Felicity Morgan

Ismét itt vagyok, mely jót nem jelenthet. Csak akkor jövök ide, ha valami zavar van az életemben. És valljuk be, elég sok inger ért mostanában. Az egyetlen hely, ahol úgy érzem képes vagyok kontrollálni a problémákat az a ház, ahol felnőttem. Akármennyire is szeretnék tisztába lenni a mögöttes okért, nem tudom hogy foganhatott meg a fejemben már csak a puszta gondolat, hogy idejönni jó ötlet. De annál jobb egy fokkal, mintha a szobámba burkolózva egyedül próbálnám meg megoldani a helyzetet. Talán édesanyám képes lesz ellátni jó tanácsokkal, tekintve, hogy ő mindig talál valami megoldást. Remélhetőleg ezúttal is.

Kezeim olyan szorosan fogják közre a kormányt, hogy ujjbegyeim már szinte teljesen elfehéredtek. Lábamat rángatva próbálom oldani az egész testemben szétáradó, napok óta tartó feszültségen. Az anyósülésen heverő, bőrkötésű noteszre pillantok. Nagyot nyelek, miközben kihúzom a kulcsot a zárból. Egy mély sóhaj hallatása után veszem kezembe az egyetlen logikus, mégis veszélyes segítségemet, majd az autó elhagyása után a ház bejáratához sietek. Helyes döntés volt. - győzködöm magam végig a ház bejáratához vezető járdán. Megnyomom a csengőt, és míg arra várok, hogy kinyissák nekem, megfigyelem a házat. Hihetetlen, hogy szinte semmit sem változott azon kívűl, hogy az évi festésnek köszönhetően talán egy árnyalattal fehérebb. Ezt is persze csak azok vehetik észre, akik tisztában vannak a sok karbantartással, melyről a szüleim gondoskodnak évről évre.

Mikor a csengő elhallgat,  visszapillantok az ajtóra, mely hiába várok tovább, nem tárul ki előttem. Csak ekkor jut eszembe a kocsifeljáróra nézni, melyen természetesen édesanyám járművének hűlt helyét látom. Hát persze. Arra nem is gondoltam, hogy őt nem találhatom itthon. Megszoktam, hogy mióta munkahelyet váltott, azóta sűrűbben dolgozik otthonról, szinte mindig, és csak bevásárolni jár el.

Egy kósza gondolat következtében lépek az ajtóhoz közeli ablakhoz, hogy annak párkányán elhelyezett virágcserepet felemelve megtaláljam a pótkulcsot, majd annak megtalálását követően hatalmas megkönnyebbüléssel veszem kézbe azt. Meglep, hogy ennyire megmaradtak itt a szokások, az elmúlt hat év alatt is.

Bedugva a zárba nyitom ki a bejárati ajtót, majd belépve azon a biztonság kedvéért zárom be magam mögött. A kulcsot az asztalra teszem, a saját kulcsaimmal együtt. A cipőm és kabátom levétele után hagyok egy üzenetet anyának, hogy ne ijedjen meg ha hazaér, valamint Nialltől is megkérdezem Harryvel minden rendben van-e. A válasz egyikkőjüktől sem érkezik azonnal, így nem várva tovább lépek a konyhába, hogy egy pohár vizet töltsek magamnak. Annak elfogyasztása után a konyhaszigetnek támaszkodva próbálom eldönteni, hogy hol is lenne jobb megvárni anyát. A nappali értelmesebbnek tűnik, mégis furdal a kíváncsiság, hogyan is nézhet ki a szoba, ami egykor az enyémként szolgált. Na meg lehet sokkal könnyebb lesz rávenni magam a notesz feltárására. Minél hamarabb elakarom kezdeni, de mégsem akarom siettetni a dolgot. Időt szeretnék adni Harrynek is, és magamnak is.

Az akkoriban személyes teremként szolgáló apró helyiségbe lépve szomorúan szembesülök azzal, hogy a szoba már nincs olyan állapotban, mint amikor pár hete utoljára láttam. Bár a bútorok ugyan megmaradtak eredeti állapotuk és pozíciójukban, a falak viszont már nem halvány rózsaszínűek, hanem hófehérek. Az ágy is üres, többé nem fedi a bézs takaró.

A matrac szélére ülve az ölembe teszem a velem hozott dolgaimat, és csak újra és újra körbenézek a szobában. Annyi év eltelt a kiköltözésem óta, valahogy sejtettem, hogy a helyiség egy idő után már nem fog akként szolgálni, amiként anno. Felkészültem erre, mégis mintha fájna a látvány. Hiányoznak az apró részletek, melyek mindarra emlékeztetnek, amik kitették az életem. Tizennyolc évemet leéltem itt, mégis az a fél év a legemlékezetesebb.

Mindig is próbáltam megérteni, miért is jelentett, és jelenthet még most is annyit az, hogy Harry az életem része legyen. Automatikusan édesanyám válasza jut eszembe a felvetésre, amikor a szakításunk után egy évvel még mindig bánatos voltam, és érdekelt erről a véleménye. Azt mondta, hogy ő sem érti, mert ez egy normális folyamat, hogy két ember szereti egymást, de adódik valami gikszer, aminek következtében az egyik már nem érzi magát jól a kapcsolatban, ki akar lépni.

"Egy lusta mozdulattal nyúltam a pulton elhelyezett tálban lévő almáért, de annak megízlelése gondolatától gyomrom liftezni kezdett, így visszatettem a gyümölcsöt. Helyette inkább felkönyököltem a bútorra, majd az órára pillantva tekintetemmel folyamatosan követni kezdtem a másodperc mutató útját. Nagyot sóhajtottam, melynek következtében mellkasom ismét sajogni kezdett. Fél éve történt, hogy csak úgy kilépett az életemből. A lyuk a mellkasomban begyógyulni érződött, de sosem tudott rendesen beforrni, minden apró kis róla megfogalmazódott gondolat következtében magamat kínozva fel-fel szakítottam a sebet, ezzel elérve, hogy az folyamatosan vérezzen.

- Aggódom érted. - jelent meg a konyhában az édesanyám, majd mellém lépve egyik kezét a pultra tette, másikat pedig a vállamra.

- Miért ilyen nehéz? - fordítottam csak a fejemet felé, ő pedig ezzel egyidőben lehajtotta azt egy mély sóhaj következtében. Tisztelem a türelme miatt, amiért hat hónapja már, hogy képes elviselni engem ilyen állapotban.

- Nem tudom Fel. - csóválta meg a fejét, miközben megvonta a vállait. - Az, hogy két ember szereti egymást, aztán valami oknál fogva szakítanak, az egy normális folyamat. Néha adódik valami gikszer, ami miatt az egyik már nem érzi helyesnek a kapcsolatot, ezért kilép. Többnyire mert érzi nem fog működni, nincs meg a kémia.

- Ő szeretett engem. - sóhajtottam fel, és egy furcsa hang kúszott fel a torkomon, ahogy bőrömön égni kezdtek az érintéseinek nyomai. Gyűlöltem, amiért csak így elment, azt remélve nekem olyan könnyű lesz, ha nem lesz itt. Azt hitte, ha elmegy, nem fogok vágyni arra, hogy derekamnál fogva közelebb vonjon magához. Hogy orrát a nyakhajlatomba fúrja, miközben apró csókokat hagy a területen. Hogy megérintsen, hogy bőre az enyémhez simuljon. Hogy azt mondja szeretlek, mielőtt a nevemet sóhajtva, izmait megveszítve teljesülne be. Minden ami ő, hiányzik. Piszkosul hiányzik, és ez idővel sem jobb, csak rosszabb.

- Megváltoztatott Fel, ennyi az egész. - mondta, kezével megszorítva a térdemet. - Ő volt az első fiú az életedben. Azelőtt egyet sem engedtél magadhoz ennyire közel. Hirtelen mindent átéltél vele. Megértem, hogy hiányzik. - nézett mélyen a szemembe, az övéiből megértést sugározva. - De ő már nem jön vissza. Ha újra meg is jelenne a városban, már nem tekintene rád, magára, rátok úgy, mint hónapokkal ezelőtt.

- Tudom. - fogadtam el amit mondott, és próbáltam magamat hiú reményekkel hitetgetni, hogy mától minden más lesz. Már annyiszor mondogattam ezt magamnak az elmúlt időben, hogy már szinte elvesztette az értelmét."

Az emlékeimből az ajtó hangos csapódása, de sokkal inkább édesanyám kiáltása ránt ki, így mielőtt még megrémülne állok fel az ágyról, és lépek ki a folyósóra, ahol már össze is találkozom anyával.

- Felicity, minden rendben? - néz rám érdekesen az édesanyám, majd mindketten megszüntetve a köztünk lévő távolságot vonjuk a másikat egymás karjaiba. Anya keze fel-le siklik a hátamon, mely olyan megnyugtató érzést kelt, hogy a régóta benntartott frusztrációm könnyek formájában most a felszínre tör.

- Harrynek balesete volt. - közlöm vele, mire keze két vállamra csúszik, annál fogva tol el magától.

- Jól van, ugye? - kérdezi kétségbeesetten, de mikor ajkaimat összepréselve lehajtom a fejem, ő megcsóválva a sajátját lép hozzám közelebb. - Istenem.

- Kómába esett, és mire felébredt [...] Nos, hát [...] - veszek mély levegőt, és próbálom összeszedni magamat. - Nem emlékszik rám.

- Felicity. - von ismét ölelésbe, ezúttal szorosabban, mint egyben akarna tartani. Talán tényleg szétestem volna, ha nem ránt magához azonnal, ahogy kiejtettem a megrázó szavakat a számon. Ő csendbe burkolózva, én néhány szipogást hallatva állunk továbbra is ugyanabban a pozícióban, egymást szorítva. Hálás vagyok, hogy itt van nekem, ugyanakkor kissé kellemetlen a helyzet. De hát hova máshova jöhettem volna? Senki nem ismer még úgy, ahogy egy anya ismerheti a lányát.

- Az én feladatom emlékeztetni őt. - szalad ki a számon meggondolatlanul az ok, amiért itt tartózkodom. Finoman eltolom őt magamtól, majd könnyeimet letörölve először a plafonra pillantok, aztán rá. Tekintete zavarodott, és arról árulkodik, hogy azt szeretné, ha ezt jobban kifejteném. - Niall szerint csak én vagyok rá képes. - folytatom, de még ez sem elég neki, ugyanis most a szemöldökét ráncolva néz vissza rám. - Harry unokahúga, Hazel adta nekem ezt. - emelem fel az azóta is a kezemben szorongatott noteszt, édesanyám szemeivel követi minden mozdulatomat. Az unokahúg szóra azok enyhén megrebbenek, de azt követően továbbra is rezzenéstelen, de ugyanakkor zavarodott arccal vizslat tovább. - Ebben Harry mindent fel jegyzet a kapcsolatunk előtt, alatt, és elméletileg után. - ujjaimmal a notesz egyik sarkát piszkálom, ujjbegyemmel olykor végigsimítva a papírok élén. - Nem merem megtenni. Nem találom fairnek, hisz sosem engedte, hogy beleolvassak. - hajtom le a fejem, és a cipőm orrát kezdem el nézni. Mielőtt újra megszólalnék, ismét anyát kezdem el figyelni, a reakciójára várva. - Azért jöttem ide, hogy tanácsot kérjek. Szerinted? - kérem ki a véleményét, majd a kabát alól kilógó pulóverem ujjával megtörlöm az állam, megakadályozva, hogy a könnyek tovább folyanak.

- Ismerlek Fel, és tudom, mennyire tiszteled az embereket. - kezd bele, és bár reménykedem, hogy mást fog mondani, tudom, hogy csak bátorítani fog afelől, ez az egyetlen megoldás. - De most tedd félre a gátlásaidat, és tedd azt, amit tenned kell. [...] Ha csak ez hozhatja vissza, akkor nincs mit tenni. - simítja kezét az arcomra, ajkait egy bíztató mosolyra húzva. - Most magadra hagylak. Szeretlek. - nyom egy anyai csókot az arcomra, majd hajamat a fülem mögé tűri, és azzal sarkon fordulva magamra hagy a folyosó közepén, az eszeveszettül cikázó gondolataimmal. Hirtelen megint tizennyolcnak érzem magam, és dèja vu érzés fog el. Mintha ez az egész lejátszódott volna már egyszer, valamikor úgy hat évvel ezelőtt.

Lassú léptekkel haladok vissza a szobába, ahol az ágyra ülve veszek egy mély levegőt. Ha el is olvasom, mégis mit fogom mondani Harrynek? Hogy fogom tálalni neki a rengeteg információt, ami nem csak neki, de nekem is újdonságként fog szolgálni. Vajon haragudna rám, ha megtudná, hogy elolvastam? Szinte biztos vagyok benne, valamint abban is, hogy eltolna magától, és azzal ellökve azt a lehetőséget, hogy minden a régi legyen. Csak elolvasom, és ha kell, ha érdekli, ha kérdezi, hát elmesélek neki mindent, amit tudni szeretne.

Finoman végigsimítok a notesz bőr borítóján, majd ujjbegyeimet beakasztva annak szélébe nyitom ki. Bűntudatot kezdek el érezni, s a gombóc is felkúszik a torkomba, ahogy megpillantom az első, keményebb lapra írt szöveget.

Harrynek sok szeretettel,
Tizenegyedik születésnapjára!
Hogy legyen kivel megosztanod a napjaidat, ha már én nem leszek.
Szeretlek,
Anne, neked csak anya.

2005.02.01.

A szívem egyenesen a torkomban dobog, és egyre rosszabbul érzem magam. Anne Anne Anne - ismétlődik a gyönyörű név a fejemben, és próbálom elképzelni a hozzá tartozó arcot. Nem kell sokáig próbálkoznom, ugyanis a notesz elejébe egy fénykép van csúsztatva, egy polaroid kép, melyen egy gyönyörű nő van, ragyogó szemekkel, és bájos mosollyal az arcán, melyet dús, hullámos fekete haja keresztezi. Harry minden bizonnyal tőle örökölte a mosolyát, és a szemeit.

Lapozva a könyvben rábukkanok az első naplóbejegyzésre. Hát itt vagyunk - gondolom magamba, és mielőtt még belekezdenék az olvasásba, veszek egy mély levegőt.

#1 "Úgy érzi haldoklik. A fájdalom minden egyes eltelt nappal egyre nagyobb lyukat váj a mellkasába. Túl fiatal volt, túl éretlen még ahhoz, hogy elveszítse azt a személyt, aki azért volt felelős, hogy ő most itt van. Úgy gondolja, hogy mit ér ő a nő nélkül, kinek az életét köszönheti. Aki elkapta, mielőtt még a földre esett volna, vagy aki felkapta, ha meg is történt. Aki vigyázott rá, és aki megértette őt. Az első nő az életében, akit igazán, teljes szívéből szeretett. Aki felé nem esett nehezére kimutatni, mennyit is jelentett a számára. A távozásával minden túl hirtelen változott meg, és ő túl fiatal volt még, egy gyermek csupán, hogy feldolgozza. Az apja erőszakkal vitte magával szülővárosából egy másik városba, ahol rá volt kényszerítve egy másik életre. Egyedül kellett megbirkóznia a gyásszal, míg az apja minden estét a közeli kocsmában töltött, mással nem is foglalkozva csak hogy drágábbnál drágább italokat csorgasson le a torkán egészen addig a pontig, amikor már elvesztve az önuralmát, hazaérve minden dühét a fián vezette le. A fiú tűrte, mert félt a férfitől, félt hogy ha kiáll magáért jobban bántani fogja. Félt a fájdalomtól, hisz érzett amúgy is eleget. Sosem látta az apját józanul, sosem tanulhatott tőle. Nem tanulhatta meg hogyan kell bánni a nőkkel, hisz a férfi minden éjjel más nőt hozott haza, kik alulöltözöttek voltak, a sminkjük túl erős volt és a hajuk se látott sűrűn hajkefét. Nem értette az apja kicsapongó életét, nem tudta az anyja halálára fogni, mert az apja semmit sem tapasztalt a szenvedéséből. Nem neki kellett hajnalban felkelnie, hogy beadja a gyógyszereit. Aztán nem az ő feladta volt átöltöztetnie, vagy mellette lennie amikor pánikrohamai voltak. Nem ő hallgatta a fájdalmas ordításokat, és nem ő nézte végig ahogy napról napra rosszabb lett az állapota. Miért is látta volna, mikor örökké kimaradozott, és csak aludni járt haza, amúgy a kocsma volt az otthona. A fiú egyetlen menekülési módja a rajzolás volt. Ez az egy volt az, ami elrepítette őt messzire a valóságtól.

#2 Tizenhatodik életévét már egy olyan társaságban töltötte be, akik szemmel tisztán láthatólag nem volt rá jó hatással. Olyan lett mint az apja, éjjel-nappal ivott, és mindig más lányba rejtőzve próbálkozott megfeledkezni elcseszett életéről. Tudta, hogy amit tesz az nem helyes. De nem törődött vele, mert ezek a tettek és arcok emlékeztették őt arra, mennyire is üres és jelentéktelen az élete.

#3 Tizennyolc évesen az apja ismét költözésre bírta, és őt ez sem igazán érdekelte, mert úgy sem fog a házban tartózkodni, csupán csak a fejét szeretné lehajtani valahol az éjszakára, ennyit jelentett neki a ház, ahova az apja magával vitte. Az apja változni kezdett, és egy nő állandó jelleggel megjelent náluk, oldalán a fiúval, kit ki nem állhatott. Louis testesítette meg számára az ellentétet, ugyanis vele ellentétben ő tanult és minden nap bejárt az iskolába. Gyűlölte, mert ő azt az oldalát látta az apjának, amit ő csak felnőttként tapasztalhatott meg. Hiába változott az apja meg, ő bosszúból nem akart. Ő úgy érezte ezzel visszaadhatja az öregének azt, amit ő tett vele amikor csupán csak egy gyerek volt.

#4 A beköltözést követő szeptemberben kénytelen volt beiratkozni a közeli gimnáziumba. Utálta a gondolatát is, hisz utálta a reggeleket, utál felkelni korán amikor a cikázó gondolatainak köszönhetően későn fekszik le. De ezt az egyet legalább szerette valamennyire, és még talán egy érdekelte egy kicsit, de mégsem kívánkozott emberek közé menni, kik normálisnak bizonyultak, ezáltal őt furcsának tartva. Belépve az intézménybe mindenki figyelmét magára vonva sétált végig a folyósón. Tisztában volt vele, hogy nem volt átlagos kinézetű, a lányok és fiúk egyaránt megőrültek érte, mégis az idegek pattogni kezdtek a bőre alatt, ahogy irritálni kezdték őt a bámuló diákok. Tudta, hogy egy ismerőse ide jár, de ne mert senkire sem nézni, nem akart szemkontaktust tartani egyetlen emberi lénnyel sem, amíg azoknak aligha ítélkező tekintetét magán érezte. Érezte, hogy nehéz egy évnek néz elébe, de mégsem tántorította ez őt ettől, mert úgy gondolta egy évet már csak kibír valahogyan."