Sziasztok!
Itt is lennék a harmincadik fejezettel, mely egy kicsit rövidebbre sikerült.
Ettől függetlenül remélem elnyeri majd a tetszéseteket!

Jó olvasást!

Miután megtudta kibe futottam bele, a történések teljesen hektikus fordulatot vettek. Sikerült rávennem, hogy a gyerekkori munkahelyeiről beszélgessen velem, és másra fókuszáljon, de ez sem tartott sokáig, mivel még mindig gondolkodott, mely még idegesebbé és feszülté tette, szimplán azért, mert képtelen volt kiverni az apját a fejéből.

- Katherine. - töri meg a nyugtalanító csendet ami már egy ideje borít bennünket, a mostoha anyja nevének megemlítésével, mely elgondolkodtat, hogy miért tette. - Majdnem minden nap felhívott, miután elköltöztem a kollégiumba. - mondja, ezzel választ adva a kérdésre, amelyet nem mertem megkérdezni.

- Szóval nem mentél velük Chelmsfordba. - jegyzem meg egyszerűen, mire megrezzen, szinte meglepődik, mintha nem számított volna arra, hogy emlékszem erre. Pedig soha nem fogom elfelejteni az estét, amikor könnyeivel küszködve, a karjaimba menekülve közölte velem ezt a tényt, mely összetörte a szívem, és ami miatt egyszerre vesztettem el a reményt, és a biztosságot, hogy mi ketten szétválaszthatatlanok leszünk. Fejemet enyhén megrázom, hogy kirántva magam az emlékek közül minden érzékszervemmel rá figyeljek.

- Szerettek volna, igen. - bólint egyetértően, ezzel alátámasztva a megjegyzésem igazságát. - De miután felvettek Londonba, apám úgy gondolta semmi értelme nem lenne. - vonja meg a vállait. - A saját utamat akartam járni már jóval az érettségi előtt, de mégis csak könnyebb volt az, hogy volt hova letennem a fejem. Kényelmes volt. - meséli a történetet el dióhéjban, én pedig hallgatom, hisz erről még a naplójában se írt. Egyszer sem említette meg benne a szülővárosát, vagy a gyerekkorát, az édesanyját. Az életben lévő szüleit is csak futólag, így ez egy olyan téma, ami számomra új, és tisztelem Harryt, amiért bízik bennem eléggé, hogy ezt megossza velem. - Szóval elég gyakran telefonált, de soha nem vettem fel. - mondja nekem az igazat, miközben félelemmel a tekintetét rám emeli, mintha attól félne elítélem őt emiatt.

- Ez érthető, el akartál szakadni tőlük. - mondom, melyre elhúzza a száját, de végül fejét oldalra biccentve bólint egyet.

- Nem pontosan tőlük, de igen. - bólint ismét. - Akkoriban szakítottam veled, amúgy is épp elég volt a bűntudattal járó fájdalom kezelése. Nem volt szükségem arra, hogy állandóan keltsék bennem a bűntudatot még azokkal a dolgokkal, amiket el akartam felejteni és megváltoztatni. - sóhajt. - Mintha két lábon járó emlékeztetők lettek volna az elbaszott dolgaimról. - mondja, hangja elgyengül mondata végére. - Szóval leléptem, és azóta nem is beszéltem velük, és nem is látogattam őket. - vonja meg a vállát, mintha ezzel a nemtörődöm oldalát akarná erősíteni előttem. Pontosan tudom, hogy érdekli, mert akkor nem viselkedne így. - Akkor jó döntésnek tűnt, de most, hogy itt vagy nekem, úgy érzem ők egyek a problémáim közül, ami arra vár, hogy megoldják. Szeretném ha működne, de tudom milyenek és ... én félek. - mondja halk, és megtört hangon, mely alátámasztja a tényt, hogy őszintén meg van rémülve. A helyzet az, hogy teljesen megértem miért. Én magam sem rendelkezem jó emlékekkel azokról az órákról, amelyeket annak az embernek a társaságában kellett töltenem. De amit nem értettem, az az, hogy miért próbálkozik még mindig, ha megváltozni nem akar? Jó szórakozásnak tartotta megsérteni a saját fia érzéseit, és játszadozni velük?

- Mi van, ha túl lennénk rajta ma este? - kérdezi, melyre csak némán bámulok rá. Nem igazán tudom, hogyan válaszoljak. Harry és az apja, ugyanabban a szobában cseppet sem hangzik jól, így megkell gondolnom, természetesen Harry miatt. - Felfogom hívni, hogy megkérdezzem tud-e minket fogadni? - kérdezget tovább, hátha kiszedi belőlem a választ, de én csak lenézek a földre.

- Biztos vagy benne? - kérdezem, melyre szemöldökeit összevonva néz rám, mintha összezavarná a hirtelen aggódásom. - Úgy értem, csak most tudtad meg, hogy beszélni akar veled. Biztos vagy abban, hogy jól fogod kezelni a helyzetet ilyen hamar? - kérdésemre felsóhajt, mintha kezdené fárasztani a dolog.

- A megfelelő pillanatra való várakozás nem fog változtatni a tényen, hogy meg kell tennem. - mondja, hangszíne komoly, lényegre törő, mintha megakarná magyarázni válaszát egy olyan kérdésre, amit fel sem tettem neki. Csak aggódom érte, ennyi az egész. - Ettől eltekintve lehet, hogy egyre jobban eltávolodok majd a helyzettől, aztán lassan elvesztem a bátorságom is, és mire elmondhatom, hogy készen állok, elmenekülnék. - mondja. - Megakarom tenni, amíg itt vagyok. Félek, ha hazamegyek soha többé nem lesz elég bátorságom visszajönni ide.

- Így már érthető, csak aggódom érted. - karolom át a vállát, majd a tarkóján lévő rövid fürtökkel kezdek el játszadozni, ő pedig erre a gesztusra közelebb bújik hozzám. - Nem szeretném, ha meggondolatlanul döntenél, melyet később megbánsz. - suttogom, miközben orromat az arcához érintem, kezemet az térdein pihentetett egyik felkarjára téve. Már egy jó ideje így üldögélünk a földön, hátunkat az ágy keretének támasztva, ahogyan erről beszélünk.

- Nem akarok hibázni. - mondja egy sóhajtás közben. - De ... ő az apám. - jegyzi meg halk hangon, mellyel megcsavarja a szívemet a mellkasomban. Mintha attól tartana meghallhat minket valaki.

- Te ezt szeretnéd? - kérdezem, mellyel nagyvalószínűséggel fején ütöm a szöget, mert megdermed, és úgy néz rám, mint egy vad, akit elvakít a fényszóró.

- Nem. - feleli, miután elnéz rólam. Megrázza a fejét, melyet aztán egy pillanat erejéig a vállamra hajtja, de azután újra rám néz. - De muszály lesz. Ő az egyetlen, aki maradt nekem a családomból. - mondja. Kijelentésének egyszerre volt értelme, meg nem is. Miért rohanna egyenesen egy olyan szituációba, ami kockáztatná a jólétét és a stabilitását, csak egy férfi miatt akit egyáltalán nem érdekel a fia a látszat alatt? Megöl a tudat, hogy úgy érzi kötelessége ezt megtenni, csak mert vér szerint rokonok.

- Megértem, ahogy érzel. - mondom, majd ismét kinyitom a számat, de azonnal be is csukom, mert félek hangot adni a gondolataimnak. - De nem ő az egyetlen családtagod. - kezdem, de továbbra sem vagyok biztos abban, hogy elkellene mondanom azt, amit szeretnék. - Itt vagyok neked én. - hagyom, hogy a szavaim elhalkuljanak, amikor rám néz egy olvashatatlan pillantással a szemeiben. - Lehet, hogy van egy biológiai családod, de a családot néha te magad választhatod meg. - mondom neki végül, és egy kicsit üresnek érzem magam, miután a szavak elhagyják a számat, hisz olyan sok ideje tartom már őket magamban, most pedig csak itt lézengenek köztünk, anélkül, hogy valaki mondana rájuk valamit.

- Gondolkodtam anyáról, és arról hogyan reagálná le mindezt. - sóhajt. A személy megemlítése mindig is nehéz dolog volt a számára, így mellkasom hirtelen összeszűkül, ezzel megvonva a ketyegőmtől a helyet a rendszeres, fájdalommentes dobogásra. - Csalódott volna bennem. - suttogja.

- Oh Harry, kicsim, nézz rám! - állok fel egy kicsit, hogy aztán leguggoljak, majd térdeljek le elé, arcát kezeim közé véve arra kényszerítem, hogy felnézzen rám. - Nem ismertem édesanyád, de abban biztos vagyok, hogy értékelné azt, hogy próbálkozol, és büszke lenne arra, milyen messzire eljutottál már. - mondom, majd előre hajolok, hogy megpusziljam az arcát, ezzel a szeme alatt lefelé gördülő könnyet eltűntetve.

- Amikor rossz jegyet kaptam az iskolában, vagy biciklizni tanultam, és folyton elestem, ugyanezt mondta. - szipog, majd mutató ujjával megdörzsöli az orrát. - Mindig ezt mondta, akárhányszor úgy éreztem nem fog sikerülni. - mondja, és elmosolyodik az édesanyja emlékére. - Imádna téged! - néz fel rám, mondandója megmozgat bennem valamit. Nagyon szeretnék mondani valamit, de nem érzem helyesnek, így hagyom, hogy csöndben gondolkozzon, és feldolgozza a dolgokat. - Igazad van. - bólint, melyre egy pillanatra összevonom a szemöldökeim. - Te vagy a család, akit választok. - mondja, melytől egyszerűen a karjaiba esek. Ha már mondani valamit nem éreztem helyen valónak, akkor egy öleléssel biztosan kimutathatom neki a pillanatban szükséges törődésemet. Pár percig csöndben élvezzük egymás ölelését, melyet végül Harry szakít meg azzal, hogy finoman eltol magától.

- Megyek, felhívom. - mondja, miközben feláll, magával rántva engem is, és mindketten nevetünk, ahogy szenvedünk, aztán elbukunk. Amikor mindkettőnknek sikerül talpon maradnia, Harry a derekam köré fonja a karjait, és pedig a levegőben teszem ugyanezt az ujjaimmal, karjaimat megtámasztva vállain. - Nem volt esélyem megbeszélni veled a tegnapi napot, egyébként. - jegyzi meg, melytől görcsbe rándul a gyomrom, és ideges leszek.

- Miről kéne beszélni? - kérdezem, melyre egy önelégült mosoly bújik meg szája sarkában, a gödröcskével együtt, mely képes önmagában az őrületbe kergetni, annyira imádom. Közelebb hajol, hogy a fülemhez hajolva megcsókolja az előtte lévő területet. - Baromi jó voltál. - suttogja csábítóan a fülembe, és amikor forró lehelete találkozik a bőrömmel, vállainál fogva eltolom magamtól.

- Harry, hagyd abba! - figyelmeztetem nevetve, melyre mosolyogva megragadja a kezeimet, hogy újra megcsókoljon ugyanott, ezúttal az arcomhoz sokkal közelebb.

- És gyönyörű is, soha életemben nem láttam még olyan szépet mint amilyen te. - suttogja a bőrömre, majd elenged, én pedig játékos szemforgatás után felülök az ágyra, kezeimet megtámasztva magam mögött figyelem, ahogy a földön heverő felsőjéért sétál, majd a kezébe veszi.

- És te nem akarod tudni, hogy én mit gondolok a tegnap estéről? - kérdezem, melyre beharapja alsó ajkát.

- Csupa fül vagyok édes. - mondja, melyre leesik az állam, úgy figyelem ahogy visszaveszi magára a ruhadarabot.

- Lélegzetelállító voltál. - mondom, melyre kezeivel eltakarja az arcát. Felállok az ágyról, majd elé lépve csuklói köré fonom az ujjaimat. - Gyönyörűek a szemeid a holdfényben. - mondom, ezzel elérve, hogy testét közelebb hozza az enyémhez.

- Te teszed őket széppé. - suttogja, melyre megforgatom a szemeimet, ugyanakkor elmosolyodom, ajkaimat az övéihez érintve megcsókolom őt. Nem hezitál, miközben visszacsókol, kezeit derekam két oldalára téve beléjük markol, úgy hajol bele a csókba. Ajkaink addig becézgetik egymást, míg el nem fogy a levegőnk, így szakadunk el egymástól, mely után heves lélegzetvételek töltik be a körülöttünk lévő teret. - Tényleg felkellene hívnom az apám. - mondja, én pedig válaszképpen csak hümmögök, majd figyelem ahogy a kabátjához lépve, annak zsebébe nyúlva kiveszi a telefonját. Ezután mellé sétálok, kezemet a hátára simítva elérem, hogy felém forduljon. Tiszta türelemmel a tekintetében figyel engem, miközben arra vár, mondjak valamit.

- Biztos vagy benne? - kérdezem mégegyszer, utoljára, melyre csak bólint, majd az asztalon hagyott névjegykártyáért nyúl. Ezt követően belép a telefonjába, majd egy komoly tekintettel az arcán, összepréselt ajkakkal kezdi el beütni a számokat a készülékbe. A szoba, ahogy a füléhez emeli a telefont természetellenesen csöndes lesz, a szemeiben megbújó tekintet emlékeztet valami hihetetlenül ismerősre. Mintha már lettünk volna ilyen helyzetben, csak ezúttal a hangsúly nem a szituáción van, hanem azon, hogy ezelőtt. Mindig így nézett rám, ha a problémáiról beszélt, ha megnyílt nekem. Most is sebezhetőnek és védtelennek tűnik, ahogy arra vár, felvegyék a telefont.

- Nem, de ha húzom az időt, azzal csak minden stagnálni fog. Szeretnék továbblépni, hogy - kezdi, de ahogy a telefon megszűnik búgni, ő teljesen lefagy, ahogy egy mély mormogás tölti meg a hangszórót. - Itt Harry. - szólal meg végül, hangja meglepően erős, és megfélemlítő. Az álcát, a falat, mely mögé az igazi érzelmeit rejtette most ismét felhúzza maga köré, ezúttal sokkal erősebben, mint azelőtt bármikor. Csak csendben állok mellette, kezemet továbbra is a hátán tartva, miközben arra várok, mondjon valamit. - Igen, elmondta nekem. - pillant rám, majd el rólam, de csak a fejével. - Oké. - mondja, a hangja remegőbb, melyre egyre jobban kezdek tisztában lenni ennek az egésznek a következményeivel. Az apja mond még valamit, melyre Harry nem felel semmit, pár másodpercig a válaszon gondolkodva. - Mikor érjünk oda? - kérdezi, ujjaival idegességében végigszántva enyhén kócos tincsei között, miközben élesen beszívva a levegőt elsétál tőlem, de csak egy kicsit, ezzel tudtomra adva, hogy jelenleg egy kis térre van szüksége. - Oké. - mondja, majd azt követően azonnal lezárja a telefonbeszélgetést, pár másodpercig figyelve a telefon fekete képernyőjét, mellkasa fel-le emelkedik ahogy próbálja megnyugtatni magát. Felnéz rám, aztán nagyot nyel.

- Ötkor ott kell lennünk. - jegyzi meg, melyre nekem összerándul a gyomrom.

Remélem tetszett nektek!
Ha igen, ha nem, ne felejtsétek el kérlek megosztani velem a véleményeteket!

Szép estét nektek,
majd még jelentkezem! x