Sziasztok!
Hát őszintén nem tudom mi ütött belém, hogy ennyi fejezetet vagyok képes legyártani mostanában. Pár napja még amiatt aggódtam, hogy ihlethiányom van, és megint egy kisebb writer's block-on kell keresztül menjek, aztán valami csoda folytán ez megváltozott, és ez már zsinorban a harmadik rész, amit megírtam.

Igyekszem lassabb, és részletesebb befejezést írni ennek a könyvnek, és szerencsére rengeteg ötletem van, így úgy érzem nem lesz probléma.

Ha elolvastad ezt a fejezetet, kérlek hagyj nyomot magad után!
Legyen az egy csillag, vagy egy hozzászólás. Sokat jelentene nekem!

Remélem elnyeri majd ez a fejezet is a tetszéseteket, és nem fogok vele csalódást okozni!

Jó olvasást,
és
Szép estét nektek! x

Felicity Morgan

A kezem remeg, ahogy óvatos mozdulatokkal végighúzom a szemceruzát alsó szempilláim vonalán, Harry elmélyült tekintete alatt.

- Nem gondolod, hogy túlzásba viszed? - kérdezi, továbbra is engem figyelve a tükrön keresztül. Elemelem a ceruzát a szememtől, miközben felveszem vele a szemkontaktust. - Elvégre lekoptatod, minek ez a sok macera a sminkkel? - kérdésétől szemeim egy pillanatra kikerekednek, de igyekszem nem sok figyelmet fordítani megjegyzésére. - De tudod mit? - próbálja tovább felvonni figyelmemet magára, mire egy apró sóhaj közben lehunyom a szemeim, de egy mosoly így is birtokba készül venni ajkaimat. Megfordulok, hogy úgy nézhessek fel rá. - Igazad van. - mondja bólintva, mire meglepődötten felvonom a szemöldökeimet. - Had lássa, mit veszít. - húzza ki magát, és egy kuncogás mostmár feltöri magát a mellkasomból.

- Harry. - szólok rá azért felcsóválva, mire elmosolyodik, de nem eléggé, hogy az elérje a szemeit, de éppen annyira, hogy a gödröcskék megjelenjenek. Egy meggondolatlan mozdulattal állok lábujjhegyre, hogy megcsókolhassam azokat. Cselekedetemet követően szemei elkerekednek, és zavarodottság fut át az arcán.

- Ezt miért kaptam? - kérdezi, féloldalas mosolya zavarba jöttségéről árulkodik. Megvonom a vállam, majd visszafordulva még utoljára rámosolygok a tükrön keresztül, mielőtt folytatnám a sminkem. Keze épphogy a derekamra siklik, amikor megszólal a csengő, megtöltve a házat. Harry kienged egy mély sóhajt, majd megforgatja a szemeit. - Csináld csak nyugodtan, én majd kinyitom. - közli, mire én bólintok, és figyelem, ahogyan kisétál a fürdőből.

- Harry! - kiáltok utána, mire megtorpan és visszahátrál. Rám néz, szemöldökeit minimálisan felhúzva, állát megemelve egy picit. - Ésszel. - suttogom, mire megforgatja a szemeit, és szó nélkül ott hagy. Fejcsóválva, egy mosollyal az arcomon nézek ismét magamra, hogy befejezzem a sminkemet. Olyan jó őt így látni. Teljesen más, mint annyi évvel ezelőtt, vagy mint pár hónapja. Sokkal nyugodtabb, minden mozdulata megfontoltabb, és figyel mindarra ami körülötte zajlik. Nincs már meg a fal, amit maga köré épített, mely mögé elrejtette az érzelmeit, ezzel megóvva azokat másoktól, köztük tőlem is. Ismertem őt, de sosem engedett be igazán. Sosem beszélt sokat, inkább tekintettel, testbeszéddel kommunikált, melyeket időbe telt ugyan, de megkellett tanulnom ahhoz, hogy kezelni tudjam. Nem akarta magát mutatni, mert nem volt sosem jóban magával. Helyette azt mutatta, amit az emberek látni akartak. Ez volt ő, ugyanakkor mégsem. Mert ami igazán a látszat mögött volt, azt senki se ismerhette igazán. Akármennyire szeretném azt mondani, hogy én igen, ez nem így van. Mert ha tudtam volna, akkor tudtam volna minél fogva tartsam őt vissza attól, hogy elmenjen. De nem volt semmi, amibe kapaszkodhattam volna, azt viszont tudtam, hogy változásra van szüksége. Így hát hagytam elmenni, még ha az fájt is, és nem akartam. De most minden sokkal könnyebb, sokkal megosztóbb, nyitottabb. Hajlandó kommunikálni, még viccelődni is. Egy embernek nem könnyű olyannal szót értenie, akit nem érdekel semmi sem. Harry lehet ilyennek tűnhet egy külső szemlélő számára, de aki igazán ismeri őt, tudja, hogy ez nem így van. Az igazság az vele kapcsolatban, hogy csak akkor szólal meg, ha a mondandójának van célja, és ha tényleg van értelme megszólalnia. Még ha nem is beszél, akkor is tudod, hogy meghallgat, és törődik.

- Harry? - hallom meg Kevin hangját, mely azonnal kizökkent a gondolataimból, és a nyugalom helyét, melyet eddig éreztem a mellkasomban átveszi az idegesség, és a fogaskerekek gyártani kezdik a szövegeket, melyeket majd mondani fogok neki. Gyorsan elpakolom a dolgaimat, majd még utoljára leellenőrzöm a kinézetemet. Mélyen beszívom a levegőt, és egészen addig benntartom, amíg az előszobába nem sétálva megpillantom Kevint. Épp a kezét nyújtja ki Harry felé, ki a mellkasa előtt összefont karokkal figyeli az előtte álló férfit, alakja sokkal magasabbnak tűnik mint szokott. Ahogy közelebb sétálok hozzájuk, mindketten engem kezdenek el figyelni, és köztük ingatva a tekintetem frusztrálni kezd a látvány, hogy mindkettejük ugyanazzal a tekintettel vizslat engem. Mintha Kevin pontosan tudná, Harry miért van itt, a házamban, és Harry pedig nem bízik abban, hogy ma este hazajövök hozzá. Nem, rosszul ítéltem meg. A két tekintet más. Kevin zavarodott, kész arra, hogy harcoljon értem. Harry pedig fél, fél mert pontosan tudja kész lesz elengedni, ha szükség van rá.

- Felicity. - szólal meg Kevin, tekintetét végigfuttatva rajtam, melyre Harry állkapcsa megfeszül, kezei ökölbe szorulnak. - Gyönyörű vagy. - jegyzi meg, mely más szituációban még jól is esne, de nem Harry előtt, ki úgy néz a férfira, mint egy oroszlán a következő áldozatára.

- Köszönöm. - szólalok meg végül, miközben lehajtom a fejem. Egyikkőjükre se merek nézni, miközben felemelem a székre terített szövetkabátomat. Kevin megköszörüli a torkát.

- Indulhatunk? - kérdezi, melyre válaszul bólintok egyet. Ő is hasonlóan tesz, és mielőtt még az ajtóhoz lépne, mégegyszer megpróbálkozik egy kézfogással, több-kevesebb sikerrel.

- Adsz nekünk pár percet? - kérdezem Kevint, ki először Harryre pillant, aztán tekintetét rajtam tartva bólint egyet. Látszólag félreérti a helyzetet, mert úgy néz rám, mint aki biztos abban a viselkedése miatt akarok Harryvel beszélni.

- A kocsiban várlak. - mondja, majd kilépve az ajtón határozottan becsukja azt maga után. Miután a nyílászáró bezárul, Harry felé fordulok, ki lazítva testtartásán mostmár engem figyel.

- Figyelj rám, kérlek. - lépek hozzá közelebb, kezeimet mellkasára helyezve. Ujjait azonnal csuklóm köré fonja olyan erősen, hogy félek soha nem szabadulok szorításából. - Ne feledd, amit a kórházban mondtam. Nekem te vagy a fontosabb, és ezt azért teszem, hogy haladni tudjunk, rendben? - kérdezem tőle, és bár látom nehezére esik, mégis bólint egyet.

- Akkor se bízom benne. - sziszegi fogai között, nem nézve rám, ezzel azt bizonyítva epés megjegyzésének semmi köze hozzám.

- De bennem bízol, nem? - lépek figyelme irányába, mire döbbenten ismét engem kezd el figyelni, mintha alig akarná elhinni, ezt komolyan megkérdeztem. Tudom, hogy bízik bennem, de másképp nem tudom rávenni, hogy megnyugodjon.

- Persze. - feleli, majd kezét csuklóimtól kezdve, karomon keresztül, egészen a vállaimig simítja, ahol azok megállapodnak. - Menj, mielőtt visszajön és ... - mielőtt még befejezné, mutatóujjamat ajkaira helyezem.

- Értem. - bólintok, majd a kabátomat felvéve a cipőmért nyúlok, hogy azt is magamon tudjam. Az ajtóhoz sétálok, Harryvel a nyomomban, és amikor kisétálok rajta, ő az ajtókeretnek támaszkodva figyeli, ahogy az autóhoz sétálok. Tekintete égeti a hátamat, éppen ezért nem merek hátrapillantani, félek, hogy az érzelem, amit most a szemeiből kiolvasnék visszatartana attól, hogy helyesen cselekedjek. Éppen ezért elnyomva magamban a késztetést ülök be a kocsiba, és még akkor sem nézek fel, amikor becsatolom a biztonsági övet.

- Mostmár indulhatunk? - kérdezi enyhe türelmetlenséggel, és némi indulattal a hangjában, mely hatására gyomrom közepébe újra beköltözik az idegesség, kellemetlen görcs formájában.

- Igen, persze. - felelem határozottan, mégis bólintva egyet mellé, melyre ő is biccent a fejével.

***

- Hova megyünk? - nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg. Felnevet, majd kezét váratlanul combomra simítja, melytől bőrömön végigfut a bizsergés, arcomból kiszáll a vér és fogalmam sincs mit kéne tennem az ügyben, hogy elvegye onnan.

Az igazság az, hogy kedvelem Kevint, annak ellenére is, hogy alig ismerem. A kedves személyisége, a humora, és persze a vonzó kinézetével képes akármelyik nőt magába bolondítania. Velem is így történt, de a Harryvel való találkozásunk, és ez az egész baleset, a tény, hogy elveszíthettem volna őt ráébresztett arra, hogy bár éreztem valamit Kevin iránt, nem voltak elég mélyek az érzések ahhoz, hogy őt válasszam Harry helyett.

- Számít? - kérdezi egy pillantás erejéig felém fordulva, aztán újra az utat kezdi nézni. Tenyere kezd kellemetlen lenni a térdem felett, viszont továbbra sincs bátorságom megkérni őt, hogy vegye el onnan. Kérdésemre kérdéssel válaszol, és bár ezzel úgy érzem visszatámad, mégis tudom, hogy igaza van. De nem azért, amiért ő gondolná, hogy igaza van. Nem, mert ennek meglepetésnek kell lennie, és hiba lenne elárulnia, hanem mert úgyse lesz jelentősége, miután közlöm vele, hogy ez köztünk nem fog menni.

- Nem. - felelem egyszerűen, mire felnevet, majd kezét enyhén megemeli, aztán finoman megpaskolja a combomat. Szemeim elkerekednek, és akaratlanul is Harry felé terelődnek a gondolataim, ki sose tenne ilyet anélkül, hogy egy tekintettel engedélyt nem kérne. Persze azzal sincs probléma, ahogyan Kevin tette, hisz ő azt hiszi ez a vacsora talán közelebb hoz minket egymáshoz, és talán lényeges előrelépést jelenthet a mi kapcsolatunkban. A szívem fájdalmasat dobban, ezért a mellkasomhoz emelem a kezem, és mikor realizálom cselekedetemet, úgy teszek, mintha a nyakláncomért nyúltam volna oda, hogy a medált ide-oda mozgathassam a láncon.

- Brightonba megyünk. - feleli végül, melyre mielőtt még visszafoghatnám magam egy határozott nemmel válaszolok. Döbbenten néz rám, és látszólag nem tudja eldönteni, hogy most mi bajom lehet.

- Oda nem mehetünk. - csóválom a fejem, melyre egy fintor jelenik meg az arcán, szemöldökeit is ráncolva hozzá. Lefékez, majd a vészvillogó bekapcsolása után félrehúzódik az úton.

- Elmondanád mi a gond azzal, hogy ha Brightonba viszlek? - kérdezi, kezét elemelve a lábamról a levegőben kezd el hadonászni velük. - Úgy tudtam mindig is elakartál jutni Brightonba? - jelenti ki, és amilyen biztos volt a megjegyzésében, mostmár kétségessé vált a viselkedésem miatt, így az kérdésként hangzott.

- Igen. - felelek, de nem merek ránézni, így kifelé bámulok a semmibe. Fogalmam sincs hol vagyunk, illetve vészesen közeledik a nap vége, így talán nem ártana átgondolnom mit mondok. - De ...

- De? - kezd erőszakos lenni, és meg se várva, hogy én mondjam próbálja meg kihúzni belőlem a választ.

- De nem veled. - válaszolok, melyre arca kisimul, közben nagyot nyel. Hátradől az ülésben, fejét az égnek emelve a fejtámlának nyomja.

- Értem. - suttogja, hangja fájdalmasan cseng, amelytől a szívem apró darabokra törik. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés megbántani valakit, ennyire elviselhetetlen.

- Sajnálom. - mondom hasonló hangszínen mint ő az előbb, melyre lehajtja a fejét, aztán rám néz. - Sajnálom Kevin, annyira sajnálom. Korábban is mondhattam volna, de korábban nem tudtam, hogy Harry ismét visszatér az életembe. - a név hallatán szemei enyhén összeszűkülnek, orrlyukai kitágulnak, és hevesen kezdi el venni a levegőt.

- Harry? - kérdezi ingerülten, bennem pedig minden remény felszívódik afelé, hogy normálisan fogja kezelni a helyzetet. - Harry az egyik diákod nagybátyja, Felicity. A rokona. Felfogtad mit művelsz?!

- Ehhez szerintem már semmi közöd sincsen. - közlöm vele, próbálva tartani a normális hangszínt, igyekszem nem kiabálni vele, ha már ő nem képes erre. Frusztráltan felnevet.

- Semmi közöm?! - kérdezi már szinte ordítva, szája tárva marad a mondata végére. - Attól, hogy egyszer feljöttél a lakásomba, és csókolóztunk, még kibaszottul a főnököd vagyok, Felicity! - kiabál, melytől a gombóc felkúszik a torkomba, érzem nem sok kell ahhoz, hogy elsírjam magam. Harrynek igaza volt. Nem kellett volna eljönnöm vele, egyszerűen közölhettem volna vele üzenetben. Még mindig tisztességesebb lett volna, mint amennyire tisztességtelen az, ahogyan velem beszél. Semmi komoly nem történt köztünk, ami miatt így kellene reagálnia. - És amit csinálsz az kurvára szabályellenes! - köpi nekem a szavakat, a levegő a torkomban ragad a csalódottságtól. Soha nem gondoltam volna, hogy Kevin Wilson, a kedves, törődő, szerény férfi egyszer így is képes lesz megnyilvánulni. - Nem értelek. - csóválja a fejét. - És azt sem értem, mi fog meg benne. - csápol továbbra is a kezeivel maga előtt.

- Ezek után kétlem, hogy akármilyen kapcsolat összeköt majd minket. - mondom miután nagyot nyelek. - És tudod mit szeretek benne? Azt, hogy tisztában volt azzal lehet téged választalak, és mégis elengedett. - válaszolok, majd egy határozott mozdulattal kikötöm a biztonsági övet, és  készülnék is azon nyomban kiszállni a kocsiból, de Kevin megragadja a felkaromat, hogy visszatartson. - Engedj el! - sziszegem, mire úgy is tesz, kezeit megadásként felemelve. Kiszállok a kocsiból, és bár lábaim remegnek az itteni egyedüllét gondolatától, mégis rácsukom a kocsiajtót, majd hátrébblépek egy lépést. Pár másodpercig vár, mert azt hiszi megfogom gondolni magam. Az autó hangos csikorgó hangot ad ki, ahogy - miután megfordult - erősen rátaposva a gázpedálra elhajt. A könnyeim mostmár szüntelenül csorognak lefelé az arcomon, és még ha akarnám se tudnám meggátolni a feltörni készülő zokogásomat. Mindkét kezemmel idegesen a hajamba túrok, úgy próbálom felfogni mindazt, ami az előbbi pár percben lezajlott. Aranyos gesztus lett volna tőle, hogy Brightonba visz ma este, de mit ért volna az egész, ha azzal összetöröm annak a személynek a vágyait és álmait, akit igazán szeretek? Harry mindig is azt akarta, hogy együtt menjünk el Brightonba. Mindig is tervezte, de soha nem jöhetett össze.

Összébb húzom a kabátomat magam előtt, majd annak zsebébe nyúlva kiveszem a telefonom, hogy segítséget kérjek. Harry biztosan nem vezethet az állapotát elnézve, így más választásom nincsen, csak Niall van még, de ő neki ilyenkor biztosan megbeszélése van, és nem venné fel a telefont. Idegesen dobolok a telefonom képernyőén, azon gondolkodva kit is hívhatnék, amikor egy kocsi lefékez előttem. A pánik következtében apró félelemmorzsák peregtek le a vállaimon, majd az egész testemen, és másra sem tudtam gondolni, csak hogy ez az este rosszabb már nem igazán lehet.

- Felicity? Felicity Morgan? - kérdezi a sofőr, miután letekeri az ablakot. - Mi a fenét keresel it ilyen későn? - nevet fel, és hirtelen a döbbentségtől alig tudom meghallani, amit kérdez. Csak figyelem őt, ahogy az anyósülésen ülő lány felé fordul, majd visszanéz rám.

- Zayn? - kérdezem, és bár nehezemre esik elhinni, bizony ő az a Zayn Malik, akit majdnem hét éve nem láttam.