Sziasztok!

Most ismét kicsivel többet kellett várnotok erre a részre, de remélem senki kedvét nem vettem el ezzel. Igyekszem nem sokat távol lenni tőletek, de néha sajnos közbejön valami, ami miatt késlekedik az új fejezet megírása, majd kitétele.

De most itt lennék a harminckettedik fejezettel, mely remélem tetszik majd nektek.

Jó olvasást! x

Csak ülök tovább Harry ölében, fejemet a mellkasának támasztva, hallgatva szívverését, miközben ő ujjbegyével finoman vonalakat húz a hátamon, képes lennék akármelyik pillanatban álomba merülni.
A helyzet ellenére, itt a karjaiban úgy érzem minden rendben van, elhitetve velem, hogy minden visszaáll majd a normális kerékvágásba, csak időt kell adnunk magunknak, főleg Harrynek, hogy feldolgozzuk ezt.

- Mennünk kéne. - mondja, mellkasa rezeg arcom alatt, miközben beszél. Egy halk, kimerült morgás szökik fel a mellkasomból, de így is felülök, kezeimet továbbra is oldalán tartva miközben nyújtózom egyet. Hirtelen önt el a fáradtság, melytől szédülni kezdek, így eltelik pár másodpercbe míg pár pislogás után újra tisztán látok. - Ha utánunk akarnának jönni, akkor nagyon könnyen megtalálnak. - mondja, hozzáadva az előző megjegyzéséhez, miközben újra a házra pillant. Én is így teszek, de mindössze csak egy másodperc erejéig tartom rajta a szemem. Én inkább őt figyelem, először a szemeit, majd az összepréselt ajkai után a megfeszült állkapcsát. Ezek mind az idegességéről tanúskodnak, valószínüleg még mindig arra gondol, ami odabent történt. A csend kezd újra nehéz lenni körülöttünk, ami annyit jelent, hogy Harry sosem törné azt meg, képes egyedül megvívni magával a csatát odabent, addig a pontig, amikor már teljesen kimerül és napokig is eltart, mire újra összeszedi magát. Tekintetem arcáról pólójának gyűrött nyakára esik, miközben azon gondolkozom, hogyan is közelíthetném meg ezt az érzékeny témát. Nem akarok indiszkrét lenni, sem kényszeríteni őt, de tudom, hogy beszélnie kell ahhoz, hogy túl tudjon lendülni rajta, vagy legalább hogy a hangulatán javítson vele. Homlokához emelve a kezemet hüvelyujjamat finoman végigsimítom a szemöldökei között jelenlévő apró ráncon, mielőtt előre hajolva egy csókot nem hintenék a halántékára.

- Mi jár a fejedben? - kérdezem tőle végül halkan, melyre felsóhajt, de mégis felém fordítja a fejét, azonban továbbra is lenézve, tekintetét a combomon lévő kezén tartva.

- Sok minden. -  mondja ezúttal végre felnézve rám, finom vonásai a félelméről árulkodnak, tekintete mint egy rettegő kisgyermeké. Gyomrom görcsbe rándul a fájdalmas arckifejezésén, kezemet reflexből nyaka egyik oldalára teszem, megcirógatva bőrét. - Nem tudom. - mondja, miközben megrezzen alattam ahogy megpróbálja összeszedni a gondolatait. - Azt hittem, hogy ez most más lesz? - mondja, inkább kérdezi, miután grimaszol, mintha még mindig nem lenne megelégedve a megmagyarázásával. - De Louis továbbra is utál, és én nem is tudom miért. - sóhajt fel. - Amikor az apám elvette az anyját, már rég a saját életét élte. Alig találkoztam vele. - mondja. - De akárhányszor összefutottunk, ő mindig így viselkedett velem. - csóválja meg a fejét. - Ők pedig hagyták.

Én se értettem soha, hogy Louis miért volt ilyen ellenszenves Harryvel, az okával soha nem voltam tisztában. Én se láttam sokszor, csak néha anno az iskolában, így nem tudom megítélni, hogy Harry hogyan viselkedett odahaza, de nem hiszem, hogy valaha is olyat tett volna, ami indok arra, hogy így bánjon vele. Egyszerűen csak élvezte, hogy a mostohatestvére soha nem tenne olyat, ami visszafordíthatatlan, így fogást találva rajta örökké piszkálta, és ott kötött bele, ahol csak tudott.

- Te nem tettél semmit. - csóválom meg a fejem, kezemet a tarkójára simítva. - Ő egyszerűen csak ilyen, imád vitázni. Ez nem a te hibád. - mondom neki, melyre csak bólint.

- Nem értem. - suttogja, majd felkönyökölve az ablaküveg mellé mutató- és középső ujjával eltakarva a száját, ajkait pedig egy vonallá préseli. - Ők ... ő ... ők soha nem törték magukat azon, hogy igazán megismerjenek. Elkönyvelték, hogy menthetetlenül elbasztam az életem, és magamat is, és még csak meg sem próbáltak segíteni. - mondja, majd ujjait elemelve ajkaitól, karját kinyújtva az ajtót záró pöcökkel kezd játszadozni. Ezután könyökét továbbra is fent tartva a kabátom ujjának végén lévő gombot kezdi forgatni, néha-néha elengedve, így a felcsavart cérna visszapördül, megforgatva a műanyag díszt is. - Bárcsak ott lett volna velem valaki a nehéz időszakomkor. - motyogja egy mély levegővétel közben, kijelentésére bőröm libabőrös lesz, ahogy a szavainak mögöttes jelentése megérint. Annyira sajnálom őt, ahogy itt ül előttem, összetörve, sérülékenyen, miközben erről beszél nekem, hirtelen minden értelmet nyer. Amikor megismertem, rettenetes állapotban volt, és a kapcsolatunk alatt folyamatosan azon voltam, hogy megjavítsak valamit, hogy megtaláljam a hiányzó darabot ami könnyebbé tette volna neki az életet, de a sötétben tapogatóztam. A hiányzó rész, a puzzle darab az a családja volt, és a kevés támogatásuk. Azért hagyott el engem, mert őket is elhagyta. Rendbe akarta hozni magát, mert azt hitte ő rontott el valamit. Az én életem az övéhez képest tökéletes volt, és szinte még gyerek voltam, amikor az élet ezen oldalával is találkoztam, kevés lettem volna összetartani őt. Mindkettőnknek megkellett érnie erre a feladatra, hogy egymást segítsük az úton a boldogság felé.

- Mi az? - kérdezi finom hangon, kezét felemelve egy tincset a fülem mögé tűrve. Érintésére a fülem zúgni kezd, az orrüregeim megvastagodnak, a szemeim csípni kezdenek, majd látásom elhomályosodik a szemeimbe gyűlő könnyeknek köszönhetően. Pislogásomnak köszönhetően egy könnycsepp legördül az arcomon anélkül, hogy megállíthatnám. - Kicsim, te sírsz? - kérdezi közelebb hajolva, államnál fogva megemelve a fejemet. Szemeimet lehunyom, így még több könnyem csordul ki. Nem nekem kéne sírnom jelenleg, de egyszerűen képtelen vagyok visszatartani, amiért a gondolataimtól nagyon elérzékenyültem.

- Ne haragudj, én csak ... - szipogom, miközben homlokának döntöm az enyémet, aztán fejemet a nyakhajlatába rejtem, pólóját könnyeimmel áztatva el. - Sajnálom, annyira sajnálom. Sokkal jobbat érdemelsz ennél. - mondom, melyre kiegyenesedve velem együtt egyik kezét a fejem hátuljára csúsztatja, míg másikkal a hátamat fogja, így szorítva közelebb magához.  - Bárcsak más is úgy ismerne, mint ahogyan én. - motyogom bőrére, majd pólójába kapaszkodva oldalra fordítom a fejem. Ezután vállainál fogva finoman eltolom magamtól, melyre rögtön a tekintetemet kezdi el keresni. Szemeimbe nézve törli le a könnyeimet az arcomról, miközben az övén is hasonlóan csordulnak lefelé a cseppek.

- Te vagy a legjobb dolog az életemben. - közli velem halk hangon fejét csóválva, majd ismét közelebb vonva magához érinti száját az enyémhez. Ajkainak érzésére bőrömön végigfut a hideg, ereimben a vér útja egy dobbanás erejéig szinte nyomon követhető ahogy a ketyegőmtől kezdve szétárad a testemben. Beszívva bőre szokásos kellemes illatát, az érzékszerveimet teljesen eltelíti, ezzel lenyugtatva megfeszült idegeimet. Kezemet a tarkójára simítom, majd ujjaimmal a hajába túrok, melyre ő a derekamba markol, ezzel elérve, hogy enyhén megemelve a csípőm elmélyítsem a csókot. A könnyeink továbbra is folynak az arcunkon, de a sós íz még többért hajt engem, meg se fordul a fejemben, hogy elváljak tőle, szükségem van a közelségére, még ha az a jelenlegi helyzetre való tekintettel rossz is. De a következő pillanatban szorítása előző helyéről a felkaromra csúszik át, melynél fogva finoman eltol magától.

- Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez nem helyén való ilyenkor. - zihálja heves levegővételei alatt, kijelentése egyszerre szorítja össze a szívem, és dobbantja meg. Hihetetlen, hogy emlékszik rá, azonban rosszul esik, hogy azt hiszi más indokkal viszonoztam, majd  mélyítettem el a csókot.

- Nem hiszem el, hogy emlékszel. - mondom neki a fejemet csóválva, de közben megragadva a kezét ujjaimat összefonom az övéivel.

- Tudhatnád, hogy sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor te jelen voltál. - mondja, miközben lenéz összekulcsolt ujjainkra. - Még a rossz emlékekre is tisztán emlékszem, hiába szeretném elfelejteni őket. - megjegyzésére bólintok egyet, majd mikor lehajtom a fejem egy tincs az arcomba hullik, így felnyúlok, hogy a fülem mögé tűrjem, de kezem összeütközik az övével, valószínüleg ő is épp ugyanezt akarta csinálni. Végül én vagyok az, aki elemeli fülem mellől a kezemet, ezzel hagyva, hogy ő tegye meg amit én szerettem volna. - De hát jóban-rosszban, nem igaz? - vonja fel szemöldökeit egy pillanatra, majd halványan ugyan, de elmosolyodik, engem is hasonló cselekedetre késztetve, egy bólintással karöltve.

- Ahogy mondod. - kijelentésemre ismét elmosolyodik, majd közelebb húzva magához egy csókot nyom a homlokomra. Ajkait pár másodpercig még ott tartja, majd mikor újra kiegyenesedem, ő felsóhajt.

- Visszamenjünk a hotelbe? - kérdezi a semmiből, melyre szemöldökeimet ráncolom. - Így nem szeretném, ha vezetnél. - fejti ki kérdését, melyre megemelve a fejemet adom tudtára, hogy így mostmár értem mire gondolt.

- Ne. - csóválom meg a fejem pár másodperc gondolkodás után. - Lenne egy felvetésem, de csak akkor egyezz bele, ha te is akarod. - emelem fel mutatóujjamat figyelmeztetésképpen.

- Hallgatlak. - kulcsolja össze ujjait, majd a tarkójára helyezi. Egy mély levegőt veszek, zavarodottságomat leplezve a nyakláncát kezdem el piszkálni, a medált ide-oda húzogatva  finoman a láncon. Tekintetét egy másodperc erejéig se veszi le rólam, úgy várja türelmesen az ötletemet.

- Mi lenne, ha anyáéknál maradnánk ma éjszakára? - kérdezem tőle, melyre arcán a vonások megfeszülnek, kezeit elemeli a nyakáról. Élesen beszívja a levegőt, majd oldalra néz, látszólag gondolkodva a válaszon. - Ez csak egy felvetés! - mondom neki, elengedve a fém keresztet kezeimet a mellkasára simítva. - Ha te azt szeretnéd, akkor visszamehetünk a hotelbe. - mondom neki, melyre szemeit lehunyja, majd bólint egyet.

- Én csak ... - kezd bele, de félbeszakítja magát, amiért nem találja a megfelelő szavakat. - Biztos vagy ebben? - kérdezi, melyre egyből bólintok, mégha az nem is úgy van. Hazavinni Harryt, újra, nagyon furcsa lenne, pláne, hogy a szüleim azóta is úgy ismerik őt, mint a fiú, aki összetörte a lányuk szívét. Nem találkoztak vele soha, nem volt alkalmuk megismerni őt igazán, így szabad utat kaptak afelé, hogy ítélkezzenek felette. Persze én némán hallgattam, mert nem akartam részt venni benne, ugyanakkor Harry védelmére se keltem, mert már nem számított többé.

- Túl sok mindent történt a szüleid házában. - mondja, miközben zavarodott tekintettel a szemembe néz. - Félek, hogy ezek után rossz hatással lesz rám. - vallja be őszintén, melyre megértően bólintok. Elismerem, én is rettegek visszamenni oda Harryvel, de tartozom annyival neki is, a szüleimnek is, és magamnak is, hogy ezt máshogy csinálom majd. Csak mert akkoriban nem működött ez köztünk, az nem azt jelenti, hogy most nem fog. Hajlandó vagyok határozottabban kezelni a helyzetet, és szeretném, ha a szüleim tudnák a múltban történtek ellenére, hogy Harry sokat jelent nekem, és ő az életem része.
- Egyáltalán a szüleid tudnak rólam? - teszi fel a kérdést, mintha hallotta volna amire az előbb gondoltam.

- Nos, igen. - bólintok, melyre szemöldökeit meglepődöttsége okán felhúzza. - Sejtették, hogy volt köztünk valami, de csak azután tudták meg miután szakítottunk. - mondom neki, melyre nagyot nyel, majd lassan bólint egyet. - Elég sok időt töltöttünk együtt, aztán ahogy nem jöttél többet, én azzal egyidőben kezdtem el kedvetlen lenni. Összerakták a képet. - mesélem neki, melyre ujjait a csuklóm köré fonja.

- Gyűlöltek, igaz? - halk hangjából ítélve fél a választól, ugyanakkor mégis felteszi a kérdést. Lehajtom a fejem, majd a szám belsejét harapdálva gondolkodom a válaszon. Nem akarom, hogy bűntudatot keltsen benne az, ami már elmúlt.

- Csak rossz volt nekik látni, hogy a lányuk szomorú. - mondom végül, vállaimat nemtörődöm módon megvonva, ezzel azt remélve, hogy könnyítek a helyzeten. - De anya megértett téged, azt hiszem. - mondom neki, melyre szemeimbe nézve várja, hogy folytassam. - Sosem mondtam el neki mi kötött össze minket igazán, ugyanakkor mégis mintha tudta volna. - mondom. - Te voltál nekem mindenben az első, így normálisnak találta egy idő után, hogy megviselt engem.

- És arról tudnak, hogy újra találkoztunk? - kérdezi bátortalanul, melyre válaszul csak bólintok. Reakciómra ő nem reagál, meg se rezzen. - És hogyan fogadták? - kérdezi egyből, melyre lehajtom a fejem, elgondolkodva a válaszon.

- Anya tudja csak, legalább is csak neki mondtam el. - közlöm vele, mire felsóhajt, izmai megfeszülnek alattam. - Nem vették rossz néven, csak nem bíztak a helyzetben. - zavaromban kezeimet elemelem mellkasáról, és a felkarjaimat megragadva keresztezem azokat magam előtt. - De ha elmondanánk nekik, biztosan megértenék. - pillantok fel rá, aztán újra le. Kijelentésemre felsóhajt, mely látszólag hatott rá, ugyanis kifelé nézve az ablakon gondolkodni kezd.

- Nem igazán érzem úgy, hogy beszélgetni szeretnék velük. - mondja, hangja rekedt, mely egy dolgot jelent; fáradt.

- Nem úgy értettem, nem kell beszélgetni velük, csak ... - kezdenék bele, de úgy érzem nincsen értelme. Nem akarom, hogy nyomás hatására úgy cselekedjen, ahogyan őszintén nem akarna. - Gondoltam aludhatnánk ott egy éjszakát, aztán korán reggel hazaindulnánk. - javaslom. - Azután pedig akkor jövünk ide vissza, amikor te úgy érzed.

- Igazad van. - bólint, én pedig megjegyzésére felkapom a fejem, de mielőtt még én is rábólintanék, a szemeibe nézek, hátha kiolvasok tekintetéből bármiféle bizonytalanságot. De az erősen, és határozottan ül az arcomon, ahogyan vonásaimat figyeli. - Emlékszel, amikor azt mondtam ha tovább halogatom a dolgot, csak értelmét veszti? - kérdezi továbbra is szemeimbe nézve, melyre csak bólintok egyet. - Te fontos vagy nekem, ők pedig fontosak neked. - mondja, melyre elengedem a karomat, hogy tenyereimet arca két oldalához érintem, előre hajolva egy apró csókot nyomok a szája szegletébe. A gombóc ismét megnehezíti a könnyekkel szemben vívott csata megnyerését, meghatódottságom okán azok ismét hullani kezdenek, mégha arckifejezésem ugyanaz marad is. - Előbb utóbb meg kell ismerniük. - vonja meg a vállát, mintha észrevette volna, mennyit jelent nekem az előbbi megjegyzése, ezzel alábecsülve azt, mintha az semmiség lett volna. - És ha egy ilyen angyali teremtés a lányuk, akkor úgy érzem nincs mitől félnem. - mondja, majd előrébb dőlve homlokát az enyémhez érinti. Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, miközben egyik kezemet a hátára simítva, közelebb vonva magamhoz egy ölelésben részesítem.

- Szeretlek. - csókolom meg az arcát. - Nagyon-nagyon szeretlek. - folytatom egy másik ponttal, míg végül hanyag csókokkal kezdem el beborítani arcát. Gyerekes viselkedésemen felnevet, de hagyja, hogy tovább csináljam, apró puszikkal felfalva arca minden pontját. Ujjaival finoman derekamba markol, míg fejét elfordítva próbál elmenekülni az újabb csókáradattól, több kevesebb sikerrel.

- Fels. - neveti soha nem hallott becenevemet, melyre azelőtt hirtelen mozdulataim abbamaradnak. Szemei elkerekednek, valószínüleg hozzá hasonló döbbent tekintetem realizáltatta vele, hogy tényleg hangosan kimondta. Nem rossz, sőt kifejezetten jól esett a szájából hallani, jól esik látni, hogy kezdi ismét kényelmesen érezni magát körülöttem.

- Ne haragudj, egyszerűen kicsúszott, uh, én ... - próbál magyarázkodni, hangja megremeg, miközben zavartsága okán lenéz. Aranyos viselkedését látva elmosolyodom, majd a hajába vezetem az ujjaimat, melyre rögtön felnéz rám. Mikor látja, hogy ajkaim felfelé görbülnek, az övéi is hasonlóan tesznek. Megvonom a vállam.

- Nincs gond, nekem tetszik. - jegyzem meg, melyre egyik kezével eltakarja az arcát. Felkuncogok, majd csuklójánál fogva elhúzom azt onnan. - Komolyan mondom. - jegyzem meg bólintva. Ő is így tesz, miközben elnéz rólam. - Téged hogyan becéznek? - kérdezem hirtelen, ezzel meggátolva, hogy a csend úrrá legyen felettünk. Kérdésemre arca elkomorodik, de aztán megenyhül, ahogy gondolkodni kezd.

- Soha se becéztek. - vonja meg a vállát. - Illetve anya sokszor úgy hívott, hogy Hazz, de az már nagyon rég volt. - mondja végül.

- Hazz. - ismétlem el, melyre lassan bólint egyet, aztán mintha eszébe jutna egy kedves emlék, elmosolyodik.

- Nevetségesnek tartottam, de sosem kértem, hogy hagyja abba. Megszoktam. - von ismét vállat, majd szemöldökeit ráncolva a ház felé pillant. Vonásai hirtelen megfeszülnek, háta kiegyenesedik, szemeiben átfut a pánik, így én is odafordulok. Az apja sétál épp felénk, melyre Harry szorítása megerősödik rajtam.
- Ezt nem hiszem el. Mit akar még? - suttogja egy levegővétel alatt, majd derekamnál fogva finoman oldalra húz, ezzel tudtomra adva, hogy üljek vissza a helyemre. Úgy is teszek, míg ő egy hirtelen mozdulattal száll ki a kocsiból, majd csapja be az ajtót magam után. Idegessége pánikot és rossz előérzetet kelt bennem, így letekerem az ablakot.

- Harry. - szólítom meg kétségbeesetten, mire megfordul, majd lehajolva kezeit megtámasztja a kereten.

- Nem lesz gond.- mondja, és bár szeretnék neki hinni, nem tudok. Azonban ez már tényleg nem az én dolgom, így bólintok egyet, melyre ismét kiegyenesedik. A férfi közben eléri őt, azonban megtartva egy tisztességes távolságot megtorpan. Pár másodpercig eltart, míg egyik se szól semmit, a néma csönd már szinte fülsüketítő, ha az ember arra vár történjen valami.

- Reméltem, hogy tudunk pár szót váltani, mielőtt ismét nyomod veszik. - mondja a férfi, kezeit zsebre dugva.

- Nincs mit mondanom. - jegyzi meg Harry epésen. Az, hogy csak a hátát látom nagyon megnehezíti a dolgomat abban, hogy lássam mikor van szüksége vigaszra, vagy arra, hogy közbelépjek.

- Nézd, tudom, hogy nem voltam olyan apa, akire te is és Gemma is vágyott volna. Sajnálom. - sóhajt fel a férfi, miközben egy lépést előrébb tesz. - Sajnálom, hogy rossz példa voltam a számodra, és hogy olyan korán kitettelek mindennek.

- Hagyd abba. - motyogja Harry, kezei ökölbe szorulnak.

- Az anyád betegsége után elvesztettem az eszem. Nem tudtam mit tegyek, mert tudtam, hogy bármit is teszek, elveszítem. - folytatja Desmond, melyre Harry mozdulatlan marad. A szívem ezerrel kezd el verni a mellkasomban, miközben teljesen lever a víz. Nem akarok közbeszólni, de félek ennek rossz következményei lesznek.

- Hagyd. abba. - ismétli meg a fiú a szavakat erőteljesebben egyenként, miközben kezeit a füleihez emeli, hogy befogja őket. Erre a cselekedetére elnézek róluk, számat eltakarva, szemeimet becsukva hagyom, hogy a könnyek lefolyanak az arcomon. A bűntudat teljesen elönt, úgy érzem egy olyan beszélgetésnek vagyok a szemtanúja, melyhez semmi közöl. A jelenlétem lehet másképp formálja a dolgokat, rengeteg szót kimondatlanul hagyva.

- Őrültségeket követtem el, nem voltam magamnál. - hallom ismét a férfi kétségbeesett, meggyötört hangját, melyre összeszorul a szívem. - Nekem se volt könnyű, elhiheted.

- Hagyd már abba, az isten szerelmére. - ordít Harry, melyre enyhén megugrom a helyemen, kezemet a mellkasomhoz kapom. - Neked sem volt könnyű? - ismétli meg a férfi kérdését számon kérve, heves levegővételei zokogásáról adnak tudomást. A szívem majd megszakad, de nem csak miatta. Az egész helyzetért, hogy egy családnak ilyen dolgokon kellett keresztül mennie, hogy a sors nem volt kegyelmes hozzájuk soha sem. Hogy így szétszórta őket a világban, elérve, hogy meneküljenek egymás életéből, a múltból, és az érzéseiktől. - Otthon se voltál! Nem te virrasztottál egész éjjel, hogy beadd neki a gyógyszereket! Nem te voltál az, akinek még a saját nevéről is emlékeztetnie kellett! Nem te voltál az, aki mellette volt, amikor az utolsó szavait mondta! Nem te nézted végig, ahogyan haldoklik, majd meghal! Nem te, hanem én! Én! - kiabál még mindig, majd egy mély levegőt vesz. - Én! - ismétli meg, és hangja mostmár sokkal halkabb, gyengébb, rekedtebb, és meggyötört. - Szóval légyszíves kímélj meg az önsajnáltatástól, mert nem érdekel. - mondja. - Már túl késő. Én megpróbáltam, de nem megy. Nem tudom elviselni, hogy csak akkor tudsz ilyen ... megbánó lenni, ha szembesítenek valamivel. - közli vele, melyre a férfi hátrébb lép egyet.
- Magadtól érd fel ésszel, hogy amit teszel, annak következményei vannak!

- Már régen rájöttem, fiam. - szólal meg ismét Desmond, melyre Harry oldalra lép, aztán megfordul, majd vissza az apjához, kezeit mindvégig felemelve. - Tudom, hogy tönkretettem az életed, és sajnálom. - lép előre, mintha ezzel megakarná győzni a fiát. - Mit vársz még tőlem? - kérdezi ingerülten, mire a fia dacosan felnevet, inkább szuszog.

- Épp ez az, hogy semmit! - vágja rá Harry egyszerűen, melyre a férfi megdöbben. - Rég feladtam, hogy akármit is elvárjak tőled. - fordul meg, kezével megragadva a kilincset. - És Hazelhöz pedig semmi közöd! - kiálltja neki oda figyelmeztetés képpen, melyre a férfi arca megdöbben, miközben rám néz, aztán ismét a fiára. Én is hasonlóan nézek vissza rá, de nem azért, amiért ő gondolja.

Harry kinyitva a kocsiajtót belül, majd arra kér, hogy azonnal hajtsak el onnan. Nem kell kétszer mondani, beindítva a motort hagyom el a ház környékét, de ezek után nem tudom hova tartok. A csönd a kocsi belterében egyre elviselhetetlenebb, és bár szeretnék az utolsó megjegyzésével kapcsolatban szólni valamit, semmi nem vesz rá, tekintve, hogy félek azzal most rontanék a helyzeten. Harry felé pillantok, ki heves levegővételek közepette előrefelé mered, kifelé a szélvédőn.

- Felicity. - suttogja a nevemet, majd fejét lassan felém fordítja. Ránézek, és nagyot nyelek. - Ki az a Hazel? - kérdezi hirtelen, melyre nekem a vér megfagy az ereimben.

Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a fejezet is.

Ha igen, ha nem, kérlek oszd meg velem a véleményed!
Sokat jelentene nekem, és hálásan köszönöm szépen, ha megteszed.
Majd még jelentkezem,
All the love. x