Sziasztok!

Elég gyorsan ugyan, de elhoztam nektek a huszonhatodik fejezetet. Nagyon remélem nem fogok vele csalódást okozni.

Jó olvasást!

Egy hatalmas mosoly terül szét az arcomon, miközben Harryt figyelem, ahogy a kezében tartott kisbabának szenteli minden figyelmét. Mintha a csöppség mindössze a tekintetével összetörte volna a benne rejlő feszültséget, lerombolva a maga köré épített falat. Szemei ragyognak, sokkal zöldebbnek tűnnek, amikor felnéz ránk. Ajkait egy féloldalas mosolyra húzza, melynek következtében a gödröcske megjelenik arcának azon oldalán, amerre a görbület következtében a száját húzza.

- Nagyszerűen bánik vele. - jegyzi meg halkan Celina, közelebb hajolva hozzám. Rámosolygok, de csak egy pillanat erejéig, ugyanis képtelen vagyok levenni a szemeimet Harryről, ki óvatos mozdulatokkal ringatni kezdi a kislányt, egyik kezét megszabadítva mutatóujját felé nyújtva, melyre apró kezével rögtön ráfog. Egy teljesen ismeretlen érzés kerít hatalmába, és akaratlanul is eszembe Harry naplóbejegyzése, melyben az apjáról írt, és hogy ő maga mennyire nem felelne meg erre a szerepre. Mindketten csendbe burkolózva figyeljük őt. Pár másodperccel később Zayn jelenik meg a nappalit és a konyhát elválasztó folyósón, hol ránk, hol barátjára nézve próbálja eldönteni kihez csatlakozzon. Választása végül Harryre esik, melyre megkönnyebbülök, mert így esélyt ad nekem megbeszélni pár dolgot a mellettem ülő lánnyal.

- Hogyan találkoztatok? - töröm meg a csendet, melyre Celina elnéz Zaynről, és felém fordul. Kérdésemre felsóhajt, kezét elemelve állától, melynek eddig azt támasztotta, az asztalra simítja, majd hátradől.

- Egy étteremben dolgoztam Londonban, nem sokkal az érettségi után. - kezdi el mesélni, majd mikor rám pillant én bólintok, ő pedig folytatja. - A családom nehéz helyzetben volt akkoriban. - nagyot nyel, majd a körmét kezdi el piszkálni. Kezemet automatikusan vállára simítom, hogy könnyítsek rajta. - Tudod, a szüleim elég sokat ittak, nekem kellett gondoskodnom az kistestvéreimről. Így mikor Zayn besétált az ajtón, pontosan felismertem a tekintetében, a testtartásán a másnaposságot. Biztos voltam benne, hogy tőlem nem lehet idősebb, és hát megsajnáltam. - mély levegőt vesz, aztán felpillant rám. - Beszélgetni kezdtünk, és utána ő egyre többször látogatott meg munka után. Rengeteg időt töltöttünk együtt, és ő folyamatosan változni kezdett. - mondja. - De természetesen az én segítségem nem volt teljesen elég. Terápiára járt az én ajánlásommal, ahol a függőségén segítettek. - ismét felsóhajt, és érzem, hogy nehéz neki erről beszélni. Akaratlanul is arra az időre gondolok, amikor nekem is eszembe jutott a professzionális segítség Harrynek.

- Én nekem is megfordult a fejemben, hogy komolyabb segítség kéne neki. - vallom be őszintén, melyre a lány meglepetten felhúzza a szemöldökeit. - De mindig úgy nézett rám, mint aki pontosan tudta, hogy ezt gondolom.

- Nézd, valaki vagy rendezi a problémáit, vagy nem, de utána együtt kell élnie a döntésével. - mondja, ezzel engem erősen elgondolkodtatva. - De Harry más, Felicity. - közli velem, kijelentése váratlanul ér, így döbbent tekintettel figyelem őt, várva, hogy ezt kifejtse nekem. - Zayn sokat mesélt róla, és ahogy én látom őt, és ahogyan én gondolom, neki nem kell más, mint bizalom, és őszinte szeretet, melyet nem kapott meg.

- Én szerettem őt, teljes szívemből. - mondom halkan, ügyelve arra, hogy az említett személy nehogy meghallja. - De mégsem volt elég.

- Mert nem tudta, hogyan tegye jóvá, amit tett. Nem volt példa előtte, aki megmutatta volna neki, hogyan is kell valakivel megosztania az érzéseit.

- Sosem bánt velem rosszul. - csóválom meg a fejem. - Nagyon is jól csinálta, amit csinált. Éppen ezért nem értem, miért gondolta úgy, hogy helytelen az, hogy velem van.

- Túl sok dolog volt, amivel meg kellett birkózni, méghozzá egyedül. - mondja, és egészen meglepődöm, hogy ennyire tisztában van mindazzal, ami Harryt képezi. - Attól, hogy elhagyott, az nem azt jelentette, hogy nem szeret téged. Csupán időre volt szüksége, méghozzá jó sokra. Nem akart visszatartani téged a boldogságtól azzal, hogy megvárat téged míg ő megoldja a problémáit. - miközben ezt mondja, már teljesen közel hajol hozzám, ezzel kordában tartva a hangját, ügyelve, hogy csak én halljam amit mond. A gondolattól, hogy Harry valaha is egyedül érezte magát, a hideg végigfut a bőrömön.

- Hogy csinálod? - kérdezem tőle, melyre összeráncolja a homlokát, ezzel tudtomra adva, hogy nem érti a kérdésem okát. - Hogy tudsz ennyi mindent róla?

- Oh. - csak ennyit mond, miután megérti mire célzok, közben kialakít köztünk egy bizonyos távolságot. - Csak tapasztalat. - vonja meg a vállát. - Tudom milyen érzés feladni valamit valamiért. - válaszára képtelen vagyok akármit is mondani, így csak bólintok, majd újra Harryt és Zaynt kezdem el figyelni.

- Hidd el nekem, innen már csak felfelé megy az út. - jegyzi meg váratlanul. - Csak bízz benne, hogy képes változni. - bólint egyet, miközben feláll az asztaltól. Én is hasonlóan teszek, és bár legszívesebben megmondanám neki, hogy én mindig is hittem az én Harrymben, nem szólok egy szót sem ezzel kapcsolatban, helyette csak megköszönöm a jó tanácsot, mellyel ellátott engem. A nappalihoz érve ismét Harry kerül számomra a középpontba, és a beszélgetés eredményeként az agyam megállás nélkül pörög vele kapcsolatban, mást se látok, csak őt, ahogy óvatos mozdulatokkal ringatni kezdi a kislányt, egyik kezét megszabadítva mutatóujját felé nyújtva, melyre apró kezével rögtön ráfog. Egy teljesen ismeretlen érzés kerít hatalmába, és akaratlanul is eszembe jut a naplóbejegyzése, melyben az apjáról írt, és hogy ő maga mennyire nem felelne meg erre a szerepre. Hogy nagyon szeretne más lenni, vágyik arra, hogy a sajátjának más példát mutasson. Tudom, fél attól, hogy a problémái miatt képtelen lesz majd jó szülő lenni.

A kapcsolatunk alatt nagyon sokszor kívántam azt, hogy bárcsak úgy látta volna magát, ahogyan én láttam őt. Mindig alábecsülte önmagát, a rengeteg hibája miatt képtelen volt belátni azt, mennyire is csodálatos ember a látszat alatt. Az érzés most is ugyanaz, ugyanakkor sokkal erőteljesebb, frissebb, és olyan erővel bír, hogy újra képes felébreszteni a pillangókat a hasamban, melyeket halottnak hittem miután nem volt velem, hogy életben tartsa őket.

- Mennünk kéne. - lép elénk közben Zayn, ezzel elérve, hogy kizökkentsem magam a gondolataimból, látótávolságomat megnövelve. - A szüleim már biztosan aggódnak, hol vagyunk. - pillant barátnőjére, majd rám. Mindketten bólintunk, viszont csak a mellettem álló lány mozdul meg, én pedig karba tett kézzel figyelem, ahogy Harryhez lép, hogy átvegye tőle a kisbabát, ki közben pillanatok alatt elaludt a fiú karjaiban. A fiú arcán szomorúság jelenik meg, mintha sajnálná azt, hogy elkell engednie a csöppséget. Hiába kerül ki a szorításából, egy apró mosollyal az arcán még mindig őt figyeli, egészen addig amíg Zayn hozzá nem szól, ezzel magára vonva a figyelmét. Pár szót váltanak egymással, melyet nem hallok, de nincs is rá szükség, mert a következő pillanatban egy ölelésbe vonják a másikat, mely melegséggel és nyugalommal önti el a lelkem. Érzem, hogy valamit, amit rég elvesztettem, most visszakaptam. Zayn után Celina is átöleli, majd a kisbabától is elbúcsúzik, és bár a kislány szemei csukva vannak, ő mégis felemeli a kezét, hogy intsen neki egyet. Miután mind elköszöntek egymástól, hozzám fordulnak. Ekkor Harry tekintete egybefonódik az enyémmel, melyre a pillangók újra és újra, egyre többen kezdenek el verdesni a szárnyukkal, bőröm libabőrbe fut végig, mikor elmosolyodik.

- Jó volt látni, művészlélek. - mondja Zayn átölelve, egy halk kuncogást kiszedve belőlem míg viszonzom azt.

- Titeket is. - támasztom meg állam a vállán, kezemet fel-le járatva hátán. - Vigyázzatok magatokra hazafelé. - mondom neki miután elengedjük egymást, kijelentésemre elmosolyodik. Ezt követően arrébb áll, hogy barátnője is szabadon elköszönjön tőlem, és átveszi tőle a kisbabát. Elmosolyodom a tényen, mennyit járt kézről kézre a ma este, és én még csak részese se lehettem. De már valóban későre jár, és ha én egyszer a kezemben venném, soha el nem engedném, lefordítva több óráig képes lennék figyelni, és áradozni apró, és nyilvánvaló mozdulatairól.

Celina egészen meglep azzal, amikor váratlanul átölel engem, tekintve, hogy még csak ma találkoztunk, igazán nem is ismerjük egymást. De azt hiszem, ez csak ő. Végtelenül kedves, nincs egy rossz tulajdonsága sem.

- Örülök, hogy megismerhettelek. - mondja, szorosan fogva közre engem. - És ne feledd, mit mondtam! - ez az utolsó amit mond nekem, mielőtt ő is elszakad tőlem. Ezután kikísérem őket, egészen a kocsijukig, ahol Zayn még visszafordul.

- Még találkozunk. - bólint, melyre én is úgy teszek, majd összefogom a rajtam lévő kardigán a mellkasom előtt. Nincs annyira hideg, de a késői időre való tekintettel normális, hogy enyhén csípős a levegő.

- Bízom benne. - mondom neki, melyre elmosolyodik, majd belül a kocsiba. Pár másodperc után beindítja a motort, majd int egyet, és végül elhajt a ház elől. Eltart egy ideig, ahogy nézek utánuk, és próbálom felfogni mindazt, ami történt. Miután már egy perc is eltelik így döntök úgy, hogy ideje lenne bemenni. Nem akarom, hogy Harry egyedül legyen ezek után.

Belépve a házba egyből vele találom szembe magam, ahogy az előszoba falának dőlve vár rám. Miután leveszem a cipőmet mellé lépek, kezeimet két oldalt derekára helyezem, melyre ellöki magát a faltól, hogy egy szoros ölelésbe vonjon. Tenyeremmel derekáról hátára simítok, úgy szorítom magamhoz, arcomat mellkasába temetve beszívom édes illatát. Érzem, ahogy teste meg-megremeg, de ugyanakkor izmai nem feszültek.

- Hogy érzed magad? - kérdezem tőle, miután kicsit eltávolodunk a másiktól, azonban kezeinket továbbra is egymáson tartjuk. Kérdésemet követően élesen beszívja a levegőt, majd elnéz rólam egy pillanatra, aztán vissza.

- Jól vagyok. - mondja, és bár hangja elég meggyőzően hangzik, túl jól ismerem őt ahhoz, hogy ilyen könnyen higgyek neki. Nekem kezdett már elegem lenni mindabból, amit az elmúlt napokban rázúdítottak anélkül, hogy esélyt kapott volna arra, hogy levegőhöz jusson a balesete utáni felépülése érdekében. Túl szép, hogy igaz legyen az, hogy jól érzi magát.

- Harry. - mondom egyszerűen, fejemet enyhén oldalra biccentve, ezzel elérve, hogy újra felsóhajtson. - Nekem elmondhatod. - próbálom nyugtatni, és meggyőzni arról, hogy nincs egyedül, és én itt vagyok neki.

- Össze vagyok zavarodva, Felicity. - feleli pár másodperc elteltével, fogása szorosabb lesz rajtam, mintha ezzel arra kérne ne engedjem el.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezem tovább, az idegesség teljesen ellepi a testem, ahogy megfordul a fejemben a gondolat, hogy netán rosszat teszek azzal, ha faggatom. Lehet nem kéne, de azt se hagyhatom, hogy ő akarja maga megoldani a problémát. Pontosan tudom, hogy az jót nem jelenthet. Addig nyomná el magában a dolgot, ameddig már kontrollálhatatlanná válik, és a nyomása alatt annyira megtörik, hogy napokba telik, mire újra képes emberként működni.

Látszólag nem törődik sokat a kérdésem nyomásával, ugyanis csak egyszerűen egy fejcsóválással adja a tudtomra, hogy nem szeretne figyelmet fordítani rá. - Megígérsz nekem valamit? - kérdezi, és bár nem tudom, milyen ígéretre akar rávenni, mégis bólintok. - Ha elakarnék futni, megígéred, hogy nem engeded? - néz mélyen a szemembe, mellyel bebizonyítja a tényt, hogy erre komolyan megkér.

- Soha nem hagylak el!

- Ezt inkább nekem kéne megígérnem. - jegyzi meg, és kimerültségét érzékelve a hangjában valami összetörik bennem. - De sajnos nem tudom. - hangja elcsuklik, és ajkai megremegnek. Kezemet arcára simítom, hüvelyujjammal megcirógatva arcát. Egy halvány mosolyt követően lábujjhegyre állva megcsókolom a szája sarkát, és bár szeretném ténylegesen megcsókolni, még nem merem. Nem vagyok benne biztos, hogy jelentene valamit, mivel még az emlékezet még nem teljesen az igazi.

- Figyelj rám. - suttogom, összefogott kezeinket a mellkasára helyezem. - Ha menekülni akarsz, mostmár én is menekülni fogok veled együtt. - mondom határozottan bólintva. Mellkasa hevesen kezd el emelkedni, majd süllyedni, szívverése felerősödik, ahogy kitartóan figyeli az arcomat, mintha a megfelelő pillanatra várna. - Mostmár semmi sem választhat el tőled.

- Emlékszel, amikor azt mondtad a kórházban, hogy még várni szeretnél? - kérdezi, felváltva hol bal, hol pedig a jobb szemembe nézve.

- Igen? - felelem, bár kijelentésem sokkal inkább hangzik kérdésként bizonytalanságom, és zavarodottságom okán.

- A francba is a várakozással, én most azonnal megakarlak csókolni. - mondja, majd kezét nyakam oldalára helyezi, az állam és a tarkóm találkozásánál megállapodva azokkal veszi birtokba az ajkaimat először tétován, bizonytalanul, majd aztán egyszer szenvedélyesebben becézgeti ajkaimat, táncra hívva azt az övével. Valami ebben a csókban játszadozik a szívemmel, valami megérint benne, valami, ami hiányzott az életemből onnantól megkezdve, hogy ajka utoljára érintette az enyémet annyi évvel ezelőtt. Az arcom ugyanúgy lobban lángra apró érintésétől, ugyanazt az izgalmat érzem mint hat évvel ezelőtt, ahogy közelebb von a testéhez, ezzel elmélyítve a csókunkat. Szája elválik az enyémtől, de mindössze egy perc erejéig, hogy levegőhöz juthasson, azután újra az enyémre nyomja az övét, ezúttal mindkét kezével közrefogva arcomat. Ez a csók azonban nem tart sokáig, de éppen elég ahhoz, hogy elolvadjak az érintése alatt. Mikor elszakad tőlem a mellkasának döntöm a mellkasom.

- Még mindig olyan jó, mint amire emlékeztem. - suttogja, és szavai csak úgy keringenek a levegőben egészen addig, míg én időt adok magamnak, hogy realizáljam azt, ami elhagyta a száját.

- Nem. - csóválom meg a fejem. - Sokkal jobb. - jegyzem meg, majd felnézve rá a tarkójánál fogva ajkait egy újabb táncra invitálom, elérve, hogy belemosolyogjon a csókunkba.

Remélem elnyerte a tetszésedet ez a rész is!

Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot magad után, és esetleg írd meg nekem a véleményed, ha már itt vagy. Nagyra értékelném, és jól esne egy visszajelzés. Köszönöm.

További szép estét neked,
majd még jelentkezem. x