A torkom teljesen kiszárad, s akármennyire is próbálom, nem tudom kizárni az elmémbe férkőző az által szerzett emlékek képeit, valamint az általuk keltett stresszes görcsöt a gyomromban. A szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiszakítja magát a helyéről. Mégis miért kell neki itt felbukkannia? És miért pont akkor, amikor már jó úton haladtam afelé, hogy elfelejtsem őt?

- Elég sápadtnak tűnsz, minden rendben? - lép elém Charlotte, fűrkésző tekintetét végigvezetve arcom minden szegletén. Fejemet enyhén megrázva nézek szemeibe, majd összeszedve magamat egy mosolyt erőltetek az arcomra. - Be kéne mennünk. - biccent az osztályterem felé, mire rögtön odapillantok. Már nem látom őt sehol, biztosan már bement.

- Nekem ez nem fog menni. - szűröm ki a fogaim között, mire homloka ráncba szalad.

- Hogy érted azt, hogy nem fog menni? - néz rám értetlenűl Charlotte.

- Az a bizonyos nagybácsi, akiről beszéltél Charlotte nem akárki. - nézek komolyan a szemébe, melyek még mindig zavarodottságot tükröznek. - Ő volt az első barátom, és szinte minden első dolgot vele éltem át. - fújtatok, szemei elkerekednek a meglepődöttségtől.

- Hogy mi? - tátja el a száját, majd párat pislog, mintha megakarna arról győződni, hogy nem álmodik. - Te és ő? - mutat az ajtó felé. - Wow. - csodálkozik, s arckifejezéséből adódóan arra következtetek, hogy alig akarja elhinni a kis titkomat, amibe beavattam.

- Ms. Morgan, és Ms. Black? - jelenik meg mellettünk a semmiből az igazgató. - Ideje lenne bemennünk, a szülők biztosan várnak már ránk. - jegyzi meg, s kijelentésére a hideg végigfut a testemen, apró tűszúrásnyi érzetet keltve. Mindketten bólintunk, majd megindulunk a terem felé. Egy mély levegővétel után ragadom meg Charlotte karját, ki ennek következtében egy bíztató mosolyt küld felém.

- Csak ne hagyd, hogy elájuljak. - suttogom neki, mire felkuncog. Kevin kinyitja nekünk az ajtót, majd kezével legyint egyet, ezzel jelezve, hogy miénk az elsőbbség. Valamiért egy hang sem jön ki a számon, ezért csak egy apró bólintással, s egy bizonytalan mosollyal köszönöm meg tettét. Mikor az ajtó becsukódik mögöttünk, tudatosul bennem, hogy innen már nincs menekvés, szembe kell néznem a végzetemmel.

- Jó estét kedves szülők, engem bizonyára ismernek már. - pillant körbe a teremben Kevin, mire a jelen lévők egyetértően bólogatni kezdenek. - Ezt a szülői értekezletet azért rendeltem el, mert idén érkezett pár új tanár az iskolánkba, akik szeretnének bemutatkozni. Át is adnám nekik a szót. - mosolyog, majd megfordul. A gyomrom azonal görcsbe rándul, teljesen úgy érzem magam mint az iskolában egy felelés előtt. Jesszusom, olyan szánalmas vagyok. Hisz huszonnégy éves felnőtt nő vagyok, ennél sokkal érettebben kellene viselkednem.

- Ms. Morgan? - szólít meg, mire én pár pislogás után ismét ránézek. Charlotte megszorítja a kezemet, majd végleg elengedi azt. Mélyen beszívom a levegőt, majd lassan kiengedem azt. Egy rövid mosolyt küldök Mr. Wilson felé, majd a szülők felé fordulok. Mindegyik tekintete rám szegeződik, de mégsem érzem azt annyira, mint az övét. A késztetés, hogy rápillantsak iszonyat erős, de pontosan tudom, hogy az csak a bukásomhoz vezetne.

- Üdvözlöm a kedves szülőket, a nevem Felicity Morgan, és én tanítom a gyerekeiknek a rajzot. - kezdem el a bemutatkozásomat, s érzem, hogy a torkomban keletkezett gombóc egyre jobban arra késztet, hogy menten elsírjam magam. - Nincsenek különösebb elvárásaim a tantárgyat illetően, az elmúlt pár tanórán volt alkalmam tapasztalni, hogy a diákok minden szükséges felszereléssel rendelkeznek, szóval ezzel szerintem a közeljövőben sem lesz gond. - bólintok, s a cipőmre pillantok. - Természetesen ha úgy adódik, én is tudok nekik kölcsönadni a saját felszereléseim közül. - közlöm velük, ők pedig csak helyeselve bólogatnak. - Köszönöm. - motyogom, majd egy apró mosoly után visszalépek barátnőm mellé, ki bíztatóan felmutatja a hüvelykújját.

- Megcsináltad. - suttogja, mire játékosan megforgatom a szemeimet. Egy óvatos pillantást vetek az irányába, s szíves hatalmasat dobban ahogy meglátom, hogy ő is engem néz. Gyorsan elkapom róla a tekintetem, majd minden figyelmemet a többi tanárnak szentelem.

***

- Ezt is túléltük. - sóhajt egyet Charlotte, mialatt kilépünk a teremből. Képtelen vagyok lépést tartani vele, épp eszű gondolataim helyét teljesen lefoglalja a tény, hogy ismét éreztem azt a bizsergést a mellkasomban, majd ahogyan az szétárad az egész testemben. Nem tagadom, még mindig tökéletesen néz ki, ugyanolyan erős, és tiszta arcvonásai vannak. Szinte semmit sem változott, a haja méretének kivételével, mely most nem omlik göndör fürtökben a vállára.

- Figyelsz te rám? - rángat meg finoman a barátnőm, ezzel kirántva az álomvilágomból.

- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam. - vallom be őszintén, fejem zavaromban lévő lehajtása következtében. Gyűlölöm ezt az érzést. Ezt a tehetetlenséget, hogy nem tudok semmit se tenni azért, hogy kiverjem őt a fejemből.

- Ő jár az eszedben, ugye? - biccent az ajtó felé vissza, ezzel elérve, hogy én is odapillantsak. Éppen Kevinnel beszélget, látszólag jól ismerhetik egymást, következtetve az arcukon lévő mosolyukról. Olyan kivirult az arca, és olyan jó látni azokat a mély gödröcskéket az arcán. Remélem mostmár megtalálta a helyét, és semmi sem áll a boldogsága útjába.

- Nem tudom mi van velem Charlotte. - sóhajtok, miközben kezeimmel eltakarom az arcom.

- Még mindig szereted, az van veled. - közli, kezét a vállamra simítva.

- Nem! - vágom rá nemes egyszerűséggel, de válaszom száz százalékos igazságában én sem vagyok teljesen biztos.

- A vak is láttja Felicity! - próbál meggyőzni az igazságról, mellyel még ha le is tagadom, tisztában vagyok. - Beszélj vele! - vonja meg a vállát, mire én kikerekedett szemekkel meredek rá.

- Megőrűltél? - kérdezem. - Nyílván oka volt rá, hogy szakított velem. - mondom neki komolyan, mire ő elhúzza a száját.

- Kár hogy így gondolod, ugyanis éppen ide tart. - néz el a vállam fölött, egy valamiért elégedett mosollyal az arcán. Ez nem lehet igaz! - Az aulában megvárlak. - suttogja, mielőtt sarkon fordulna és otthagyna.

- Charlotte! - kiabálom utána suttogva, de csak hátra int egyet.

- Szia Felicity. - szólal meg mögülem egy mély, s rekedtes hang, melyet annyi év után is bármikor azonosítani tudnék. Ajkaimat egy vonallá préselem, szemeimet összeszorítom, s egy szitkózódás elmormolása után veszem csak rá magam arra, hogy végleg megforduljak. Egy apró sóhaj szökik ki az ajkaim közül, ahogy közelebb is szemügyre vehetem tökéletes vonásait. Nyelvével benedvesíti rózsaszín, s telt ajkait, miközben hajába túr. Látszólag ő is annyira ideges, mint én. Legszívesebben elfutnék, itt hagyva őt, de lábaim a földbe gyökereznek.

- Szia Harry. - küldök felé egy mosolyt, ezzel erősnek mutatva magam, bár meg-megremegő hangom teljesen másról árulkodik.

- Szóval te lennél az a kedves új tanárnő. - jegyzi meg, egy pillanatra a mögöttem lévő falra pillantva, majd vissza rám.

- Te pedig a nagybátyj, aki sokat fest. - mondom, mire egy apró mosoly következtében megcsóválja a fejét. Így látni őt, úgy érzem visszakaptam egy részem, mely rég elveszett. Mindig is küzdöttünk a boldogságunkért, és még ha nem is vagyok érte felelős, de úgy látom célba ért, és boldog. Mikor újra felnéz rám, szemeibe egy olvasatlan tekintet jelenik meg. A mosoly halványodik, de mégsem eltűnik az arcáról, ahogy szemléli az enyémnek szinte minden szegletét.

- Nem változtál. - szólal meg végűl, teljesen meglepve kijelentésével.

- Te viszont igen. - mondom, mire arca elkomorodik. - Jó értelemben. - próbálom menteni a menthetőt, látszólag sikeresen, ugyanis vállai előrébb esnek, testartása lazább lesz. - Boldogabbnak tűnsz. - mondom, s most hogy közelebb áll hozzám, tekintetemet óvatosan ugyan, de végigvezetem arcvonásain.

- Pontosan. - mondja, kijelentésére összeráncolom a szemöldökeimet. - Csak tűnök. - nyel nagyot, s fájdalom halvány jelei suhannak át az arcán, melynek látványától szívem összeszorul. - Te is tudod, hogy van mit megbeszélnünk. - jegyzi meg, ezzel szembesítve a teljes igazsággal. Rengeteg dolog van, amit mindketten kimondatlanul hagytunk magunk mögött, úgy téve mintha teljesen szükségtelenek lennének. Mindketten pontosan tudjuk, hogy nem azért hagyott el, mert már nem szeretett engem, vagy én már nem őt. Ő megakart óvni engem - legalább is ő ezt mondta akkor.

- Tudom. - bólintok, mire ő is hasonlóképpen tesz.

- A jövőhéten lesz egy kiállításom a városban, ha gondolod, gyere el. - mondja.

- Szívesen. - mosolygok rá kedvesen, mire bólint egyet.

- Rendben. - néz le egy pillanatra, majd ismét a szemeimbe. Tekintetéből kiolvasható a megkönnyebbülés, mely által a testemben lévő feszűltség csökken egy kicsit. - Majd elküldöm a címet. - mondja, majd pár másodpercig tartó kínos csend után sarkon fordulva megindul. Szívem összeszorúl a gondolattól, hogy most elmegy.

- Harry! - kiáltom utána, mire megtorpan és hátra fordul. - Jó volt újra látni. - mondom neki, mire elmosolyodik.

- Téged is. - int egy utolsót, s másodpercekkel később már teljesen nyoma veszik. Kell pár másodperc, míg teljesen felfogom, hogy mégis mi történt.

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de itt a harmadik fejezet, melynek megírása napokba telt, de végre itt van! Remélem tetszett!

Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot!
All the love. x