Sziasztok!
Hogy vagytok? Remélem minden rendben, és csodálatosan telik a mai napotok!
Visszatértem, és elhoztam nektek a legújabb fejezetet, mely remélhetőleg elnyeri majd a tetszéseteket.
Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot magad után, és ha nem nagy kérés, akkor kérlek oszd meg velem a véleményedet egy hozzászólás formájában. Sokat jelente nekem tudni, kinek mennyire tetszett ez a rész, vagy ha nem tetszett, azt is. Köszönöm.

Jó olvasást!

Legyen csodálatos napotok,
vigyázzatok magatokra!
All the love. x

Harry Styles

Az utolsó dolgaimat pakolom be a táskámba, amikor kopogtatnak az ajtón.

- Szabad. - kiabálom, hátrapillantva a vállam felett. A szemem sarkából látom ki az illető, így bátran mosolyodom el, amikor mellém lép. - Szia. - köszönök neki, továbbra sem nézve rá, miközben gondosan összehajtom az utolsó pólómat is.

- Mindened megvan? - teszi csípőre a kezét, miközben figyelmesen körbepillant a szobában. Ekkor tekintek csak rá, nézve az arcát, szembesülve a ténnyel, hogy mint mindig, ma is gyönyörű. Hosszú hullámos fürtjeit egy laza lófarokba fogta össze, pár tincs így is az arcába lóg, melyeket legszívesebben a füle mögé tűrnék, ha tehetném.
Miután megfigyelt mindent, rám néz, és mikor tekintetünk találkozik, mindketten elmosolyodunk. Persze ő azt nem tudja, hogy én már előtte is felfelé görbülő ajkakkal figyeltem őt, nézve tökéletes vonásait. Lábaim kezdenek fáradtak lenni az órák óta tartó álldogálástól, így leülök az ágyra. Kezét a vállamra helyezi, én az enyémet pedig - mellyel eddig az ágyon támaszkodtam - a derekára simítom, hogy annál fogva közelebb húzzam magamhoz. Lábaimat jobban széttárom, hogy kényelmesebben elférjen közöttük. Ettől a mozdulattól mostmár egész karjával közrefogja a vállam. Éppen mondani készülnék valamit, amikor a telefonja a semmiből csörögni kezd. A szemöldökei összefonódnak, elvonva figyelmét rólam nyúl a zsebébe, hogy kézbe vegye a készüléket. Tekintetében döbbenet jelenik meg, és pár másodpercig eltart, ahogy a képernyőn megjelenő nevet figyeli. Nagyot nyel, majd lenémítja a készüléket és lefelé fordítva az ágyra dobja. Nem igazán értem miért viselkedik így, de nem is merek illetlenül rákérdezni ki hívta, ezért csak figyelem őt, hátha ezzel megtörik, és kiszedhetem belőle.

- Csak Kevin az. - közli végül, majd az egyik oldalon lévő apró tincseket megpróbálja a füle mögé tűrni. Pontosan tudja, hogy semmire nem megy vele, ahhoz túl rövidek. Csak azért csinálja, hogy a zavarodottságát levezesse.

- Ki az a Kevin? - kérdezem, és nem is töröm magamat azon, hogy a hangomban megjelenő kétségeimet elrejtsem. Gyorsan felnéz rám, kikerekedett szemekkel, mintha abban a pillanatban realizálta volna, hogy valamit nagyon elrontott. Mozdulatlanul ülök tovább az ágyon, miközben arra várok válaszoljon.

- Ő a főnököm, Harry. - mondja, és bár érzem, hogy igazat mond, valamit akkor sem mond el nekem, és ez aggaszt. Mintha azzal, hogy a nevemet is hozzáteszi a megjegyzéshez hathat rám. Túl feszült lett a hívás óta, mintha valamin rajtakaptam volna. - Annak az iskolának az igazgatója, ahova az unokahúgod, Hazel jár.

- Kevin. - ismételem először hangosan, aztán sokszor magamban a nevet, és próbálok arcot is társítani hozzá. Ekkor a telefon ismét megszólal, ezúttal egy üzenet érkeztét jelzi. Az előttem álló próbálja ignorálni a készüléket, engem viszont annál jobban aggaszt a gondolat, ki is ez a Kevin és mit akar tőle. Miután további hosszú másodpercek elteltét követően sem nyúl a telefonért, én veszem a kezembe. Nem akarom egyből megnézni, így őt figyelem, miközben a reakciójára várok. De miután nem mozdul, megfordítom a telefont, hogy elolvashassam.

From Kevin: Csodálatos volt a múltkori vacsora, azóta is arra gondolok meg kéne ismételni valamikor. A hétvégén ráérsz?

Bár okom nincs rá, a düh akaratom ellenére veszi birtokba minden idegszálamat, egyenként tépkedve őket. Nem kéne idegesnek lennem, mert nem vagyunk együtt. Ha Felicity szereti őt, akkor nem fogom visszatartani attól, hogy őt válassza, mégha azzal tönkre is teszem a saját életemet. Többé nem akarok a boldogsága útjába állni.
A telefon még mindig reszkető szorításomban hever, és jelenleg olyan csalódott vagyok, hogy mozdulni sem vagyok képes. Sokkos állapotomat látva egyik keze a csuklómon landol, majd kiveszi a telefont az ujjaim közül. Először rám pillant, aztán a telefonra, aztán megint rám, és tekintetét rajtam tartva veszi ki a készüléket a kezemből. A pánik mostmár mindkettőnkben jelen van, ahogyan a feszültség is vágható a levegőben. Miután megtalálja az üzenetet, és elolvassa, nem néz rám, helyette egyik kezét csípőjére téve, másikat a homlokára tapasztva elfordul tőlem.

- Az a vacsora nagyon rég volt, Harry. Még a mi első találkozásunk után. - mutatóujjával közöttünk hadonászik, ezzel nyomatékosítva, hogy a többes szám alatt ránk gondol. Próbál magyarázkodni, amire nem kértem. Nincs oka rá, mert nincs közöm hozzá, nem voltunk, sem vagyunk együtt, nem csalt meg, nem tett semmi rosszat.

- Kedveled őt? - bukik fel belőlem a kérdés, mire karjai lomhán leesnek maga mellé. Úgy néz rám, mintha pontosan fején találtam volna a szöget a kérdésemmel, és ez megrémiszt.

- Egyszerűen csak megtörtént. - von vállat, és esküszöm úgy látom bólint is mellé. - Azért mertem továbblépni, mert annyi év eltelt és azt hittem soha nem jössz vissza. - mondja, és minden egyes szavával egyre közelebb kerül a síráshoz, mert hangja elcsuklik.

- Megértem. - bólintok, majd megtámaszkodva a matracon felállok. Felicity előrelép egyet, de én elállok az útjából. Megpróbálja elkapni a karomat, de ez annyira kiszámítható egy emberi tett ilyenkor, hogy még mielőtt megtehetné rántom el azt, és túrok a hajamba, ezzel kiskaput keresve afelé, hogy jelenleg elkerüljem a fizikai érintkezést.

- Harry. - nyöszörgi nevemet bűntudattal teli hanggal, mely hiába csavarja ki a szívem, túl csalódott és fáradt vagyok ahhoz, hogy győzködjem őt arról nem számít. Mert ha belegondolok, ő azt tette, amire annyi évvel ezelőtt kértem. Felejtsen el. Nem lehetek önző, és édesgethetem őt ismét magamhoz, amikor már nincs miért. Amikor ő már ezt nem akarja.

- A kocsiban leszek. - mondom, majd óvatos léptekkel megindulok az ajtó felé. Hihetetlen, pár perce még abban reménykedtem köztünk újra lehet valami.

- Ha kisétálsz azon az ajtón, akkor tudd, hogy rosszul ítélted meg azt, amit mondtam. - közli figyelmeztető hangon, melyből ugyanakkor kihallom, hogy már sír. - Kedvelem őt, de nem találkoztam már vele több hónapja. - folytatja, és hallom, hogy egyre közelebb lépdel hozzám. - Úgy gondoltam képes lettem volna szeretni őt, egészen addig a pillanatig amikor is újra belépett az a személy az életembe, akiért a szívem soha meg nem szűnt dobogni. Az pedig te vagy Harry. - mondja, és a zokogásának hangja engem is sírásra késztet.

- Hagyd abba! - fordulok meg hirtelen, melyre egy szipogás következtében hátrahőköl, kezét a mellkasához rántja. Egy pillanat erejéig figyelem őt, nem merem megtenni azt, amire gondolok. De mikor alsó ajkát beharapva lehajtja a fejét előre lépek, kezeimmel közrefogom az arcát, majd szemeibe nézek. - Sajnálom, nem akartam így viselkedni. - kérek tőle bocsánatot, mire felnyúl, hogy letörölje a könnyeit.

- Elkellett volna mondanom. - néz mélyen a szemeimbe, alsó ajka még mindig lefelé görbül. Megcsóválom a fejem, és kezénél fogva közelebb húzom magamhoz egészen közel, hogy kényelmesen számomra aprócska teste köré fonjam a karjaimat. Fejét oldalra fordítva a mellkasomra hajtja, kezeit először derekamra teszi, majd mindkét karjával említett testrészemet fogja közre. Egy csókot nyomok a feje tetejére, melyre ő egy mély sóhajjal reagál.

- Válaszolnom kéne neki. - mondja miután enyhén elhúzódik tőlem. Izmaim megfeszülnek a gondolattól, hogy figyelembe kell vegye a férfit. - Joga van tudni, ami történt. - közli, én pedig abban a pillanatban elengedem őt teljesen, hagyva, hogy a kezébe vegye a készüléket. Nagyot nyel, és miután feloldja a telefont, hüvelykujjait még mindig a levegőben tartja, miközben nem is a képernyőt nézi, hanem egyenesen mered maga elé . Hezitál. Vagy azon gondolkodik, mit írjon. Nem tudom, de nagyon remélem, hogy az utóbbi a helyzet. Abban még segíteni is tudok, de az elsőben sehogysem. Nem tudnám megindokolni, miért válasszon engem.

- Mi az? - kérdezem, mire sűrűn pislogni kezd, majd felnéz.

- Mit mondjak neki? - kérdezi kétségbeesetten, melyen én megkönnyebbülten elmosolyodom. Odasétálok mellé, és leülök az ágyra, megpaskolva a matracot invitálom őt is hasonló cselekedetre. Görcsösen szorítja a kezében a mobilt, melyben már megvan nyitva a beszélgetés. - Nem bánthatom meg. - fordítja felém a fejét, és egyértelműen arra vár, hogy én adjak neki tanácsot. Én, aki soha nem volt a szavak embere. Én, aki világéletében máshoz sem értett, csak hogy embereket bántson meg.

- Írd meg neki ami az igazság, Felicity. - mondom, ő viszont felsóhajt, ezzel tudtomra adva, hogy nem segítettem sokat. - Te mondtad. - közlöm vele, mire összevont szemöldökökkel felém fordul ismét. - Joga van tudni.

- Igazad van. - újra felsóhajt, és írni kezd, de aztán vissza is törli. - És ha elmennék vele vacsorázni, és személyesen beszélnénk meg? - veti fel az ötletet, mely azt leszámítva, hogy azt jelenti találkozniuk kell, nem is olyan rossz ötlet. - Illendőbb, mint üzenetben rázúdítani ennyi információt.

- Ha te ezt akarod. - vonom meg a vállam, melyre ujjaival alsó ajkát kezdi el piszkálni.

- Ezt akarom. - bólint határozottan, melyre én is hasonlóan teszek.

- Akkor ezt megbeszéltük. - mosolygok, majd vállát átkarolva közelebb vonva magamhoz egy csókot nyomok a halántékára. Kezét támasztásképp a térdemre teszi, és egy halk kuncogás is kiszökik az ajkai közül.