenek csorogni az arcomon, melyre szaggatott zihálások törik fel magukat a torkomon, ahogy tüdőm kitartóan próbál levegővel szolgálni a számomra. Felsőtestemen fájdalom vonul végig, miközben mellkasom minden egyes szívveréssel összeszűkül, ezáltak megrázva bordáimat. Ekkora mindenemet már jéghideg verejték borítja, az agyamat teljesen átveszi a szorongás, melyet sosem volt alkalmam megérteni, így képtelen vagyok enyhíteni a gondolataimon, és az általuk keltett érzésben. A levegővétel olyan jelenleg a számomra, mintha víz alatt lennék, elérve, hogy úgy érezzem létfontosságú szervem megtelik vízzel minden egyes próbálkozásommal, mégis képtelen vagyok felúszni a felszínre, amiért karjaim és lábaim bénultak, nem tudom kontrollálni őket.

Utálom ezt az érzést, hogy a saját agyam, és az általa megalkotott kép, melynek semmi valóságalapja nem volt, ilyen hatással van rám, hogy képes játszadozni velem, ki tudja milyen oknál kifolyólag. A saját magam kínzására találja ki.

Egy ideje nem voltak már ilyen jellegű rémálmaim, talán utoljára tinédzser koromban, ezáltal a pánik érzése is kezdett fakulni bennem. Ha voltak is azóta, többnyire rövidek, és jelentéktelenek voltak, melyeket szinte teljesen elfelejtettem mikor felkeltem. Szép volt, ameddig tartott, de most itt ülök megint, azon gondolkodva, vajon mi vezetett engem idáig. Mindig kellett, hogy legyen valami ok, ami idáig hozott. Vajon a pár nappal ezelőtti nézeteltérésem Kevinnel, a düh válthatta ki? Vagy a családommal való veszekedéssel járó stressz?

Kétszeri gondolkodás nélkül kelek ki az ágyból, majd az ajtó felé sétálok, aztán ki a szobából, kilépve a barátnőm szülői házának folyosójára. Amint meglátom a bekeretezett képeket közvetlenül magam előtt, azon töprengek; mit is keresek én itt? Mit csinálok már megint?

Ahogy elhagyom a lépcsőt, egy pillanatig arra gondolok, hogy felmegyek hozzá, és a karjaiba rohanok, hogy legyen mivel elterelni a figyelmemet. De túl korán van, és nem akarom felébreszteni. Mindkettőnknek elég rossz, és fárasztó napja volt, biztosan fáradt, ezért elengedem a gondolatot, és helyette az előszoba felé veszem az irányt, hogy kabátomért menjek, de lábaim azonnal meg is torpannak, amikor észreveszem, hogy a konyhában ég a lámpa. Másodpercekig csak figyelem a fénybe borult helyiséget, lefagyva, miközben azt fontolgatom, hogy menjek ahova terveztem anélkül, hogy figyelembe venném őket, vagy megéri kockáztatni a rengeteg kérdést, melyet biztosan kapnék, ha meglátnának.

Behunyom a szemeim, miközben egy mély sóhajt követően, lassan előre teszek egy lépést. Reménykedem, hogy a folyósón lévő sötétség majd elrejt, így kisettenkedhetek csendben, ahogy anno mindig tettem. De ahogy másik lábam következik a soron, a konyhából kilép Felicity édesanyja, egyenesen az irányomba nézve. Szemei elkerekednek a látványomtól, de aztán csak ráncolva szemöldökeit nyúl a kapcsoló iránt, felkapcsolva vele a lámpát. A hirtelen erős fény következtében pislognom kell párat, amiért a szemem egy ideje több sötétséget látott, mint világosságot.

- Harry? - kérdezi a nő közelebb lépve, mire a levegő a torkomban ragad, a szívemmel együtt, mely ugyan közben lenyugodott, most ismét kezd életre kelni. - Minden rendben? - keresi tekintetemet, miközben felteszi azt a kérdést, melytől a legjobban féltem. Túl a szélen billegek ahhoz, hogy beszéljek, az idegeim pattanásig feszülnek, amiért hiába szeretnék válaszolni, nem tudom rávenni magam.

- Bocsánat. - csak ennyit vagyok képes kinyögni, mielőtt az ajtó felé viharzanék. Megragadva kabátomat kapom magamra, majd Felicityét is megragadom, zsebébe nyúlva kézbe veszem a kocsija kulcsát. Ahogy a gyűrű az ujjaimra csúszik, majd tenyerem a tárgy köré zárul, szinte hallom, ahogy azt mondja nem kéne ilyen állapotban vezetnem, és ha belegondolok, igaza is lenne. Egy kérdést képtelen vagyok megválaszolni, akkor hogy menne a vezetés, ami sokkal nagyobb koncentrációt igényel.

Végül úgy döntök, hogy gyalog megyek el az edzőterembe, hisz nincs annyira messze. Korán van ugyan, de az edzőterem, ahova tinédzser koromban jártam mindig elég korán nyitott, és későn zárt, szóval remélem most is így lesz. Kilépve a hideg, sötét éjszakába indulok el az úton, kabátomat összébb húzva rajtam, amikor a hideg szél megcsapja majdnem csupasz mellkasomat, amiért még mindig csak a fehér póló van rajtam, amit a férfitól kaptam. Ahogy lépteim egyre csak gyorsulnak annak érdekében, hogy minél hamarabb odaérjek, a gondolataim össze-vissza cikáznak a fejemben, és bár szeretném, hogy egyre távolabb kerüljenek, szinte lehetetlen, amiért az érzések nem akarnak enyhülni. A visszaesés gondolata megrémiszt, és megőrjít egyszerre, emiatt képtelen vagyok akár egy másodperce is megnyugodni.

Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a fejezet is.

Ha igen, ha nem, kérlek oszd meg velem a véleményed!
Sokat jelentene nekem, és hálásan köszönöm szépen, ha megteszed.
Majd még jelentkezem,
All the love. x