Sziasztok!
Most egy kicsit megvárattalak titeket a harmincegyedik fejezettel, de azt hiszem látni fogjátok miért.

Jó olvasást!

Minél közelebb kerülünk a találkozáshoz, Harry annál idegesebb és stresszesebb lesz. Alig akar beszélgetni, a szemkontaktust sem tartja miközben hozzá beszélek.

Amikor épp készüljük elhagyni a hotelszobát, ő lép ki az ajtón először, meg se várva engem, melynek következtében mégegyszer utoljára, kapkodva körbepillantok a szobában, leellenőrizve, hogy mindenünk megvan-e, majd megszaporázva lépteimet lefelé a lépcsőn igyekszem utolérni őt. Néhány méterrel arrébb recepciótól megáll, majd felém fordul, amikor leérek a lépcsőn, de még mindig nem néz az arcomra, csak a lábamat figyeli, ahogy lelépek az utolsó lépcsőfokról. Mellé sétálok, és a kezéért nyúlok, hogy odaadjam neki a kocsikulcsot, mielőtt a pult mögött álló idős férfihez fordulnék. Megkezdve a kijelentkezést visszaadom neki a szobánkhoz járó kulcsot, fizetek, majd udvariasságból megköszönök neki mindent. Ezt követően a kijárathoz megyek, megtolva magam előtt a vastag üvegajtót, elhagyva az épületet.

Ahogy kilépek, az első dolog, amit látok, az Harry, ahogy az autómnak dőlve játszik a kulcsokkal, amiket az ujjai között tart, így nem is látja, amikor megjelenek a látókörében. Csak figyelem őt továbbra is az épület bejáratnál állva, a gondolataimmal játszadozva, valamiért nehezemre esik megtalálni a legjobb módot arra, hogy megnyugtassam. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, miközben véve egy mély levegőt újra kinyitom őket, lelépve a rövid lépcsőn, mely egyből Harryhez vezet, aki még mindig nem veszi észre, hogy itt vagyok. Néhány másodperc erejéig nézem őt oldalról, szemügyre véve oldalsó profilját, ahogyan összeszorítja az ajkát, miközben erősen a kulcsokra koncentrál. Vagyis azt hiszem a kulcsokra. Tudom, hogy valami sokkal mélyebbre összpontosít, mint a kulcscsomóra a kezében.

Kezemet az övére teszem, miközben elé lépek. Először a mellkasát figyelem, aztán felnézek rá, ajkaim egy apró mosolyt formáznak amikor tekintetem találkozik az övével. Zöld szemei sokkal sötétebbnek tűnnek a mai ködös időjárásnak, vagy a stressz és félelem a lelkében, melyet a szeme - mint mindig, most is - képvisel a számomra. Fejét oldalra fordítja, miközben nagyot nyel, én pedig felnyúlok, hogy tenyeremet az arcára simítsam, annál fogva rávéve, hogy újra rám nézzen. Ahogy bőre találkozik az enyémmel becsukja a szemeit, megdöntve fejét tenyerem irányába helyezi kezét az enyémre a következő másodpercben.

- Gyere ide. - suttogom, és ő, mintha mindössze erre lenne szüksége előre hajol, hogy karjait derekam köré fonja, mialatt én a nyakát ölelem közre, arcomat vállába rejtve, így maradva néhány másodpercig, mielőtt egy kicsit elfordítanám a fejem, hogy megcsókolhassam az arcát. Ajkaimat egy ideig a bőrén hagyom.

- Szeretlek, nem számít mi fog történni. - suttogom enyhén borostás bőrére, miközben a kezemet fel-alá simítom a hátán, lassú mozdulatokkal, hogy megvigasztaljam. Amikor elhúzódik, a kezeim közé fogom az arcát, közben lábujjhegyre állok, hogy ajkaimat egy rövid csókban az övéi köré formáljam. Amikor elszakadunk, rám mosolyog, halványan ugyan, de ott van, miközben szemei hálát sugároznak.

- Menjünk. - mondja, és kinyújtja felém a kulcsokat. Átveszem tőle, majd figyelem, ahogyan átsétál a másik oldalra, mindenféle könyörgés nélkül, mely egyszerre szomorít el, és tesz boldoggá. Természetesen ebben az állapotában biztosan nem engedném vezetni, de ha talán egy másik szituációban lennénk lehet, hogy nem tudnék ellenállni neki. Fejemet enyhén megrázva zökkentem ki magamat, majd követve Harryt én is beülök a kocsiba, majd a kulcsot elfordítva a zárban beindítom az autót, melynek ugyan hangos morgása betölti a teret, mégse elég hangos ahhoz, hogy elnyomja a csöndet, mely ismét készül közénk furakodni magát. Harry szó nélkül becsatolja a biztonsági övét, miközben én is hasonlóan teszek. Hiába a tükröt figyelem, míg kitolatok a parkolóból, a szemem sarkából még látom őt. Ahogy rákanyarodok az útra, oldalra pillantok rá, észrevéve, hogy közben felkönyökölt az ablaküveg mellé, kezével eltakarva szemeit. Nem szólva egy szót sem kezdem el újra az előttünk lévő utat figyelni, és gondolataim akaratlanul is a mai nap eddigi történései körül kezdenek el forogni. Igazából amikor tegnap este Harry elaludt a mellkasomon, és míg én a hajával játszadozva próbáltam megküzdeni a fáradtsággal, addig csak arra gondoltam, milyen szép lesz a másnap reggel, visszaemlékezni mindarra a csodára, amit akkor átéltem vele. De ahelyett már korán mással kellett foglalkoznom, az egész reggel egy káosz volt, és gyűlölök mindenkit azért, amiért újra és újra visszaépíttetik Harryvel a falat, amit én kemény és hosszadalmas munkával rombolok le minden egyes alkalommal.

És most, csak úgy ahogyan meglett beszélve, a jól ismert úton haladunk, mindössze percekre a háztól, ahova hivatottak vagyunk egy vacsorára. A autóút nyugtalanul halk, fullasztó, és érzem a feszültséget a levegőben, mely szinte késsel vágható. Olyan furcsa ez az egész. Minden sok volt egyszerre, el sem tudom képzelni Harry hogyan érezhet, csak darabokat vagyok képes felfogni, de úgy érzem soha nem fogom teljesen megérteni, mert ahhoz, hogy az ember átérezze azt, ahogyan társa érez, ahhoz át kell hogy élje. De valahogy mégis képesek vagyunk egy hullámhosszon lenni, mindössze érintésekből egymás tudtára adni a dolgokat, és megértetni a másikkal az érzéseinket csupán egy pillantással. Remélem ez a ma este után sem fog változni, és ugyanaz a Harry marad, akit újra megismerhettem.

Rákanyarodva az ismert útra, mely a rendeltetési helyünkhöz vezet a gyomrom gombostű nagyságúra szűkül össze, a kezeim mintha lebénulnának, hát még a lábaim. Mikor leparkolom a kocsit, Harry kienged egy mély sóhajt, én pedig felé fordulok, és arra várok ő tegye meg az első lépést, mivel nem akarom kényszeríteni, szeretném ha akkor szállnánk ki, amikor ő készen áll rá, hogy bemenjünk. Percek telnek el úgy, hogy nem mozdul, semmit se csinál csak figyeli a házat. Hirtelen előre dől, kezeit egymásra téve a műszerfalra helyezi, homlokát kézfejének támasztva. Sokkal védtelenebbnek, és kisebbnek tűnik a szememben, mint egy kisgyerek, ahogy néhányat pislogva a csizmáját bámulja.

- Igazad volt. - ismeri be, miközben fejét elfordítja, ezáltal rálátok az arcára. - Képtelen vagyok rá. - suttogja, hangja halk és megtört, testtartásából ítélve mintha védeni akarná magát valamitől.

Kikapcsolom a biztonsági övemet, hogy kényelmesen elérjem őt, és kezemet szabadon a hátára tegyem, majd azt onnan kezdve egészen az alkarjáig simítsam, finoman megszorítva azt, mikor kezem odaér.

- Nem úgy értettem. - mondom, kijelentésemre csak felsóhajt. - De én tudom, hogy képes vagy rá. Máris rengeteg megtettél ezért, ne add fel a célnál. - próbálom bíztatni lejjebb hajolva, hogy szemtől-szembe legyek vele, de amikor ő becsukja a szemét, én kissé felegyenesedek, hogy a háta fölött a házat kezdjem el figyelni. Hirtelen mindenre emlékszem, amit átéltünk itt, ezzel még jobban idegessé téve, hogy nemsoká újra be kell tennünk a lábunkat ebbe a házba. Nagyot nyelek, majd újra lehajolok Harryhez, ki továbbra is lefelé néz.
- De ha tényleg úgy érzed, hogy nem fog menni, akkor elmehetünk, és az is teljesen rendben van. - vonom meg a vállam, miközben ezt mondva azt remélem könnyítek a helyzeten, de aztán az is megfordul a fejemben, hogy talán csöndben kéne várnom míg ő maga eldönti. Nem akarok sok lenni a számára.

- Nem. - mondja, miközben kiegyenesedik. - Nem akarok elmenni. - közli, egyenesen előre meredve, majd becsukva a szemeit, orrát felhúzva megrázza a fejét. - Én csak ... Csak pár percet kérek. - suttogja, én pedig bólintok, majd elengedem a karját, de ő azonnal elkapja azt, mielőtt még teljesen elhúzhatnám. - Csak ne engedj el, kérlek. - mondja, melyre ismét nem szólok semmit, csak bólintok, majd kezemet elfordítom, hogy tenyerem az övéhez érjen. Pár perc eltelik így, míg végül Harry finoman a szájához emeli a kezemet, megcsókolva kézfejemet, majd a combjára teszi azt. Csak figyeli összekulcsolt ujjainkat, miközben halványan elmosolyodik. - Menjünk. - engedi el a kezem, majd a házra pillant, mielőtt testét elfordítva megragadná a kilincset, meghúzva azt kinyitva az ajtót majd kiszállva a kocsiból.

- Rendben. - mondtam neki, bár sokkal inkább magamnak, hisz ő már rég kiszállt az autóból, mire én is úgy teszek. Legszívesebben mégegyszer rákérdeznék arra, hogy biztos-e ebben, de nem akarom teljesen elbizonytalanítani amikor így is vékony jégen táncol. Tudom, hogy nem áll készen erre, mégis megteszi, és ezért nagyon büszke vagyok rá, hogy éretten, és felnőtt módjára kezeli ezt a helyzetet.

Megvárja, amíg átsétálok az ő oldalára, ahol én megragadom a kezét, felnézve rá. A kezemmel együtt a derekamra teszi az övét, melynél fogva közelebb húz magához, hogy megcsókolja a halántékomat. Ezután bólint, majd elindul a ház felé, velem szorosan a háta mögött. A kapuk már eleve nyitva vannak, így nincs más dolgunk, mint elérni a bejárati ajtót minden komplikáció nélkül. Amint odaérünk éppen készülnék is becsengetni, amikor Harry visszaránt a kezemnél fogva. Fejemet azonnal felé fordítom, hírtelen cselekedete megrémiszt, hogy esetleg mégis meggondolta magát.

- Még mindig szükségem van a csókodra, mielőtt bemegyek oda. - mondja, melyre a szívem egy hatalmas dobbanással a mellkasomnak verődik a ténytől, hogy emlékszik arra, amikor annyi évvel ezelőtt ugyanezt kérte tőlem. Bólintok, miközben teljes testemmel felé fordulok.

- Soha ne feledd, amit mondtam. - emlékeztetem, ajkaimat az övé köré formálva. Ő ezt követően megragadja a derekam mindkét oldalát, közelebb húzva magához. A csókja most sokkal durvább, hevesebb, mintha szüksége lenne rám, hogy ebben a pillanatban megfelelően lélegezzen, mintha azt akarná a szívünk egy legyen, hogy képes legyen túlélnie ezt az estét.

Én vagyok az, aki megszakítja a csókot, majd megköszörülöm a torkom a realizációt követően, hogy megcsókoltam a barátomat az apja háza előtt, és hagytam, hogy olyan intenzív legyen, hogy szinte levegőt se kapjak a végére. De talán mindkettőnknek pont erre volt szüksége. Gyakorolnunk kellett a lélegzetünk visszatartását, mielőtt még a víz alá vonna minket a vihar ereje, ami mindig az előttünk lévő ajtó mögötti férfivel együtt jár.

Egy lépést teszek előre, hogy megnyomjam a csengőt. Harry kicsit megrezzen a tettemet követően, de én rögtön elkapom a kezét, gyengéden megszorítva, ezzel megnyugtatva, a tudtára adva, hogy nem kell félnie, és hogy nincs egyedül. Amikor az ajtó kinyílik, felfedve előttünk a nőt, kit látszólag annyira megráz a mi jelenlétünk, mint minket az övé. Felnézek a barátomra, hogy tisztába legyek az arcára kiülő érzésekkel, mivel a nő a múltjából annyi év eltelte után most itt áll előtte. Állkapcsa megfeszült, a tekintet a szemeiben pillanatnyi védtelenségéről, és fájdalmáról árulkodik.

- Harry. - jegyzi meg a nő elfojtott hangon, mintha nem számított volna arra, hogy a fiút valaha is viszont fogja látni. Látom a szemében, hogy a remény amit annyi évvel ezelőtt elveszített, most újra megjelenik, de a láng csak pislákol, nem győz meg engem. - És te? - fordul felém, melyre én is hasonlóan teszek, elvonva a figyelmemet Harryről. Képtelen vagyok egy szót is szólni, ahogy Harry se, ki teljesen megdermedt. A gyomrom ugrál, és úgy érzem akármelyik pillanatban elájulhatok. Nyilvánvaló a számomra, hogy nem tudta itt leszünk ma. A férje minden bizonnyal elfelejtette megemlíteni neki, hogy mi is csatlakozunk a mai vacsorához.

- Desmond! - kiabálja hátrébb hajolva az ajtó takarásából, de továbbra se veszi le rólunk a tekintetét miközben ezt teszi. Amikor az említett férfi megjelenik mögötte, ismét Harryre nézek, kinek az arca még jobban traumatizáltságát tükrözi, szorítása még az előbbinél is erősebb lesz a kezem körül, mely már fáj, de mégse rántom el, mert tudom, hogy szüksége van rá. Amikor az apja előrébb lép, arckifejezése teljesen meglep. Úgy tűnik őszintén izgatott amiatt, hogy ismét maga előtt láthatja a fiát.

- Harry. - mondja, hangja gyenge, mintha sírni készülne. - Gyertek be, gyertek. - lép hátra, ezzel a mögötte lévő nőt is hasonló cselekvésre kényszerítve. Harry szemei kikerekednek, és mikor rám néz azonnal megértem, hogy azt szeretné én lépjek be előbb. Bólintok, majd úgy teszek. Amikor már eléggé bent tartózkodom megtorpanok, hogy megvárjam a mögöttem bizonytalanul lépkedő Harryt, hogy továbbra is közel tartózkodjunk egymáshoz.

Nem tetszik ez nekem, és az egész nagyon elbizonytalanít, hogy az apját így látom viselkedni. A felesége még mindig meg van döbbenve, így képtelen levenni a szemét rólunk, mely már kezd enyhén kényelmetlenné válni, így egyik lábamról a másikra lépkedve várok arra, hogy valaki mondjon valamit, mivel én nem tudom rávenni magam.

- A vacsora nemsokára készen van. - szólal meg végül az előttünk álló nő, ezzel magára vonva a figyelmünket. Bólintunk, ő pedig egy remegő sóhaj kiengedésével hagy magunkra az előszobában. Nem szólok továbbra se semmit, még úgy se, hogy csak mi ketten vagyunk itt, helyette csak Harry felé fordítom a fejem, ki még mindig arra felé néz, amerre a mostoha anyja ment. Pár pislogás után térek csak magamhoz, majd elengedve Harry kezét leveszem a kabátomat, ki hasonlóan tesz, majd átvéve tőlem az enyémet a sajátjával együtt felakasztja a mögöttünk lévő fogasra. Következőleg a cipőnket is levesszük, majd szorosan egymás mellé téve őket az ideiglenes helyükre rakjuk őket. Ezután Harry ismét megfogja a kezem, majd az étkező felé kezd el húzni. A helyiségbe érve Desmonddal találjuk szembe magunkat, ki épp villákat rak az asztalra, szalvétákkal együtt. Ezt követően Katherine is megjelenik egy tál étellel, melyet nem tudok azonnal azonosítani, de ha jól látom valamilyen saláta féle.

- Mossatok kezet, aztán üljetek le. - utasít minket a nő, melyre én bólintok, Harry viszont minden fajta kommunikálás nélkül fordul azonnal sarkon, majd von magával a fürdőszoba felé, mely az étkezőtől nem messze, a folyosó végén található. Belépve a kis helyiségbe Harry rutinosan feloltja a villanyt, majd mikor mindketten bent tartózkodunk becsukja magunk mögött az ajtót, aztán hátát annak döntve behunyja a szemeit, kezeit szorosan teste mellé szorítva. A csaphoz lépek, majd ahogy utasítottak rá megmosom a kezem, majd Harryre pillantok, ki közben már amúgy is engem néz.

- Szörnyen érzem magam, mint akit ... fejbe vágtak, igen. Úgy érzem magam. - mondja, majd ellökve magát a nyílászárótól ugyanúgy tesz ahogy én. Helyet cserélünk, így míg ő a kezét mossa, és megtörlöm az enyémet a mosdó mellé felakasztott kisméretű törölközőbe. - Hányingerem van. - kap a hasához, majd a vécé felé fordul, de csak azért, hogy lehajtva annak fedelét letudjon ülni. Lábai közé lépve nedves kezemet az arcára simítom, majd a homlokára, azután pedig a hajába túrok, ezzel elérve, hogy felnézzen rám. Ezt követően újra az állára simítom a kezem, majd lehajolva ajkait egy apró csókkal ajándékozom meg, melyre sóhajtva egyet közelebb húz magához.

- Nem lesz semmi baj. - suttogom neki, miközben egy tincset ismét elsöprök az arcából. Ezt követően előre dől, fejét mellkasomnak dönti, melyre én a kezemet a tarkójára simítom, hogy az ott lévő rövid tincsekkel kezdjek el játszadozni. Derekamat megfogva ismét felnéz rám, én pedig bíztatva őt elmosolyodom, majd ismét arcát kezdem el cirógatni, melyre behunyja a szemeit. A következő pillanatban lehajolok, hogy ajkamat a homlokához érintsem, majd az orrára is adjak egy puszit, melyre leheletnyit felemeli a fejét, ezzel egy csókra invitálva. Ujjaimat végigsimítva állkapcsa vonalán érintem számat az övéhez, melytől az ajkai elnyílnak, így az enyéim tökéletesen passzolnak hozzájuk egy rövid, mégis sokatmondó csók erejéig.

- Szeretlek. - mondom neki, melyre ajkai erőtlenül ugyan, de felfelé görbülnek. Nem is várom el tőle, hogy jelenleg úgy reagáljon erre a szóra, mint amúgy szokott, mert tudom, hogy nincs jó hangulatban. Csupán csak szeretném ha tudná, mielőtt visszamegyünk, és minden kudarcba fulladna , hogy annyi ember közül én szeretem őt, és vele vagyok bármi is történjék.

- Én is szeretlek. - suttogja, majd egy utolsó apró puszi után feláll a helyéről, majd megfogva a kezemet sétál ki velem a helyiségből, egyenesen vissza az étkezőbe, ahol a férfi már az asztalnál ül, felesége pedig fölé hajolva éppen némán kiosztja valamiről, és mikor megjelenünk azzal a lendülettel ellép a férjétől, mintha mi sem történt volna az előbb. Küld felénk egy bizonytalan mosolyt, majd ő is leül a helyeként szolgáló székre. Harry a kezemnél fogva maga elé von, majd kihúzza nekem a széket, és csak azután ül le, hogy én is helyet foglalok. Kezemet közvetlenül azután, hogy elhelyezkedik mellettem teszem a térde fölé a combjára egy köszönömként, melyre halványan elmosolyodik.

- Uhm, hát. - szólal meg Katherine pár perc némaság után, melyre rögtön rá emelem a tekintetem. - Mivel nem tudtam, hogy ez az egész emiatt van. - mutat ránk, mellyel - legalább is engem - elég kellemetlen helyzetbe hozva. A megérkezésünk kori tekintetének nyoma sincs már, nyilvánvaló, hogy nem elégedett a jelenlétünkkel, és ezt nem rejti véka alá. - Meghívtam a fiamat is. - mondja végül. - Remélem ez nem jelent problémát, Harry. - jegyzi meg, ezzel kihozva a fiúból egy dühös tekintetet.

- Nem. - felel halk hangon. Pontosan tudom, hogy a látszat alatt nagyon is érdekli. Louis volt az oka annak, hogy a szülei Harry minden lépéséről tudtak, ezzel fegyvert adva a kezükbe a másik fiukkal szemben. Pokollá tette az itteni életét, és akárcsak az anyja, nemtörődöm módon bánt Harryvel. Mintha szándékosan ki akarta volna túrni innen, mintha ő lett volna a fekete bárány a családban.

Desmond épp készülne mondani valamit, amikor megszólal a csengő, melynek hangjától Katherine arca felragyog. Még mindig nyilvánvaló, hogy mindennél jobban imádja a fiát, mely egyáltalán nem is lenne probléma, ha nem akarná folyamatosan azt bizonygatni, hogy ő sokkal jobb Harrynél.

Fejemmel Harry felé fordulok, ahogy kezemet az alkarjára teszem, majd egészen a könyökétől a kezéig simítom, ahol összekulcsolom ujjaimat az övéivel, és közelebb hajolok hozzá. A szemeimbe néz, miközben én azt mondom neki;
- Minden rendben lesz. - melyre ő homlokát az enyémnek dönti, majd után meg is csókolja.

- Szóval még mindig a gondviselője vagy, vagy mi? - kérdezi a férfi, minden bizonnyal tőlem, így fejemet azonnal az irányába fordítom, döbbenten.

- Semmi közöd hozzá! - jegyzi meg a mellettem ülő fiú neki a szavakat fogai közt, melyre lenézek az asztalra, mielőtt még ránéznék.

- Minden rendben. - vonom meg a vállam, miközben fejemet csóválva próbálom magamat is meggyőzni, hogy nem nagy dolog, de lekonyult ajkam másról árulkodhat.

- Nem igaz. - mondja Harry finoman, de mégis megmondva nekem, hogy valóban nincs rendben. Tiszteletlen megjegyzés volt. - Ha így fogsz vele beszélni, akkor felállok, és elmegyek. - mondja keményen, én pedig egy pillanatra behunyom a szemem. Nem hiszem el, hogy minden esélyt el kell játszani az első percekben.

- Nyugodj meg, csak kérdeztem. - emeli fel a kezeit megadásképp a férfi. Ezzel egyidőben lép be az étkezőbe Katherine, fiával az oldalán, ki mikor meglát minket, megtorpan, aztán az anyjára néz értetlenül.

- Valaki megmagyarázná mi a fenét keres ez itt? - kérdezi ingerülten, melyre a nő megvonja a vállát, mely nagyon elszomorít. Alig akarom elhinni, hogy ezt a saját szemeimmel látom. Összekulcsolt kezeinek támasztva arcát fordul Desmond felé, ki megköszörüli a torkát mielőtt felnézne Louisra, ki továbbra is némán a választ várja.

- Beszélni akartam a fiammal, ez akkora nagy probléma? - kérdezi határozottan, de a hangja alapján nem tudja eldönteni, kinek az oldalára álljon, és ez kiűzi az összes reményt, ami ebben a szobában volt.

- Tekintve, hogy egy kibaszott drogfüggő, igen! - kiáltja Louis, én pedig becsukom a szemem, mozdulatlanul várva a bomba robbanását. A mellettem ülő fiú elengedi a kezem, hogy a combjába markolva, heves lélegzetvételekkel próbálja meg visszafogni magát. Ennek ellenére is tenyeremet a kézfejére teszem, mely dobogó lábába kapaszkodik még mindig. Nem áll fel, csak a mostohatestvére felé fordul, de mivel szemei szikrákat szórnak, ez nem jelenthet jót.

- Mi lenne ha befognád a pofád, és nem tennél úgy, mint ha ismernél, holott nem? - sziszegi Harry, melyre Louis felnevet, de erre nem szól semmit, csak felém fordul, és arckifejezéséből ítélve még csak most vette észre, hogy én is itt vagyok.

- Oh, látom sikerült megtartanod az egyetlen lányt, aki képes volt tolerálni a faszságaidat. - mondja, melyre Harry mostmár nyugtalaníthatatlan.

- Mi lenne ha kimaradnál a kibaszott szerelmi életemből? - kérdezi Harry ingerülten, kezeit megtámasztva az asztalon felkészül arra, hogy akármelyik pillanatban felálljon. Louis ismét nemtörődöm módon felnevet, majd beljebb téve egy lépést mélyen Harry szemeibe néz.

- Elhagyni őt volt az egyetlen épp eszű döntésed. - suttogja hunyorogva, és mindössze ennyi kellett, Harry képtelen tovább egyben tartani magát, felpattanva az asztaltól fordul testvére felé, de mielőtt még árthatna neki, én is felpattanok, hogy útját álljam.

- Harry, ne! - kérem. - Harry, kérlek! - kiáltok fel, a sírás határán állva, mert úgy érzem képtelen vagyok visszafogni őt fizikálisan. Louis mozdulatlan mögöttem, még csak meg se rezzen.

- Úgy látom tényleg semmit se változott. - firtatja tovább, melyre Harry mostmár elkapja a felkarjaimat, és oldalra lök, melynek következtében az asztalnak esek, de szerencsére még időben kiteszem a kezem, mielőtt még az oldalam fájdalmasan találkozhatna. Nem tudom megakadályozni időben, Harry a pólójánál fogva az ajtófélfának tolja Louist, ki továbbra se tűnik ijedtnek. - Nem is tudom, hányszor jött haza ilyesmi sérülésekkel a fején. - jegyzi meg Harry arcát vizslatva.

- Nem tudsz te rólam semmit. - sziszegi, majd erősebben nyomja a fiút a falnak, melyre Katherine is és én is felsikítunk.

- Harry hagyd abba! - kiáltom, melyre tiszta fájdalommal és csalódottsággal a szemeiben rám néz, majd mintha lebénult volna karjai elengedik Louist, és leesnek teste mellé. Ajkai résnyire elnyílnak egymástól, szemhéjai meg-meg remegnek, miközben nagyot nyelve hátralép egyet. Teljesen megrázza, hogy így beszélek vele. - És te! - fordulok Louis felé, kinek arcáról hirtelen eltűnik a vigyor. - Évek óta nem láttad, mégis mi okod van ítélkezni felette? - kérdezem, melyre arca falfehér lesz, mialatt az enyém biztosan vörös a dühtől. - Nem, nem ismered! - mondom. - Egyikőtök sem, és még csak nem is akarjátok ismerni őt, mert mindaz amit láttok benne az a problémái. - folytatom, lassan mindegyik szemébe nézve. - És igen. - fordulok ezúttal csak Desmond felé. - Talán a gondviselője vagyok, mert érdekel mi van vele, és szeretem őt. - mondom, melyre mind lehajtják a fejüket. Tökéletes. Ezt akartam, hogy mind elgondolkozzanak ezen.

- Felicity. - suttogja Harry, mutatóujját a tenyeremhez érintve, de nem figyelek rá. Most nem tudok.

- Feladta a saját gátlásait, és eljött ide, mert ő helyre akarta ezt hozni. - mondom. - Ő próbálkozik, míg ti továbbra is úgy kezelitek őt, mint egy kisgyereket. Már nem gyerek. Már nagyon rég felnőtt, és érzi amit az emberek tesznek vele. - mondom, és a szavaimat követő némaság megfojt, a szorongásom megnő, ahogy egyikőjük se mond semmit. Visszaesem a székre, mint egy nyúzott rongy, fáradtan, és a torkomban lévő gombóc egyre nehezebbé teszi a levegővételeimet.

- Mennünk kéne. - lép mellém Harry, kezét vállamra simítva lehajol hozzám, ajkai súrolják a fülemet. Egyetértően bólintok. Nem akarok egy másodpercnél is többet ebben a házban lenni, az összes levegőt elfojtja előlem. Felállok, majd megfordulva követem Harryt kifelé az előszoba felé, ahol a kabátjaink meg a cipőink vannak.

- Harry, várj! - kiálltja a nő a semmiből, majd kiérve a folyósóra feltartva a mutatóujját tűnik el a sarkon, ezzel feltartva minket. Harry egy pillanatra becsukja a szemeit, majd egy ideges sóhaj közben hajába túr. Míg Katherine vissza nem jön addig előkeresem a kulcsokat a zsebemből, kivéve azokat a kezemben tartva várok tovább. Csak nézünk egymás szemébe, de még mindig nem merünk mondani semmit sem.

- Egy éve találtam ezeket, a szobád takarításakor. - jelenik meg a várva várt személy, egy csomó borítékkal a kezében, melyet Harry felé nyújt amikor odaér hozzánk. - A szekrényed alján voltak, gondoltam szeretnéd visszakapni őket. - vonja meg a vállát, míg Harry nagyot nyel miközben szemét felszínesen végigfuttatja a papírokra írt nevek közt.

- Nem olvastad el őket, ugye? - kérdezi Harry felpillantva rá, meglepően nyugodt hangon, mintha a papírok látványa egy kicsit megnyugtatná őt. A nő megrázza a fejét.

- Túl személyesnek tűnnek. - néz le a földre. - Nézd, sajnálom. - mondja. - Nem volt jogom utálni téged, mikor nem is ismertelek. - Harry mondandójára elfordítja a fejét, elnézve róla. - Éveken át próbáltalak elérni, de sosem válaszoltál. - mondja, mintha Harrynek nem lett volna rá oka.

- Nem volt mondanivalóm. - feleli Harry, én pedig hirtelen úgy érzem nem vagyok ide való, és bizonyára megakadályozom, hogy megbeszéljék ezt. A nő lenéz, majd bólint mintha mondani akarna még valamit, de nem akar nagyobb dolgot csinálni az amúgy is semmiből.

- Hát, már nem számít. - mondja végül. - Vezessetek óvatosan hazafelé. - ez az utolsó megjegyzése, mielőtt sarkon fordulna, és otthagyna minket az előszobában. Harry a zsebébe dugja a borítékokat, majd zavarodott tekintettel rám néz. Szó nélkül sétálunk ki a házból, becsukva magunk mögött az ajtót.

- Jól vagy? - kérdezem, mikor már mindketten a kocsiba ülünk, igyekezve összeszedni a megfelelő szavakat, mert van mit megbeszélni. Nem válaszol, csak előre felé bámul a semmibe, megrázva a fejét a kérdésemre.

- Nem tudom mit gondoltam, amikor idejöttem. - mondja, csalódottan felnevetve a saját szavain. - Én csak - kezdené, de félbeszakítja magát, amiért még mindig nem találja a megfelelő szavakat.

- Te megpróbáltad. - mondom. - Ez innentől nem a te problémád.

- Soha többé nem engedem, hogy reggelit vegyél nélkülem. - jegyzi meg, halványan felnevetve, mire én is úgy teszek, játékosan meglökve a vállát, de mielőtt még elhúznám a kezem, ő elkapja a csuklóm, elkezdve közelebb húzni magához. - Gyere ide. - mondja oldalra hajtva a fejét, én pedig teszem amire kért, térdeimet megtámasztva combjai mellett elhelyezkedem az ölében. Karjaimmal közreölelem a nyakát, míg ő kezeit először a combomra teszi, majd felcsúsztatja őket egészen a derekamig, majd átölelve mellkasára von.

- Köszönöm, hogy kiálltál értem. - motyogja hajamba, egyik kezével felnyúl, hogy nyakamat szabaddá téve a tincseimtől egy csókot leheljen a területre. - De hagyhattad volna, hogy megüssem. - jegyzi meg a bőrömre, melyre kiegyenesedek.

- Akkor máris adtál volna neki egy okot, amiért így viselkedik majd veled. - mondom, melyre bólint. - Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Bepánikoltam. - kérek tőle bocsánatot, melyre megcsóválja a fejét, majd mutatóujjával egy tincset a fülem mögé tűr.

- Hozzá tudnék szokni, csak tudod más szituációban. - vonja meg a vállát, melyre szemeimet forgatva hátradobom a fejem. Kiváltság őt így látni, mindaz után, ami történt. Elgondolkoztat, hogy vajon képes csalódottságát elfedni azzal, hogy megjátssza, vagy őszintén nem érdekli többé. Tudni akartam, hogyan érez mélyen igazán.

- Már nem használok kábítószereket, egyébként. - jegyzi meg, melyre csak bólintani tudok. A drogok használata régen is tabu volt, olyan téma amiről nem szívesen beszélgettem vele, és ő amúgy sem akart. De most valahogy jól esik tudni, hogy bízik bennem, és kérés nélkül beszél nekem erről. - Nagyon rég volt, hogy utoljára használtam.

- Mikor? - csúszik ki a kérdés meggondolatlanul, de látszólag nem bánja.

- Miután szakítottam veled. - mondja. - Látod ezt itt? - nyújtja ki a karját, majd feltolja felsőjének ujját egészen a válláig. Egy mondat van a bőrére tetoválva, melyet eddig még észre se vettem. Rengeteg új tetoválása van, mióta utoljára láttam, így ez az aprócska mondat eltűnt a többi közt; Can I stay?* - Na ezt akkor csináltattam, nem is emlékeztem rá. - néz fel rám, és még akkor is engem néz, amikor ujjamat végighúzom rajta, majd az egész kezén, egészen a rózsáig. Felnézek rá kérdőn, melyre bólint.

- A rajzod. - bólint, nekem pedig könnyek gyűlnek a szemembe. Láttam már, de sosem voltam benne biztos. - Az én reményem.

* Can I stay? - ford. Maradhatok?

Remélem tetszett nektek ez a rész is.
Ha igen, ha nem, kérlek írjátok meg nekem a véleményeteket! Sokat jelentene!

Legyen csodálatos a napotok hátralévő része! x