Sziasztok drágák!

Meg is érkeztem a huszonötödik fejezettel, melyben már felpörögnek a történések, és hatalmas előrelépésnek lehettek tanúi.

Nagyon sokat jelentene, ha leírnátok nekem a véleményetek. Jól esne néhány visszajelzés!

Az eddigi minden listára helyezést, csillagokat, hozzászólásokat, és mindent, amivel kimutattátok az eddigi támogatásotokat, NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖK.
Csodálatosak vagytok, és én hálás vagyok nektek azért, hogy itt vagytok. I love you all so much! <3

Remélem ez a rész sem fog csalódást okozni nektek.
Jó olvasást,
és
További szép napot nektek! x

Ahogy az a szó elhagyja a számat, Harry izmai a tenyeremnek feszülnek, és azt követően nem szól egy szót sem, még a levegővételeit sem hallom, és ez így akaratlanul is túlgondoltatja velem a helyzetet, úgy hiszem rosszat tettem azzal, hogy beismertem neki ahogyan érzek. Kezei hátamról a felkaromra siklanak, annál fogva tol el finoman magától, hogy enyhén kikerekedett szemekkel arcomat kezdje el pásztázni. Mikor tekintetünk találkozik, íriszeiből egyszerre vagyok képes kiolvasni a meglepődöttséget, ugyanakkor a bizonytalanságot is, mely nem tetszik. Szóra nyitja a száját, de azonnal be is csukja amikor mögöttünk megreccsen a padló, így Harry azonnal hátrasandít, majd rögvest kiegyenesedik, ahogy meglátja az illetőt, ki azóta is a házban tartózkodik, hogy hazaértünk.

- Mi a fasz? - jegyzi meg fogai közt epésen, kezei azzal egyidőben ökölbe szorulnak. Testtartásából látom, hogy Zayn jelenléte felzaklatta őt, így mielőtt még jobban árthatna magának, és esetleg a vele szemben tartózkodónak is, én is felállok a földről. Kettejük közé állok, Harryhez egy leheletnyivel közelebb, hogy vállait megragadva visszatartsam őt.

- Nyugodj meg, Harry. - nézek fel rá, de figyelmét képtelen vagyok elvonni Zaynről, mérges tekintetét továbbra is rajta tartva.

- Jó újra látni, Harry. - jegyzi meg higgadtan, melyre hátrafordulok egy pillanatra, ezalatt kezeimet mellkasára simítva. Bár több éve nem látták egymást, ő is pontosan tudja, hogyan kell kezelni az ingerült Harryt, mielőtt még felrobbanna. Harry szíve eszeveszett módjára dübörög, olyan erősen, hogy a tenyeremen érzem annak egyenlőtlen mozgását. Orrán élesen szívja be a levegőt, mellkasa minden egyes zihálással emelkedik és süllyed, így próbálja meg lenyugtatni magát.

- Mi a franc folyik itt? - kérdezi, csuklómat megragadva ellöki magáról a kezemet. Ha nem ismerném Harryt, akkor ez a cselekedetét most sértőnek találnám, de mivel tudom, hogy most elég sok inger érte, idő kell neki, hogy ezt mind felfogja és kezelni tudja. Idegesen a hajába túr, miközben oldalra lép, majd azután hátrébb. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de miután szavai elakadnak, résznyire elnyílt ajkakkal hol rám, hol Zaynre pillant.

- Tudom, hogy látni sem akarsz, de kérlek hallgass meg. - mondja végül feldúlt, és rég nem látott barátjának, ki alsó ajkát beszívva továbbra is levegő után kapkod. Szemeibe könnyek gyűlnek, arca kipirosodik. Hirtelen teljesen úgy érzem magam, mint akit visszarepítettek az időben. Ugyanaz az a fájdalmas, szenvedését kimutató tekintet lakozik zöld íriszeiben, mely darabokra töri a szívem, ahogy egy pillanatra rám néz, mintha válaszokat várna arra, mit keres itt Zayn.

- Miért tenném? - kérdezi Harry visszanézve őrá, és hangja rekedt a torkába felkúszott gombócnak köszönhetően, melyet egy nagy nyeléssel próbál lejjebb küzdeni. - Tönkretetted az életem, miért hallgassak rád? - kéri számon, és bár én tudom, hogy Zayn már régen nem az a személy aki volt, Harry ezzel ellentétben még mindig azt a rossz természetét látja benne, amit abból a szempontból, hogy rég találkoztak, meg is értek.

- Évek teltek el, Harry. - Zayn hangja még mindig nyugodt marad, miközben Harryhez beszél, és semmi jelét nem mutatja annak, hogy kellemetlenül, esetleg idegesnek érezné magát. - Ideje lenne elengedni, nem gondolod? - kérdezi tőle, miközben közelebb lépve hozzá egyik kezét megtámasztja a konyhaszigeten, másikat csípőre teszi. Ezt a megszólalását kicsit erősnek vélem, hisz amit tett, azt egy Harryhez hasonló, érzékenyebb idegrendszerű személy nem tudja soha elfelejteni, teljesen mindegy hány év telik el. Nem kérheti tőle, hogy csak úgy törölje ki a múltat. Kárpótolnia kell érte, megmutatni neki, hogy a jelenben más szerepet tölt be az életben, hogy barátja megbizonyosodhasson arról, hogy a jövő szép is lehet.

- Elengedni?! - néz mélyen Harry a szemeibe, homloka mély ráncokba fut, melyek szemöldöke ráncolásával jelennek meg. - Pontosan tudtad, hogy mennyire könnyelmű voltam, és ennél fogva minden szarba belevontál. - szembesíti a dolgokkal, melyre Zayn egy pillanatra lehunyja a szemeit. - Arról nem beszélve, hogy tudtad mennyit jelentett nekem Felicity, és mégis mindent megtettél, hogy eltaszítsd tőlem. - csak figyelem ahogy a szembesíti rég nem látott barátját, ki némán tűri minden egyes szavát. Barna íriszeiben az őszinte megbánás tükröződik, ahogy kitartóan figyeli az előtte állót, kinek zöldjei az övéivel ellentétben szikrákat szórnak. - És mindezt azért, mert többé nem voltam hajlandó részt venni a baromságaidban.

- Sajnálom. Őszintén sajnálom. - csak ennyit mond, melyre Harry idegesen felnevet, sokkal inkább horkant. Tudom, hogy neki ennyi még nem elég, hisz amit átélt az számára mind trauma, mellyel a mai napig megkell küzdenie. De barátját sem hibáztatom, hisz az utolsó beszélgetésünk során beismerte nekem, hogy hasonló sorsú gyerek volt, mint Harry, neki is nehezen teltek a tinédzser évei.

Zayn rám pillant, és nézésével mintha arra kérne hagyjam őket magukra. Én is jobbnak látom, így egy bólintást követve megfordulok, hogy kimenjek az udvarra. Egy kiss friss levegő jelenleg nagyon jól esne annak érdekében, hogy képes legyek tisztán gondolkodni az este hátralévő részében.

- Hova mész? - kérdezi Harry hirtelen, kezét kinyújtva felém előrelép. Lenézek az kézfejére, melyen a bütyköket fedő vékony bőrt a csonttal megegyező nagyságban lila véraláfutások borítják, néhol még sikerült fel is sértenie, az apró sebeket eltekintve, melyek már ugyan nem vérzenek, mégis alvadt vér borítja őket. Szinte könyörög, úgy néz rám, és tudom hogy azt szeretné, ha maradnék. De ezt nekik kell megbeszélni anélkül, hogy attól tartsanak valami olyat mondanak, ami nem rám tartozik.

- Visszajövök. - csak ennyit mondok neki, mert tisztában vagyok a félelmével afelé, hogy elmegyek, és talán vissza sem jövök. - Ha megbeszéltétek. - jegyzem meg kedvesen, majd meg se várva egyikük reakcióját sem, bólintok, aztán a bejárati ajtóhoz lépek, hogy otthagyom őket. Ezzel egyidőben megszólal a csengő is, melyre reakcióképpen hátrafordulok egy pillanatra, szembesülve a fiúk ez enyéméhez hasonló zavarodott tekinteteivel. Harry felém indul, de kitartom felé a kezem, ezzel visszatartva őt. Nem érti miért cselekszem így, de nem is ellenkezik, ami megkönnyíti a dolgok. Egy mély sóhajjal beszívom a levegőt, ezzel felkészülve az újabb menetre, ha esetleg Kevin jött vissza könyörögni, esetleg magyarázkodni. Ajkaimat összepréselve próbálom kontrollálni heves lélegzetvételeimet, miközben a kilincsért nyúlok, hogy kitárva a nyílászárót megtudjam ki tartózkodik a másik oldalon. Amikor az ajtó kinyílik, Celina aggódó tekintetével találkozom, szemeim elkerekednek a szégyentől, amiért róluk teljesen megfeledkeztem.

- Celina. - suttogom a nevét megbánóan, de ő szerencsére egy csepp indulat jelét sem mutatja, nem mérges. Sokkal inkább bizonytalanság, és aggodalom bújik meg íriszeiben, mely arról tanúskodik, hogy már egy ideje nem hallott felölnünk. Vállam fölött elnéz, és valószínüleg Zayn látványa az, mely egy megkönnyebbült mosolyt csal az arcára. Nem szólok egy szót sem, csak oldalra lépek, hogy ő kényelmesen betudjon jönni a házba. Miután becsukom utánuk az ajtót, Harryre nézek egy röpke pillanat erejéig, ki összezavarodott tekintettel figyeli a lányt, ki a kisbabával a kezében barátjához sétál, hogy először kezét az arcára simítsa, majd egy apró csókban részesítse. Zayn derekára helyezve egyik kezét vonja közelebb magához, hogy a másikkal Celina karjában tartott kisbaba arcát cirógassa meg. Ezután barátjára néz, kinek döbbentség kiül az arcára, vállai előreesnek. A lány elemeli tekintetét a babáról, hogy Harryre nézhessen, majd egy óvatos mozdulattal Zaynnek adja át, előre lépve bemutatkozik neki.

- Szia Harry, Celina vagyok. - nyújtja ki felé a kezét, mire ő rám néz, mintha tőlem kérne engedélyt arra, hogy elfogadhassa. Persze ezt nem nekem kell eldöntenem, de mégis bólintok egyet, melyet követően Harry elnéz rólam, először a kézre pillant, majd a lány szemeibe néz, csak ezután fogja meg a kezét. - Jó végre élőben is látni téged. - mondja neki kedvesen, és mellkasomat melegség önti el, ahogy a fiú arca kisimul, tartása sokkal lazább lesz. A lánynak sem a hangja, sem az arca nem rejt semmi előítéletet, így könnyű elérnie, hogy Harry megnyugodjon a jelenlétében. - Más is nagyon szívesen megismerne téged. - mondja, majd hátrafordul, hogy Zaynre nézzen, ki egy bólintást követve közvetlen Harry elé sétál, kezében a kisbabával. Szemei enyhén elkerekednek, úgy kapkodja tekintetét a kislány és előtte álló barátja között.

- Ő itt Kiah. - mondja, először a csöppégre pillantva, aztán Harryre, ki továbbra is döbbenten figyeli mi is zajlik előtte. - A kislányom. - közli, melyre a fiú szemöldökei felhúzódnak, homloka kisimult lesz, ajkai résznyire elnyílnak egymástól. Hirtelen szédülni kezd, de mielőtt még a földre esne, időben megtámaszkodik az egyik székben. Gyorsan mellé lépek, majd egyik kezemmel megfogom az övét, a másikat felkarja köre fonom, így segítem őt felülni rá. Arcomat a vállának döntöm, úgy nézek le rá, melyre ő felnéz rám, szemeiben könnyeket vélek felfedezni, ugyanakkor szájának szélei enyhén felfelé görbülnek egy apró mosoly érdekében. Fáradtnak, és megtörtnek tűnik, melynek látványától valami megszakad bennem, eltörik. Túl sok minden zúdult rá egyszerre, a múlt hirtelen ránehezedő emlékei, a jelen küzdelmei, és most az előtte álló barátja, ki saját kislányát tartja a kezében. Minden idegszálammal érzékelem a fiú összezavarodott érzelmeit, a kikívánkozó, szavait, melyeket azonban kimondani már nincs ereje. - Leápolom a sebeidet, rendben? - kérdezem tőle, miközben ujjaimmal finoman elsöpröm az arcába lógó tincseket. Szemeit lehunyja érintésem alatt, közben bólint egyet. Kezeimet megragadva húzom fel finoman a székről, majd derekát közrefogva a fürdőszoba felé kezdem el őt segíteni. A helyiségbe érve a kádhoz vezetem, majd miután leül annak szélére, a mosdó feletti szekrényhez sétálok, hogy az ott lévő kötszereket rejtő dobozt kivegyem onnan. A kagyló szélére teszem, majd kiveszem belőle a fertőtlenítőszert, párt sebtapaszt, és egy köteg gézt is a kezei miatt. Ezekkel a kezemben fordulok vissza Harryhez. Ő lábait jobban szétteszi, így kényelmes távolságból tudom majd ellátni a sebeit. Lehajtom a vécé fedelét, majd ráteszek a fertőtlenítőn kívül mindent.

- Vatta is kelleni fog. - mondom neki, melyre gyorsan bólint egyet. A kezeit kezdi el figyelni, tenyerét ki-be csukogatja, és közben grimaszol ahogy a sérült bőr megfeszül rajta. Miután megszerzem a pamacsokat, benedvesítek párat, majd először a szemöldökéhez emelem, majd a szájához. Ösztönösen fintorogni kezd, mintha felkészülne arra fájni fog. - Ez betadine. - közlöm vele, és lenézek rá. Ekkor azzal a megfejthetetlen tekintetével találom szembe magam, melyet ugyan nem utálok, de nem a kedvencem. Nem szeretem, mert ez azt jelenti, hogy bezárkózik előttem, és gondolkodik. Ha róla van szó, ez a két dolog jót nem jelenthet. - Nem fog csípni. - nyugtatom meg, majd a fertőtlenítés után a sebtapaszért nyúlok, hogy azokat az arcára, a megfelelő helyekre ragaszthassam. Közben egyik kezét felemeli, hogy a combom oldalára, aztán annak hátuljára. Nagyot nyelek, majd a sérült kezéért nyúlok, hogy azokkal is megtegyem a hasonló cselekményt. - Nagyon fáj? - kérdezem felpillantva rá.

- Túlélem. - motyogja, majd megvonja a vállait. Csak bólintok, majd a gézért nyúlok, hogy bekössem a kezét. - Sajnálom Felicity. - hangja halk, és őszinte megbánás rejlik benne. A kezére koncentrálok, miközben óvatos mozdulatokkal körbetekerem rajta a fehér anyagot, viszont látom, és érzem is, hogy az ő pillantása intenzív rajtam, melytől újfent a tüdőmben ragad a levegő. Nem szólok egy szót sem, még akkor sem, amikor a bőröm már felforrósodik tenyere alatt. Egy időre teljes némaságba burkolózunk, végül én töröm meg a csendet.

- Büszke vagyok rád. - mondom neki halkan, mert a fáradtság mert teljesen átvette a hangszálaim feltett az irányítást. Nem vagyok fizikailag annyira kimerült, viszont lelkileg már annál inkább, és emiatt úgy érzem megtudnék szűnni jelenleg. Leteszem a kezemben lévő maradék kötszert a többi mellé, majd Harry vállaira simítom tagjaimat.

- Miért is? - kérdezi meglepődötten, melyre a fülem mögé tűröm a hajam.

- Hogy ennyi év eltelt, és soha nem adtad fel. - ujjaimat összekulcsolom a nyakán, ő pedig a combjaimról a derekamra simítja kezeit, közelebb vonva magához, arra kényszerítve, hogy az ölébe üljek. Homlokomat a halántékának döntöm, és élvezem a pillanatot, hogy végre mind a ketten egyszerre lélegzünk, egyenletesen, és még a szívverésünk is egyaránt nyugodt. Beszívom az illatát, mélyen és igazán, miközben másra sem tudok gondolni, csak hogy ezt a pillanatot soha nem akarom elfelejteni.

- Sosem adtam fel, mert te velem voltál. - mondja, arcát elrejtve nyakhajlatomba. Egy mély sóhaj hagyja el az ajkait, a kiáramló levegő lágyan csiklandozza kulcscsontomat, elérve, hogy a hideg végig fusson a gerincem vonalán. - Mindig biztonságban éreztem magam, ha velem voltál. - miközben ezt mondja, újra kiegyenesedik, kezét arcomra simítva a szemeibe néz. - Hogyan is adhattam volna fel azzal a tudattal, hogy valahol ott vagy a nagyvilágban? [...] Bíztam abban, hogy egyszer újra találkozunk, és lesz esélyem megmagyarázni, amit tettem.

- Köszönöm. - mondom, és a nyakában lógó nyakláncért nyúlok, ujjaim közé fogom az ismerős medált.

- Ugyan mit? - ráncolja szemöldökeit, orrát is enyhén felhúzza.

- Hogy nem adtad fel miattam. - a medál kicsúszik a szorításomból, ide-oda billegve Harry mellkasa előtt.

- Felicity. - szólít a nevemen fülembe suttogva, melyre elvonom figyelmem a nyakláncról, oldalra fordítva a fejem a szemeibe nézek. - Én is szeretlek.