Sziasztok, jó reggelt!
Hogy vagytok? Minden rendben? Nagyon remélem, hogy igen!

Most kicsit korábban hoztam el nektek az újabb fejezetet, mely amiatt van, hogy már nem tudom visszafogni magam attól, hogy ne tegyem ki, miután már kész van.
Szóval itt is lenne a 24. Fejezet!

Remélem elnyeri a tetszéseteket, és nem okozok majd vele csalódást.
Jó olvasást,
és
Szép napot nektek! x

Elmosolyodik, majd ismét a társasága felé fordul, hogy mondjon neki valamit, ki bólint egyet, majd kiszáll a kocsiból, és átül a hátsó ülésre.

- Gyere, szállj be! - utasít Zayn, és hiába szeretném elutasítani, nem tudom. Valahogy haza kell jutnom, és akármennyire is szeretnék haragudni továbbra is a fiúra, nem tudok. Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta, és bár külsőre nem változott sokat, mégis van egy megérzésem, hogy emberileg sokat fejlődött.

Bátortalan, ugyanakkor szapora léptekkel sétálok át az anyósülés felöli oldalra, majd ülök is be azt követően a kocsiba. Először csak figyelem a rég nem látott ismerőst, aztán hátrafordulok, hogy megköszönjem a lánynak is, hogy nem hagytak ott az út szélén, a semmi közepén. Ám a tekintetem nem az övével találkozik, helyette egy kisbaba néz vissza rám hatalmas szemekkel, miközben a kezében tartott játékot harapdálja. Visszanézek Zaynre, ki büszkén elmosolyodik. - Jó újra látni a művésznőt! - üdvözöl, majd beindítja az autót. Újra a kisbabára nézek, aztán a lányra, ki kedvesen elmosolyodik, majd kinyújtja felém a kezét, melyet a biztonsági öv gátlása miatt nehezebben, de elfogadok.

- Celina vagyok. - mosolyog még mindig, melyet azonnal viszonzok. - Ő pedig itt Kiah. - cirógatja meg a kislány arcát a mutatóujjával, ki erre behunyva szemeit elmosolyodik, közben tovább rágcsálva a játékát.

- Gyönyörű. - áradozom, és csak figyelem tovább a csöppséget, próbálva elhinni, hogy amit látok az mind igaz. - Mennyi idős? - kérdezem Zaynre pillantva ezúttal, ki nem sokat gondolkodva azonnal rávágja a választ.

- Nyolc hónapos. - mondja, és hangja továbbra is büszkeséggel töltött, mely melegséggel önti el a mellkasom. Őszintén, nem gondoltam volna, hogy Zaynt így fogom viszont látni. Azzal a tudattal váltam el tőle, hogy ő talán rosszabb eset mint még Harry volt, és tessék.

- Hihetetlen. - jegyzem meg. - A tiéd? - kérdezem, mire Zayn arcán a boldogság őszinte jelei mutatkoznak meg. Bólint egyet, és mosolya levakarhatatlan lesz az arcán. - Semmi sem lehetetlen. - jegyzem meg a válaszát követően, és szemeim elkerekednek a realizációtól, hogy ezt hangosan is kimondtam. Látszólag vette a lapot, és megértette mire is céloztam a kijelentésemmel.

- Harryről tudsz valamit? - kérdezi meg, amire gondoltam, hogy ráfog kérdezni, én pedig hirtelen azt sem tudom, hol is kezdhetném a történetet.

- Visszajött. - felelek egyszerűen, és mostmár teljes testemmel előrefelé fordulok. - Mondhatni híres festő lett belőle. Gondoltad volna? - nézek rá.

- Hallottam róla. - bólint. - De egy ideje már nem. Minden rendben vele? - kérdezi, mire nagyot sóhajtok.

- Jól van, igen. - bólintok. - Azt hiszem. - teszem hozzá, mert nem teljesen vagyok benne biztos. Ha a Harry balesete előtti időszakban találkoztam volna Zaynnel mielőtt még minden visszakerült volna a régi körforgásba, akkor könnyen rávágtam volna, hogy nincs minden rendben. Akkor minden más volt, teljesen olyan volt mint annyi évvel ezelőtt, de talán mégse. Ugyanúgy küzdött valamivel, ez nyilvánvaló vol, és megállapítható a fáradt tekintetéből, amilyen állapotban volt. De a balesete óta, és mióta újra emlékszik rám, valami megváltozott. Ugyan a tartózkodó személyisége, és szűkszavúsága részben megmaradt, mégis nagy változásokon ment keresztül. Úgy néz ki jól van, és boldog, ugyanakkor ez a Harry még nagyon új, így nem merek elkiabálni semmit a hangulatát illetően. Mindig is ingadozott neki, így az is lehet ez csak ideiglenes. Viszont ha ennek az ellenkezője a helyzet, akkor ennek örülök és készen állok megismerni ezt az oldalát is. Régen sokkal könnyebb volt megítélni, ha nem érezte jól magát. A viselkedésében, a kinézetében, mindenben megmutatkozott. Sokkal ingerültebb volt, és alig akart beszélni a körülötte lévőkkel. Az órákon se figyelt nagyon, mintha egy másik világban lett volna. Ezt mások álmodozásnak neveznék, de én tudom, hogy az nem az volt. Ő egyszerűen a sok stressz okozta rémálmok miatt túl fáradt volt ahhoz, hogy bármi is lekösse őt a saját gondolatain kívül.

- Akkor jó. - néz rám egy gyors bólintás erejéig. - Ahogyan éltünk. - kezdene bele, de látszólag a számára is éppannyira nehéz erről beszélni, mint Harrynek. - Amiket csináltunk, azok után jó ezt hallani. - mondja, én pedig bólintok.

- És te hogy vagy? - kérdezem, melyre egy halvány mosolyra húzza az ajkait.

- Soha nem voltam jobban. - mondja, majd kezét elemelve a váltóról hátranyúl. - Tudod, én is megtaláltam az én őrangyalomat. - mondja, mire mindannyian halkan kuncogni kezdünk. Akaratlanul is könnyek szöknek a szemembe, és hatalmas súlyú kő esik le a szívemről. - Harry így emlegetett téged. - sóhajt fel. - Mindig.

- Ezt nem tudtam. - suttogom, és mostmár hagyom, hogy az örömkönnyek legördüljenek az arcomon.

- Boldog vagyok, hogy újra megtaláltátok egymást. - néz egy pillanatra rám, aztán az utat kezdi el figyelni tovább. - Te mindvégig a legjobbat hoztad ki belőle. - mondja, én pedig csak bólogatni tudok. Egy szó sem képes elhagyni a számat, miután olyan hihetetlennek tűnik az, hogy Zayn mondja ezeket. - Mit gondolsz, szóba állna még velem?

- Biztosan. - felelek egyből, mire elmosolyodik. Nagyon örülök, hogy ezt felhozta. Talán ha Harry látja, hogy egy anno hozzá hasonló hova jutott, könnyebb lesz elfogadni mindazt amit tett, és ami történt vele. Talán képes lesz továbblépni, és teljes életet élnie.

- Hol laksz most? - kérdezi Zayn. - Hova vigyelek?

- Manchester. - mondom, mire az arca meglepődöttséget kezd el tükrözni. - De nem kell elvinnetek egészen odáig, ha egy vonatállomáson kiteszel megoldom a haza utat.

- Ne butáskodj, szívesen elviszlek. - mondja határozottan, és hiába szeretnék ellenkezni, nem akarom, hogy makacsságommal kellemetlen helyzetbe hozzam magamat, és őt is. Tudom, milyen a természete, úgyse tudnám meggyőzni.

- Köszönöm. - csak ennyit mondok végül, melyre féloldalasan elmosolyodik, sokkal inkább vigyorodik, mely azt mutatja tisztában van azzal ezt a harcot megnyerte. - És ti honnan jöttetek, vagy hova mentek? - kérdezem, csak hogy megtörjem a közben kialakult csöndet. Úgy érzem most kifejezetten jól esik az, hogy van kivel önfeledten beszélgetnem, legyen az bármi.

- Épp ez lett volna a következő kérdésem, hogy mit kerestél Manchestertől körülbelül negyven percnyire. - nevet fel, aztán mutatóujjával végigszánt alsó ajkán. - Mi Londonból jövünk, és Bradfordba megyünk, a szüleimhez. - felel közben az előbb feltett kérdésemre, melyre válaszul csak bólintok. Örülök, hogy jó kapcsolatot tart fent a szüleivel. Akaratlanul is Des és Katherine jutnak az eszembe. Vajon tudják, hogy hol tart a fiúk, és hogy mi történt vele? Kétlem, de hiába is szeretnék erre válaszokat kapni, Harrytől úgyse mernék érdeklődni efelől. Legalább is még nem. - Na de te hogyan keveredtél ide?

- Egy baráti vacsora nem úgy alakult, ahogyan én azt terveztem. - mondom, és a számban keserű ízt kezdek el érezni, ahogyan arra gondolok, amik történtek. - Összekaptunk, és én egyszerűen kiszálltam a kocsiból.

- És ő csak úgy elhajtott? - néz rám ledöbbenten, mire én bólogatni kezdek. - Seggfej. - jegyzi meg, melyre az én szemeim elkerekednek, Celina pedig előrenyúl, hogy megcsapja a vállát. Zayn védekezésképp felhúzza a vállait, aztán elneveti magát. A visszapillantó tükrön keresztül a lányra pillant, majd tátogni kezd neki valamit, amit oldalról nem igazán tudok leolvasni a szájáról.
Közben elhaladunk a Manchester tábla mellett, melyre enyhén görcsbe ugrik a gyomrom, ugyanakkor boldognak is érzem magam, hogy nemsoká újra Harryvel lehetek, és az ő jelenléte majd kárpótol a rossz emlékekért, amiket ma szereztem. Egy része már így is feledésbe merült, most hogy Zayn társasága javított a hangulatomon. Közben az említett személy elkérte a címemet, melyet azonnal megadtam neki.

- És Holmes Chapellel mi a helyzet? - kérdezi, miután megáll az egyik piros lámpánál. Közben már beértünk a városba is, ahol szokás szerint hatalmas forgalmi dugó fogadott minket.

- A szüleim ott élnek még, szóval gyakran járok oda. - osztom meg vele a válaszomat, melyre csak hallgatagon bólint egyet. - És te mikor jártál ott utoljára?

- A ballagásunk óta egyszer sem. - csóválja a fejét. - Valahogy lezártnak tekintem az ottani életem, és visszamenni oda csak bezavarna a képbe. De annak örülök, hogy te pozitívan állsz a községhez. - mondja, kezét egy pillanatra a vállamra simítva. Csak azért elemeli onnan el, hogy váltani tudjon, de keze aztán a váltón is marad.

- Értem. - mondom, és tényleg így gondolom. Nekem is nagy megpróbáltatást jelent, akárhányszor beteszem a lábamat a városba, nem hogy még a szüleim házába, ahol minden jelentős, ugyanakkor felejteni való emlékemet átéltem. Vagyis amikor Harry elhagyott, mindet annak tituláltam, mert olyan könnyen ejtette ki a szavakat a száján, hogy biztos voltam abban soha nem látom többé. De persze a sorsnak más tervei voltak, és újra összehozott minket.

Ahogy Zayn bekanyarodik az utcába, ahol lakom, kikapcsolom a biztonsági övet, és előkészülök a kiszállásra. Ám ami a háztömb előtt fogad, az kicsit sem az, amire számítottam. Igazából nem is volt semmi elképzelésem a hazatérésemről, de azt nem gondoltam volna, hogy Kevin kocsija lesz az, amit elsőnek meglátok.

- Ezt nem hiszem el. - suttogom magam elé, és gyorsan kipattanok a kocsiból, hogy egyenesen a bejárathoz rohanjak. A levegő a torkomban ragad, amikor meglátom a résnyire nyitott bejárati ajtót. Nem sok gondolkodás után lépek be rajta, és mikor beszeretném csukni, akkor szembesülök csak azzal, hogy Zayn követett engem. Egy bizonytalan pillantás küldök felé, melyre gyorsan bólint egyet, mintha levette volna mi zajlik itt, és én mitől vagyok ennyire feszült. Szemeim kitágulnak a látványra, ami a nappaliban fogad. Kevin a földön fekszik, Harry a derekán ül és a mellkasánál fogva veszi rá erőszakosan arra, hogy tartsa a pozíciót. Szája és szemöldöke felszakadt, a sebből lassan szivárog a vér.

- Mi a fene folyik itt? - kérdezem hangosan, melyre Harry rám kapja a tekintetét, ezzel azonban kizökkentve magát a balhéból, így Kevin egy határozott mozdulattal felnyúl és állon üti vetélytársát, kinek erre egy fájdalmas nyögés szakad fel a mellkasából, nekem pedig egy meghökkent, rövid szikoly szökik ki az ajkaim közül. Harry hátraesik, de még mielőtt még földet érne kezével megtámaszkodik a padlón, hátával azonban enyhén eltolva a mögötte lévő kanapét. Kevin gyorsan pattan fel, majd lehajol, hogy Harryt felrántsa a földről a pólójánál fogva. A szóban forgó személy azonban elkapja a karjait, mielőtt még beteljesíthetné akaratát és annál fogva oldalra rántja, így Kevin mellé esik a padlóra, Harry pedig szabadon feltápászkodhat, majd kézfejével megtörli az ajkát, melyből mostmár sokkal erőteljesebben csorog a vér. Rám néz, és a tekintetében megjelenő csalódottság és szégyen következtében a gyomrom görcsbe rándul, a szívem fájdalmas dobbanásával egybevéve. Kevin közben ismét talpon áll, és készülne az újabb támadásra, ha nem üvöltenék rá, inkább rájuk.

- Elég! - a hangom határozott, ugyanakkor a torkomban lévő gombóc miatt elcsuklik. - Mégis mi ütött belétek? - kérdezem, melyre Harry enyhén felhúzza a szemöldökeit, de azzal egyidőben fel is szisszen a fájdalom miatt. Valószínűleg csak most veszi észre az ott is szerzett sebet, ugyanis meglepődötten nyúl oda az ujjaival, hogy megérintse a pontot. De nem csak ez érte váratlanul, hanem már a többes számom sem tetszett neki.

- Valaki nem bírja az elutasítást, az történt. - jegyzi meg Harry méreggel teli hanggal, továbbra is engem nézve, melyre Kevin ajkait összepréselve, állát a mellkasára hajtva a földet kezdi el nézni, mintha ezzel akarná visszafogni magát attól, hogy újra Harrynek essen.

- Tudod ez mind nem történt volna meg, ha te nem jöttél volna, és rontottad volna el mindenki életét! - sziszegi, mostmár Harryre nézve, kiről bár szavai úgy tűnhet leperegnek, de én tudom, hogy mélyen legbelül nagyon is fájtak neki. Harry nagyot nyel, és a válla felett a férfira pillant.

- Ez nem a te dolgod megítélni. - suttogom, de éppen elég hangos ahhoz, hogy minden benntartózkodó meghallja, ugyanis mind rám néznek. - Tűnj el innen! Menj, mielőtt hívom a rendőrséget! - kérem tőle határozottan, az ajtó felé mutatva. Kevin lesüti a szemeit, majd az ajtó felé lépdel, Harryt szándékosan meglökve vállával, ahogyan elsétál mellette. Az említett személyre nézek, előre lépek, és a mellkasára simítom a kezem, mielőtt még követném a váratlan vendéget a kijárat felé.

- Hibát követsz el. - kezd bele, ahogy átlépi a küszöböt. Nem szólok egy szót sem, csak figyelem őt némán, és arra várok, hogy esetleg majd magyarázkodni kezd, és visszavonja amit mondott, de miután ő továbbra is engem néz, tudom, hogy nem viccelt.

- Nem hiszem el, hogy van még merszed ezt mondani nekem. - közlöm vele elcsukló hangon, ajkaim megremegnek ahogy a könnyek lefolynak az arcomon. - Viszlát Kevin! - azt már nem várom meg, hogy erre mondjon akármit is, egy határozott mozdulattal csukom rá az ajtót. Ahogy ezt megteszem, egy mély levegőt veszek, miközben szemeimet lehunyom. Megfordulok, majd hátamat a nyílászárónak döntve lecsúszok a földre, és kiengedem mindazt, amit a mai nap elnyomtam magamban. Másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy ennek a napnak legyen már vége. Kezeimbe temetve arcomat zokogok tovább, amikor is egy kéz megragadja a csuklómat, és arra kényszerít, hogy elvegyem őket onnan. Harry guggol előttem, sajnálkozva nézve rám, bőszen tanulmányozva arcom minden szegletét. Egy halvány mosolyra húzza az ajkait, miközben előre nyúl, hogy könnyeimet letörölje az arcomról. Én is felnyúlok, hogy óvatosan közrefogjam az állát.

- Annyira sajnálom. - mondom, és bár szeretném leplezni meggyötörtségemet, nem megy. Harry megcsóválja a fejét.

- Nem. - ingatja fejét tovább, miközben karjait derekam köre fonva megemel a földről. Lenéz rám, kezeivel szorosan fogva magához, én pedig enyéimmel felkarjába kapaszkodva próbálom talpon tartani magam. - Ez nem a te hibád. - nyugtat tovább úgy, hogy arcát az arcomhoz érinti, majd egy csókot nyom az említett területre. Érzem, hogy a sírás nem szándékozik abbahagyódni, így átölelem a nyakát, mielőtt még újra zokogni kezdenék.

- Hallgatnom kellett volna rád. - motyogom a vállába, melyre szorítása megfeszül rajtam. Továbbra is makacson tagadja, és bár szeretnék hinni neki, nem tudok. Én mondtam olyan dolgokat Kevinnek, amik ennyire felidegesítették, hogy Harryhez jöjjön, és a saját házunkban ártson neki.

- Tudod, az eszem szerint én is ezt tettem volna vele, ha ő mellette döntesz. - mondja, mely nem segít sokat a helyzeten, mert gyakorlatilag most adott igazat Kevin elfogadhatatlan viselkedésére. - De a szívem pontosan tudta volna, mennyit jelentett volna neked. - sóhajt. - Ha ártottam volna neki, azzal neked is ártok. És azzal mire megyek? - kérdezi, de pontosan tisztában vagyok azzal, hogy tudja a választ. A szívem hatalmasat dobban az előbb elhangzott szavait követően, és hirtelen ugyanúgy érzem verni a ketyegőmet, mint annyi évvel ezelőtt.

- Harry? - szólítom meg, melyre csak hümmög egyet, de nem bontakozik ki az ölelésből, hogy rám nézzen, ahogyan szokott, hanem tovább szorít magához. - Szeretlek. - mondom neki, és magam is meglepődök, hogy nem érzem kellemetlenül magam, amiért beismertem neki. Mert ez az igazság. Szeretem őt, és nem akarom elveszíteni.