Sziasztok!
Bocsánat azért, hogy ilyen későn hoztam el nektek a huszonkilencedik fejezetet, a Wattpad valamiért nem engedte kitenni egészen eddig. Remélem nem nagy gond, és még nem késtem el vele.

Jó olvasást kívánok!

Egy éles, a semmiből megszólaló hangra kelek, mely a mellettem lévő éjjeliszekrény felől jön. Az ablakon beszökő nap erős fénye egyenesen a szemembe világot, így mikor kinyitom azokat csak hunyorgok, miközben megemelve fejem körbepillantok a helyiségben. Oldalra fordítva a fejem Harryre pillantok, ki a hátán feküdve, arccal az ablak felé még mindig békésen alszik mellettem. Viszonylag közel van hozzám, így nagyon óvatosnak kell lennem, miközben a telefonomért nyúlok, hogy lenémítsam, valamint kimászhassak az ágyból. A képernyőn lévő nevet látva sietős léptekkel a fürdőszoba felé veszem az irányt, útközben odafelé felszedegetve a földön heverő ruháimat. Az ajtón belépve rögtön becsukom magam mögött, azonnal felvéve a telefont, melynek képernyőjén továbbra is ott figyel a beérkező hívás indítója.

"Felicity" Niall riadt hangja tölti be a fülem, ahogy fogadva a hívást a fülemhez emelem a készüléket. "Vagy száz üzenetet hagytam neked, hol vagy?" - kérdezi, hangja még mindig aggodalmasan.

- Um, én. - kezdek bele, de be is fogom a számat egyből azután, amiért nem vagyok egészen biztos abban, hogy elakarom neki mondani. Nem amiatt, hogy nem bízom benne, mert a legjobb barátom, csak aggódom, és előre félek a reakciójától. - Holmes Chapelben ... Harryvel? - válaszolok egy kérdéssel, a szavaimat csönd követi.

"Mi a fenét keresel ott ... vele?" - kérdezi, kevés ideggel a hangjában, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy nem tetszik neki a dolog. Azzal biztosan nincs gondja, hogy én itt vagyok, hisz tudja jól a szüleimről, hogy itt élnek. Az ő problémája azzal van, hogy egy mondatba foglaltam Harry nevét Holmes Chapellel.

- Mi csak ... azért jöttünk ide, hogy rajzoljunk. - felelek, kijelentésem megnevetteti őt.

"Rajzolni? Miért?" - teszi fel a kérdést, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy éjjel-nappal azt csináltuk amikor tinédzserek voltunk.

- Csak mert, kedvünk volt hozzá. - vonom meg a vállam felsóhajtva, amiért nem igazán van kedvem erről magyarázatot adni. - Egyébként miért hívtál? - próbálom elterelni a témát, ezzel beszélgetésünket talán a lényegre térítve, miután még mindig kuncog a szavaimon.

"Mert egy ideje nem láttalak már, és végül is Hazelnek is hiányzik a nagybátyja" - jegyzi meg, nekem pedig elkerekednek a szemeim a név hallatán. Szégyenemre szóljon, de teljesen megfeledkeztem róla az elmúlt időben.

- Hogy van? - kérdezem, elnyomva magamban a pánikot több-kevesebb sikerrel.

"Jól van, csak ... össze van zavarodva" - mondja - "Harry megismerné? Úgy értem, emlékszik rá?" - teszi fel a kérdést, melytől a legjobban féltem, így kiráz a hideg amikor kiejti a száján.

- Nem hiszem. - csóválom meg a fejem. - Had vegyek magunknak reggelit, aztán beszélek vele erről, oké? - kérem türelmét, miközben kihangosítom, és a mosdó szélére teszem a telefont, miközben megmosom az arcom, majd a fogam, és még a hajamat is megfésülöm az ujjaimmal, mély némaság lép fel míg megigazítom a kinézetem.

"Oké" - töri meg a csendet végül. - "Később látlak?" - kérdezi, melyre válaszul csak bólintok, de mivel ő azt nem láthatja így hangot adok a gondolataimnak.

- Igen, később beszélünk. - bólintok mégis mégegyszer. - Szia Niall. - köszönök el, melyre szó nélkül befejezi a hívást. A mosdónak támaszkodom, miközben figyelem a tükörképemet. Hosszú, hullámos sötétbarna tincseim kócosan omlanak a vállaimra, ezzel eltakarva valamennyi részem, így összefogva hátradobom, hogy kényelmesen szemügyre vegyem a testem a tegnapi nap után. Bőröm ugyanúgy néz ki, mint tegnap. Ezúttal nem fedik lila foltok, de nincs is rájuk szükség ahhoz, hogy emlékezzek Harry azon oldalára is, és az érintéseire, melyet a szeretkezésünk közben hagyott rajtam. Elég rágondolnom, és úgy játszódnak le szemeim előtt, mint egy film.

Egy mély sóhaj után nyúlok a ruháimért, hogy visszavegyem őket, aztán kisétálva a fürdőből egy hirtelen ötletnél fogva Harryhez sétálok, kezemet csupasz mellkasára simítva lehajolok, hogy egy csókot nyomjak az arcára.

- Jó reggelt, kicsim! - suttogom a bőrére. - Elmegyek kávéért, meg veszek valamit reggelire. - mondom, miközben egy kósza tincset elsimítom az arcából. Nem mond semmit, csak egy morgást követve átfordul a hasára, fejét a párnába rejti. Sóhajtva, játékosan megforgatom a szemeimet, majd a kabátomért nyúlok, felvéve kiveszem belőle a kocsikulcsot, aztán kisétálva a szobából, lesietve a lépcsőn elhagyom a hotelt, majd a kocsiba ülve a legelső pékséghez, melyet a térkép mutat választom ki úti célomként. Egy olyan helynél kötök ki, mely a város végében van, alig pár épület veszi körül, mely elgondolkodtat, hogy vajon vannak-e még helyek, melyeket még nem is ismerek. Még sosem jártam itt, ami egyszerre tesz idegessé, ugyanakkor borzasztóan kíváncsivá.

Ahogy besétálok a boltba, a csengő megszólal a fejem felett, a pult mögé csalogatva egy idős hölgyet, kinek arcán egy kedves mosoly terül szét jelenlétem észrevétele után.

- Mit adhatok, kedves? - kérdezi, kedves hangja megmosolyogtat. Az üveg mögött elhelyezett finomabbnál finomabb kinézetű péksüteményeket kezdem el tanulmányozni.

- Két croissant tökéletes lesz, köszönöm. - adom tudtára a választásom, melyre bólint egyet. - Árulnak kávét is esetleg? - kérdezem miután elém teszi a papírzacskót.

- Természetesen. - feleli. - Milyen kávét szeretne? - kérdezi, miközben az aprócska kávégép elé lép, mely a mögötte lévő pulton van elhelyezve.

- Egy eszpresszó, és egy cappuccino lesz, köszönöm. - felelem, melyre elővesz két papírpoharat, és nekilát az italok elkészítésének. Amíg csinálja, a csengő ismét megreng az ajtó felett, melyre azonnal odakapom a fejem. Azonnal le is fagyok, ahogy meglátom ki tette be a lábát a pékségbe, ezzel elérve, hogy a melegség meghaljon idebent, minden hideggé válik ahogy becsukja az ajtót. Amikor megfordul én gyorsan elfordítom a fejem, szemeim elkerekednek.

- A szokásosat, Martha. - jegyzi meg kurtán, és udvariatlanul, valószínüleg úgy gondolja kimondani a nevét felér egy köszönéssel és egy köszönömmel.

- Egy pillanat, Mr. Styles. - mondja, majd gyorsabban kezdi el összeállítani a kávékat. Valószínüleg nem akarja megváratni a férfit.

- És azt mondják még én vagyok korai, huh! - szólal meg halkan, hangjától kiráz a hideg, ahogy érzem közelebb is kép hozzám.

- Egy eszpresszó, és egy cappuccino a fiatal hölgynek. - tolja a papírzacskó mellé közvetlenül, miközben ráteszi a tetejüket. Egy köszönöm után kifizetem a rendelésem a barátom apja intenzív tekintete alatt, majd megragadva a dolgokat megfordulok, készen állva a távozásra, amikor a férfi megragadva a felkaromat feltart.

- Phoebe? - kérdezi zavarodottan, én pedig a szemeimbe nézve javítom ki.

- A nevem Felicity. - jegyzem meg egyenesen, és azt kívánom bár megszabadíthatnám magam a szorításától, de tekintve, hogy a kezem tele van ez lehetetlen.

- Természetesen. - nevet fel kínosan. - Csak vicceltem. - nevet tovább, a hölgy felé fordulva. - Harry említette neked ezt a helyet, ugye? - kérdezi, közelebb hajolva, de nem beszél elég halkan, ugyanis a hölgy a pult mögött meghallotta.

- Ismered Harryt? - kérdezi kedves hangon, melyre megfordulok, hogy ránézhessek, és bólintsak.

- A barátnője vagyok. - válaszolok neki, de mégis a mellettem álló férfi szemeibe nézek, miközben ezt mondom, kinek erre azok elkerekednek.

- Ez pompás. - kiállt fel, kezeit összecsapva. - Itt dolgozott, amikor kicsi volt, körülbelül tizenegy éves. - meséli, melyre azonnal az irányába fordítom a fejem.

- Nem is mondta nekem, ez új. - mosolygok rá, de a görbület hamar eltűnik az arcomról a férfi megjegyzésétől.

- Nem mintha mondana akárkinek akármit is. - jegyzi meg udvariatlanul, melyre én hátrálni kezdek. Van aki változik, és van aki nem. Mikor meglátja mennyire szíven ütött a megjegyzése, elengedi a karomat. - A feleségem és én szívesen látnánk kettőtöket egy vacsora erejéig, mit szólsz? - kérdezi, és nemtörődöm viselkedése láttán élesen beszívom a levegőt. Nem is értem, hogyan képes mosolyogni, és úgy tenni mintha semmi se történt volna, és mintha képes lenne beadni nekem, hogy hirtelen mennyire jó ember lett belőle. Nagyon szerettem volna nemet mondani neki, és arra kérni hagyjon minket örökre békén, ez nem az én döntésem. Nem az én apám, így semmi jogom sincs hozzá, hogy megtegyem.

- Meg kell kérdeznem Harryt előbb. - mondom neki, ő pedig elmosolyodik úgy, mintha igent mondtam volna.

- Itt a telefonszámom. - mondja, és átnyújt egy kártyát, melyen a neve is szerepel a számjegyekkel együtt. Csak csendben bámulom a papírt, ő pedig rám vár, hogy mondjak valamit. Én azonban csak bólintok egyet, mégegyszer megköszönöm a hölgynek a kiszolgálást, majd kisétálok a pékségből, a kocsimhoz érve beülök, és csak ekkor engedem meg magamnak, hogy levegőt vegyek, amikor már jó messze vagyok attól a mérgező férfitól, ki megtörte és bemocskolta az én Harrym életét, és emellett még továbbra sem áll szándékába megváltozni, hogy esetleg a fiának könnyebb legyen a megbocsátás.

Beindítom a kocsit, majd elhajtva a bolt elől visszamegyek a hotelhez, ahol a szobánkba érve még mindig aludva találom Harryt a paplanok között, a pozíciója alig ha változott valamennyit a kiruccanásom alatt. Leteszem a dolgokat a bejárat mellett elhelyezett konyhaasztalra, majd a kabátom és a cipőm levétele után ismét megpróbálkozok Harry keltegetésével.

- Ébredj, Harry. - suttogom. - Hoztam reggelit, és kávét is, ahogyan ígértem. - suttogom ismét a fülébe, és miután továbbra se mozdul egy határozott, ugyanakkor finom mozdulattal a fogaim közé veszem a fülcimpáját.

- Ez egy nagyon rossz döntés volt, Felicity Morgan. - motyogja a párnába, melyre alsó ajkamat beharapva elmosolyodom.

- Mesélj róla miért, Harry Styles. - szólok halkan vissza, melyre elkapja a derekamat, én pedig felsikítok mikor fordítva helyzetünkön alá kerülök. Fölém tornyosulva, egy hatalmas büszke mosollyal az arcán néz le rám, majd lehajol, hogy megcsókoljon, de végül csak a szám sarkára ad egy-egy puszit.

- Még fogat kell mosnom. - rejti el arcát a nyakhajlatomba, miközben ezt mondja.

- Mintha érdekelne. - mondom, majd fejét megragadva, tenyereimet két arcára helyezem, ezzel elérem, hogy rám nézzen, mielőtt ajkaimat az övéhez illesztem, de nem sokáig tudom élvezni, mert elszakad tőlem.

- Bár beérhetném veled is reggelire. - suttogja, melyre felnevetek, és ő is követ engem. - De éhen halok, és a kávé illata megőrjít. - suttogja, majd kimászva az ágyból felkapja a fehérneműjét, majd miután felveszi az asztalhoz sétál, ahonnan elveszi a kávéval töltött poharakat, a papírzacskóval együtt. Leülve az ágy szélére belekortyol a kávéba, majd engem figyel, ahogyan én is hasonlóan teszek. Arcomra egy fintor ül ki az ital hőmérséklete miatt.

- Sajnálom, még meleg volt amikor elhoztam. - mondom, melyre megcsóválja a fejét mintha a hideg hőmérséklete a kávénak nem számítana neki. - De aztán valaki a semmiből feltartott, így minden kihűlt mire ideértem. - magyarázkodom, melyre lenyeli a kortyot, és csak azután szólal meg.

- Kicsoda? - kérdezi kíváncsian, melyre bennem megfagy a vér, és képzeletben arcom ütöm magam, amiért elmondtam. Egy mély levegőt veszek, mert nem vagyok benne biztos, hogy elkellene mondanom neki, de aztán eszembe jut, hogy joga van tudni.

- A pékség, ahova mentem ma reggel. - mondom végül, melyre bíztatóan bólint, hogy folytassam. - Nem is tudtam, hogy egy pékségben dolgoztál gyerekként. - próbálom elterelni a figyelmét, de mostanra igazán jobban ismerhetném Harryt, és tudhatnám, hogy nem fog valamit csak úgy elengedni.

- Kivel találkoztál, Felicity? - kérdez megint, ezúttal sokkal keményebb hangon, mely tudom, hogy nem jelent jót. Belekortyolok a kávémba, de miután tényleg ihatatlannak találom, és a kedvem is elmegy a kávézástól, a mellettem lévő éjjeliszekrényre teszem le a poharat.

- Az apáddal. - válaszolok mindenféle kertelés nélkül, melyre azonnal felpattan az ágyról, a kávéspohár kiesik a kezéből, mintha lebénult volna a válaszomat követően. Mozdulatlanul áll felettem, és úgy bámul, a szemeibe tiszta pánik költözik, lélegzetvételei rohanóbbá, egyenlőtlenné válnak.

- Mit mondott neked? - kérdezi hevesen, méreggel a hangjában.

- Megadta a telefonszámát. - kezdek bele, de nagyot nyelek, hogy a gombócot leküzdjem a torkomban. Sosem féltem Harrytől, de most, ahogy a szemei feketék lesznek, és arcvonásai kemények, valaki más emberré válik, ezzel bebizonyítva, hogy van valami, amit nem mondott el nekem. - Meghívott minket vacsorára. - fejezem be amit elkezdtem, ő pedig lehajol, hogy felvegye a poharat, majd azután körbefordul a szobában, hogy valamit találjon, amivel feltörölheti a folyadékot.

- Hol a picsába van egy papírtörlő?! - üvölti ingerülten, amikor már minden türelmét elveszítve képtelen kontrollálni magát. A fürdőbe lép, ahonnan kihozva egy guriga papírt újra leguggol, de nem igazán van tisztába azzal amit csinál, ugyanis teljesen kihagyja a foltot.

- Harry. - mondom, majd kezemet az övére helyezem, melyet elsőre ellök, de következőleg nem törődik vele. - Nyugodj le, minden rendben. Had segítsek ezzel! - mondom neki határozottan, mellyel mintha kizökkenteném valamiből, bólint majd feláll, és figyeli, ahogy feltakarítom a rendetlenséget.

- Nemet mondtál? - kérdezi. - Vagy igent? - próbálja felvonni magára a figyelmem ismét, miután továbbra se válaszolok.

- Azt mondtam meg kell kérdeznem téged. - felelem, miközben a szemeteshez sétálok, hogy kidobjam az elhasznált papírokat. - A névjegykártya a kabátom zsebébe van. - mondom, mielőtt még rákérdezhetne. Bólint.

- Mit tegyek? - kérdezi, miközben a kabátomat tartja a kezében, szemeivel követ ahogyan fel-alá járkálok a szobában, arra várva, hogy mondjak valamit.

- Bárhogy is döntesz, én veled vagyok. - mondom, miközben elésétálok, és mikor kezeimmel közrefogom az arcát, az övéi a könyököm állapodnak meg.

- Félek. - suttogja, megtört hangja gyengévé tesz, úgy érzem menten szétnyílik alattunk a föld, és elnyel minket örökre. Annyira sajnálom őt. Azt hittem szünetet tarthatunk a problémák elől való rohanásban, hogy megpihenve egy kicsit levegőhöz jussunk, hogy élvezhessük egymást társaságát úgy mint egy pár anélkül, hogy valami közbeszólna. De ez sosem volt olyan könnyű, mint amilyennek hiszi az ember. Nem lehet örökké menekülni, egyszer szembe kell nézni a dolgokkal, mert lehet, hogy egy időre úgy tűnhet nyerésre állunk, de előbb-utóbb úgy is utolér minket.

- Tudom. - simítom kezemet arcáról fedetlen mellkasára, melytől a hideg kirázza, ahogy tenyerem érzékeny bőréhez ér, mintha olyan törékeny lenne, hogy menten apró darabokra esik előttem. Ujjaimmal, akárcsak régen, elkezdem körberajzolni a mintákat, a fecskékkel kezdve, majd áttérve a pillangóra, melynél hasizma megrándul, de nem húzódik el. - Egyszer szeretném ezeket lerajzolni, olyan szépek. - suttogom, előre hajolva egy csókot hintek a mellkasára.

- Annyira elfuserált ez a helyzet. - suttogja. - Egy igazi vesztes vagyok, és én még azt hittem ezúttal más lesz ... de nem lehet az.

- Harry. - suttogom, kezemet arcára simítva. - Ilyet soha többé ne mondj nekem, hallod? Lehet, hogy bonyolult a helyzet, ismét, de semmi köze sincs hozzád, és ahhoz milyen ember vagy. - csóválom a fejem. - Senki se mondta nekünk, hogy könnyű lesz. Csak épp hogy elkezdted nyitogatni a szárnyaidat, ne add fel, csak mert ő visszajött, és az életed része szeretne lenni. [...] Adj ennek egy esélyt, és ha nem működik, hát te megpróbáltad.

- Mindig pontosan tudod mit mondj nekem, és ez soha nem vall kudarcot abból a szempontból, hogy lenyűgözzön. - mondja, ezúttal az ajkaimnak. - Fel fogom hívni, csak adj nekem egy kis időt. - könyörög, melyre én felemelem a kezeimet megadásképp, de hamar vissza is teszem a mellkasára.

- Akkor hívod fel, amikor a legjobb a számodra. - mondom, melyre hümmög egyet, lehajolva egy apró, és gyors puszit nyom a számra, mielőtt a karjaiba zárna.

- Ne haragudj, hogy kiabáltam veled. - motyogja fejem tetejére. - Bepánikoltam.

- Egy percre se forduljon meg a fejedben, hogy haragudtam rád.

- Köszönöm. - mondja, de aztán kimerülten felsóhajt, majd az ágyhoz sétálva beleveti magát, kezeit hasán összekulcsolva, ám amikor melléfekszem, és fejemet mellkasára hajtom, egyik kezével átkarol, a másikkal az ujjaimra kulcsolja az övét, melyek addig nyakláncával játszadoztak. - Beszéljünk valami másról? - kér meg, ugyanakkor kérdezi, ezzel megadva a lehetőséget, hogy ragaszkodjak a témához.

- Szóval, beszélsz nekem arról az időről, amikor a pékségben dolgoztál? - kérdezem, ezzel megtörve a jeget, ugyanis felnevet.

- Csak arról ne. - mondja unottan, mintha erre abszolút nem számított volna. Hiába ellenkezik, én akkor is kiskutya szemekkel nézek fel rá, melyre megforgatja a szemeit, de ugyanakkor elmosolyodik. - Oké, oké. Mit szeretnél tudni? - kérdezi, melyre egy győzedelmes mosoly jelenik meg az arcomon.

- Mindent!

Remélem nem okoztam csalódást, és ez a fejezet is elnyerte a tetszéseteket.

Ha igen, ha nem, oszd meg veled a véleményem! Nagyra értékelném.

Szép estét nektek,
majd még jelentkezem! x