Sziasztok!
Elhoztam nektek az újabb Shades fejezetet, mely remélem elnyeri majd a tetszéseteket!

Ha elolvastad, kérlek mindenképp hagyj egy kis nyomot magad után egy csillag formájában. Ha a véleményedet is leszeretnéd írni, kérlek csak nyugodtan!
Nagyon szívesen olvasom a hozzászólásokat, mindig feldobják a napomat. Legyen az pozitív, esetleg negatív, mindkét része érdekel.

Ja és mielőtt még elkezdenétek csak annyit, hogy sírni ér! Én is sírtam, miközben írtam.

Nem is húzom tovább a szót,
Jó olvasást, és szép napot nektek drágák!

All the love. x

Harry Styles

- És ha felolvasnád nekem? - vetem fel az ötletet, miután annyi kérdés feltevése után meguntam az egészet. Sosem voltam a beszéd embere, így kezd kicsit elegem lenni belőle. A lány lepillant a füzetre, majd felnézve pár másodpercig az ágy végén állapodik meg, és csak ezután tekint rám. Arcán a bizonytalanság és talán félelem jelei futnak át, melyekből csak arra tudok következtetni, hogy nem tetszik neki az ötletem.

- Nem is tudom. - csóválja a fejét, majd ismét lenéz, ujjaival a notesz sarkát kezdi el piszkálni. Nem tudja mit válaszoljon, hogyan döntsön. - Biztosan ezt szeretnéd? - kérdezi, és hirtelen eltudnék mosolyodni a ténytől, hogy miattam aggódik. - Ezek mégiscsak a te szavaid, és én nem akarlak zavarba hozni.

- Semmire sem emlékszem, ugye? - kérdezem, mire ajkát lebiggyeszti. Bólint, mire én is így teszek. - Csak olvasd! - karomat kinyújtva, ujjammal a füzetre mutatva arra buzdítom, hogy úgy tegyen ahogy kértem. Nagyot sóhajt, majd kihúzva magát kinyitja a naplóm. Megköszörüli a torkát, majd belekezd az olvasásba. A hangja meg-meg remeg már most, és talán még a keze is reszket, mint a falevél. Csak figyelem, és hallgatom a történetem. Ragaszkodtam hozzá, hogy felolvassa nekem mindazt, amit elméletileg annyi éven át papírra vetettem. Ahogy mondta, tényleg idegesnek kéne lennem, és kínosan kellene éreznem magam, hogy újra hallani kényszerülöm a mondatokat. De mivel ugye semmire sem emlékszem, így olyan, mintha egy kitalált történetet mesélne el nekem, mint egy gyereknek az édesanyja lefekvés előtt.

- Biztos szeretnéd, hogy folytassam? - pillant fel rám, és ahelyett, hogy válaszolnék neki csak hevesen bólintok, mire ő is hasonlóan tesz. Nagyot nyel majd folytatja. Szemeimet lehunyom, és megpróbálom felidézni magamban az emlékeket arról, amikor megláttam őt az iskolában, mikor tekintetünk először találkozott, és amikor a mi kettőnk története elkezdődött. De minél erősebben próbálkozom, annál frusztráltabb leszek. Annyira szeretnék emlékezni mindenre, márcsak azért is, hogy az a sajnálkozó tekintete eltűnjön az arcáról. De nagyobb részben csak az érdekel, hogy minél hamarabb elhagyhassam ezt az egész nyomasztó környezetet mely már hosszú hetek óta körülvesz. Csodálkozom, hogy egyáltalán van hova mennem. Nem emlékszem, hogy laknék valahol.

Bár amivel szembesít, arra nem emlékszem, de maga az érzés, amelyeket a lapokra kifejtettem, ismerősek. Pontosan tudom, milyen érzés amikor az ember attól fél, hogy a múltja átveszi a jelenje felett az irányítás, bemocskolva a jövő gondolatát. A naplóbejegyzések alapján ez az érzés annyi év eltelte után sem változott. Minden egyes alkalomkor, amikor hozzáértem, amikor megcsókoltam, amikor vele voltam, sosem élvezhettem igazán a pillanatot, mert bűntudatom volt, hogy hatással vagyok rá. Hogy vesztegetem a drága idejét.

Tovább figyelem a lányt, ahogy olvas, és hogy milyen az arckifejezése, miközben azt teszi. Fájdalmas, és úgy fest, mint aki szenved. Mint akinek komolyan fájna az, amivel szembesül. Mostmár nem tudok nem foglalkozni a dologgal, és legfőképp képtelen vagyok tovább makacsul letagadni a tényt, hogy ő valaha az életem része volt. Hogy volt idő, amikor pontosan tudtam ki ő, amikor hozzám tartozott, amikor szerettem őt. Annyira furcsa ebbe belegondolni. Azután, hogy elvesztettem az édesanyámat, kit minden ok nélkül, teljes szívemből szerettem, soha többé nem hittem a szerelemben, vagy akár csak a szeretetben magában. Nem hittem benne, hogy szeretni valakit mindent megváltoztat abban a pillanatban, amikor elkezdesz érezni valamit valaki iránt. A kezed remegni kezd, a borzongással együtt, mely végigfut a gerinceden ha csak ránézel. A mellkasodban eszeveszettül dübörgő szív, valahányszor vele vagy. Hogy többé már nem csak létezel, hanem az az egyetlen személy okot ad arra, hogy élni akarj. Eléri, hogy küzdj érte, hogy neki élj. Mindig is úgy voltam vele, hogy ez baromság, és nevettem rajta. Kinevettem a dolgot, és ezzel elvetettem annak az esélyét, hogy szerelmes legyek valakibe. Olyan mélyre löktem az érzelmeimet, hogy nem akartam mást érezni, csakis az élvezetet, amit ismeretlen lányok adtak minden este. Ám amikor találkoztam vele, minden azonnal megváltozott. Minden érzés, amit korábban elrejtettem, feltört, és azon kaptam magam, hogy többé nem tudom irányítani őket körülötte. Nem tudtam távol tartani magamat tőle. Tudtam, hogy lélegezni nélküle is tökéletesen tudtam, én mégse akartam. Szerettem őt. Mást se akartam, csak őt boldoggá tenni, megadni neki mindazt, amit megérdemel. De elbuktam, tudtam ezt, de mégis úgy tettem, mint aki nem törődött vele. Éppen ezért élveztem a tűzzel való játékot, amit a lányban gyújtottam, egészen egy ostoba lépésemig, amitől nemcsak kialudt a tűz, de jól meg is égettem magam előtte. Bántottam őt, szándékosan okot adtam neki arra, hogy megutáljon, és így én könnyelműen kilépjek az életéből. Abban bíztam, talán így nem fogok megbánást érezni, hisz ki akart volna egy ilyen kicsapongó életet élő, lézengő, szétszórt fiúval együtt lenni. De ugyanakkor úgy cselekedni, és otthagyni őt akkor nagy butaság volt. Maradnom kellett volna, helyrehoznom a hibáimat, szembenézve velük tanulnom kellett volna belőlük és az ő segítségével megoldani a problémáimat. Nem csak arra kellett volna várnom, hogy ő akarja az egészet. Én nekem is akarnom kellett volna, küzdenem kellett volna azért, hogy a kapcsolatunk működjön. Mert én akartam őt. Akartam, hogy ő legyen mindaz, amilyen szerepet egy férfi életében egy nő betölthet. A barátnő, kivel a fiatalságot éli át, kivel emlékeket és tapasztalatokat szerez. A feleség, kinek arca lesz az első, kit reggelente meglát, és az utolsó mielőtt elaludna. A nő, aki mellett elköteleződhetett, és akivel családot alapíthat. A személy, aki mellett megöregedhet és utolsó sorban meghalhat. Ha erre a személyre gondoltam, őt képzeltem bele.

Emlékszem. Részletekre, de emlékszem. Emlékszem ahogy megismertem, amikor megcsókoltam, amikor először megfogtam a kezét, amikor szeretkeztünk, amikor beismertem neki hogy szeretem, amikor hibáztam, amikor elhagytam és amikor szenvedtem a hiányától, amikor minden tömegben az ő arcát kerestem, és amikor találtam őt képzeltem oda minden szituációba.

- Sajnálom. - csak vagyok képes neki mondani, melyre felkapja a fejét, és összevont szemöldökkel engem vizslat. Én nem merem tovább nézni, így elkapva róla a tekintetemet behunyom a szemeimet, elfordítom a fejem, és mély levegőt veszek az orromon keresztül. A szám kiszárad, a gyomrom görcsbe rándul. Nehéz csönd telepedik a szobára. Mást sem hallok, csak a szívem heves dobogását, melynek következtében a vér az ereimben dübög, zúg, ahogy az adrenalin átveszi a testem felett az irányítást. Egy könnycsepp is legördült az arcomon, melyet a kézfejemmel gyorsan letöröltem, nehogy meglássa a velem egy helyiségben tartózkodó.

Frusztrált leszek, mert egyre több emlék költözteti vissza magát az elmém zugaiba, és úgy peregnek le lelki szemeim előtt mint egy előzetes a mozivásznon.

Hogy lehetséges az, hogy annyian próbálták felidézni bennem ezeket, mind sikertelenül, erre ő besétál a szobába, a notesszel a kezében, megszólal azon az gyengéd hangján és hirtelen minden eszembe jut.

- Minden rendben, Harry? - kérdezi, miközben összecsukja a noteszt, és az ölébe helyezi. Nem áll fel, viszont a szemem sarkából látom a testtartását, melyből arra következtetek, hogy készen áll arra, ha úgy kell hogy tegyen.

- Sajnálom, hogy bántottalak. - suttogom, mire feláll, és a kis szekrény tetejére helyezi. Az ágyam mellé lép, kezét a kezemre helyezi, és hálás vagyok neki azért, mert higgadtan kezeli a helyzetet. - Nem állt szándékomban. - mostmár felnézek rá, és a szemeiben megjelenő könnyek hatására én sem bírom tovább visszafogni az enyéimet. Kezemet automatikusan, minden meggondolás és engedélykérés nélkül a derekára teszem, mire egy mély sóhaj szökik fel a mellkasából, könnyei lecsordulnak az arcán. Óvatosan az oldalamra fordulok, majd felülök az ágyon. Felicity ideges pillantásokkal követi minden mozdulatomat, mintha attól tartana ártani fogok magamnak ezzel. Azonban a fizikai fájdalmam szinte teljesen eltörpül a lelki fájdalmam mellett, melyet a hirtelen előjövő emlékek keltenek.
Egy percre se nézek el róla, miközben mint egy kisgyerek fonom dereka köré a karjaimat. Ahogy ő néz rám, azzal az őszinte érdeklődéssel, és törődéssel töltött tekintetével, tudom, hogy nincs mitől félnem. Hagyom, hogy a torkomból feláramoljon a szorító érzés, és sírni kezdek. Zokogok. Arcomat a mellkasába temetve engedek utat a könnyeimnek zokogás formájában, és többé már nem törekszem arra, hogy a gyenge oldalamat elrejtsem. Nincs értelme. Nem éri meg. Egyik keze azonnal a vállamat öleli közre, míg a másikat a tarkómra simítja. - Annyira sajnálom, Felicity! - görcsösen kapszkodok a pólójába, ő pedig ajkát az arcomon tartja, apró csókokkal ellátva a területet.

- Nincs semmi baj. - suttogja a bőrömre, és amikor arcát a nyakhajlatomba rejti, érzem, hogy ő is sír. A tarkómon tartott kezével eközben a hajamba túr, arcát azonban folyamatosan ott tartva, erősen ölelve engem tovább. - Semmi baj! - nyugtat tovább, és bár szeretném elhinni, hogy ez tényleg így van, tudom, ez csak szerénység a részéről. Tönkretettem az életét, és még mindig itt van. Nem szeretném, ha az én kedvemért tűrné a fájdalmat. Annak nincs értelme. - Megoldjuk, Harry. Megoldjuk, mint azelőtt mindent. - mondja, kezét a fejem tetejére helyezve megcsókolva a homlokomat.

- Nem tudnék többé nélküled élni. - ismerem be neki, melyre szorítása erősödik rajtam. Fájnia kéne, de annak a gondolata jobban fáj, hogy most kisétál majd ezen az ajtón, és esetleg soha nem jön vissza. Félek, hogy neki csak ennyi volt a feladata. Hogy emlékeztessen, és hogy továbblépjen.

- Itt vagyok. - nyugtat tovább. - Nem megyek sehová, ne aggódj! - győz meg a félelmem ellenkezőjéről, kezeivel tovább simogatva hátamat és hajamat, ezzel teljes biztonságot nyújtva. Kezei azonban percekkel később vállaimra siklanak, érzem kiakar bontakozni szorításomból, így még erősebben fonom karjaimat dereka köré. Most szükségem van rá, jobban mint valaha. - Soha nem hagylak el. - homlokát a homlokomnak dönti, úgy suttogja nekem a szavakat. Egyik karommal elengedem a derekát, hogy tenyeremet arcára simíthassam. Ő is hasonlóan tesz, és hüvelykujjával finoman cirógatni kezdi a bőrömet.

- Idióta voltam. - vallom be neki, mire ő kienged egy halk nevetést, mely olyan megtörten hangzik, hogy a szívem belesajdul. - Hiányoztál. - mondom neki, mire a mosoly eltűnik az arcáról. Helyette mintha fájdalom jelenne meg, de sokkal inkább mintha olyasmit mondtam volna, amire rég várt már.

- Te is hiányoztál nekem. Nagyon. - mondja, majd egy kósza tincset elsöpör az arcomból, ujjaival folyamatos simogatva a bőrömet. Közelebb hajolok az arcához, és készen állok arra, hogy megcsókolhassam őt, ám ekkor kinyílik az ajtó, és belép rajta a szőke barátunk.
Az előttem álló lány kezei arcomról a vállamra esnek, majd maga mellé. Én is elengedem őt, hagyom, hogy hátra tegyen egy lépést. Azonban ez mind már túl késő, ugyanis Niall már akkor észrevehette, amikor átlépte a küszöböt. Arcán bizonytalan, de legalább egy mosoly jelenik meg, és kimért léptekkel lép az ágyam mellé. Hol rám, hol pedig a lányra néz, mintha alig akarná elhinni azt, ami történt. Szóra nyitja a száját, és Felicity felé fordul.

- Sikerült? - kérdezi tőle suttogva, izgatottan, mire a lány összepréselt ajkakkal próbálva visszatartani mosolyát megvonja a vállát. - Hihetetlen. - pillant rám, kezét döbbenten arcára téve. - Szólni kéne az orvosnak, nem? - kérdezi, mire a lány szemei elkerekednek. Valószínüleg ezt az egyetlen, ugyanakkor fontos tényt elfelejtette.

- Én szólok neki, ti csak beszélgessetek. - simítja kezét Niall vállára, majd elsuhanva mögötte elhagyja a kórtermet.

- Hogyan történt? - kérdezi Niall, miközben közvetlenül elém húzza a széket, melyen korábban Felicity ült. - Mi volt abban a noteszben? - faggat, és ekkor eszembe jut a szekrény tetejére helyezett füzet. Még szerencse, hogy abból a magasságból, amelyben ő helyezkedik el nem látható. Ha érte nyúlna, nem tudnám megakadályozni, hogy a kezébe kerüljön és beleolvasson.

- Csak felolvasta nekem. - adom meg neki az egyszerű választ, mire bólint egyet, de látszólag nem győztem meg.

- Felicity egy csoda. - mondja, mire elmosolyodok.

- Ahogy mondod. - értek vele egyet. Valóban egy csoda, és végtelenül hálás vagyok a sorsnak, amiért nem hagyta, hogy ez a csoda messzire sodródjon tőlem.

- Kaptál még egy esélyt, haver. - mondja Niall, és bár szeretnék rá haragudni amiért rontja a pillanatot, nem tudok. Nem tudok, mert igaza van. Kaptam még egy esélyt, hogy helyre tegyem az életem, melybe mostmár Felicityt is bele kell számítanom.