Felicity Morgan

Remegő kezekkel húzom meg magam felé a kórház súlyos üvegajtaját, hogy beléphessek rajta. Tudom, hogy mi lesz most a dolgom, de arra mégsem készítettem fel magam a feladat elvégzésére. A recepciós pulthoz lépek, hogy engedélyt kérjek az orvos látogatására.

- Dr. Brownhoz jöttem megbeszélésre. - közlöm a pult mögött tartózkodó hölggyel, ki bólint egyet. Kezébe veszi a számítógép mellett elhelyezett vezetékes telefont, majd pár gomb megnyomását követően a füléhez emeli a készüléket. Míg arra vár, hogy a másik fél válaszoljon, addig a telefon zsinórját ujja köré csavarja, egy pillanatra rám nézve, aztán a folyóson elhaladókat figyelve meg.

- Jó reggelt Dr. Brown! - köszönti. - Ms. Morgan megérkezett. Felküldjem az irodába? [...] Rendben. [...] Átadom, viszont hallásra! - a telefonbeszélgetést követően elemeli a fülétől a telefont, majd visszateszi a helyére. - A doktor úr perceken belül megérkezhet, addig arra kért küldjem Mr. Styles kórterme elé. - mosolyog rám, majd a szoba irányába mutat. Egy bólintás, és egy halk köszönöm elmormolása után indulok meg Harry kórterme felé. Odaérve az ablak elé állok, de mivel levannak húzva a redőnyök így esélytelen belátnom, hogy megtudjam milyen állapotban van.

- Igen korán érkezett, Ms. Morgan. - üti meg a fülem egy mély férfihang, melyre azonnal megfordulok. Az orvos áll velem szembe, arcán egy kedves mosoly terül szét. Nagyon remélem, hogy ez jót jelent.

- Jó reggelt, doktor úr! - bólintok, mosolyát csak egy röpke másodperc erejéig viszonozva. Minden tiszteletem irányába, de szeretném ha a lényegre törne. - Harry hogy van? - kérdezem, mire oly módon elmosolyodik, mintha tudta volna, hogy ezt megfogom kérdezni. Kezével a kórterem előtt elhelyezett padra mutat, ezzel arra invitálva, hogy üljünk le. Egy bólintást követve fogadom el a felajánlást, majd miután ö helyet foglal, én is követem.

- Mr. Styles állapota kiváló! - kezd bele, mire egy megkönnyebbült sóhaj akaratlanul is feltöri magát a mellkasomból. - A sérülései szépen gyógyulnak, és a fájdalomcsillapítókból sem igényel annyit, mint az elején. - közli, én pedig alig bírom visszatartani a mosolyomat. Nagyon boldog vagyok, hogy Harry jó úton halad afelé, hogy felépüljön.

- Ez nagyszerű! - lelkesedem. - És az emlékezete?

Jókedve lehervad az arcáról, helyette komorrá válik, ami csak is azt bizonyítja, hogy azzal kapcsolatban nem tud jó eredményekkel szolgálni a számomra.

- Nos. - vesz egy mély levegőt, majd keresztbe teszi a lábait, ujjait összekulcsolva öleli közre térdét kezeivel. - Amíg távol volt, addig Mr. Horan próbálta emlékeztetni. - mostmár elemeli tekintetét az arcomról, helyette az előttünk lévő kórterem ajtaját vizslatja.
- Továbbra sem emlékszik, sajnos.

A vér kiszáll az arcomból, és úgy érzem a szívemnek nincs mit már pumpálnia az ereimben. A hideg végigfut a bőrömön, ezáltal enyhén összébb húzom magam, karjaimmal közrefogom testemet. Előredőlök, és így próbálom meg megnyugtatni magam. Azzal, hogy Niall nem járt sikerrel, még az én esélyeim megvannak.

- És ha nekem se sikerül? - kérdezem halkan, mire ő is hasonló pozíciót vesz fel, annyi különbséggel, hogy ő a könyökeit térdein megtámasztva fonja össze ujjait, melyeket talán idegességében szüntelenül mozgat.

- Akkor valószínüleg komolyabb szakember segítségére lesz szükség. - bólint, mintha ezzel azt akarná mondani, el kell fogadnom ennek a lehetőségét. Ha tudná, hogy már rég nem ijeszt meg a dolog, hisz ez a kezdetektől fogva benne volt a pakliban. Ami igazán aggaszt, az az, hogy soha nem fog többé emlékezni rám. Azok után, amiket olvastam mást sem akarok, csak őt boldoggá tenni, és addig szeretni, amíg csak tehetem. - Most magára hagyom. - áll fel, nadrágját ösztönösen leporolva. - A döntés a magáé, hogy megpróbálja, vagy sem. - mondja, én pedig nagyot nyelek a hirtelen rám nehezedő nyomás következtében. - Ha készen áll, bemehet hozzá. - teszi vállamra a kezét, melyre én csak egy kedves mosollyal karöltve felnézek rá.

- Köszönöm, Mr. Brown. - bólintok, mire ő is hasonlóan cselekszik, aztán otthagy. Otthagy a gondolataimmal, a kétségeimmel, és a félelmemből táplálkozó démonokkal, kik mást sem hajtogatnak, csak hogy nem fog menni.

De nem hagyom, hogy beleegyék magukat a gondolataimba. Helyette egy határozott mozdulattal állok fel, és az ajtóhoz lépek. Mielőtt még belépnek rajta, egy mély levegőt veszek, és felkészülök akár a legrosszabbra is.

Meglepettségemre éppen alszik, így igyekszem csendben visszazárni a nyílászárót, nehogy a zár kattanása felébressze álmából. Szüksége van a pihenésre ahhoz, hogy fizikailag meggyógyuljon.

Mély levegőt veszek, miközben keresztbe téve a lábaimat hátradőlök a kényelmetlen székben. A következő pillanatban egy nővér lép be, kezében egy fecskendővel, és mintha pontosan tudta volna, hogy itt vagyok először rám néz, aztán mosolyog, majd az ágy mellé lép, valószínüleg hogy beadja neki a gyógyszereit. Miután infúzión keresztül Harry megkapja a fájdalomcsillapítót, a hölgy felír egy papírra valamit, majd óvatos léptekkel a kijárat felé indul, és mielőtt elhagyná a kórtermet, kezét a vállamra simítja bíztatásképp. Egy kedves mosoly ismét megjelenik az arcán, mely melegséggel önti el a lelkem. Kicsit úgy érzem, mintha itt mindenki sajnálna engem azért, ami történt. Pedig elsősorban nem az a legfontosabb, hogy emlékezzen rám. Hanem hogy felépüljön fizikailag, és ha az azzal fog járni, hogy nem fogja tudni ki vagyok, hát állok elébe.

Felpillantok Harryre, ki továbbra is alszik, a szeme se rebben. Ha nem csipogna az a hatalmas gép a feje fölött, akkor kétszer ennyire aggódnék, hogy esetleg végleg elvesztettem őt. Az apró hegek borította arca még így is gyönyörű, és tökéletes. Ezt már akkor megtudtam állapítani, amikor először találkoztunk, és még nem szerettem bele. Örökké panaszkodott, hogy az emberek megfigyelik, és bár ő sosem értette miért, én pontosan tudtam. Minden ami ő volt, és ami, az megbabonázza az embert, leírhatatlan érzéseket kiváltva belőle.

Hirtelen mocorogni kezd, és másodpercekkel ezután a szemei is szapora pislogásokkal kinyílnak. Mintha csak megérezte volna, hogy rá gondolok.

- Nem vagyok éhes, köszönöm. - közli rekedt hangon, és mondandójából arra tudok következtetni, hogy azt hiszi más vagyok. Azonnal felállok a székből, de nem merek közelebb lépni.

- Jó reggelt Harry! - köszönök neki, mire kikerekedett szemekkel rám néz.

- Te nem a nővér vagy. - jegyzi meg egyszerűen, mire lehajtom a fejem. - Szabad megkérdeznem, miért vagy itt ilyenkor? - kérdezi, szemöldökeit összefonva, ujjaival összecsípve orrnyergét.

- Azért jöttem, hogy beszélgessünk. - mondom neki, ismét őt figyelve, mélyen szemeibe nézve, mire alsó ajkát kijjebb nyújtva bólogatni kezd.

- Hát beszélgessünk. - emeli fel enyhén a kezét, száját egy féloldalas mosolyra húzva, mely túl halovány ahhoz, hogy pozitív tényezőnek ítéljem meg. - Viszont ha te is azért jöttél, hogy megpróbálj emlékeztetni, sajnos rossz hírrel kell hogy szolgáljak.

- Nem fogok semmit sem siettetni. - csóválom meg a fejem, és próbálok olyan határozottnak és higgadtnak tűni, amennyire csak lehetséges. - Szeretném ha először megismernénk egymást, aztán mennénk bele a részletekbe. - közlöm vele, melyre csak bólint egyet. A következő pillanatban tenyereit megtámasztja maga mellett, hogy azután feljebb tornázza magát félig ülő pozícióba.

- Gondolom te mindent tudsz, amit én? - jelenti ki, de hangjából sugárzó bizonytalanságból ítélve a mondat sokkal inkább hangzik kérdésként.

- Nem mindent, de elég sokat. Azt hiszem. - felelek neki, mire csak bólint. Ezután kínos csend telepszik közénk, melyet sem én sem ő nem merünk megtörni. Ez hosszú percekig áll fent, és hogy ha nem látnám a szemem sarkából, hogy engem néz, akkor azt hinném visszaaludt.

- Honnan ismered Niallt? - kérdezi hirtelen, elérve, hogy a földet fedő linóleum bámulása helyett ő rá összpontosítsam a tekintetem. Kihúzom magam, és egy mély levegőt veszek.

- Rajtad keresztül ismertem meg évekkel ezelőtt. - válaszolok a kérdésére, a számat elhagyó mondat látszólag nem érte váratlanul, mintha már hallott volna ezt, vagy legalább is számított rá.

- És mi hogyan találkoztunk? - teszi fel az újabb kérdést, és én nagyon örülnék ennek a módszernek. Könnyebb lenne felelgetni a kérdéseire, mint hogy a magam módján közöljem vele az emlékeimet, amik az ő emlékei is, csak elfelejtette őket.

- Holmes Chapelbe költöztél, és az ottani művészeti gimnáziumba jelentkeztél át. - bólintok, mikor ő is bólint. - Osztálytársak voltunk. Az első napod volt a suliban, amikor a tanárnő egy olyan feladatot adott fel, ahol párban kellett egymást rajzolnunk. Ő téged választott mellém. Hát így találkoztunk.

- Volt valami köztünk? - kérdezi hirtelen, és nem tudom eldönteni, hogy most válaszoljak, vagy indokoljak azzal, hogy túl gyors a tempó.

- Igen. - nyelek nagyot, és bólogatni kezdek. - Együtt voltunk.

- Az nem lehet. - csóválja a fejét. - Én nem járok senkivel, és ez egy tény. Ezen senki, még te sem változtathatsz.

- Sajnálom, hogy így érzel. [...] De mi tényleg együtt voltunk, a naplódban is megírtad. - enyhén oldalra fordulok, hogy táskámból kivegyem a noteszt.

- Te elolvastad a naplómat? - kérdezi ingerülten, mire a mozdulataim abbamaradnak. - Mégis hogy került hozzád?

- Az unokahúgod adta át nekem. - felelem, és a torkomba felkúszó gombóc miatt kénytelen vagyok nagyot nyelni. Ő hevesen kezdi el venni a levegőt, teljesen felidegesítette magát ezen, ami nem csoda. Én se fogadnám máshogy, ha valaki elolvasná a személyes dolgaimat.
Felállok, és közelebb lépek hozzá, kezemet a kezére helyezem. Követi a mozdulatomat, de levegővételei még mindig szaporák.

- Hallgass meg kérlek. - nyöszörgöm, és mostmár képtelen vagyok visszafojtani a könnyeimet. - Sosem engedted, hogy beleolvassak, és én ezt tiszteletben is tartottam. - kezemet beszédem közben a mellkasomra tapasztom, mintha ezzel arról akarnám meggyőzni, hogy igazat mondok. - De ugyanakkor soha nem nyíltál meg nekem igazán, így amikor megkértek arra, hogy segítselek téged emlékezni, nem tudtam hogyan csináljam. - alsó ajkát beharapja, mellkasa még mindig hevesen emelkedik és süllyed szapora levegővételeinek köszönhetően. Fejét oldalra hajtja. - Hidd el, ha lett volna más mód, azt választom.

- És mégis miért olyan fontos neked az, hogy emlékezzem rád? - kérdezi, hangjában jelen van a düh, és a nem értés. - Vagy akárkire, aki szintén ezt szeretné?

Na ez az a kérdés, amire nem készültem fel. Számat szóra nyitom, de inkább be is csukom, mielőtt még olyat mondanék, amivel rontok a folyamaton.

- Mert fontos vagy nekem. - mondom neki végül, mire szemöldökeit enyhén felhúzza, aztán összefonja őket. - Egyszer már elvesztettelek, mégegyszer nem tudnám elviselni. - vallom be neki, és mikor felnyúlok arcomhoz, hogy letöröljem a közben észrevehetetlenül csordogáló könnyeimet, az ő arcvonásai ellazulnak. Nagyot sóhajt, majd az ujjait kezdi el tördelni, tekintetével mozdulatait figyelve.

- Nem ígérhetek semmit. - mondja, aztán felnéz rám, de csak a szemeivel. A következő mondandójához azonban már a fejét is felemeli. - De azt megígérhetem, hogy ha nem is fogok emlékezni rád, elveszíteni nem fogsz. - bólint, nekem pedig a torkomban ragad a levegő. Egy halvány mosoly ül ki mindkettőnk arcára, és hirtelen minden remény, ami elszállt, most újra visszaköltözik a mellkasomba, elöntve melegséggel azt.

Sziasztok!
Meghoztam nektek a 20. Fejezetet, ezúttal Felicity szemszögéből.
Remélem elnyerte a tetszéseteket!

Ha elolvastad, kérlek hagyj nyomot magad után egy hozzászólás, vagy akár egy csillag formájában. Sokat jelentene nekem!

Legyen csodás napotok loves,
majd még találkozunk!
All the love .x