Hagyom, hogy az ecset biztonságos magasságból kiessen a kezemből, miközben tekintetemet rajta tartom. Hátát mozdulatlanul dönti a széknek amin ül, keze egy kicsit sem mozdult mióta elhatároztuk, hogy együtt fogunk festeni. Szeretném folytatni a művemet, amiért a festés, vagy csak úgy művészet megalkotása nem igazán az én dolgom egy ideje. Pontosabban Harry balesete napjától kezdve nem volt időm rá, valamint semmi nem vett rá arra, hogy csináljam. De ma egy hirtelen ötletem támadt, és úgy gondoltam egy kis festést talán kizökkentené Harryt a gondolatmenetéből, hagyva, hogy pihenjen egy kicsit, hogy néhány órára megnyugodjon, így megszabadulhasson a problémáktól amelyekkel jelenleg meg kellett küzdenie. Végül is, a művészet volt az ő megoldása, így mindig készített valamit, amikor szorongott, hiszen nyugtatónak találta. De nem ma. Ahogy mellettem ül, szinte hallom a fejében a fogaskerekeket, megállás nélkül gondolkodik, mióta kinyitotta a szemeit ma reggel. Nagyon rosszul érzem magam miatta, és segíteni szeretnék neki, de egyszerűen nem tudom mit mondjak, mert félek, hogy valami olyat mondok neki, ami eltávolítaná őt tőlem, és ott hagyna minket, ahol elkezdtük. Egyértelmű, hogy a tegnapi nap tette őt ennyire feszessé, ennyire bezárkózottá. Nem úgy viselkedik, mint korábban, mely megrémiszt, és másra se tudok gondolni, csak arra, hogy esetleg vissza kell vinnem őt a kórházba, hogy újra kivizsgálgassák, és megbizonyosodjanak arról, hogy semmi komolyabb nem történt az agyával, mivel néhány nappal azután, hogy kiengedték már a kórházból már részt is vett egy nagy verekedésben, melyet nem úszott meg sérülések nélkül.

Ahogy a kiutat keresem, eszembe jut az, amit mindig csinált, ha nem volt semmi motivációm a rajzoláshoz: mindig elvitt valahova.

A kép a fáról, mely nem volt messze a régi iskolától, ahová jártunk, láthatóvá válik lelki szemeim előtt, és elgondolkoztat, hogy vajon hogyan is nézhet ki most.

Ez az!

Egy gyors mozdulattal helyezem az ecsetet a vízzel megtöltött üvegbe, hogy a festék ne száradjon bele. Azután összepakolom minden dolgomat, hirtelen mozdulataimmal elérve, hogy egy kicsit változtasson a pozícióján, ahogy - fejét oldalra fordítva, tekintete intenzív lesz rajtam, - követi minden mozdulatomat.

- Mit csinálsz? - kérdezi, a hangja mély, és rekedt, mivel ma még egy szót sem szólt.

- Elviszlek valahova. - válaszolok kivéve az ecsetet a kezéből, majd azt is az üvegbe teszem, hiába nem látott még egy csepp festéket sem.

- Nincs kedvem igazán akárhova is menni. - mondja, melyre megtorpanok, ahogy figyelembe veszem a fájdalmat a hangjában, és a kimerültséget a szemeiben.

- Tudom. - bólintok. - De ez tetszeni fog! - jegyzem meg egyszerűen, átadva neki kabátját, melyet közben idehoztam az előszobából. Kezembe veszem az állványon lévő, a vászonnak támasztott vázlatfüzetemet, a mellé elhelyezett ceruzával együtt, és a kezébe adom nem törődve a zavarodott tekintettel, melyet ad nekem.

- Szükséged lesz rá ott, ahova viszlek. - mondom végül; és ezzel még nem is adtam neki bármi konkrét ötletet az úti célunkkal kapcsolatban. - Gyerünk! - lelkendezem felkapva a kulcsokat a konyhaasztalról, ahova azokat dobtam miután hazajöttem a művészellátóból ma reggel. Megvárom amíg Harry felveszi a cipőjét majd kabátját, csak azután nyitom ki a bejárati ajtót, be is csukva magunk után ahogy kilépünk a teraszomra. Harry még mindig nem tudja mi folyik körülötte, a zavarodottság, és az apró grimasz az arcán megmosolyogtat miközben kulcsra zárom a nyílászárót. Egy szót sem szól ahogy követ engem a kocsihoz, teljes némaságba burkolózva ül be a kocsiba, majd csatolja be a biztonsági övét egyből azután.

- Nem fogod elmondani hova megyünk, igazam van? - kérdezi ismét, rám nézve egy pillanat erejéig, hogy utána tovább figyelhesse a házak és fák homályát, ahogy elhaladunk mellettük.

- Hosszú út lesz. - csak ennyit mondok a vállaimat megvonva, elmondani neki hová tartunk nem áll szándékomban. Bevallom, előre is félek a viselkedésétől, ha arra gondolok keresztül kell vezetnem a megszegett ígéretek, és a jelentéktelen helyszínek városán. Tudom, hogy csak úgy mint Zayn, ő sem járt már ott mióta elhagyta azt, mely ha figyelembe vesszük az állapotát amikor ott élt, mostmár teljesen érthető. Rengeteg traumát ott élt át, ez a megállapítás kíváncsivá tesz azzal kapcsolatban, hogy vajon meglátogatta-e már a régi, tényleges szülővárosát, miután azt mondta oda fog költözni. Megakarom kérdezni, csak hogy kitöltsem a nehéz némaságot körülöttünk, de nem vagyok rá képes, amiért ez számára egy nagyon személyes, és érzékeny téma, hisz ott élt az édesanyjával, a nővérével és az apjával. A gyerekkora mind helyek váltogatásával, kétségbeesett reményekkel, kimondatlan szavakkal volt tele, mely rengeteg fájdalmat hagyott maga után, hogy ő törődhessen vele miután elvesztette az édesanyját, vele együtt pedig a család igazi, tiszta, szép jelentését.

- Mi jár a fejedben? - kérdezi megmosolyogtatva szavaival, mivel ezt a kérdést inkább nekem kéne feltennem.

- Hm? - fordítom felé a fejem egy kicsit. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy megbizonyosodjak arról, vajon engem néz-e. Vajon végig engem nézett, míg azokra a dolgokra gondoltam? Remélem nem, mivel egy grimasz nagyon könnyen megjelenhetett az arcomon a gondolatok hangulata miatt.

- Gondolkodsz valamin. - jegyzi meg, elérve, hogy bólintsak egyet.

- Hát még te. - mondom, melyre felsóhajt majd ő is biccent egyet. - A tegnapról? - kérdezem, melyre enyhén oldalra billenti a fejét, de nem néz rám. Így ül tovább, talán egy perc is eltelik a válasza nélkül, mely nem zavar. Hagyom, hogy összeszedje a gondolatait.

- Mindenről. - mondja végül, kiegyenesedve. - Tényleg mindent tönkreteszek magam körül? - kérdez engem, de hangja halk, sokkal inkább motyogásnak hangzik, mely nyilvánvalóvá teszi a számomra, hogy ezt inkább magától kérdezte meg. Amikor realizálja, hogy ezt valóban hangosan megkérdezte szemei elkerekednek, de gyorsan elrejti azzal, mintha a szemébe ment volna valami, kezeivel felnyúl, hogy megdörzsölje azokat.

Erősen gondolkodok a megjegyzésen, amivel meggyőzhetném őt az ellenkezőjéről, de mégse legyen egyértelmű, hogy hallottam amit kérdezett.

- Nagyszerű volt nézni, ahogy Kiáhval bántál. - mondom, elérve hogy egy hatalmas mosoly terüljön szét az arcán a név megemlítésére. - Jól bánsz a gyerekekkel, remélem tudod. - nézek egy pillanatra rá, majd újra az útra mely előttünk van. A szemem sarkából látom, hogy válaszként egyszerűen megvonja a vállait.

- Nincs semmijük, amivel ítélkezhetnének felettem? Azt hiszem. - kezd bele. - Olyan tiszták, olyan ártatlanok, hogy nem tudják min mész keresztül, de valahogy még is tudják, de nem úgy ahogyan mások azt gondolják. - mondja elérve, hogy figyelmesen hallgassam amit mond, megadva neki a kellő figyelmet, ugyanakkor ügyelve arra nehogy beleolvadjak az ülésbe. - Figyelnek, és érzik ahogyan te érzel, és egy egyszerű tekintettel, melyről nem tudnak képesek szerethetőnek, és értékeltnek éreztetni a jelenléted. - mondja, és én csak nézem őt, alig akarom elhinni, hogy ilyet ő mondott a gyerekekről. - Tudod te is így néztél rám. - jegyzi meg, kiengedve egy kuncogást is szavaival együtt.

- Mi? Mint egy gyerek? - nevetek fel egy kicsit, de emlékezve arra amit mondott úgy van értelme.

- Nem ítélkeztél felettem, hanem te egyből mélyebbre láttál mint a problémáim, anélkül, hogy tudtad volna. - mondja, melyre beharapom az alsó ajkamat. Nem is tudtam, hogy így gondolt rá, szimplán mert soha nem mondta nekem.

- Hát, így mostmár van értelme. - bólintok. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. - mondom, mire ő is bólint egyet. - És még azt gondoltad tönkreteszel mindent. - rázom meg a fejem. - Mindenki életét szebbé teszed, csupán azzal, hogy benne vagy. - kezéért nyúlok, hogy megfogva finoman megszorítsam azt.

Ez igaz. Csak mert nem beszél sokat, attól még hallja amit mondanak neki, megfigyeli a személyt aki beszél hozzá, mert képes olyanokat mondani, mint amit az előbb mondott. Figyelemmel követi mindazt amit mondasz, mintha minden egyes szót mely elhagyja a szádat azonnal memorizálná, hogy egy jó pillanatban felhozza őket ha szükség van rá. Értékeli a kis dolgokat az életben, benned, mert ő annyi nagy jelentéssel rendelkezőt elvesztett már. Ez ő. A látszat mögött egy kedves, szeretetteljes, végül is egy nagyszerű ember kit érdekel a jelenléted annyira, hogy meghallgasson és tiszteljen.

- Bárcsak ne vezetnél most. - lélegzi, ezzel irányába fordítva a fejemet anélkül, hogy hozzám érne. Nem igazán értem, mire gondol ezzel, így csak figyelem, és arra várok, hogy egy okot adjon a megjegyzésére. Elmosolyodik, ahogy lenéz az ajkaimra, ezzel mostmár nyilvánvalóvá téve mit értett alatta. - Az ajkaid most nagyon édesnek látszanak. - suttogja, ezzel arra késztetve, hogy még erősebben szorítsam a kormányt, elérve, hogy elgondolkodjak azon, félreálljak-vagy se. Kezét az enyémre teszi, majd finoman megrántja, ezzel bebizonyítva, hogy hallotta a gondolataimat ahogy rávesz, hogy félreálljak az út szélén, helyettem is behúzva a kéziféket. Miután elengedi a kezem, én hátradőlök az ülésben, arra várva, hogy cselekedjen, mert nem vagyok benne biztos, hogy tényleg azt akarja, amire céloz. Nem mond semmit, ahogy közelebb hajolva hozzám, bőröm libabőrbe fut ahogy hideg kezét az arcomra simítja, hüvelyujjával megcirógatva ahogy ajka együtt kezd el mozogni az enyémmel, és minden egyes másodperccel, ami eltelik miközben csókolózunk, egymás nevét hagyva ajkainkon, az egész olyan igazinak, olyan jónak érződik, hogy minden egyes másodperc a szívemet egyre közelebb löki a teljes megsemmisüléshez, elérve hogy majd felrobbanjon a mellkasomban, ahogy elmélyíti a csókot a nyelvével, melyet egy finom mozdulattal a számba csúsztat, édes dohány és vanília illata többre vezérel engem. Kezemet a nyakára helyezem, közelebb húzva magamhoz, hogy jobban érezhessem az ízét, saját fejemet elszédítve ezzel az apró mozdulattal.

Ahogy egy kocsi elhalad mellettünk, Harry elszakad tőlem, megnyalva ajkait hajába túr, ezzel elérve, hogy többért szomjazzak.

- Miért hagytad abba? - kérdezem levegő után kapkodva, hiába tudom pontosan miért csinálta.

- Azt hittem viszel engem valahova. - jegyzi meg pimaszul, melyre szívem kihagy egy ütemet, de mégis csak bólintok.

- Egész nap tudnálak csókolni, az se érdekelne ha elfogy a levegőm, addig amíg érezhetem az édességet ami vele jár. - suttogom, nem igazán törődve a szavaim következményeivel, mert amit elakarok vele érni, azt meg is kapom a következő pillanatban, amikor ismét közel hajol, de ezúttal csak egy apró puszit hagy az ajkaimon, mielőtt rendezi pozícióját, nyilvánvalóvá téve, hogy egyenlőre ennyi volt.

- Kapcsold be az öved! - utasítom, miközben feloldom a kéziféket, megjegyzésemre felnevet. Ismét rákanyarodom az útra, hogy vezessek tovább, mosolyom levakarhatatlan az arcomról.

- Még mindig nem fogod elmondani hova megyünk, ugye? - akaratoskodik tovább, de persze a mosoly az ő arcán is megjelenik.

***

Tekintetemet automatikusan Harryre vezetem, amikor elhaladunk a jól ismert Holmes Chapel tábla mellett, mely ártatlan jelleggel adja tudtunkra, megérkeztünk. Találhattam volna más utat, elkerülve a városnak azon részét ahol tinédzserként folyton folyvást együtt voltunk, azonban csak ezt ismerem, így ezt láttam helyesnek. Az iskola, ahol tanultunk nincs messze a község bejáratától, így valamennyire könnyít rajtam, viszont Harry arca falfehérré válik, ahogyan egyre beljebb haladunk a városban, ezzel pedig egyre mélyebbre ássuk magunkat az emlékek között.

- Nem hiszem el, hogy elhoztál ide. - mondja, és a hangszínétől a tenyereim égni kezdenek a kormánykeréken, szavai rossz előítélettel töltenek el, félek attól, ami ezután következhet.

- Nem pontosan ide jöttünk. - próbálok magyarázkodni. - Csak áthaladunk rajta, ne haragudj!

- Nem, ez ... minden rendben, azt hiszem. - mondja bizonytalanul, szemöldökeit ráncolva, aztán fejét megrázva. - Csak nem voltam itt egyszer sem, mióta elmentem. - közli velem idegessége okát, hangja halk és meggyötört, mintha valami elakarna nyomni magában. - Bátor dolog tőled. - bólint, engem kevésbé idegessé téve szavaival.

- Néha egyszer eljövök ide. - vonom meg a vállam, egy döbbent tekintetet kicsalva belőle. - A szüleim még mindig itt élnek.

- Komolyan? Ugyanabban a házban? - kérdezi őszinte kíváncsisággal a hangjában, mellyel hirtelen nem tudok mit kezdeni.

- Imádnak itt élni. - felelek. - Végül is itt telepedtek le, miután összeházasodtak. - vonom meg a vállam, és hirtelen úgy érzem kezd sok lenni a téma.

- Érthető. - jegyzi meg, aztán újra az ablakon néz kifelé. Ahogy elhaladunk az iskola mellett, sajnos kénytelen vagyok lelassítani ahogy a gyerekek felváltva rohangálnak át az úton ahogy az iskolába tartanak. - Az iskolánk. - suttogja, és úgy nézi az épületet, mintha lángokban állna. Hatalmas kő esik le a szívemről, amikor a lámpa időben vált, így időt sem ad Harrynek, hogy elmerüljön a gondolatokban, jobban mint kellene.

- Olyan fura ez az egész. - szólal meg hirtelen, és fintorog, miközben ezt mondja. - Azt hittem ugyanúgy néz majd ki, de mégis annyira más.

- Igen, sokat változott. - értek vele egyet, melyre ismét csak bólint.

- Könnyű volt itt élni, miután elmentem? - kérdezi a semmiből, meglepve engem. Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megkérdezte.

- Manchesterbe költöztem Niallel nem sokkal az érettségi után, szóval. - vonom meg a vállam, mert nem igazán van emlékem az itt élésről nélküle, meg amúgy sem akarok róla beszélni, mert már nem számít.

- Oké. - csak ennyit mond. - Tudsz valamit Liamről, amúgy? - a hirtelen jött érdeklődése ismét meglep, és azt kívánom bár tudnék szolgálni neki bármilyen információval barátjával kapcsolatban.

- Nem, ötletem sincs hol lehet. - csóválom meg a fejem. - Idősebb volt, mint mi nem? - teszem fel a kérdést, melyre ismét csak bólint, de nem szólal meg. - Te? - kérdezek vissza, hátha ő tud valamit Liamről, de megrázza a fejét.

- Nem, azért kérdeztem. - jegyzi meg egyszerűen, mindenfajta hangnem nélkül, én pedig lassan bólintok egyet, és egy kicsit félek a hirtelen jött hangulatváltozása miatt. Végül is érthető.

Ahogy elhagyjuk a várost, mindkettőn válla ellazul, ahogy kiengedjük az eddig benntartott nagy sóhajt, annak érdekében, hogy mindketten megnyugodjunk. Tudtam merre tartok, mivel minden évszakban egyszer eljöttem ide a feldolgozási folyamatom részeként, miután Harry szakított velem. Szeretném volna most, ha lerajzolja a fát, és nekem pedig lehetőségem nyílik megmutatni neki a fejlődésemet a fák lerajzolását illetően. Szerettem volna egy jó emléket visszahozni ezzel a hellyel kapcsolatban a számára, amiért a naplójában azt írta ekkor érezte igazán szabadnak magát, ekkor ismerte be magának, hogy szeret engem. Azt írta, örökké kedves lesz a számára ez az emlék.

Ahogy leparkolok a semmi közepén, percekre a fától, Harry tekintete intenzívvé válik rajtam, de mikor felé pillantok, ő elnéz.

- Nem hiszlek el. - motyogja, kifelé nézve az ablakon. Az idegesség ismét úrrá lesz rajtam, amiért nem látom az arcát, így nem is tudom megítélni hogyan érez most. Vajon mérges, haragszik rám? Szomorú? Vajon csalódást okoztam neki ezzel a tettemmel?

- Szeretnék neked mutatni valami, gyere velem? - amilyen határozott kijelentésnek indul, úgy végződik kérdésként a mondat, mely elhagyja a számat. Csak résnyire nyitom ki a kocsiajtót, miközben arra várok, hogy megmozduljon. Fejét felém fordítja, szemeibe könnyek gyűlnek, melyek le is folynak az arcán miután pislog egyet, majd kiszáll a kocsiból, továbbra sem szólva egy szót sem. Én is így teszek, majd átsétálok arra az oldalra, ahol ő áll, kezét a kezembe véve a ponthoz kezdem el húzni őt, ahol annyi éve együtt ültünk, ahol először csókolt meg úgy, hogy én is akartam. Ahogy meglátja a fát megtorpan, mire én is így teszek hisz ujjaink közben összefonódtak, keze erősen szorítja az enyémet. Közelebb lépek hozzá, megszűntetve a távolságot lábujjhegyre állok, hogy egy csókot nyomjak az arcára. - Minden rendben, csak mutatni szeretnék neked valamit. - ismétlem meg neki amit a kocsiban is mondtam, majd egyik karomat a dereka köré fonom ahogy sétálunk odafelé, majd leülünk pontosan ugyan oda, ahova akkor. - Itt. - veszem ki finoman a kezében tartott füzetet, majd kinyitva megmutatom neki a rajzot, amit együtt csináltunk. Szemei elkerekednek.

- Megtartottad. - suttogja, ujjait finoman végighúzva a vázlaton. - És rajzoltad tovább? - kérdezi, kezét a szájához kapja a monogrammom mellé vésett dátum láttán.

- Helyetted is, mindig. - teszem kezem felkarjára, fejemet a vállára hajtva figyelem, ahogyan tovább lapozgat a füzetben. - Mivel te tanítottad meg nekem azt, hogyan lássam meg a jó dolgokat még a legrosszabbakban is, szeretném, ha te is így tennél, és lerajzolnád nekem a fát. - suttogom, majd megcsókolom a ruhával borított vállát.

- Feladjam az árnyalatokat, és használjak színeket? - kérdezi fejét oldalra fordítva rám nézve, melyre elmosolyodom és közelebb bújok hozzá.

- Feltétlenül. - felelek, majd olyan erősen csókolom meg az arcát, mint még azelőtt soha.

Nézve, ahogy valami megváltozik benne az ittlétünk alatt, egészen biztos vagyok abban, hogy célba értünk. Ugyan van még pár befedni való lyuk mindkettőn életében, ugyanakkor semmi sem tántorít vissza attól a megállapítástól, hogy Harryvel az oldalamon minden sikerülni fog. Úgy érzem magam, mint aki hazaért egy hosszú, gyötrelmes, fárasztó út után. És ha belegondolok, ez a kifejezés még illik is ide. Mert kezdetektől fogva Harry volt az én otthonom, akárhova mentem, őt kerestem. Ő volt minden, amit valaha akartam, és amire vágytam. És amikor az ember ismer egy olyan embert, mint amilyennek én látom Harryt, akkor pontosan rájön, az otthon nem mindig egy hely, sokkal inkább az a személy, akiért képes vagy feladni bármit az életben. Akit mindenkinél, és mindennél jobban, teljes és tiszta szívvel szeretsz.